A Baglyos Asszony

Balzactól is tudtam, hogy a párizsi utca mindig bővelkedett valószínűtlen, hóbortos figurákban, de azt hittem, már eltűntek, mint az emeletes omnibuszok vagy a földszíni villamosjáratok. Annál nagyobb volt a meglepetés, amikor a boulevard St. Michelen, roppant forgalomban, fényes délután, megpillantottam az úttesten átbotorkáló Baglyos Asszonyt.

Egész autósor állt meg előtte tisztelettudón: ha ne adj Isten elgázolják, két életet irtanak ki: az övét s a vállán kuporgó, nagy szemeket meresztő bagolyét, amely, mint valami forgalmi rendőr, jobbra-balra pislogott.

Az asszony keresztülgázolt az úttesten, s a jobb járdán megindult lefelé, a Pont-Neuf felé.

Mentem, mentem utánuk. Húzott a bagoly sárga, bazedov-kóros szeme. Úgy éreztem, hogy évtizedek rétegeiben járok, mint valami füstben, s ébredezett bennem a sejtelem, hogy hamarosan valami üszkös gerendájú padláson vagy beomlott toronyszobában fog végződni az utam. De a Baglyos Asszony hirtelen befordult a boulevard egy nagy házának kapuján, s én csalódottan künn maradtam.

Két nap se telt el azonban, s a Baglyos Asszonyt megint megpillantottam; ezúttal a Gay-Lussac utcában. Most már hárman valának: bal vállán silbakoló baglyán kívül egy életnagyságú viaszbaba volt vele, melyet dédelgetve jobb karján cipelt. Állandóan motyogott, pusmogott hozzá, s csücsörített szájjal gügyögött valami altatódalt a baba hajjal fedett, élettelen fülébe, úgy, amint valamikor bizonyára élő gyermekének.

Egy jó hét telt anélkül, hogy újra láthattam volna. De egy délelőtt a Cluny-Múzeum mögötti kertben újra észrevettem. Egy padon ült ő, baglya pedig a pad támláján kuporogva strázsált, s dühös szemét forgatva, meresztve, fújt, fújt a körülötte fickándozó kiskutyákra. A viaszbabát hiába kerestem, nem volt velük.

Éppen elemózsiázni készülődtek. Az asszony zsírpapírból apróra vagdalt májat szedett elő… Megszólítottam. Meglepően közlékeny volt; három perc se telt el, s tudtam a bagoly nacionáléját: ezelőtt vagy két évvel, valahol a Marne mentén nagy vihar tombolt. Nem sokkal utána férje, Bernardin asztalos gyalog indult útnak Párizs felé. Egy rendetlen bozótban kis ázott baglyot talált, amely hiába menekült vad szökdöséssel előle. Megfogta, s hazahozta. Azóta olyan hűséges, mint egy kis kutya: „comme un petit toutou”. A neve pedig Fouillis lett a keresztségben, arról a cserjésről, amelyben találtatott. „Voilá!”

Neve hallatára a kis tökfejű kuvik leugrott a padtámláról – le, asszonya ölébe. Huncutkodva csipdesni kezdte aszott kezét.

– Fouillis! Fouillis! – rikácsolta az asszony – mon petit bébé! – s lucskos májdarabkákat kezdett neki adogatni a papírból.

 

*

 

A két Mitológikus Öreg – kelta mondák maradéka – ott találkozott előttünk, a Szajna partján. A lépcső kőkorlátján ültünk, a nagy platánok alatt, szemben a holddal, mely már a Latin-negyed felett, a Panthéon körül vonult, s egyszer csak csoszogást, botkopogást hallottunk, innen is, onnan is. Jobbra-balra néztünk. Hát látjuk, hogy a holdfényben, a nagy parti platánok homályában, más-más irányból, két egyforma vénember jődögél felénk; első pillanatban mindketten azt hittük, hogy egyetlen emberi lényről van szó, aki azonban saját, messzi vetített tükörképével, lelki-testi hasonmásával közeledik – biztosan ijesztésül – a lépcső felé, ahol mi üldögélünk.

