A Bárány vére

A Baglyos Asszony

Balzactól is tudtam, hogy a párizsi utca mindig bővelkedett valószínűtlen, hóbortos figurákban, de azt hittem, már eltűntek, mint az emeletes omnibuszok vagy a földszíni villamosjáratok. Annál nagyobb volt a meglepetés, amikor a boulevard St. Michelen, roppant forgalomban, fényes délután, megpillantottam az úttesten átbotorkáló Baglyos Asszonyt.

Egész autósor állt meg előtte tisztelettudón: ha ne adj Isten elgázolják, két életet irtanak ki: az övét s a vállán kuporgó, nagy szemeket meresztő bagolyét, amely, mint valami forgalmi rendőr, jobbra-balra pislogott.

Az asszony keresztülgázolt az úttesten, s a jobb járdán megindult lefelé, a Pont-Neuf felé.

Mentem, mentem utánuk. Húzott a bagoly sárga, bazedov-kóros szeme. Úgy éreztem, hogy évtizedek rétegeiben járok, mint valami füstben, s ébredezett bennem a sejtelem, hogy hamarosan valami üszkös gerendájú padláson vagy beomlott toronyszobában fog végződni az utam. De a Baglyos Asszony hirtelen befordult a boulevard egy nagy házának kapuján, s én csalódottan künn maradtam.

Két nap se telt el azonban, s a Baglyos Asszonyt megint megpillantottam; ezúttal a Gay-Lussac utcában. Most már hárman valának: bal vállán silbakoló baglyán kívül egy életnagyságú viaszbaba volt vele, melyet dédelgetve jobb karján cipelt. Állandóan motyogott, pusmogott hozzá, s csücsörített szájjal gügyögött valami altatódalt a baba hajjal fedett, élettelen fülébe, úgy, amint valamikor bizonyára élő gyermekének.

Egy jó hét telt anélkül, hogy újra láthattam volna. De egy délelőtt a Cluny-Múzeum mögötti kertben újra észrevettem. Egy padon ült ő, baglya pedig a pad támláján kuporogva strázsált, s dühös szemét forgatva, meresztve, fújt, fújt a körülötte fickándozó kiskutyákra. A viaszbabát hiába kerestem, nem volt velük.

Éppen elemózsiázni készülődtek. Az asszony zsírpapírból apróra vagdalt májat szedett elő… Megszólítottam. Meglepően közlékeny volt; három perc se telt el, s tudtam a bagoly nacionáléját: ezelőtt vagy két évvel, valahol a Marne mentén nagy vihar tombolt. Nem sokkal utána férje, Bernardin asztalos gyalog indult útnak Párizs felé. Egy rendetlen bozótban kis ázott baglyot talált, amely hiába menekült vad szökdöséssel előle. Megfogta, s hazahozta. Azóta olyan hűséges, mint egy kis kutya: „comme un petit toutou”. A neve pedig Fouillis lett a keresztségben, arról a cserjésről, amelyben találtatott. „Voilá!”

Neve hallatára a kis tökfejű kuvik leugrott a padtámláról – le, asszonya ölébe. Huncutkodva csipdesni kezdte aszott kezét.

– Fouillis! Fouillis! – rikácsolta az asszony – mon petit bébé! – s lucskos májdarabkákat kezdett neki adogatni a papírból.

*

A két Mitológikus Öreg – kelta mondák maradéka – ott találkozott előttünk, a Szajna partján. A lépcső kőkorlátján ültünk, a nagy platánok alatt, szemben a holddal, mely már a Latin-negyed felett, a Panthéon körül vonult, s egyszer csak csoszogást, botkopogást hallottunk, innen is, onnan is. Jobbra-balra néztünk. Hát látjuk, hogy a holdfényben, a nagy parti platánok homályában, más-más irányból, két egyforma vénember jődögél felénk; első pillanatban mindketten azt hittük, hogy egyetlen emberi lényről van szó, aki azonban saját, messzi vetített tükörképével, lelki-testi hasonmásával közeledik – biztosan ijesztésül – a lépcső felé, ahol mi üldögélünk.

Mindkettőnek nehéz, sárga bot volt jobbjában, balja pedig csavargóborjút tartott a vállán, azaz katona módra összecsavart rongy- és papírcsomót, amilyent az utcán vagy a kanálisban alvó párizsi kiebrudaltak, a clochard-ok, hurcolnak magukkal. Ikrek ezek? Testvérek? Jó barátok? – találgattuk, ahogy mind közelebb, közelebb cammogott a két tünemény. Még a ruhájuk is egyforma volt; a csavargók és koldusok korokon s divatokon felül álló rongycafatjai fedték görhes, hórihorgas testüket.

És összeértek ők ketten, éppen előttünk, a hold alatt. Egy szó nem sok, annyit sem szóltak egymáshoz, egy tekintet kevés, annyit se vetettek egymásra. Mintha valóban csak egy lény vonult volna előttünk, megkámforodott s visszafelé távolodó tükörképével. Nagy szakállukat birizgálta a Szajna-part örökké friss szele, botjuk egy ütemre kopogott a quai szürkés kövein.

Még egy pillanatra láttuk őket: egy-egy rakparti lyukba bújtak be, ugyanabban a pillanatban, lehajtott fővel, szomorúan, megadással, egy örökkévalóságra – mint Bartholomé mester Pére Lachaise-temetői művén az Alakok.

*

Hát a hat rend papi talárban kóborló, újság- és csomagolópapír batyukkal megrakodott Síri Némbert ismeri-e valaki? A Szent Jakab utcában tűnt fel először, éjfél körül, amikor már a lámpák negyed fényerővel égtek, sárgásan, penészesen, s alig két ember járt a hosszú járdán. Csak a „Roman de la Rose” kocsmában rikácsolt egy kártyázó társaság, csak egy hájas macska vánszorgott a fal tövében a nyitott garázsbejárathoz, különben olyan volt ez a véghetetlen, összepréselt házsorú, középkori utca, mintha nem is Párizsban, hanem valami húszezer lélekszámú olasz városkában lett volna. A napnak, jobban mondva az éjszakának az a szaka következett, amelyben Párizs részletenként, utcánként, terenként visszavarázsolja magát a középkorba, amelyből vétetett.

Ott, egy kis téren, a pillérekkel megtámogatott tizenötödik századbeli ház tövében, jött, jött a Síri Némber. Ezerráncú, az öreg Erazmusra emlékeztető arcát a túlsó járda sárga gázlámpása néha meg-megvilágította. Lehetséges volna? Élő alakkal van találkozásom, vagy valami nemtelen és kortalan kísértettel, a kanálisok öröktől fogva létező rongybubájával, a párizsi csavargó söpredék söpredékével, kit talán már a második életréteg dobott ki magából, s aki rettenetes koldusmagányban kódorog akkor is, amikor a legfényesebb, legforgalmasabb utcán totyog át?

Közelebb kerültem hozzá. Hat rend papi talárt számlálhattam meg a hátán, penészes, rojtos, pókhálós hacukákat, melyek alól hatalmas, felemás férficipőpár harangozott elő. Kócos, ősz fején pedig valami századvégi selyemkalap tépett roncsa kuporgott.

Észrevett, s olyan szemeket kezdett forgatni rám, hogy attól hanyatt-homlok menekülni szerettem volna – ha nem tart vissza erővel a kíváncsiság.

Reméltem, s fel is voltam készülve rá, hogy középkori átkokat fog mindjárt zúdítani fejemre, ezerránc-fókuszos szájából. De nem szólt egy szót sem, csak forgatta, guvasztotta rám apró, seszínű szemét.

– Nyugodalmas jó éjszakát, forradalmak öreganyja – mondtam szép csendesen magyarul. (Szeretnék belopakodni álmaidba – gondoltam –, hogy elvetődhessek abba az eltűnt világba, ahonnan te idevetődtél, amelyben éltél valaha – amelyben biztosan boldog is voltál egy-egy pillanatra, te szörnyűséges, varázslatos Síri Asszony!)

*

És mennyi van még, úristen, de mennyi, akiket talán sohasem fogok látni! Sohasem jutok fel az üszkös gerendájú padlásszobába, s a Szajna-part odvaiba se tehetem be a lábam. A Világkiállítás is bezár maholnap, mint egy végkiárusító nagyáruház; de ezek az alakok, akiket kivetett magából Párizs, örökre élni fognak, időtlenül, divattalanul, távol az üstökösként visszatérő kiállítások vurstlilármájától.

Két fiatal magyar festő a párizsi Salonban

Micsoda arzenálja különböző korok, iskolák, irányok, világnézetek festészetének! Hű kivetítése a francia közélet és politika groteszk tagozottságának: a Salon még friss, cementillatú falain a fauve-ok utánzóinak művei, öreg, kiérdemesült posztimpreszszionisták, historizálók és csökönyös pointillisták képeivel néznek farkasszemet (ahogyan a Szajna-parti bukinisták is nagy súlyt fektetnek arra, hogy a Mein Kampf és a Das Kapital feltétlenül egymás mellett heverjen polcukon). Felvonul itt negyven esztendő piktúrájának óriási maskarádéja, 2400 tarka folt a falakon: ismerős-ismeretlen motívumok, déjá vu, déjá senti, sőt, déjá oublié boudoir-meztelenségek, Pierrot-k, flamand városterek, döglött halas paysagemortok, tengerpartok, kutyák: képek, képek, melyeknek csak elenyésző hányada evickél ki az egyszeri szalondiadal aklából. A kispolgári lakások, melyek egy-két emberöltőn keresztül a nagy többséget őrizni fogják, most épülnek összkomforttal a perifériákon…

Milyen boldog lehet az a magyar festő, aki 24-25 éves fejjel megéri, hogy műve ott lehet a Salon falán, hogy ismeretlenül, protekciótlanul elfogadták, és feljogosították arra, hogy felvegye a versenyt, a nagy versenyt kollégáinak személytelen légióival! Lehetnek pillanatok, melyekben már-már azt hiszi, hogy lába előtt hever ez a roppant város…

Két fiatal magyar művészt ért ez a megtiszteltetés az idén: László Fülöp mellett ők ketten képviselik a magyar piktúrát. Schöffer Miklós az egyik; A próféta című kompozíciójával ellenőrizhetően komoly sikert aratott. Micsoda álma valósulhatott meg? Megérte, hogy képe előtt hirtelen nagy szemet meresztve fékeznek le az átrobogó látogatók. Csoportokba verődve, rögtönzött konzultációt tartanak, és ítéletek, tapogatódzó vagy nagyhangú megjegyzések hallatszanak. Öreg, Lavallière-nyakkendős, harmonika-nadrágos, Maillol-szakállas művészek torpannak meg a világító Krisztus-alak előtt, és ráncolni kezdik bozontos szemöldöküket. Van, amelyik cvikkert vesz elő. Nem tudják beosztani hirtelen az eddig látottak közé ezt a képet. Színeivel, alakjaival, csoportjaival olyan különleges erővel üt ki a „roi d’un seul jour”-mesterek képeinek tengeréből, mint egy szezon-virágkereskedés csokrai közül valami soha nem látott, egzotikus virág. Hatalmas, lila színfoltok, mélykék felhőhátterek, égnyílások. Fekete-vörös épülettömegek; előttük térség, amelynek közepén kis magaslaton hófehér, gótikus soványságú alak áll, egyedül, valami mennybéli nyugalomban: Krisztus, koromsötét templomajtó keretében. Körülötte bámész alakok, köpenyes álldogálók, húsos meztelenségek, amelyeknek ruházatán, illetőleg meztelenségén átüt lelkük egyenruhás mivolta: az örök tömeg közös nevezőjű arculata.

Nem csoda, ha a legelőkelőbb szaklapok kritikusai a kiállítás tíz-tizenkét elsője között emlegetik ezt a művet. „Schöffer legjellemzőbb tulajdonsága – írja Clément Morro a Revue Moderne-ben –: vitathatatlan egyéniség. Eredeti a gondolat, eredeti a kivitel: íme, egy mű végre, mely nem idéz déjá vu-t, mely semmi másra nem emlékeztet… Mégis, talán? Breughel Hegyi beszédére…”

Schöffer a művészek legjózanabb, nagy agymunkával és rafinált értelmi apparátussal dolgozó típusából való. Irányteremtéssel kísérletező, biztos, magas öntudatú, elmélkedő művész, aki a festészetben valami szintetikus életkifejezést keres. Hisszük, hogy mint ilyen, meglehetősen a jövő embere – feltéve, ha az ösztönök rovására az intellektuális elemek túlsúlyba nem jutnak dolgaiban.

Gáll Ferenc a másik. Schöfferrel egyidős; erdélyi fiú. Utcai énekesek című képe saját maga által is vallottan Munkácsy-folytatásnak látszik, Daumier Mosónő-jére emlékeztető színkifejezéssel. Nyomorult családot ábrázol a kép, s valami nyilvánvaló humánus állásfoglalás, komoly emberi meghatottság kifejezője, magas művészi színvonalon. Nem lokálpatriótaság, ha megállapítjuk, hogy ez a kép is magasan kiemelkedik az 1937-es Salon maszaterdejéből.

Megnyugtató, hogy mindkét művészünk túlvan keresgélő, kapkodó korszakán – talán sohasem is kapkodott egyikük sem –, s ott tartanak, ahol a velük egyívású írónemzedék: a háború utáni formabontók és kísérletezők eredményeiből (eredménytelenségeiből) és a múlt századok legérdemesebb hagyományaiból okulva válogatják ki művészi önkifejezésük eszközeit.

A rue de Lanneau-i szállodában

Amikor nemrég a megtisztelő kéziratkérésre sajnálkozva azt feleltem, hogy kiadásra alkalmas verset most nem tartok számon asztalfiókomban, sejtelmem sem volt róla, hogy merő véletlen folytán nemsokára kezembe kerül egy Block Notes feliratú füzetecske, 1937-ből, első itáliai és franciaországi utazásom jelentéktelen jegyzeteivel s többek közt egy kiadatlan vers kéziratával.

Nem is években, évtizedekben kellene meghatároznom, mióta nem láttam ezt a füzetet! S ha most nem ad valami titokzatos jelt egy pohárszék mélyén, eszembe se jut soha, hogy valaha legalább egy hónapig hordtam a zsebemben, s a pályára készülődés buzgalmában templomok homlokzata előtt, múzeumok, képtárak remekeire bámulva, vagy homályos szállodaszobák ablakában üldögélve, oly sokszor vettem elő! Első „nagy” utazásom tanúja és letéteményese tehát a kellőképp meg nem becsült személyi tárgyak sorsára hagyatva, de mégis-mégis érthetetlen szívóssággal ragaszkodva könnyelmű, méltatlan gazdájához: íme, előtermett, s ha idők folyamán a százéves irományok csontszínét öltötte is magára, és valami sajátságos dohot áraszt: jussát követeli. Pontosabban: ama kéziratban maradt vers közzétételét.

