Két fiatal magyar festő a párizsi Salonban

Micsoda arzenálja különböző korok, iskolák, irányok, világnézetek festészetének! Hű kivetítése a francia közélet és politika groteszk tagozottságának: a Salon még friss, cementillatú falain a fauve-ok utánzóinak művei, öreg, kiérdemesült posztimpreszszionisták, historizálók és csökönyös pointillisták képeivel néznek farkasszemet (ahogyan a Szajna-parti bukinisták is nagy súlyt fektetnek arra, hogy a Mein Kampf és a Das Kapital feltétlenül egymás mellett heverjen polcukon). Felvonul itt negyven esztendő piktúrájának óriási maskarádéja, 2400 tarka folt a falakon: ismerős-ismeretlen motívumok, déjá vu, déjá senti, sőt, déjá oublié boudoir-meztelenségek, Pierrot-k, flamand városterek, döglött halas paysagemortok, tengerpartok, kutyák: képek, képek, melyeknek csak elenyésző hányada evickél ki az egyszeri szalondiadal aklából. A kispolgári lakások, melyek egy-két emberöltőn keresztül a nagy többséget őrizni fogják, most épülnek összkomforttal a perifériákon…

Milyen boldog lehet az a magyar festő, aki 24-25 éves fejjel megéri, hogy műve ott lehet a Salon falán, hogy ismeretlenül, protekciótlanul elfogadták, és feljogosították arra, hogy felvegye a versenyt, a nagy versenyt kollégáinak személytelen légióival! Lehetnek pillanatok, melyekben már-már azt hiszi, hogy lába előtt hever ez a roppant város…

Két fiatal magyar művészt ért ez a megtiszteltetés az idén: László Fülöp mellett ők ketten képviselik a magyar piktúrát. Schöffer Miklós az egyik; A próféta című kompozíciójával ellenőrizhetően komoly sikert aratott. Micsoda álma valósulhatott meg? Megérte, hogy képe előtt hirtelen nagy szemet meresztve fékeznek le az átrobogó látogatók. Csoportokba verődve, rögtönzött konzultációt tartanak, és ítéletek, tapogatódzó vagy nagyhangú megjegyzések hallatszanak. Öreg, Lavallière-nyakkendős, harmonika-nadrágos, Maillol-szakállas művészek torpannak meg a világító Krisztus-alak előtt, és ráncolni kezdik bozontos szemöldöküket. Van, amelyik cvikkert vesz elő. Nem tudják beosztani hirtelen az eddig látottak közé ezt a képet. Színeivel, alakjaival, csoportjaival olyan különleges erővel üt ki a „roi d’un seul jour”-mesterek képeinek tengeréből, mint egy szezon-virágkereskedés csokrai közül valami soha nem látott, egzotikus virág. Hatalmas, lila színfoltok, mélykék felhőhátterek, égnyílások. Fekete-vörös épülettömegek; előttük térség, amelynek közepén kis magaslaton hófehér, gótikus soványságú alak áll, egyedül, valami mennybéli nyugalomban: Krisztus, koromsötét templomajtó keretében. Körülötte bámész alakok, köpenyes álldogálók, húsos meztelenségek, amelyeknek ruházatán, illetőleg meztelenségén átüt lelkük egyenruhás mivolta: az örök tömeg közös nevezőjű arculata.

Nem csoda, ha a legelőkelőbb szaklapok kritikusai a kiállítás tíz-tizenkét elsője között emlegetik ezt a művet. „Schöffer legjellemzőbb tulajdonsága – írja Clément Morro a Revue Moderne-ben –: vitathatatlan egyéniség. Eredeti a gondolat, eredeti a kivitel: íme, egy mű végre, mely nem idéz déjá vu-t, mely semmi másra nem emlékeztet… Mégis, talán? Breughel Hegyi beszédére…”

Schöffer a művészek legjózanabb, nagy agymunkával és rafinált értelmi apparátussal dolgozó típusából való. Irányteremtéssel kísérletező, biztos, magas öntudatú, elmélkedő művész, aki a festészetben valami szintetikus életkifejezést keres. Hisszük, hogy mint ilyen, meglehetősen a jövő embere – feltéve, ha az ösztönök rovására az intellektuális elemek túlsúlyba nem jutnak dolgaiban.

Gáll Ferenc a másik. Schöfferrel egyidős; erdélyi fiú. Utcai énekesek című képe saját maga által is vallottan Munkácsy-folytatásnak látszik, Daumier Mosónő-jére emlékeztető színkifejezéssel. Nyomorult családot ábrázol a kép, s valami nyilvánvaló humánus állásfoglalás, komoly emberi meghatottság kifejezője, magas művészi színvonalon. Nem lokálpatriótaság, ha megállapítjuk, hogy ez a kép is magasan kiemelkedik az 1937-es Salon maszaterdejéből.

Megnyugtató, hogy mindkét művészünk túlvan keresgélő, kapkodó korszakán – talán sohasem is kapkodott egyikük sem –, s ott tartanak, ahol a velük egyívású írónemzedék: a háború utáni formabontók és kísérletezők eredményeiből (eredménytelenségeiből) és a múlt századok legérdemesebb hagyományaiból okulva válogatják ki művészi önkifejezésük eszközeit.