Mindkettőnek nehéz, sárga bot volt jobbjában, balja pedig csavargóborjút tartott a vállán, azaz katona módra összecsavart rongy- és papírcsomót, amilyent az utcán vagy a kanálisban alvó párizsi kiebrudaltak, a clochard-ok, hurcolnak magukkal. Ikrek ezek? Testvérek? Jó barátok? – találgattuk, ahogy mind közelebb, közelebb cammogott a két tünemény. Még a ruhájuk is egyforma volt; a csavargók és koldusok korokon s divatokon felül álló rongycafatjai fedték görhes, hórihorgas testüket.

És összeértek ők ketten, éppen előttünk, a hold alatt. Egy szó nem sok, annyit sem szóltak egymáshoz, egy tekintet kevés, annyit se vetettek egymásra. Mintha valóban csak egy lény vonult volna előttünk, megkámforodott s visszafelé távolodó tükörképével. Nagy szakállukat birizgálta a Szajna-part örökké friss szele, botjuk egy ütemre kopogott a quai szürkés kövein.

Még egy pillanatra láttuk őket: egy-egy rakparti lyukba bújtak be, ugyanabban a pillanatban, lehajtott fővel, szomorúan, megadással, egy örökkévalóságra – mint Bartholomé mester Pére Lachaise-temetői művén az Alakok.

 

*

 

Hát a hat rend papi talárban kóborló, újság- és csomagolópapír batyukkal megrakodott Síri Némbert ismeri-e valaki? A Szent Jakab utcában tűnt fel először, éjfél körül, amikor már a lámpák negyed fényerővel égtek, sárgásan, penészesen, s alig két ember járt a hosszú járdán. Csak a „Roman de la Rose” kocsmában rikácsolt egy kártyázó társaság, csak egy hájas macska vánszorgott a fal tövében a nyitott garázsbejárathoz, különben olyan volt ez a véghetetlen, összepréselt házsorú, középkori utca, mintha nem is Párizsban, hanem valami húszezer lélekszámú olasz városkában lett volna. A napnak, jobban mondva az éjszakának az a szaka következett, amelyben Párizs részletenként, utcánként, terenként visszavarázsolja magát a középkorba, amelyből vétetett.

Ott, egy kis téren, a pillérekkel megtámogatott tizenötödik századbeli ház tövében, jött, jött a Síri Némber. Ezerráncú, az öreg Erazmusra emlékeztető arcát a túlsó járda sárga gázlámpása néha meg-megvilágította. Lehetséges volna? Élő alakkal van találkozásom, vagy valami nemtelen és kortalan kísértettel, a kanálisok öröktől fogva létező rongybubájával, a párizsi csavargó söpredék söpredékével, kit talán már a második életréteg dobott ki magából, s aki rettenetes koldusmagányban kódorog akkor is, amikor a legfényesebb, legforgalmasabb utcán totyog át?

Közelebb kerültem hozzá. Hat rend papi talárt számlálhattam meg a hátán, penészes, rojtos, pókhálós hacukákat, melyek alól hatalmas, felemás férficipőpár harangozott elő. Kócos, ősz fején pedig valami századvégi selyemkalap tépett roncsa kuporgott.

Észrevett, s olyan szemeket kezdett forgatni rám, hogy attól hanyatt-homlok menekülni szerettem volna – ha nem tart vissza erővel a kíváncsiság.

Reméltem, s fel is voltam készülve rá, hogy középkori átkokat fog mindjárt zúdítani fejemre, ezerránc-fókuszos szájából. De nem szólt egy szót sem, csak forgatta, guvasztotta rám apró, seszínű szemét.

– Nyugodalmas jó éjszakát, forradalmak öreganyja – mondtam szép csendesen magyarul. (Szeretnék belopakodni álmaidba – gondoltam –, hogy elvetődhessek abba az eltűnt világba, ahonnan te idevetődtél, amelyben éltél valaha – amelyben biztosan boldog is voltál egy-egy pillanatra, te szörnyűséges, varázslatos Síri Asszony!)

 

*

 

És mennyi van még, úristen, de mennyi, akiket talán sohasem fogok látni! Sohasem jutok fel az üszkös gerendájú padlásszobába, s a Szajna-part odvaiba se tehetem be a lábam. A Világkiállítás is bezár maholnap, mint egy végkiárusító nagyáruház; de ezek az alakok, akiket kivetett magából Párizs, örökre élni fognak, időtlenül, divattalanul, távol az üstökösként visszatérő kiállítások vurstlilármájától.