Egy kissé ijedten s némi lelkifurdalással vizsgálgatom. Nem jogtalanul rostáltam-e ki, ha ugyan kirostáltam – úgyszólván keletkezése pillanatában? (Hiszen még abban az évben siettem megjelentetni egyívású társait.) Avagy olyanfajta meggondolatlanság következménye, mint Peer Gynt fattya, a kis szörnyeteg, aki harminc esztendő múlva áll elő, s vigyorog nemző atyja szemébe?

Akárhogy is, itt van előttem, s nem kevesebbet követel, mint utólagos törvényesítését, vagyis azt, hogy önnönmagam irodalomtörténészének felcsapva – amire egy bizonyos életkoron túl furcsa, fanyar indíttatást érez az ember –, vállaljam a publikáló szerepét, már csak azért is, mert kellő mentség és magyarázat csak éntőlem várható ez esetben.

Az idegenben való izgalmas kallódást, többszöri kalandos helyváltoztatást utóbb, a második hónap vége felé, szorongásos állapot váltotta fel. Közvetlen kiváltója és állandósítója a borzongató hírű s nevű halotthamvasztó meglátogatása volt a Père Lachaise-temetőben.

Akkor a rue de Lanneau-ban laktam (Hotel Amérique), a Panthéon tér alatt, ahol a késő barokk építészet luxusa és világossága máig sem oszlatta el a közeli szűk utcácskák s lakóházak gótikus homályát és nyomorát. Innen indultam el egy-egy „nocturne prouesse”-re Párizs minden zegét-zugát ismerő magyar barátaimmal, vagy, az utolsó hetekben, egy vakmerő, kalandos életű francia leánykával, aki egész mivoltával Gérard de Nerval száz évvel azelőtti látomásait idézte – s ide tértem vissza, általában hajnal felé, s hajtottam a jellegzetes francia rézágy jellegzetes hengerpárnájára csodáktól, csókoktól lüktető halántékomat. És álom, persze, nem mindig fogta le mindjárt a szemem.

Nos, ez az oubliette-ből előimbolygott vers egy ilyen zákányos hajnal szüleménye lehet. Az első fele még legénykedő, szentimento-groteszk hangnemben próbál felülkerekedni az idegenben való elmúlás rémképein. Egyik láthatatlan, óriás termetű párizsi kísérőm, Apollinaire orgue de barbarie-ja zokog benne végestelen-végig, önként-önkéntelenül követve a Chanson du Mal-Aimé ötsorosainak rímképletét és szótagszámát. Azonban a felülkerekedés kísérletéből, a legénykedő modorosságból csak a negyedik versszak végéig futotta, ahol is a profánus fonetikájú „rekvieszkát” kesernyés reccsenésével lezárul. Innen már valami más kezdődik, talán moll hangnem – ha az első négy versszak dúrban fogantnak minősíthető; igen, az átélt rémület és borzalom, az Incinération Municipale látványának emléke feltört, és szenvelgéstelen megfogalmazást kívánt. Minden bizonnyal szemem előtt táncolt a nyitott ajtajú kazán mélyén az a lapátnyi, mészfehéren izzó emberi maradvány, melyet egy fekete köpenyeges alkalmazott szakmai gőggel mutogatott a bámész idegeneknek…

Az utolsó versszak ismét csak öncsaló kísérlet: a hazakívánkozó, kallódó idegennek magavigasztalása. NB. a magas, vörös-barna kéményből kitóduló pillanatnyi kormos gomolygás – csak a csontváz marad, fehér hamuvá omolva, odalent – már a temető fakoronái közt eloszlott, a szél nemhogy felkapta volna, inkább lefelé paskolta, a közeli parcellára.

S még valamit, szintén mentségül és magyarázatul. A vers értékét számomra, nagyon szubjektív szempontból, utólag az emeli, hogy harminc évvel később, betegen, és már nem huszonnégy évesen! – valamivel több joggal élhettem át Párizsban, Gauguin és Modigliani egykori műteremlakásának kísérteties magányában, hasonló, de komolyabb veszendőségérzést: és egyetlen sorban sem próbáltam kifejezni. Nem volt hozzá erőm. A halállal való kacérkodás csakugyan a fiatalság luxusa. De jaj, ha komolyan közeleg, s nem akkor, amikor még azt hisszük, hogy bátran néznénk vele farkasszemet.

Most pedig beszéljen a vers, s aztán döntsék el mások, megérdemli-e a kései örökbefogadást.

Tisztelettel:

Jékely Zoltán

Idegen emberek

Már vagy két hete itt vagyunk Rómában. Úgy tudjuk-reméljük, hogy pár hónapot még itt tölthetünk, ezért óvakodunk az élményhalmozástól: apránként szoktatjuk magunkat ehhez a csodához, fokozatosan, szinte suttyomban tapasztalunk, ismerkedünk. A nép nagyon korán házaiba húzódik, csak itt-ott látni egy-egy elkésett utcai gyümölcsárust megrakott kétkerekűjével, egy-egy csoport hangos fiatalembert, különben az ember azt hinné, legalább tizenkét órára elkövetkezett a macskák és szellemek uralma. Jó érzés ez nekünk, mert már-már elfog az illúzió, hogy mi vagyunk a város urai, mi, magányosan járkáló idegenek, álmélkodó jövevények, kik a világ hajdani fővárosába jöttek a hajdani messzi provinciából. Egyikünk-másikunk meg is járta ezzel a túlságos bizalmaskodással: olyan közelről talált megbámulni némely gyönyörűen kivilágított romot vagy állami palotát, hogy a rendőrnek feltűnt, megkopogtatta a vállát, s igazoltatta; csak akkor engedett fel arcán a gyanakvás, amikor megtudta, hogy az illető „ungherese”.

Hiszem: az idegen csak akkor sejti meg, csak akkor fogja fel istenigazában az idegen földi városok lelkét, ha éjjel érkezik. Nem lakóival találkozik – akik halandó mivoltukban csak egy-két nemzedék átsuhanását, egyetlen korocska divatját jelentik –, hanem köveivel: ezeresztendős toronyokkal, falakkal, sikátorokkal!

Jó része azoknak, akik ma Rómában laknak, talán nem is sejti, micsoda világot vélünk mi az efféle éjjeli kóborlásokon felfedezgetni.

Ácsorogtunk Szent Theodor temploma előtt, a rácsos kerítésen át sokáig bámultunk felfelé a Palatínus homályos romladékaira s a nagy lombozatú fákra; a lejtős utakon lekanyarodtunk a Forum Romanum előfehérlő templomoszlopai közé; baktattunk koromsötétben a Colosseum árkádjai alatt; láttuk a Pons Aemilius, a legelső római kőhíd kétpillérnyi, diadalkapu-szerű romladékát, amikor éppen csak a parti lámpa vetett reá néhány gyenge sugarat; éjfél volt, amikor görnyedten zarándokolva végigballagtunk Szent Péter mérhetetlen nagy terén, s – hogy egy kortárs költőt idézzek – „éreztük, zarándok-szagunk van”. Közben észre sem vettük, a régi Róma lelke belénk költözött.

Valljuk be, ez a módszerünk nem más, mint settenkedés. Hogy is tehetne másként a szegény idegen? Csak akkor rémülünk meg saját magunktól, amikor egy-egy kullogó nyakkendőárus kínait vagy egy-egy ténfergő, más nemzetbeli idegent látunk. Bámészkodásuk, riadtságuk akár a miénk is lehetne. Mert a régi Rómát akár ellophatjuk márványaival és gránitjaivál, akár telerakhatjuk mozaikdarabkákkal a szobánkat, tarthatunk dialógusókat Horatiusszal, Ciceróval vagy akármelyik császárral is – de a mai, a jelen, valóságos ember Rómáját ki nem ismerhetjük, meg nem tapasztalhatjuk igazán. Hiába leskelődünk, hiába settenkedünk: halandói életének hasznos és célravezető titkát nem leshetjük el, gazdag és lobogó lelkükhöz nem juthatunk közel egyhamar. Bármennyire is kedvelik a baráti idegeneket, nem tudják eltitkomi, hogy elsősorban saját maguknak, nagyra hivatott fajtájuknak, ennek a kiterjedt, ősi famíliának élnek.

Római napló

Már-már ott tartok, hogy megfogadom: ha Isten épségben hazavezérel, többet sohasem megyek sehova! Iszonyúan fáj a távolság, mint végtelen hosszú nyíl, mely szívembe szaladt, s nem húzhatom ki onnan. Tudtam, hogy így lesz, s mégis útra váltam. Tudtam, mert így volt ezelőtt két esztendővel is. De egyebet is tudtam: mihelyt otthonomtól vagy ezer kilométerre jutok, más ember lesz belőlem nagyon hamar, azzá az emberré válok, akit jobban becsülök otthoni, pesti, mindennapi magamnál, azzá, akivé talán tizenhat éves koromban akartam válni, vagy még előbb… Mintha az idő, sebes múltában kelet felől délnyugat felé vonulna! Itáliában – akárcsak 1937-ben – ismét megtaláltam régebbi, gyermekibb és valóságosabb magamat. Utolértem az elszaladt időt. Tudok sírni, tudok imádkozni, levelet írni a csendben, s látszólag tétlenül, titokban azonban emlékeim mélyén keresve-kutatva, órák hosszat üldögélni. Emlékeim erdélyiek; emlékeim között – Erdélyben élek! Innen a messzeségből egyetlen rövid évre szűkül össze a zavaros tíz budapesti esztendő, de még ennek mezejét is családtagok, rokonok lakozzák, nem új ismerőseim, nem új barátaim. Nem csoda, hisz Budapesten is emlékeimből éltem, emlékeimből s emlékeimnek! Hogy ez mennyire igaz, álmaim bizonyítják! Alig múlik el éjjel, hogy ne Enyedről vagy Kolozsvárról álmodjam valamit. Viszont Pest még akkor sem merül fel helyszínként, amikor történetesen pestiekről, családtagokról vagy barátokról álmodom! Mennyi furfangot alkalmaz Álomisten, hogy valóságos környezetükből kiemelje és múltam, gyermekkorom térségeire illessze ezeket az alakokat! Kell tudnia, miért tartja ezt oly fontosnak, ő tudja, mit csinál. A valóság anyagát meglágyítja s egymásba keveri, mint kisgyermek a különböző színű plasztilinrudakat. Így szebb az élet: olyan a színe, mint egy szép üveggolyónak.

Milyen kicsi a különbség a messzeségben élő ember álmai és emlékező valósága közt! Éber állapotomban nemcsak konkrét emlékképek és elmesélhető régi dolgok látogatnak, hanem – akárcsak álmaimban – sejtelemszerű, nagyos ismerős hangulatokat idéző, a déjá vu jelenséghez hasonló érzésfoszlányok is. Ha megölnének, sem tudnék azonban egyet is megrögzíteni: elsuhannak, mint egy-egy tízmásodpercnyi álommolekula. Hogy honnan, múltam melyik szegletéből emelkedett fel egy-egy ilyen pici buborék, nagyon sokszor meg tudom állapítani. De csak így: „Enyed”. Vagy: „Kolozsvár”.

Ilyen állapotban tértem be tegnap egy zugmoziba a Carnpo di Fiorin, azon a piacon, amelyen valaha Giordano Bruno máglyája állott – s ma szobra áll. Réges-régi, húszesztendős Chaplin-darabokat adtak! Az időgép, íme, szédületesen pereg visszafelé. A nézőtér földszintjén csupa gyermek, üvöltöző, röhögő olasz „esiszlikek” – mintha az enyedi moziban vagy a kolozsvári Edisonban ülnék, 1925-ben. A kis ember megjelenik, rongyosan, bajuszosan, alamuszi pofával. És bonyolódni kezd a gyatra kis cselekmény: megjelenik a krakéler vetélytárs, aztán a zordon apa s végül minden Chaplin-film elengedhetetlen kelléke: néhány szál hatalmas termetű rendőr. Minden csíny, minden félreértés, minden pofon és rúgás arra megy ki, hogy a végén bekövetkezhessen az üldözés, az elengedhetetlen chaplini hajsza. Van benne ligeti szerelmi jelenet, verekedés fél téglákkal, kergetőzés árkon-bokron át (szegény, megcsúfolt háború utáni világ, szegény félárbocra eresztett szempillájú 1920-as évek: a szőke angyal, Chaplin Dulcineája is kiveszi részét az eseményekből. Apja többször iszonyúan belerúg; szoknyájában megbotlik s hanyatt esik; keresztülbucskázik a vastag ágon, melyen a kis emberrel enyelegve ül stb. stb.… ) Aztán megjelenik egy „ókori” Ford kocsi, s azzal száguldoznak vad cikázásban üldözőik elől, hogy a végén ízzé-porrá zúzódjanak valami árokban.

Mellettem egy magyar szobrász, egy festő s egy művészettörténész ül. Az utóbbi kivételével mindhárman végignevettük ezt a sok bolondságot, egymást oldalba ütögetve és túlhahotázva. Teljesen visszagyermekesedtünk erre az órára; nemcsak úgy, ahogy például mai keletű gyermekfilm hatása alatt, mint amilyen a Hófehérke, hanem teljesen, maradéktalanul, jelenünket és életkorunkat alaposan megtagadván. De amikor kijövök a moziból, hirtelen szomorkodás fog el. A varázslatnak vége van. Azokra gondolok, akikkel valaha annyi ilyen kőkorszakbeli bohózatot nevettem végig, az enyedi moziban (elöl, a függöny mögött fájdalmas valcereket játszottak zokogó zongorán és síró hegedűn… ), a kolozsvári Edisonban és Apollóban, valamint a Dáciában. Hol van a sok könnyesen kacagó kedves arc? Jaj istenem, arcukon azóta több a könny, mint a kacagás. Hol vannak, hogy vannak, élnek-e még?

Giordano Bruno óriási fekete alakja alatt a sok piaci szemétből tüzet rakott valaki (azon a helyen, ahol a filozófust megégették!); a moziból zsivajogva tódulnak ki a kis olasz „csiszlikek”, fütyülnek, verekednek, énekelnek, kijjebb elszélednek, s ki-ki megy az anyjához haza. Látom, tapasztalom jelenlétüket, érzem a csudálatos Várost körülöttem – de csak lelkem s tudatom egyik fele van itt. A másik már javában készülődik, hogy Álomisten kegyelméből egy másik, ennél még sokkal csudálatosabb világba szálljon.

Ritka vendég

Porhó sivít, suhog az ablakon. A házfedelek meggömbölyödtek, mint a dombok. Vakítóan világít a téli hold, s valósággal szikráznak a kristálytiszta égbolt csillagképei. Kezem meggémberedett és lila; jó, hogy írógép is van a világon, különben talán nem is írhatnék: a toll kiesnék a kezemből.

„Tudod a hont, hol a citrom virul?” – jut eszembe az északi ember délre vágyódó dala, s ámulva nézdegélek ki az ablakon. Orrom előtt szépen cseperedő jégvirágpalánták, felettük párafátyol. Odakünt, a szemben levő ház tetején dermedt ruhadarabok, csonttá fagyott fehérneműk a szárítókötélen. Ameddig a szemem ellát, hó, hó, mindenütt, templomkupolákon, háztetőkön, kéményeken, messzi dombokon.

S már vagy negyvennyolc órája tart ez így. Rómában leesett az első hó – nem olyan értelemben első, mint nálunk –, nem ennek az esztendőnek, nem ennek a télnek, hanem ennek az évtizednek első hava! Általában azt hallom, hogy utoljára 1928-ban havazott itt, de van olyan ember is, aki 1931-ben is látott némi fehérséget. Beszéltem egy Orazio nevű kályhásinassal, aki már tizenkét éve él ezen a földön, de még nem látott havat! Tátott szájjal, sápadozva, láthatóan nagyon-nagyon zavart lelkiállapotban dolgozott a műhelyben, vagy járkált az utcán a tegnap: S megszólítottam a Vatikán körül egy őszöreg embert, hogy megérdeklődjem tőle, látott-e életében ekkora havat? Tagadólag csóválta fejét, s riadtan, szemét ide-oda kapkodva baktatott görbe botjával tovább. Ez azonban csak a két véglet találkozása; véletlen megfelelése; sokkal érdekesebb a Campo di Fiori s a Vatikán közti terület vizsgálása.

Róma lakossága nagyjában-egészében örül a hónak! Ismerem az emberiséget arról az oldaláról, hogy mindennek képes örülni, ami szokatlan és rendkívüli, s csak akkor kezdi megelégelni, amikor már unalmassá, mindennapossá válik. Egyelőre itt afféle népünnepély-hangulat uralkodik, mint valami karneválon. Róma hóba öltözött: maskarádét játszik. Nem olyan nagy és végzetes szerencsétlenség az, hogy nincsenek a fővárosnak hókaparó autói, s hogy a lakosság ilyesmire teljesen készületlen. Nem jut eszébe például senkinek, hogy sót, homokot, vagy ha van, hamut szórjon legalább háza elé a járdára – ellenben láttam egy férfit, aki vízzel locsolta a havat, hogy elolvadjon! Az utcákon vastag jégkéreg keletkezett a lucskos, letiport hóból. Baktatva, megmegroggyanva téblábolnak a járókelők. A napfoltos terecskéken mindenütt áll a hócsata. Az iskolás fiúk tegnap itt, közelemben, a Vergilius gimnázium előtt finn-orosz háborúsdit játszottak! Püfölték egymást irgalmatlanul; itt-ott „pukkós” közelharcra került a sor, s istenesen megmosdatták egymást.

De nemcsak a gyerkőcök fogják fel ilyen célszerűen a havat, hanem kiveszik részüket a tél breugheli örömeiből a felnőttek is. Tegnapelőtt éjjel például a Via Vittorio Veneto egyik előkelő szállodájából kijövő társaság úgy megörült a nagy havazásnak, hogy ruhával, bundával mit sem törődve, óriási, hahotázó és sikongató havazódásba fogtak; félig betemetett autóik szolgáltak erődítményül…

A szökőkutakon hatalmas, szakállas jégcsapok. A Tiberis partja jeges, és fent a Gianicolón görnyedeznek a rengeteg hó alatt a szegény pálmafák. Mi lehet a Palatinus narancsaival, melyeket múlt vasárnap szerettem volna lecsalogatni a mélyzöld, májusias levelek közül? S mit szólnak ehhez a fehér szörnyűséghez a Forum Romanum s a többi tér márványszobrai? A Borghese-villa Paradicsom-szerű parkjában élnek-e még egyáltalán a cédrusok, a pineák s a csudálatosnál csudálatosabb déli növények?

Akármennyire északról való ember vagyok is – a tejcsarnoktulajdonos rám fogta, hogy honfitársaimmal karöltve én hoztam Rómába a havat! –, minden porcikám úgy érez, úgy sajog, mint a legdélszakibb s legérzékenyebb pálmafa. Az ő véleményükön vagyok. Sem ők, sem én, nem azért jöttünk Rómába, hogy dideregjünk, s minduntalan körmünkbe fújjunk, mint szegény Tinódi Lantos Sebestyén Kolozsvárban, abban a rettentő nagy, tizenhatodik századi erdélyi télben. Szép, szép, hogy megértem ezt a meteorológiai klímapikantériát, szép, szép a „hóban csillogó magas Soracte” – én mégis ama Thaliarchushoz fohászkodom, akihez annak idején Horatius esdekelt, s kérve kérem: űzze el gyorsan a hideget, s bőkezűen jó sok fát rakjon a tűzhelyre!… A négyesztendős Sabin-borokat elengedem.

Tehenek a Gianicolón

Mintha hóolvadásszag volna a levegőben… Tiszta, párátlan napsütés, csak itt-ott csillog még a tegnapi zimankó egy-egy tócsája. A gyep zöld, s még zöldebbek a cédrusszerű óriás fenyők s isten tudja, milyen nevű örök lombtartó délszaki fák. Odalenn szakadatlan nyüzsgésben, dörgésben napfürdőzik a Város, Róma, évezredek romhalmozó, önmagát annyiszor elpusztító s önmagából annyiszor megújuló emberi tenyészete.

Garibaldi ott ül karcsú lován, a városnak talán legmagasabb pontján, a Gianicolo széles kilátójú terén. Alatta elszórtan, egy-egy oleander-, egy-egy rózsabokorban vagy az egyik allé óriási fái tövében generálisainak márvány mellszobrai fehérlenek: vakító fénypontok a zimankós ködökhöz és szürke erőkhöz már-már hozzászokott szemnek. Autók búgnak, repülőgépek harsognak, állandóan dörög, morog alulról a város, és mégis, nincs semmi nagyvárosias hangulata itt a világnak. A „nagyváros” szó itt nem gyárkémények rengetegét, nem idomtalan tűzfalak labirintusát, nem autótülkök okvetetlenkedő üvöltözését s nem előre kitervelt utak áttekinthető vonulatait jelenti. Róma nem olyan nagyváros, mint Budapest, se nem olyan, mint Párizs. Róma sok kicsi olasz falu-város, sok apró terecske, templomalja kénytelen-kelletlen összekötődése, mozaikalakulása. Romtornyokban este lámpa ég, fent a magasban; vacsoránál ül odabent a család. Egy beépített templommaradvány roppant nagy kőhalmazából rádió jazz-zenéje zeng, a fehérnemű-szárító kötél antik oszlopról ível át a szomszéd kéményhez, rajta rendkívül változatos s az emberek időjárás elleni ravasz küzdelméről fogalmat adó fehérnemű-kiállítás. Mihelyt kisüt a nap: akárcsak a viperák, megjelennek s letelepednek egy-egy napfoltra a pincék homályában megnyirkosodott, didergő macskák. (A Panteon jobb oldali, omladékos részén múlt kedden éppen kilenc macska heverészett!) Nedves, napot soha nem látott, szűk piacokon esténként tüzet lát az ember: valaki összehord néhány ládadeszkát, némi gyaluforgácsot, szalmát, papírt, száraz szemetet, s alágyújt. A gyermekek köréje settenkednek, s ősi borzongással bámulnak bele. Szurtos kezüket áhítatosan feléje nyújtják. S gyakran látni tüzet a szegényebb utcák mesterembereinek boltjában közvetlen a kapu előtt, kicsi üstben vagy vederben. Macskák és gyermekek, egy-egy vénasszony fűtőzik körülötte, mint a mesében. Csudálatosan túlélte önmagát a középkor, gondolja az idegen, s lelkendező kíváncsisággal bámul be a meredek lépcsőjű kapualjakba, melyekből a küntinél mindig sokkal hűvösebb levegő árad. S ha történetesen magas sarkú, teli-parafatalpú cipős, ezüstfényű harisnyás, selyemszínű félbundácskát viselő, pazarul frizérozott lányka libben ki belőle, az embernek szeme-szája tátva marad a nagy csodálkozástól: hát ez itt lakik? Itt bizony, s neki mi sem természetesebb, hiszen minden őse benne született, benne halt meg. S mindenütt rengeteg sok gyermek. Némely család úgy él a romok tetején épített, fedezékszérű lakásban, mint sziklán a pingvinek. S minden mogorvaságot emberivé és vidámmá varázsol a sok, ugrándozó, hancúrozó gyermek s a sok lengő fehérnemű a magasban! Úgy van, itt ősi értelemben élik életüket az emberek. Aki romok között él, küzd a rommá levés és pusztulás, kihalás ellen: ha másként nem, számtalan gyermek hátrahagyásával hosszabbítja meg futó jelenlétét az időben, a földön…

Így elmélkedtem római tapasztalataimról a Gianicolón, a hajdankori Mons Janiculuson, 1939. december 12-én. A Garibaldi-szobor tövében vállig érő hajú, lányos tekintetű, Leonardo követőinek Keresztelő Jánosaira emlékeztető, kellemetlenül titokzatos fiatalember ácsorgott – un stravagante –, kezében hatalmas bambuszdorong, hóna alatt göngyölegben rengeteg verskézirat és jövendölés. A már többször látott őrült próféta volt szegény… A túlfelőli, a várossal átellenes oldalon, a Doria-Pamphin kertnek gyönyörű rétjén nyolc tehénke legelészett. Valóságos kis csorda, Róma belső területén – álmélkodtam –, mintha Pesten a Gellérthegyen, vagy hogy jobb példát említsek, a Margitszigeten kínálkoznék ugyanez a látvány. Elképzelhetetlen! Budapest „nagyváros”, kormos, bömbölő, ezer kéményes, parkírozott nagyváros. Ilyesmi ott nem történhetik meg. Még a gyermekeket is kikergetnék egy ilyen parkból, nem hogy teheneket tűrjenek meg benne.

Régi és új magyarok Rómában

Negyven esztendővel ezelőtt, éppen a századfordulón jelent meg Riedl Frígyen számos olaszországi üdülésének emlékeként a Magyarok Rómában című könyvecskéje, külső igénytelenségében is érdekesen és értékesen. S bár azóta egy emberöltő is eltelt, ez a tizenhatodrét, alig hetvenlapos művecske mára lett csak igazán minden Rómát járó magyar nélkülözhetetlen kézikönyve. Hatása alatt az ember ebben az idegen életformájú, szokatlan településű, beláthatatlan és kiismerhetetlen múltú városban mintha egy csapásra otthonosabban kezdené érezni magát: nagy dolgokat, nagy tanulságokat tudott meg belőle, s az Örök Város borzongatóan hatalmas és feneketlen történelmének szinte megemberelte, megmagyarította egy-egy szakaszát.

A nagy emlékezetű irodalomtörténész, akit az utókor hajlandó talán száraz adatgyűjtő tudósnak elképzelni, annyi szeretettel, annyi mélységesen gyengéd lírával írta ezt a kicsi útikönyvet, hogy az ember csak álmélkodik felette, s alig akar hinni a dátum tanúságának: valóban 1900-ban került volna sajtó alá? Szerzője érzékenyebb utazónak bizonyul, mint nem egy mai fiatal útleírónk, városképírónk.

S emlékezetünk ezután már így fogja látni őt, annyi egyetemi nemzedék lelkes irányítóját, Arany János művének bennfentes ismerőjét, néhány nagynevűvé nőtt tudós lelki atyját, amint ott áll a Trinita tér obeliszkje alatt, előtte a holdfényes város, a világ egykori „királynője”, Róma. „S mint hídpillér mellett a habok, úgy vonultak el mellette az emberek milliói.” – Az idő s a történelem feneketlenségére s az ember tűnékenységére gondol a halhatatlan kő alól; ezt kérdezi tőle: „És hol leszek én, álmodni siető utas, aki távol, hóborította hazámból néhány korai tavaszi napra ide szoktam jönni, és most itt két-három ezredéves emlékek közepette megijedve, elragadtatva és kábulva az örökkévalóság színében látom múló enmagamat és mulandó kortársaimat?” „S hol vannak a régiek – elmélkedik tovább –, akik tán hallották ugyanannak a közeli kútnak moraját: Caesar és Brutus, Szent Pál és Nagy Károly, Tacitus és Gibbon, Goethe és Angelika Kaufmann? S hol vannak végül a régi magyarok, akiknek szent lábnyoma s emléke beoltotta s otthonosabbá tette nekünk ezt a nagy, idegen várost?”

S lelkének ebben a látomásos állapotában különös és tanulságos összefüggést vesz észre idő és emberek, történelem és államférfiak között, s megfogalmazza művének ama mondatát, amely voltaképpen megadja rendkívüli aktualitását.

„A világtörténelem különös szimbolizmusa – írja –, vagy csak véletlen rejlik-e abban, hogy művelődésünk történetének minden fontosabb korszakában, a magyar történet nagy drámájának minden felvonásában magyar-római vonatkozást találunk, minden korszakunkban találunk egy-egy férfiút, aki elhagyva a négy folyó hazáját, a két halom városában megjelenik?”

S aztán, a római kapukat döngető lovas magyaroktól kiindulva, végigsuhan történelmünkön s e város utolsó ezer esztendején, s a fenti megfigyelésének igazolására sikerül is neki egy-egy sorsdöntő korszakunknak megfelelően egy-egy érdekes magyar történelmi egyéniség római tartózkodását kimutatni.

Itt nyugszik valaki…

A múlt hét egyik napsütéses délelőttjén – mostanában nagy ritkaság az ilyesmi mifelénk! – a Cimitero Accatolicóban, vagy ahogyan még nevezik: Cimitero degli Inglesiben, dei Protestantiban, dei Tedeschiben jártam. Leírása minden útikalauzban benne van, s biztosan tudja is mindenki, aki járt Rómában, hogy a csudálatos fiatal angol költők nyugosznak itten, a tüdőbajban meghalt John Keats s a tengerbe pusztult P. B. Shelley; ugyanaz a sorsakarat, amely a költői halhatatlanságban egymás mellett juttatott nekik helyet, arról is gondoskodott, hogy porrészeikben is egymás közelében maradjanak, talán a világ végezetéig.

A réten, melynek szegletében, nagy fák alatt alszik John Keats, a Görög Urnához intézett óda látnoki költője, még csillogott a tegnapi eső. Majdnem májusian zöld és üde volt minden, amint talán az elíziumi mezőkön lehet, ott, ahová oly korán elszállott mindkettőjük nyugtalan lelke. (Shelley sírjára sötét árnyékot vetett a Rómát övező fal zordon bástyatornya; oly hideg nyirkosság volt ottan, mint amilyen lent lehetett a mélyben, ahol öreg barátja, Trelawney lovag melengeti most is „Ariel” épségben maradt szívét.)

Nyugtalanul kerestem a sírt; mint aki érdekes és nagyszabású emberrel fog mindjárt megismerkedni, s már alig várja, hogy a bemutatkozás zavara után a tárgyra, találkozásuk lényegére térhessenek, úgy siettettem én is magam. A nagy vers bennem maradt töredékeit előkerestem emlékezetemből, mondogattam, skandálgattam, kerestem azt, amely ennek a ritka pillanatnak leginkább megfelelne – aztán már ott is voltam a falba illesztett emléktábla alatt, amelyen domborműve áll s alatta egy vers valakitől, aki a végén szerényen bocsánatot is kér érte. Sírja nem itt van, hanem pár lépéssel bennebb, nagy fák alatt; kicsi, szürke kő jelzi; utolsó kívánsága szerint nevét nem, hanem „csak” ezt írták fel reá:

Itt nyugszik valaki, kinek nevét a vízre írták…

Romantikus póz, kétségtelen. De jogos és célszerű. Miként fejezhette volna ki jobban és véglegesebben a szegény, beteg költő, hogy nem sok öröme volt az emberekben, a világban? Utóéletét viszont egyáltalán nem veszélyezteti a „névtelenség”: így fogják csak igazán tudni, hogy ki volt…

„Szép a hallott zene, de a nem hallott még szebb” – mormolom és látom – vagy csak azt hiszem, hogy látom – a Görög Urna boldog furulyását, a kerített várost, melynek határából áldozati tűz füstje száll az égre, látom a szüzek menetét – a Görög Urnát keresem porai fölött, melyet örök emblémaként tettek légyen oda azok, akik a „vízre írott nevű” költőnek végtisztességet adtak – de helyette kicsi, töppedt bögrét találok a hantnak lábtól való végében; benne néhai virág maradéka, egyetlen száraz kórócska áll. Olyan vaskos kis parasztedény, amelyben talán tejfelt árulnak a Campagna asszonyai – vagy szilvalekvárt.

Nem baj – gondolom – Keats bizonyosan nem csodálkozik rajta; ő nem várt az emberiségtől különbet. Egyébként is, miért neheztelne reá? Ez a szegény bögre az életet jelzi; talán nemrég szép szájú fiatal leány forráshoz ment vele, megmerítette, s szomjúságát oltotta vizével.

Keats megengedte, hogy sírja mellől, alacsony örökzöld sövényről letépjek egy rózsaszerű virágbimbót, s gomblyukamba tűzzem. (Bíztam benne, hogy utólag a temetőpásztor is hozzájárul az engedélyhez.) Így ődöngtünk a Római Protestáns Temetőben. A kerítésen túl ama Cestius nevezetű gazdag, római úr hatalmas piramisa szürkéllik, aki bizony alaposan megörökítette emlékét itten, az antik városfalak tövében. A temetőnek ez a szeglete, ahol Keats is nyugszik, olyan, mintha egy régebbi cinterem épségben hagyott része volna: sokkal inkább parknak nézné az ember, mintsem működő temetőnek. Itt-ott, elég ritkásan, egy-egy különös alakú sírkő, örökzöld fák, örökzöld bokrok tövében. A nap szélesen szóródik el a gazdag pázsiton; a kerítésen vörösbegy – pettirosso – szökdécsel. A sírkövek feliratai azt tanúsítják, hogy néhai angol és amerikai urak, világjáró vénkisasszonyok, megannyi férfi és női A. O. Barnabooth (Valéry-Larbaud világjáró regényalakja) nyugszik itt. Találni azonban német őrgrófi és orosz arisztokrata-sírkövet is. A béke s mozdulatlanság oázisa; nem jár benne egy lélek sem {hacsak láthatatlanul nem), csak nagy ritkán kezd el gingallózni a fekete vaskapu csengettyűje, hogy ott messzebb, a sűrűbben „lakott” részben, látogatók érkeztek, és bebocsáttatást kérnek.

Ez a világ egyik legszebb Campo santó-ja; szép, amilyen szép csak az antik világbeliek temetői lehettek, ahová, hitük szerint, nem volt borzalmas a megtérés, s ahol nem volt középkori módon kegyetlen a Halál. Vajon Keats lelke megnyugodott-e itt, vagy még innen is mind délebbre, még örökkévalóságízűbb vidékre, a megálmodott görög szigetekre kívánkozik?

A Bárány Vére

Egy húsvétot Nápolyban töltöttem. Soha még annyi vérfoltot, barna tócsát hagyó lábnyomot, annyi mészárlást nem láttam, mint ebben az ezertemplomú városban! Az öldöklés ünnepi mámorban zajlott, a sikátorok lazzaronii s a dombos villanegyedek bankárjai egyforma lelkesedéssel olvadtak bele.

Bárányokat öltek a feltámadás ünnepére! Minden családnak került egy még élő vagy már feltagolt állatkája; az utcán vidám suhancok jöttek-mentek, nyakukba vetve vitték a kis bárányt, mint ama Jó Pásztor, oly sok szobron, freskón és mozaikon, a templomokban…

Azóta úgy él bennem Nápoly, mint a gyilkosságok városa. Hisz láttam a templomot, melyben Nagy Lajos király meggyilkolt öccsének fejetlen csontvázát őrzi az egyszerű mészkő koporsó, s láttam az Anjou-vár föld alatti börtönében egy középkori palotaforradalom áldozatainak üveg alatt pénzért mutogatott, kezdetlegesen balzsamozott összekaszabolt földi maradványait, s tudtam a XIX. századi forradalmakról, a váltakozó idegen uralmak ellen fel-fellázadó nápolyi nép mártírjairól, a katakombák idegenforgalmi vonzóerőként mutogatott csontgalériáiról – egyszóval az erőszakos emberi elmúlás számtalan megnyilvánulásáról, ami ebben a csodálatos Nap-városban, a legpokolibb ellentmondásként hatott reám.

S egy ilyesfajta ellentmondás ejtett gondolkodóba akkor, s ejt ma is, ha visszagondolok. Az ember öldököl a feltámadás ünnepén. Igaz, hogy csak állatot öl, melynek „lelke” nincs, de mégis meleg vérben gázol azon a napon, melyen a legnagyobb és legtisztább emberi lélek – amint az Írás mondja – a nagy sírkövét pehelyként elfújva, otthagyta a porhüvelyt, és egyenest az örökkévalóságba lendült.

Miért okoz különös, undorral vegyes. örömet a Bárány megmellyesztésének szemlélése, és miért érzed magad nagyobbnak, ember, ha a lapítódeszkán kés fokával főbe sújthatsz egy vergődő halat? Miért nincs nagyobb pillanatnyi diadalod – még ha utána a megbánás és lelkiismeret-furdalás raszkolnyikovi rémórái is következnek – mint embertársad megölése? S miért tölt el sötét mámorral az intézményes öldöklés legtökéletesebb formája, a háború zászlós és virágdíszes ceremóniája? Miért éreznek a magasból bombát hullató pilóták ördögi kéjt, amikor a hatást fényképezik? S főleg mi az az erő, mely a háború megszabta kötelező gyilkolási arányon felül az egyenruhás embert önkéntes vállalkozásokra sarkallja, hogy hatására képes felebarátait tömegsírok szélén agyonlőni, sorban kullogó foglyok közé spreccelni a géppisztollyal, karóval noszogatni „kollégái”: elcsigázott hadifoglyok vánszorgó menetét?

Mi az a belső parancs – mert nem mindig kívülről és felülről jön –, melynek sugallatára az egyik nép angyalbőrbe öltöztetett fiai a másik nép parasztlegényeit puskatussal félholtra dögönyözik?

Az ember öl, mert valami állatsorból maradt, babonaszerű ösztön, vagy évezredes keserű tapasztalat? elhitette vele, hogy ha nem öl, őt ölik meg – s ez, mint valami körben mérgező anyag, állandóan ott feszíti izmaikban az ölés tettre kész mozdulatát.

Ezen a húsvéton ünnepeltük ama csodálatos földi ember eszmévé finomulásának 1913-ik évfordulóját (hisz Krisztus csak 33 éves volt, amikor földi pályáját a betlehemi jászoltól a Golgota keresztjéig megfutotta), akit a hivatalosság és törvényesség felségjeleivel és hókuszpókuszaival felvonult Öldöklő Ember mint forradalmárt és nemkívánatos elemet elpusztított, s jelentőségét, bár titokzatos és örökkévaló hatalmától eleve rettegett, nem átallotta azzal kisebbíteni, hogy a vesztőhelyen közönséges latrok közt szorított neki helyet.

Azóta a művelt világ fele az ő hitét hirdeti – még akkor is, ha nem hiszi, ha magában az ellenkezőjét vallja, és kifelé megcsúfolására cselekszik. A kereszténység történetét kívülről iszonyú hadjáratok és öldöklések sorozatának is lehet tekinteni, máglyák és Szent Bertalan-éjszakák vörös fényei világítanak rajta végig. De ma már a megújulás jeleit mutató kereszténység is tudja, hogy csak akkor maradhat meg, ha nem öl. Utóvégre a mártírok vallása…

Az atombomba megjelenésével véget ért utolsó háború egyben a legutolsó figyelmeztetés az emberiségnek: az öldöklés lehetőségei az ősnépek mondavilágában számon tartott természeti katasztrófák, Hold- és Nap-robbanások, özönvizek apokaliptikus méreteit öltötték. Az a francia író, aki egy nemzetközi bizottsággal végigrepült Hirosima, a föld színéről eltörölt japán város térképszerűen sima hamvai felett, körülbelül úgy érezhette magát, mint az a kutató, aki a Titicaca-tó fenekén méricskélte az özönvíztől elpusztított óriási ókori metropolis maradványait.

A „Ne ölj” parancsa lehetett-e valaha komolyabban veendő, mint ma? Akkor is fogadd meg, ha történetesen nem vagy keresztyén, vagy a keresztyénség csupán némi hagyománnyal vegyes konvenció az életedben – utóvégre Voltaire sem, tartotta magát annak, s mégis azt tanácsolta a békességet hiába kereső embernek: „Ne gyújtsd meg a szomszédod házfedelét – hogy a tiédet se gyújthassák meg.” Mintha csak azt mondta volna: „szeresd felebarátodat”.

Sophokles és Euripides nyomában

Szakasztott úgy, ahogyan Csontváry festménye örökíti meg: kék tenger és még kékebb ég között, szürke szikla fennsíkján öblösödik a taorminai görög színház romja; a természet Tháliának a legmonumentálisabb díszleteit ajánlotta fel: a Kyklopsok fekete szikláit csapdosó tengert, a lobéliakék égboltot s mindezek tetejében háttérül az Aetna háromezer méter magas, félig jéggel és hóval borított piramisát, Empedokles égig érő sírját. A félig kőbe vájt, félig kődarabokból összerakott amfiteátrumban ma kecskenyáj legel, fekete siklók és zöldes gyíkok napoznak. Néha beüti orrát egy-egy álmélkodó idegen.

Az idegen szeme a „szerzői páholyt” keresi: a feljegyzések szerint Sophokles és Euripides – mindkettő Szicília szülötte – gyakori látogatója volt e zord falaknak. Az idegen erőlteti képzeletét, hogy a néma romladékot nézőközönséggel és színészekkel népesítse be, s hogy beleélhesse magát egy 2500 év előtti előadásba.

Az életre kelt mitológia színháza volt. Dobogóján a látomások és tünemények háromszögletű szigetének mondabeli, jelképes lényei öltöttek valóságos, emberi alakot. Itt, ahol minden barlangban valami óriás, jósnő vagy csábító tündér tanyázott, ahol minden kialudt tűzhányónak, tónak, pataknak, hegyfoknak és félszigetnek csodálatos lények a névadói, nem volt nehéz a színházat is ilyen lényekkel benépesíteni. Vegyük még hozzá, hogy maguk a halandók is mítoszokban gondolkoztak és cselekedtek, s az ember, egy kis szerencsével, már életében félistenné is válhatott. (Példa rá Empedokles, aki mint halottfeltámasztó csodadoktor nőtt az istenek társává kortársai szemében.)

De nemcsak a csodának és az álomnak volt a hajléka e csorba kőtányér: akárcsak syracusai mása, ez is helyt adott a mindennapnak, a város politikai küzdelmeinek. A syracusai színházról éppenséggel azt jegyezték fel, hogy az államéletnek éppúgy küzdőtere volt, mint a tragédiabeli hősöknek – mint ahogy sehol sem fonódott össze a valóság és a költészet oly erősen, mint az antik görög lélekben.

De van még valami Szicíliában, ami ezeknél az elszállott látomások emlékét őrző kőrengetegeknél is meggyőzőbben vall: az Akragas nevű, egykor milliós görög város porából épült mai, nyomorúságos Agrigento katedrálisában őrzött márványkoporsó, az úgynevezett Phaedra-szarkofág, a szicíliai Euripides-kultusz kőbe vésett bizonyítéka! Négy oldalát a mitikus sorstragédia fejezetei díszítik: az egyiken Hyppolitos vadkanvadászata, a másikon a székre rogyott, dajkájától s szolgálójától támogatott Phaedra, háta mögött a nyilát ráirányító Ámor. Majd ismét Hyppolitos következik, abban a helyzetben, ahogy a dajka megjelenti neki Phaedra szerelmi üzenetét. S végül a versenykocsiból kizuhant Hyppolitos… A templom nyomorúságos szobraival a kereszténység lazarett-mitológiájával szemben – kiált fel mellette Gregorovius – más világból való idegenszerűséget lehel ez a szarkofág, s hirdeti a görög szellemnek a kereszténység feletti diadalát…

Nem csoda, ha Goethe is megrendülve falta a szemével, s a hideg, évezredes márványalakokra könnyei hulltak. Ez a kődarab – mely a Gautier-féle szobor módján élt túl civilizációkat, városokat – minden antik rajongását hitelesítette, élettel és vérrel töltötte meg.

Ki készítette? Kinek készítették? Tán egy nagy szobrász ajánlotta fel örök nyugvóhelyül nagy író vagy nagy színész barátjának – esetleg egy színésznőnek, aki számtalan Phaedra-alakítással excellált?

Ma az agrigentói plébános kereszteli benne az újszülötteket. Pirandello Agrigentóban született.

A honfoglaló sírja

Vajon ha Dárius kincsét találnák meg, nagyobb izgalomban volnánk-e, mint amilyent a honfoglaló lovas sír feltárásának híre okozott? Vajon, ha valamilyen barlangban, szemkápráztató fényességgel, ránk tündökölne a mondák teméntelen aranya, ezüstje, karbunkulusa, jobban dobogna-e szívünk, mint ahogy akkor lüktetett, amikor a hajdani lovas és lova napban fehérlő csontvázát megpillantottuk? Mert elmondhatjuk néhányan, hogy láttuk a honfoglalót. Ott találták meg az őshazát járt fiatal tudós, László Gyula emberei Kolozsvár alsóvárosában, a Zápolya utca egy hóstáti gazdaportájának csűröskertjében, hat-hét méteres emelkedésen, mely valaha a most messze kanyargó Szamos partja volt. Lent, az udvarban, háboríthatatlan folytonossággal zajlik egy gazdaember háza tájának élete, rucák, tyúkok, disznók jönnek-mennek, szekerek fordulnak meg, s púposodnak a sárga szalmakazlak. A közeli utcán autóbusz közlekedik, s a szomszédos kaszárnyákban ki s be járnak a katonák.

Másfél méteres mélységben fekszik a vitéz. Feje hátranyaklott, alsó állkapcsa arasznyira vándorolt el a helyéről, eltúrhatta valami hörcsög vagy valami gyökér. Bal oldalán pirosbarna, hosszú rozsdasáv: finom ívben hajló, négy-öt centiméter széles pengéjű kard. Azon túl, szintén bal oldalán, hatalmas lókoponya s a végtagok csontrészei. A csontok között, rendeltetésének megfelelő helyzetben, egy-egy pénz alakú bronzlemez, négy-öt, rozsda által megemésztett nyílhegy s egy gyönyörű rovátkos, növényi díszítésű bronzkapocs. Így állott hát túlvilági hatalmasságai elé a honfoglaló. Kardja s lova a bal oldalán volt: tükörképszerűen; mert hitte, hogy odaát minden folytatódik, s a halál csak annyi, hogy megcserélődnek a dolgok, jobbá lesz a bal s ballá a jobb, s talán azt is, hogy jó lesz a rossz és rossz a jó. Csodálatos „keresztény” lélek volt ez a „pogány”.

Ásnak, dolgoznak az emberek. Egy öreg szilágysági magyar nincs megelégedve a lelet „muzeális” értékével: csodálkozik, hogy nem kapták meg a gyűrűjét s az óráját is, utóvégre ha valaki olyan gazdag volt, hogy a lovát is megölette s maga mellé tétette a sírba, kellett annak aranyórája is legyen! Jót mulatunk magunkban, de nem világosítjuk fel, még így se, hogy szavai feltételezett szerencsésebb kezű társai ellen holmi sötét vádat rejtenek. S különben sincs erre jogunk. Aki benne állt a régi vitéz sírgödrében, lehajolt, megsimogatta a koponyáját, megkopogtatta lova fogát (mintha tegnap múlt volna ki az állat, olyan ép a foga), nem kerülheti el, hogy valami varázslatba ne essék. Az ezeréves csontok valósággal légkört teremtenek maguk körül, látomásokat, délibábot árasztanak. Mintha – hála a nagy idők tanújának – odavarázsolt volna bennünket az idők elejére, hirtelen másutt alakban állanak előttünk a Kolozsvár környéki dombok. Bűvös kristálygömb az a koponya: aki belenéz, ezeréves titkokat fejteget.

– Ez még járt Etelközben is – cseng fülembe még most is László Gyula szava, s e tételen keresztül faggatom a néma honfoglalót: tudta-e, mit cselekszik, amikor itt élt, vitézkedett, volt-e valami sejtése arról, hogy sírja ezeréves épület alapköve lesz, s ezenfelül – ami ez esetben a legfontosabb – feltárt csontjai sok más emléken kívül, a magyarok Erdélyben való korai, IX. századi megjelenésének egyik fontos bizonyítéka. Mert most már tudjuk, hogy többedmagával pihent a Zápólya utcai kert tetején: a háború előtt, 1911-ben Kováts István archeológus vagy nyolc honfoglalás kori sírt ásott ki, gyermekekét, férfiakét, asszonyokét, bizonyságául annak, hogy nem hadisírok voltak, hanem már megtelepedett, pogány magyaroké…

S az ásatások csak most kezdődnek igazán! Jobbra bolygatatlan gyümölcsösök és felfelé is egy kicsi udvar. Ki tudja, mit rejteget még a jó fekete hóstáti föld? A nagy római út ezen a környéken vonult Gyöngyfalva felé; csak a XVII. században változtatá meg, ha jól tudom, Bethlen Gábor fejedelem, az irányt, s vágatott utat Tordára a Feleken át. Ennek a római útnak, mely a kelet-nyugati kereskedelem ütőere volt, rendelhették őrizőiül ezt a jó néhány sátoralja magyart, akkori háborúk vitézeit. Lent, a Szamos völgyében, innen számítva nyugati irányban, még föld szintjén porladozhattak akkor az egykori római város romjai, s ki tudja, melyik, ma már névtelen szláv nép bujkálhatott bennük. S egy kicsit messzebb, most már kelet felé, a Békás nevezetű szőlők táján s a Kanta-patak mentén is látszhattak valami romok: szintén római telepek maradványai.

Ó, ha az a csodagömb, ez a horpadt, szétesett koponya, mindent, amire csak kíváncsiak vagyunk, megmutathatna!

„Mavagy”? „Nemvagy”? – találgatom a vitéz nevét. Nem voltál ezer évig, s most újra vagy, újra ezer évig. Pihenj békességben, megérdemled.

Háromszéki népdalok

Háromszéket, ezt a kietlen havasokkal kerített kies tájat, Újfalvy Sándor Emlékezéseiben Székelyföld Kánaánjának, Orbán Balázs pedig Erdély Lakedaemonjának nevezi. Kánaánnak, mert a még magasabban fekvő, többi székely megyével szemben, Háromszék szélesebb folyómedrekkel, dúsabb földekkel áldott, s lakosai már a múlt század elején is jeles mezőgazdáknak, állattartóknak és gyümölcsészeknek bizonyultak, hogy bátran vehették fel a versenyt a már régebb ideje belterjesen gazdálkodó szomszédos szász székekkel is. Az erdélyi Lakedaemon nevet pedig törökkel-tatárral dacoló múltja után, főleg s egyszer s mindenkorra a Szabadságharc idején érdemelte ki: a legegységesebben s a leghősiesebben Háromszék állt ellen a nyugatról-keletről támadó zsarnokságok tömegrohamainak. Világos sötét mezején már porba hulltak a véreskönnyes lobogók, amikor még dörögtek Kézdiszéken és Erdővidéken Gábor Áron frissen öntött ágyúi…

De bízvást nevezheti az ember Háromszéket az erdélyi Provence-nak is: mezői nemcsak jó gabonát, kertecskéi nemcsak híres, veres bélű „körtövét” teremtek, hanem csodálatos dalokat is. Már Kriza János Vadrózsái-ban valami kétszáz háromszéki ballada, dal és mondóka szerepel, pedig e nagy betakarító – érdeklődését a szomszéd székely területek közt megosztva – bőséggel hagyott belőlük maga után a későbbi tallózóknak is.

A Kriza-féle gyűjtemény, melynek anyaga azóta is táplálja a magyar költészetet és dallamkincset, idestova száz esztendeje látott napvilágot. Olyan űrt töltött be, mely a romantika és a reformkor nagy évtizedei óta sajgott a magyar költők és tudósok szívében. Gyulai Pál, a kor nagy kritikusa, erdélyi szívének túlcsorduló büszkeségével vallja, hogy különösen a balladák, az úgynevezett ószékely balladák java része esztétikai értékben oly tökéletes, mint a magyar balladaírók termésének legjava – az Arany-balladákat is beleértve, alkalmasint. Kemény Zsigmond, a kor nagy erdélyi regényírója és publicistája pedig így sóhajt fel irigy-boldogan a Boriska című székely ballada olvasása után: „ez az a hang, amiért odaadnám minden regényem!”

Arany János, a magyar népköltészetről elmélkedvén, a népköltészet egyes darabjainak meglepő tökéletességét nemzedékek csiszoló-javító munkájának tulajdonítja; szerinte a feltételezhető ismeretlen népköltő egyéniségének jegyei hovatovább eltűnnek, s a nép ajkán válik a mű idők folyamán általánosabb érdekűvé, az egész nép közvagyonává… Vagyis a hagyomány szerinte emberöltők során nemhogy romlana, de sőt, fejlődik, tökéletesedik. A változatokat tehát jogában áll az arra méltó, de csakis az arra méltó gyűjtőnek „öltöztetni”.

Arany János véleményétől ezen a ponton eltér a mai tudományos népdalkutatás: a hagyomány folyamatosan romlik, enyészik. Más-más kor más-más pecsétet hagy rajta, mely nem mindig szolgál a mű javára. És megváltozott azóta a gyűjtés módszere is. Kisfaludy Sándor, akiről feljegyezték, hogy székelyföldi katonáskodása idején sűrűn látogatott a fonókba, s kemencepadkán ülve hallgatta a mesélőket és énekeseket, irónjával kezében csak az ismeretlen tájszavakat jegyezte fel, a dalokat, meséket azonban – sajnos – csak a szívében vitte magával sümegi otthonába. Kriza már mindent feljegyez, elraktároz a tarsolyában, tájanként csoportosít, sőt, olykor a mesélő vagy versmondó nevét is feljegyzi. A XX. század eleji néphagyománykutató már fonográffal, viaszlemezzel dolgozik – ami az „öltöztetéses” módszert végképp kizárta…

A Kriza-féle, csínján „öltöztető”, majd a múlt század végéről származó s mintegy háromszáz háromszéki népies verset és rigmust tartalmazó, Balázs Márton-féle gyűjtés s a korszerű, mai kutatás módszere közt, közbenső, áthidaló típust képvisel a napjainkban Marosvásárhelyen megjelent „Háromszéki magyar népköltészet” c. gyűjtemény. Ez a gyűjtemény egy fél emberöltő áldozatos munkájának gyümölcse: Konsza Sámuel, Nagybacon szülötte, sepsiszentgyörgyi tanárember szedegette össze áldozatos munkatársai, papok, tanítók, diákok segítségével, akárcsak nagy elődje, a néhai jó Kriza János. A majdnem 600 oldalas, szép kiállítású könyv mintegy 1500 darabja csudán a színe-java Konsza Sámuel terjedelmesebb gyűjtésének.

Amint a bevezetőben Faragó József, a kiváló erdélyi néprajzos megállapítja, Konsza Samu ezt a munkát történelmileg a legkedvezőbb, sőt, az egyedül kedvező időközben – 1927 és 1947 között – végezte el. „Hamarabb nem lehetett volna, mert egy korábbi vállalkozás nem a mai, hanem a régebbi népköltészetet tárta volna fel. De később sem lehetett volna, mert Háromszéken a múlt század második felétől napjainkig a parasztság bomlásának folyamata annyira előrehaladt, hogy nemcsak a régebbi népköltészet merült feledésbe, hanem egy emberöltő múlva a mait is csak emlékeiben, töredékeiben lehet majd megtalálni.”

E fájdalmasan hangzó, bizonyára alaposan mérlegelt tudományos megállapítással nem szállhatunk vitába; áll ez bizonyára minden, a civilizáció bizonyos fokát elért nemzetre, népcsoportra… S ezt a megállapítást tudomásul véve, úgy jelenik meg előttünk mármost az örök, ismeretlen háromszéki népköltő, kit magunkban hol a lánglelkű ifjú Petőfihez, hol a javakorabeli, érett Aranyhoz hasonlítottunk, mint hajlott korú, tűz mellett gunnyasztó poéta: versontó, gazdag-tékozló ifjúkora s fogyatkozó ihletű, mérlegelő férfikora után, mondanivalója szűkülőben-apadóban… „mindennap feled egy-egy nótát”. Kedve azonban olykor még magasra csap, derűs pillanataiban még dévajkodik, csúfolódik a világgal; máskor borongós-búcsúzkodó, mint Arany János az Őszikék-ben… S ha Boriska-szerű balladaremekeket már nem is, de lírai ihletésű, rövidke dalt nem egyet találunk tarsolyában, mely bennünk a Kemény Zsigmond irigy-boldog sóhajtását élesztgeti…

A gyűjtemény bevezetője szerint egyetlen „igazi” ballada a Legnagyobb pallér című. Csodálatos néprajzi csemege: a Kőmíves Kelemen olyan változata, melynek alig két sora emlékeztet a közismert „ószékely” balladára. Mintha valaki csak egyszer hallotta volna, s akkor is fél füllel, s utána leírta volna, mintegy a tartalmi sűrítését, emlékezetből. Jó, hogy Arany János már nem hallhatja: itt a sok csiszolás oly alapos munkát végzett, mint a köszörűs, amikor a kés élét majdnem fokáig elfeni…

Annál nagyobb örömünkre szolgál a sok Szabó Gyula, Szabó Vilma, Barna Jancsi, Bogár Imre balladaváltozat után – mert az imént hajlott korúnak mondott „költő” fiatalos alkotó kedvére vet fényt – a legújabb keletű ballada: egy legényt sirat el, kit műkedvelő előadás közben, a színpadon öltek meg vetélytársai, Nyujtódon, az Úr 1928. esztendejében. (Oláh Ignác.)

A mesékről általánosságban azt tartja a bevezető, hogy már nem élő mesék: egy-egy öreg fejében lappanganak, majdnem némán, akárcsak a ritkán vagy soha fel nem ütött könyvek.

A dalokról azonban, hál’ istennek, nem mondhatjuk, hogy halottak, de még azt sem, hogy halódnának: sőt, éppen ezek a, hol szerelmi bánatot, hol boldogságot, hol keserű katonasorsot, hol vidám húsvéti lakodalmas kedvet örökítő versek, mondókák és dallamok tartják magukat, s magukkal a magyar népdal rangját, a legszívósabban, a műdalok és kuplék megújuló tömegrohamaival szemben. Gábor Áron hajdani jó, sokáig dörgő ágyúinak csodája ilyen síkon ismétlődik meg!

Ugyanez mondható el végül a lakodalmas költészetről, a köszöntőkről és mondókákról is. Az ősi és újdonatúj, bölcs és huncut székely humor sziporkázik belőlük, méghozzá oly bőséggel, hogy azt kell hinnünk: kifogyhatatlan, halhatatlan!

Ezek a dalok, mint általában a magyar népköltés legjava, dallam nélkül is életképesek – legfennebb a földön járnak, s nem tudnak felrepülni, messze vándorolni, nagy egeket beutazni. Vagy ki tudja? Hátha még erre is képesek?! Csak nekik is nyilvánosság kell, mégpedig a legnagyobb, ami ma művészi terméknek megadathatik: maga az éter!

Enyed, „a világ közepe”

Gyermekkorunkban úgy tudtuk, Enyed a világ közepe. Így, hallottuk felnőtteinktől, így adtuk más városból érkező kisdiákoknak tovább. S ez a tudat mérhetetlen büszkeséggel töltött el minden enyedit, osztálykülönbség nélkül vallotta mindenki, rektor, professzor, hentesmester és gyepmester egyaránt. Ettől hordozta délcegebben hangszerét a bőgőhordozó öreg cigány. Enyed a világ közepe: a sarkcsillag is hozzá igazodik talán.

Később azonban, ahogy apródonként szélesbedett tudásunk mezeje, kételkedés ördöge költözött belénk, s fejcsóválva forgattuk a glóbuszt a múzeumban: hiszen a világnak nincs is közepe! Nyilvánvaló tehát – okoskodtunk –, hogy azok, akik meglett ember létükre, alig tízezres lélekszámú városkánkat a világ közepének tartják, balgatag ítéletű, elfogult emberek, nem látnak tovább az orruknál…

De telt-múlt az idő. Sok enyedi gyermek – ősei útvonalát követve – kikerült a nagyvilágba, a Duna nagy magyar városa, külföldi csodák vártak reá, hosszú tornyokat látogatott sorba, s egy-egy éjszaka, idegen nagyváros pályaudvarának várótermében, újdonatúj falitérképen, könnybe lábadt tekintettel kereste szülővárosát: nem találta. Mintha elsüllyedt volna, kicsi korallsziget módjára, az óceánban. S mégis, mégis, minél messzebbre kalandozott Enyedtől, ismét annál erősebb hittel hitte: Enyed a világ közepe. Mert ha az idegen térképeken nem is, de régi könyvekben és külföldi magyar lelkekben, mindenütt találkozott örök jelenvalóságával. S ahol a legtávolabb volt tőle, ott álmodott a legszebbet felőle, ott látta meg legtisztábban meseszerű, példázatba illő történetét.

*

Ki ne ismerné Raffaelnak „Az Athéni Iskola” című falfestményét? A tágas oszlopcsarnokban, márványlépcsők felett szakállas öreg bölcsek s szép, átszellemült ifjak álldogálnak-üldögélnek, láthatóan végső kérdések felett tanakodván; mások ismét rebbenéstelen tekintettel fürkészik a végtelent.

Ha festő volnék, Az Athéni Iskola példájára hatalmas faliképet festenék, s ezt írnám alája: Az Enyedi Iskola. Mert – akárcsak Raffael – én is nevezetes férfiakat pingálhatnék oda: Enyed város nagy embereit s a Kollégium hírnévre szert tett tudós professzorait, diákjait. Képem középpontjába – jobbján Apáczai Csere Jánossal – magát a nagy fejedelmet, Bethlen Gábort illeszteném, aki a Kollégiumot alapította, s ellátta a Fejedelmi Fundus minden javaival, sőt, ezen felül is, életével és alkotásaival messze századokra világító példát statuált. Ő volna a kép Platóna. S aztán, évjáratok nem, csak a magyar örökkévalóságot tekintvén, így következnének, szép sorjában: a nagy szótáríró doktor, Pápai Páriz Ferenc; az első erdélyi természettudós, Benkő Ferenc; a három testőríró: Báróczy Sándor, Barcsay Ábrahám és Naláczy István, akik Bécsben a magyar mívelődés előrevitelében Bessenyeivel együtt jeleskedtek; Bolyai Farkas, „számok óriása”; Bod Péter, aki elsőül írt magyar nyelvű irodalomtörténeti műveket; Kőrösi Csoma Sándor, „kit rokont keresni egy más világrész titka csábított”; Újfalvy Sándor, Barabás Miklós, Kemény Zsigmond, Szász Károly s még sokan mások, akik Isten kegyelméből, még sokáig test szerint is itt lehetnek közöttünk. Íme, az Enyedi Iskola! Ezek között a halhatatlanok között nem is egy libapásztorságból került be az Alma Materbe, s pályáját szolgadiáksággal, vízhordással, kalefaktorsággal kezdte. S bekerülhetett ide minden gyermek, akit egy-egy falucska elöljárósága tehetségesnek és tisztességesnek ítélt. Bátran jöhetett: a fejedelmi alapítvány gondoskodott róla, embert nevelt belőle.

Az ifjúság saját kebeléből kormányozta magát, megvoltak a maga esküt tett funkcionáriusai, akik a közösség érdekéért, a tanulás zavartalanságáért felelősséggel tartoztak. S hiába dúlták fel a háborús veszedelmek ezt a gazdag békességet négyszer is, az Enyedi Iskola annyi jeles embert adott a hazának, mint együttvéve Marosvásárhely és Kolozsvár. Bátran jelenthetjük ki tehát: az idestova három és fél évszázados Enyedi Református Főiskola volt az első magyar „Kitűnőek Iskolája”.

*

Nagyenyed még Erdély sok vészt látott városai közt is olyan, mint a mese poraiból éledő főnixmadara: három évszázad alatt négyszer igyekeztek eltörölni a föld színéről, s négyszer támadt fel újra. Az enyedi polgárok négyszer élték át a porba és hamuba hullás szenvedéseit s a megéledés áldott örömét. Ha a dátumokat vizsgáljuk, lehetetlen észre nem vennünk, hogy van egy átokszerű évforduló a város életében, mely cirka két emberöltőnként tért vissza. Hiába épített, dolgozott hangyaszorgalommal két nemzedék, a harmadiknak újból és újból elölről kellett kezdeni. Enyed népe minden időben egy láthatatlan Vezúv lávájától rettegett. Csuda-e, hogy az állandó fenyegettetésben megedződött, megszilárdult az enyedi polgár erkölcsi jelleme? A megismétlődő csapásokat Isten büntetésének tekintvén, igyekeztek feddhetetlen élettel, Istennek tetsző szorgalommal megérdemelni megbocsátó kegyelmét. Sőt, örök emlékeztetőül az első pusztulásra, a város elöljárói azt a szomorú emlékezetű napot, Diem Dominicam Palmarum, jeles nappá tették. „Azon a napon – írták fogadástételükben szegény jó enyedi papok, professzorok és míves emberek – solemniter az Isten ítéleteinek, és csudálatos szabadításának hálaadással való emlegetéseivel, könyörgéssel és böjtöléssel Istennek szolgálunk, az Úrnak haragját engesztelni el nem mulatjuk. Ezt pedig fogadjuk nem csak magunk személlyünk iránt, hanem még a Fiaink s Leányaink, sőt a mi maradékaink iránt, nemzetségről nemzetségre.” Nagy és erős ez a fogadalom, mert a polgárok az Úr megbőszülésének okát önmagukban, a város erkölcseiben keresik. Dipsai Szabó István, a két első romlás krónikása, feljegyezte, hogy „ami a legkeservesebb sírásra méltóbb, a Tatár Chám kívánságára három szép szűz Leányt is adtunk ki, a mely ogyan bűn volt, de a nagy szörnyű félelem vitt erre”. A fogadástevők pedig elismerik, hogy az asszonyi renden levők túlságosan szerették a cicomaságot, amiért is, nagy haragjában „az Asszonyi embereknek buja fátyoljokat, vékony drága patyolatjokat, aranyjal-ezüsttel varrott főkötőjüket, ingeket, az ellenséggel levonatta, sokakat mezítelenségre, paraszt és koldus ruhára juttatott. Mellyel megbizonyította, az igaz Isten, hogy Őfelségének nem kedves a czifra köntösben bujálkodó szívű nép… Ne legyen senki közüllünk, se nemes, se nemtelen, a ki ennek utánna olyan czifra öltözettel, az Istennek haragját ujjalag Városunk ellen felgerjessze, mivel nem tudják, hogy mit mért az Úr Isten még a következendőkre is.”

Az újrakezdésre, erkölcsben és tudásban, a legnagyobb emberi példákat láthatták Enyed polgárai maguk előtt. A labancdúláskor Miriszlónál s szerte, a város falain kívül elesett hős diákok – Jókai Nagyenyedi két fűzfá-jának hősei – még sebtiben elföldelve, ideiglenes sírjukban hevertek, a város, Kollégium csupa rom volt, de társaik, a túlélők, akik előmerészkedtek a Székelykő barlangjaiból, üszkös romok közt, zöldágból készült kalibákban kezdik el a tanulást. Pápai Póbriz Ferenc professzor pedig, a nagy szótáríró doktor, Pax Crucisát (zsoltárfordításait) „romlott Collégiumunknak hamva közt” írta. Alig zúgott el a vihar, alig aludtak el a nem mennykövek gyújtotta lángok, helyükben máris a tudomány szelíd mécsese lobog. Száznegyven esztendővel később, a Szabadságharc idején esett romlásból szintén a Kollégium példája ébreszti cselekedetre a polgárságot: Vajna Antal és Incze Dániel professzorok a romhalmazban szerény osztályt rendeznek be, az utcán nyolc darab „mezőn tekergő gyermekkel, inassal,” megkezdik – mintegy szimbolikusan – az oktatást. A megmaradt polgárság visszaóvakodik rommá lett tűzhelyéhez, s válogatni kezdi új házához a használható gerendát, téglát, követ.

A XIX. század közepére hol van már a XVII. században alapított, „betolakodott” iskola és az érdekeiket, kiváltságaikat féltő polgárság közti ellenségeskedés? A legtestvériesebb egyetértésben tartanak össze. A polgárság a diákságból, a diákság a polgárságból él. A városka fele iparos polgár, fele professzor vagy diák. Ennek a szerencsés együttélésnek, kölcsönhatásnak eredménye előbb-utóbb meg is mutatkozik: Enyed lakossága szellemi emberek közvetlen hatása alá kerül, mert ezeké a szó minden közdologban. Enyed talán az egyetlen magyar város, ahol nem vármegyei urak, hanem tanárok, tehát mindenekelőtt szellemi életet élő emberek a társadalmi élet arbiterei. De kiveszik a részüket a művelődés ápolásából Enyed mágnáscsaládjai, a Kemények és Zeykek is: nem egy európai látókörű embert adnak országunknak, sőt a Kemények adják az egyetlen bárói rangban született tanárt is! Ilyenformán ötvöződik a falusi utánpótlású iparosságból, a kisbirtokos és a papi rétegből megújhodó tanári rendből a legeszményibb magyar középosztály, amilyenhez hasonlót, sajnos, kevés városunkban tudnánk kimutatni. S ennek a középosztálynak fiai, unokái, ma megtalálhatók a „magyar glóbusz” bármely pontján; nincs kórház, iskola, törvényhatósági testület, ahol valaki ne érezné maga előtt, élete irányítójaképpen a Fejedelem kormánybotját. Mert minden volt enyedi diák tudja, hogy érette maga Bethlen Gábor kezeskedik, s ő is dorgálná meg, ha valamiben hibázik…

Krónika

Meglátogatott szomszédom, a Bibliás Ember. Ismerem-e a Szentírást s abban is a Dániel próféta jövendöléseit? Mert ő elolvasta ezt a részt már vagy tízszer is és mindig egyformán csudálatosnak találja: ez a Dániel mindent előre látott, ami mostanában történt, történik és van történőben! Hogyan magyarázom ezt én, mint tanult ember? Mégis, mégis, akárki mit mondjon, nem hazudik a Biblia! – Letelepedtünk a tornác elé, éppen a napsütötte kutyaházra, s az idegen nyelvet és idegen liturgia szagát lehelő hatalmas könyvet a térdemre helyezem. A szomszéd cserzett ujja megáll a kérdéses fejezet felett. A lapszélen tintaceruzás feljegyzések: korunk legnevezetesebb államférfiainak nevei s jelesebb viselt dolgai, mind egy-egy nyíllal a megfelelő, analógiát kínáló szövegrészre irányítva. Hát ehhez aztán mit szólok? Hát a most zajló világháború nem az itt leírt napkeleti és napnyugati király irtózatos hadjáratai? A sok vész és pusztulás nem az Ántikrisztus tobzódásai? Micsoda okos feje lehetett annak a Dánielnek, hogy kétezer esztendőre előre mindent ilyen pontosan meg tudott mondani… S ha eddigelé még mind valóra váltak jövendölései, ki merne kételkedni a soron következők teljesedésében?

Hümmögök-hámmogok. Beszéljek arról, hogy a történelem ismétli önmagát, s hogy korok és helyzetek atavisztikusan visszavisszatérnek? Neki aztán beszélhetnék. Azt hiszi, meggyőzött és fenséges optimizmussal vigyorog. Ő tudja, amit tud. Már csak azért él, hogy lássa: az események napról napra kedves prófétáját igazolják. Az egyik király ereje (aki neki ellensége!) aszerint fogy, ahogy a másiké növekedik. Kucsmáját, mely e szabadtéri exegézis hevében nyakszirtjére hanyatlott, egyetlen mozdulattal helyrerántja, könyvét nagy gonddal becsukja, s kurta, csizmás lábát korát meghazudtoló fürgeséggel kapdosva, hazaeregél. A helyzet megértéséhez még tudni kell, hogy szomszédom egy hetvenen felüli, egyszerű román ember.

*

A rossz indulók korát éljük. Az embernek elfacsarodik a szíve, ha arra gondol, hogy ezekkel a költőietlen szövegekkel és mélységesen művészietlen dallamokkal az ajkukon jó ezreink egyenesen a halálba dalolták magukat! Jellemző, hogy e martiális limonádék szerzői a zeneirodalomban majdnem teljesen ismeretlenek. Ezekkel a divatcikkekkel, ezekkel a zenei pótanyagokkal akarnak a méltó ismeretlenségből felbukkanni. A népies motívumokból barkácsolt marsocskák még hagyján – de minő orvosságot használjunk az „eredeti” komponálású csinnadrattákhoz, melyek, ahol felcsendülnek, a környező világot valami monstre cirkusszá teszik? És operetté hígítják a drámai sűrűségű levegőeget. A nyáron egy Udvarhely megyei, tősgyökeres székely községben Pest külvárosi leventecsapat táborozott, s előírás szerint széltében-hosszában énekeltek. Sajnos, műsorukon szerfelett sűrűn szerepeltek a pesti műdalüzemek legfrissebb termékei; egy hét se telt bele s – a felülről lefelé terjeszkedő kultúra könyörtelen törvényénél fogva – ezeket a szójabab-melódiákat fújta az egész falu apraja-nagyja. Vagyis, hogy szociológus módra fejezzem ki magam: nem a leventék tanulták meg s vitték magukkal Pestre, a sötét külvárosokba a Székelyföld ősi dallamait, ahogy illett volna (ahogy megfelelő irányítással könnyen elérhető volna), hanem ellenkezőleg: a falu tanulta meg tőlük a tamburmajor zeneszerzés eme zsigorás termékeit. (A leventék mentségére: mért zárkózzanak el, gondolják, olyan művektől, melyeknek maga a Magyar Rádió a központi elosztója és élesztője?!)

A minap felcsendült egy ilyen indulószerű hanghabarcs közvetlen környezetemben is. Egy elhagyatott, majd történelmi gesztussal kettévágott, félig elrománosodott mezőségi faluból származó leányzó fújta, ahogy a torkán kifért, aki különben nem felejtette el még nagyanyja szép magyar dalait, sőt, tűrhető hallással énekelgeti őket. Elgondolható, mekkora keserűség fogott el, amikor a bosszantó akkordok utolértek: mintha lószőrrel csiklandozták volna a dobhártyámat. Mit volt mit tennem? Némi felvilágosító előadásocska után megígértettem édesanyja emlékére, hogy többé nem veszi ajkára ezt a dalt; áldozatos lemondásáért bizonyos kárpótlást ígértem…

Pedig annyi induló van! Ahány zongora. Maholnap minden valamirevaló közület elhangicsálhatja többes első személyben vallott harsány célkitűzéseit. Érthetetlen azonban, hogy még nem született meg a Közellátási Ellenőr induló meg a Hullaszállító-mars. A Műlábgyártók Egyesülete – tudtommal – már tárgyal két pesti szerzővel, azonban a honorárium-megállapodásban pillanatnyilag ellentétek vannak. Uraim, fő a művészet! Rajta, rajta, rajta!

A minap – vesztükre – becseppentem egy névnapköszöntő társaságba, ahol vezető társadalmi osztályunk nem egy árnyalata képviselte magát. Az ünnepi terítéknek viszonyainkhoz képest meghökkentő bősége ráterelte a beszélgetést korunk egyik izgalmas témájára: kinek mije van meg, ki mit tud még szerezni. A jó békevilágban az időjárás, magasabb körökben a mozi volt a hasonszőrű összejövetelek beszédtárgya és vezéreszméje. A háború kitörése és a bőség csappanása óta az ételjárás. Ez még magában véve nem volna baj. Legalább van miről csevegjenek a suta, tespedt szellemi életű emberek. Csak az a rettenetesen bántó a dologban, hogy minden társaságban akadnak lelkiismeretlen egyének a sznobok kihalhatatlan válfajából, akik ezt az új társalgási alaptémát kérkedésnek használják, s ezzel alkalmat adnak egy olyan pimasz licitáció kialakulására is, mely – szándékukkal ellentétben – a lázítással és bujtogatással felér. Semmi kétség: manapság, a földkerekségnek a vízözön óta legnehezebb óráiban, a különféle tisztességtelen utakon megszerzett cikkek birtoklásával való kérkedés: előkelő divat! A fent említett társaságban tanúja lehettem egy ilyen épületes versengés kialakulásának. Íme, főbb fázisai:

Az új vállalati igazgató kóstolgatja a teát, s felkiált: Remek! A háziasszony elhasznált műfogsorát neobarokk mosolygással csillantja meg, s így szól: Meghiszem azt! még valódi. Karácsonyra kaptam az uramtól egy negyed kilóval. Persze, csempészett és méregdrága volt. Általános irigykedés. Senki se akar alulmaradni. Mindenki előáll valami adattal. A lisztnek, cukornak, vajnak, tojásnak – mind felvonulnak titkos raktárai. S amikor már azt hinné az ember, hogy eljutottunk a fokozhatatlanságig, előáll X. Y. magántudós, és kivágja a tromfot: tizenkét darab írógépszalagot vásárolt a minapában, boltról boltra járva! Még békebeli anyag, a javából! Mindenki hüledezik! Ami sok, az sok. A magántudóst többen gazembernek tartják. Én éppenséggel szörnyetegnek, mert tudom, hogy nincs is írógépe.

*

Nem tudok beletörődni abba, hogy kedves régi barátaimnak egyikével-másikával talán többé sohasem találkozhatom. Álmomban gyakran idézem meg sugaras arcukat. Amíg Pesten éltem, az Enyeden, Kolozsvárt hagyottakkal voltam így. Most a pestiekkel. Újabban, – mindjárt kiderül, hogy miért – főleg egyvalaki látogat emlékével, akinek néha már-már hangosan elkiáltom a nevét. Érettségi előtt ismerkedtünk meg, a középiskolai tanulmányi versenyen, amikor végre kijöhettünk háromórás osztálybörtönünkből. Bemutatkozása, szójárása, magatartása olyan csudálatos volt, hogy nyakamat adtam volna: ő lesz a nyertes. Ő „Szabó Dezső Palinodiuma” címen írta meg szabadon választott elbeszélését; én Apáczai Csere Jánosról írtam kerekded bár, de végtelen naiv dolgocskát. De eltelt a hét, s megtudtuk az eredményt. Nem ő nyert, hanem én. Az irányában érzett lelkiismeret-furdalást csak az elemi erővel feltörő diadalmámor tudta bennem el-elfojtani. Találkoztunk. Kiderült, hogy elsőségemet éppen olyan természetesnek találja, mint amilyen természetesnek találtam volna én az övét. Barátságunkat ez az egymásba vetett bizalom pecsételte meg. Bár én voltam a nyertes, mégis ő volt a „mester” s én a „tanítvány”. Nemcsak Franciaország, hanem az irodalom és a filozófia is meghódolt gyarmatbirodalmának látszott. Tizennyolc évesek voltunk, vártuk a kalandot, a csodákat. Ezt ő így fejezte ki: – Húszéves korban kezdődik az élet, pajtikám! – Meleg, csillogó fekete szeme ragyogott, feltörlött, nemes homlokáról szemébe kacskaringózott egy vastag, barna fürt. Kabátja bal külső zsebében hordta az ezüstpénzt, és cigarettázott. Éppen olyan volt, amilyennek egy maturandus a párizsi fiatal írót elképzelte az Úr 1931. esztendejében.

Azon a nyáron hazautaztam Kolozsvárra és Enyedre. Habár még nem voltam húsz éves, megpróbáltam és szomjasan kóstolgattam az életet. Tapasztalatainkról levélben számoltunk be egymásnak. Mint égből hullt csillagszilánkokat, úgy őriztem sokáig ezeket a leveleket. Maga a Jövendő suhogott, zsongott belőlük, mint méhek sokaságától a cseresznyefa. Lángoló, szarkalábas sorait rövidebbek tették változatossá: friss versei! Ha a bennem gyökeret vert néhány sort mai ízlésemmel elemzem, ennek a titáni ifjúnak elhallgatását nem tudom megérteni. Természetesen szabad versek voltak. Az egyikből máig is az első olvasás ízével kél bennem életre valami különös neolatin idill:

De nem ezért írtam meg mindezt, hanem azért, amelyet mindjárt idézni fogok. A béke kellős közepén éltünk és virultunk. A világ nemhogy fegyverkezett volna, hanem még javában „leszerelgetett”. Ma sem tudom megérteni, micsoda rém szállta meg barátomat, micsoda sugallat íratta vele ezeket a sorokat, melyek mostanában a választóvízzel megfürösztött régi pénzek csillogásával elevenedtek meg bennem. Íme:

Sajnos, többre nem emlékszem; levelei pillanatnyilag hozzáférhetetlenek. De talán ez a pár sor is elég ízelítőül egy rendkívüli ifjú élet zamatából.

Aztán elkövetkezett a huszadik esztendő. Barátom még egy-két évig titánkodott Budapesten – sokat tüzelt, sustorgott, olvasott –, de többet, tudtommal, nem írt. Bizonyosan „élni kezdett”, s ez, nem tudom, hogy sajnos, avagy hál’ istennek, úgy látszik, sikerült is neki. Még mindig hiszek benne: hiszem, hogy az életben valami rendkívüli dolog sikerült neki. Kérdés, hogy vajon ő hisz-e még bennem?

A muzsikus cigányok bánata

Az ember néha cigányzenét is kénytelen hallgatni; nyilvános helyen a fülét gyertyaviasszal mégsem dughatja be! S maguk a derék hangászok sem érdemelnék meg ezt a sértést – habár…

Csakhogy nem ők az okai. S erre éppen a minapi cigányélményem világított rá, el is mondom, hadd világosodjanak általa.

Egy vendéglőben történt, ahol esténként öttagú, különös összetételű banda muzsikál, pianínójuk is van! De az ember elsőül nem is erre a szokatlan cigányhangszerre, hanem az egyik zenészre figyel fel: a brácsásra. Csodálatosan szép szál, lionardesque-fejű öregember, olyan finoman metszett orra és ajaka van, mint egy dózseszobornak. A haja ősz csigákban veri a tarkóját, s szemében bölcs, emelkedett szomorúság… S ami a fő: előtte kotta! Áhítatosan játszik, s az egész lényéből valami kisszerű lisztferencség sugárzik, idegen városok, kalandos úri dámák, fejedelmi adományok emléke.

A nagybőgős pedig egyenesen olyan, mint egy nyugati diplomata.

Ezek után nem is olyan csodálatos, hogy első számuk a Tell Vilmos-nyitány.

A brácsa zokog, a zongora zubog, a prímhegedű ide-oda cikáztatja Rossini pazarul gazdag dallamát. Az előadás, úgy érzem, elfogadható. Hallgatom, hallgatom, s közben efféléket gondolok: vajon nem erre vezet a cigányzenészek útja? Nem érdemes-e ez az emberfajta tehetségéhez mérten nagyobb megbecsülésre? Nem lehetne húsz-harminc év múlva oda fejleszteni őket, hogy – akárcsak a velencei Szent Márk téren játszó Banda Municipale – egykor a Fő téren is játsszanak? Mert a kolozsvári Fő teret az isten is arra teremtette, hogy fel-felsírjon rajta egy-egy nagyobb zenekar nyári alkonyatokon! A templom gót csipkés, ágyúgolyós fala Beethoven Eroicáját éppen olyan csodálatosan visszhangzaná, mint Bartók zenekari műveit vagy Kodály Marosszéki Táncait. Ezek az emberek, látszik, szeretnek tanulni, szeretik a kottát, a klasszikus muzsikát, ezektől egyenesen disznóság volna egy mai filmdalt vagy álmagyar műdalt rendelni…

Éppen erre gondolok, amikor látom, hogy egy „jól öltözött úriember” a prímáshoz vonul s valamit súg a fülébe. Az aranyfogú prímás üzleties kacsintásba rántja szemét, sűrűn bólogat – az úriember pedig peckesen visszalépked virágcsokorral s hölggyel ékesített asztalához. Nemsokára felzendülnek a „Piros pünkösd napján imádkoztam érted” kezdetű, nyálas műdal hangzatai. S utána még kettő-három, jazzes, filmdalszerű dolgok, a pesti zenei Szahara legsilányabb burjánai. A zenészek lógó orral, mártírábrázattal húzzák-nyúzzák a rettentő alpári hangfércelményeket, csak a prímás kockáztat meg, erre-arra, egy-egy üzletszerű, aranyfogas vigyort. Ebben a percben, úgy érzem, ők az urak s nem azok, akik vele eme dalokat játszatják.

A szünetben gyengéden meghívom asztalomhoz a „nyugati diplomatát”. Nem csalódom benne: fölényes intelligenciájú, gondolkodó ember. Elmondja, hogy az én bánatom az ő bánata is: nincs nagyobb szenvedés, mint jó, tanult zenésznek úgynevezett divatos dalokat játszani! Az ő lelkük a szépséget, a művészit keresi, de a közönség útjukból állandóan letéríti őket. Minden magasabb álmodozást megfojt a mai irtózatosan alacsony zenei ízlés és műveltségi állapot. Mert a mai közönségnek csak műdal kell, filmdalok vagy fülhasogató, vacak indulók, melyeket zenekupecek eszkábáltak össze. A magyar hangosfilm diktál és parancsol; ők hiába szeretnék a Faust-keringőt játszani, ha a közönség a „Miről álmodik a lány”-t igényli, vagy a Pannikámat. De fogyton-fogy az érdeklődés az igazi szép cigánynóták iránt is, amelyek még akkor születtek, amikor a muzsika szinte magától, mesterséges, műhelyszerű kényszer nélkül termett-született; s hiába kísérleteztek Kodály által feldolgozott igazi magyar népdalokkal: az „úri” társaság még csak megtűrné őket – de az iparosforma emberek valósággal kikérik maguknak: nekik modern dolgokra van szükségük: jazzre, filmdalokra, indulókra. Ezért hát ne csodálkozzam, ha a cigányok kedvetlenek: nincs, ami ambicionálná őket. Mert higgyem el, a vérbeli zenész nemcsak pénzért dolgozik, hanem azért is, hogy kimuzsikálja szívéből a nagy világbánatot.

Megköszönöm a vallomást, elbúcsúzunk: a prímás jelzett, hogy kezdik, szükség van reá. S a megzendülő újabb operettbetét limonádépárájában elmélkedni kezdek a hallottakon. Az öregedő muzsikus, anélkül hogy tudta volna, mit tesz, szemébe vágta a közönségnek a szomorú igazságot: felülről indult a magyar zenei ízlés végleges romlása! A pesti operettekben kezdték el, 1880 táján, s most, 1944-ben különféle század végi és század eleji hibrid kuplék és kabarédalok, álmagyar műnótákon át, eljutottak a filmdalok posványáig, ahonnan senki sem rántja ki őket. A közönség pedig apái bűneiért lakol, talán már harmadíziglen: leányaink és fiaink olyan nótákat énekelnek, hogy harminc év múlva még a sintér is nevetségesnek, bárgyúnak fogja találni őket – ha ugyan elélnek harminc évig ezek a zenei torzszülemények.

A Világszabadság vértanúi

Kolozsvár közönségének megadatott, hogy néhány percre, vagy akár egy órára is, beleavassa lelkét egy különös kegyszerekkel zsúfolt szentély csendjébe: az Egyetemi Könyvtár kiállítási termébe, ahová kegyeletes és értő kezek egymás mellé hordták és rakosgatták a magyar Szabadságharc, e tragikusan szép hajótörés roncsait. Emléktelen kisdiákok és emlékező aggastyánok járták be tárgyról tárgyra a terem zegzugait, s a látvány apránkint tartalommal töltötte meg a dicső Tegnap, e mindig közel maradó Múlt sejtelmes félhomályát. Mert ez volt a magyar nemzet utolsó becsületszerző kora, a szónak nem földrajzi, de történelmi értelmében vett második, honfoglalás.

*

A magyarság, soraiban a világszabadság eszméjéért küzdő lengyel, olasz, osztrák és más népek fiaival, akkor, Világosnál, csatát vesztett ugyan – s mégis övé volt a világban a győzelem. Európa s minden nemzet tudta ezt; a nagy nyugati népek a magyar emigráció határtalan keblükre ölelésével könnyítettek nehéz lelkiismeretükön. A szabadsághősök hosszú szárú pipával, terebélyes szakállal a pisai ferde torony előtt vagy egy palermói pálmaligetben fényképeztették le magukat, s Kossuth Lajosnak Turinban oly udvartartása van, mint egykor Byronnak volt Velencében. Azokat pedig, akiket az. aradi sánc, a pesti Újépület udvarán, Kolozsvár vagy Marosvásárhely dögtemetőjének határában pusztít el a szörnyű reakció – azokat az ébredező világforradalom tartja számon fő-fő mártírjaiként. Soha még letepertnek nem szurkolt így a nagy világaréna publikuma! A győzőt, ha lehetett volna, meglincselik vala szabálytalan cselvetéseken szerzett diadala miatt…

*

Vannak-e még ereklyéid? Mert tiéid-e ezek a nagyapáid és nagyanyáid kezével óvott, leheletével melegített, régi szuszékok dohában takargatott rongy-, csont- és fadarabok? Hullattál-e rájuk annyi könnyet, amennyi eljegyzésükhöz és ahhoz elégséges, hogy őket magadénak vallhassad? Vagy már csak végképp kihűlt poros kacat a szemedben mindez, annyi, mint mikor egy ősei hitét elhagyott, „megtért” nép zavart szégyenkezéssel nézi ősz atyái sutba dobott totemjeit és talizmánjait?

Az hisz a legjobban, akinek hite egy hajszálban is megfogózik. Válassz ki magadnak egy forgácsot az aradi akasztófákból, nézd meg jól, zárd szívedbe: s merjen valaki bálványimádónak nevezni, ha ezután ez lesz Istened!

*

Az ereklyék köteleznek. Ha őket tán meg is tagadnád, nem tagadhatod meg apáidat, kik ezeket a szalagokat, porcelánokat és golyóbisokat megszerezték, megőrizték. Erdély földjén élsz, ahol, íme, mindig teremnek mártírok. S ha hited cserbenhagyással fenyeget, meríts erőt a fénytől, hogy ne maradj magadra: Petőfi Sándor szíve a segesvári síkon, Vasvári Pál boltozatos koponyája a gyalui havasok szakadékában, Józsa Béla csontkeze a házsongárdi temetőben: ezek azok a titokzatos hatalmak, melyek az első, az őszinte fohászodra segítségedre sietnek.

*

Aki belemélyedt egy pillanatra Avram Iancu tébolyodott tekintetébe, bűvös tükörrel találkozott: nem másba látott bele abban a pillanatban, mint Erdély megbántott, futóbolonddá üldözött lelkébe. A havasok eme paraszti Lear királya élete második felében hitben, hívekben, hitegetőkben irtózatosan csalatkozva, faluról falura járva fújja-furulyálja álmai gyászindulóját. S ez az együgyű tilinkózás sommás emlékiratokat helyettesít: szörnyű átkokat és panaszokat a nagy ármány, Bécs ellen, mely itt az erdők arénájában egymás ellen uszít kakaskodó népeket, s aztán páholyból – távcsővel, krinolinos hölgyek társaságában – fel-felkuncogva szemléli a szemet szemért, fogat fogért viadalt.

Nézd meg csak jobban: nem ugyanaz a tűz villog-e az őrült szempárban, mint amelyik ott foszforeszkál a nagy döblingi beteg, Széchenyi István tekintetében?

„Gránátölő Részvénytársaság”

A tavasz kicsalt a Házsongárdba. Egy hegyre menő utcán kaptattam, amikor néhány hatalmas dördülés, egészen közelről, megtorpantott.

Körülnéztem. Bal kéz felől, a temetőhöz tapadó gyümölcsösben sisakos alakok rohantak egyik földhányástól a másikig, s titokzatos vezényszavak harsantak. Egy frissnek tetsző gödör mögül, légelhárító ágyú módján, jókora cső meredt a szomszédos kertek felé. Körülötte füstölgött a hely, tövében tűz lobbant.

A titokzatos háborúzók tüzet szüntettek – bizonyára „halottaikat” vitték a hátsó vonalakba. Erre, mint bátor alkalmi haditudósító, bokortól bokorig osonva megközelítettem a frontszakaszt. S mit láttam?

A temető tőszomszédságában, zord kripták és friss sírkövek közelében, a múlt ősz háborújának emléke, futóárok vonul, előterében jól épített ütegállás. A háborúzók – négy marcona tizenkét-tizenöt éves forma kamasz – éppen a fedezékben foglalatoskodnak. Az egyik gépfegyverheveder roncsát kopogtatja, éles töltést szeretne belőle kivenni. A másik hason fekve fújdogálja a gödör széléhez tapadó különös tűzhely parazsát. (Ebből a tűzhelyből nyúlik az égnek ágyúszerűen az a cső…) S a vágás peremén két ütött-kopott, rozsdás sisak.

– Hát ti mit műveltek itten? – kérdem tőlük.

A fiúk összenéznek. Nyilván azon tanakodnak, hogy szóba álljanak-e egyáltalán egy civillel.

– Látom, háborúsdit játszotok. De mivel az ördöggel lődöztök, amikor puskafélét sehol sem látok?

Erre a kérdésre már felüti fejét a legidősebb, egy Bocskay-sapkás, derék kamaszocska, s helyreigazítólag jegyzi meg:

– Először is: ez nem játék. Másodszor: nem lövöldözünk, hanem robbantunk!

– Az már más! De mondjátok csak, mi a különbség lövöldözés és robbantás között?

– Az, hogy nem fegyverből lőjük ki a patronokat, hanem beletesszük ide, né, a tűzbe, s aztán, amikor kellőképpen áttüzesedik, felrobban, s a golyó kisüvít ezen a csövön.

Megállapítom, hogy a cső azért van, hogy a golyó kizárólag egy irányban tűnhessen el, s bennük kárt ne tehessen. Megkérdezem: így van?

– Így!

– De hátha másban tesz kárt?

Utóvégre a szomszéd kertekben már serény tavaszi munka folyik, aztán szerelmeseket is lehet látni errefelé meg kisgyermekeket, pesztrával.

– Az kizárt dolog! – botránkozik meg a gyáva képzelődésen a fiú.

– Úgy van a cső megszerkesztve – magyarázza –, hogy a golyó odafent hegyesszöggel fordul vissza, és ide esik le a közelünkbe, néhány méternyire.

– Ez már beszéd! Látom, korotokhoz képest elég okosak vagytok ahhoz, hogy vigyázzatok a magatok s a mások életére.

– Az semmi! Látná csak, kérem, amikor kézigránátot vagy srapnelt robbantunk! Az még az igazi! Ez csak olyan unalomölősdi.

Ez már kicsit sok egy gyermekcipőből kinőtt, mélabús felnőttnek.

– Te, vigyázzatok – mondom –, nem olvastátok az újságokban, hogy imitt-amott pásztorgyerekek, diákok, inasok pórul jártak…

– Azok marhák voltak! De mi már két hónapja szakszerűen foglalkozunk ezzel a mesterséggel… Igaz, hogy mi is az elején kezdtük, de, hál’ isten, elég hamar rájöttünk, hogy a lövedéket milyen módszerrel kell megdögleszteni. Már ismernek minket mindenfelé. A városban minden fiú hozzánk hozza, a talált golyókat, tojásgránátokat. Nem sokat kukoricázunk ezekkel: be a tűzbe, s mi gyorsan lehasalunk a gödör fenekén. Pár perc múlva bumm – és kész!

Akadozó lélegzettel hallgatom. Pedig csak úgy foghegyről mondta, hetvenkedés nélkül, s közben szórakozottan kopácsolt egy jókora páncéltörő lövedéket. Majd a nyomaték kedvéért kikotort nadrágzsebéből egy hatalmas dinamitdarabot…

Kezdjek nekik prédikálni? Kiröhögnének. Ezek a fiúk a halálfélelmet nem ismerik. A háború istenesen – istentelenül – megedzette őket. Kissé megszégyenülten, kissé öregesen – zavartan bámulom arcocskáikat. Ők már a béke önfeláldozó katonái – gondolom. A háborút pusztítják, a Rémet, melynek őrült üstököse fejünk felett felrobbanva fenyegeti világunkat halált hozó lángözönével. Egy kicsit irigylem – de nagyon-nagyon, a sírásig sajnálom őket. Mi az ő korukban bigéztünk vagy piculáztunk szilencium előtti órákban. Rájuk a háború marconább sorsot rótt, s ehhez mérten marconábbak és zordabbak játékaik is. „Sajnálom szegény fiúkat” s szeretném egy régi közmondással ütni ki kezükből a halálmagvakat rejtő „játékszereket”: Addig jár a korsó a kútra, amíg nyaka törik…

A koldusokról

A koldusok a társadalom élő rossz lelkiismerete… Soha még ennyi koldust, mint napjainkban; mintha valami Victor Hugo-i képzelet ontaná őket. A Mezőségről jönnek taligán, ahol időtlen idő óta támasztották s fényesre súrolták a templomocska oldalát; havasi falvakból ereszkednek alá, ahol tán évtizedekig „bérelték” a palló sarkát; s a két háború harcterein hagyott lábszárak, karok és szemek egykori tulajdonosai most itt vánszorognak vagy bóbiskolnak a város piacán, templomaik hűvösében. A vén pápaszemes magyar szó nélkül gyökönt a járdaszélen, olyan, mint egy öreg, bibliás paptanár. A tüszős, lábatlan móc aggastyán ortodox litániákból ellesett cikornyákkal kántál s – captatio benevolentiae – a járdát meg-megcsókolja. A féllábú asszony a Szemérmetlen Vénusznál is szemérmetlenebbül mutogatja szeméremdombszerű alakzatban végződő lábszárcsonkját, s perfekt kétnyelvűséggel kunyerál. A vak hóstáti öregasszony zsoltárt énekel a hídon, s pálcával ütögeti a járókelők lábát…

Önmaguknál is öregebbek; nótáik és mondókáik még tán a középkorból valók, vagy a nyomorúság időtelenségéből, ahogyan rongyaik is koldusról koldusra szállnak.

A tavaly ősszel nagy hangjával, mozgékonyságával, követelődző fellépésével két koldus uralkodott a Széchenyi téren. Az egyiken elhurbolt honvédruha, sipka, a másikon tüsző, bocskor vala. Előbbi vak, utóbbi sánta; összekapaszkodva nyomakodtak a vásárlók sokaságában, s ki-ki a saját anyanyelvén vajákolta világgá panaszát. Az alamizsnát egy koszos, fekete kalapba gyűjtötték. A „vak” fekete szemüvege alól lépten-nyomon bele-belesandított: a bizalom, úgy látszik, még nem volt teljes közöttük. De még így is, irtózatos elesettségükben is fenségesen példázták népeik tragikus egymásrautaltságát.

A furulyás, lábatlan ember egyetlen dallamot tud, mint a földibéka vagy az ősziféreg; ezt sípolja, tremolókkal megcifrázva, végtelen szomorúsággal a járókelők szeme közé. A dallamocska ősi, Bartók fonográfjára való. A csonka-bonka ember, mielőtt behívóját megkapta, s a háborúba elindult volna, alkalmasint semlyékes polyánákon és bábakalácsos havasi legelőkön gyakorolgatta ezt a dallamot, pásztorfiú lehetett. Most pedig egy megbolydult, eszeveszetten tülekedő, öklelődző embernyájnak fújja. Közben nagyokat szippant a körme közé fogott cigarettacsutkából. A kapott pénzt számlálatlan, gyakorlott és egy kissé unott mozdulattal gyűri be mellén lógó kisebbik tarisznyájába. Sokat kap: a furulyázó sok embernek ismerős; még parasztok is adogatnak neki; kövér és elégedett. Kiskirály. A pénz, esetleg a vagyonka, befektetés nélkül árad kincstárába. Lába lila csonkját jobb kezébe fogja, s hadonászva reszketteti, mint valami jogart. Ezzel kormányozza kiskirályságát.

A kapualjból tüdővészes, sorvadt orrcsontú, kétmankós kollégája figyeli. Halálosan szomorú. Neki nincs furulyája, ő nem tud lármát csapni. A koldusok hierarchiájában ő az utolsó, a helóta. Irigyli és csodálja a lábatlan kiskirályt s számon kérően néz saját ép fél lábára: minden nyomorúságának ez az oka!

Kivételezés

A Költővel^* kétesztendős elszakadtság után találkoztam. Kivételezést szeretett volna kijárni valami fórumon, hogy bár valamicskét visszaadjanak elkobzott földjéből. Utóvégre – mondotta – van olyan ország is, ahol nemhogy elvennék, de még adnak is földecskét az arra érdemes költőfélének…

A „kivételezés” szón megakadt érdeklődésem. A Költőt idestova húsz éve ismerem, s mindig kivételes halandóként tartottam számon. Kivételes volt, amikor az enyedi Tornakert fái közt megtaposta ösvényen fel s alá imbolyogva tanulgatott, vagy friss verseit mormogta maga elé, s társai – kivételesen – nem háborgatták. Kivételes voltáról számolt be akkor is, amikor elmesélte, hogy egy este a budai Svábhegyen kószáltában hirtelen egy hatalmas csillag indult meg az égen s a meteorok száguldó iramában közeledett egyenest a homloka felé; alig volt ideje, hogy elkaphassa a fejét… E néhány másodperc alatt oly tökéletes csoda élményével lett gazdagabb, mely a következő pillanatban már szentjánosbogárrá töpörödve vált földi féreggé… Kivételes valaki volt ő akkor is, amikor a román hatóságok, a kémgyanús világban, pecsétes írásban ismerték el ama jogát, miszerint Dés város és a vármegye összes hídján az éj vagy a nap minden órájában kedvére elmélázhatik a vizek futása felett. S nem közönséges halandóknak kijáró ajándékot tartogatott a Költőnek Diána istenasszony is: első vadászatán, első lövésével, melyet mintegy vaktában eresztett fel, négy vadrucát szedett le a felhők alól, rálicitálva a vadászbravúrral Münchhausen báró emlékezetes fegyvertényére is… Kivételes Kisfaludy Sándor-os hajviselete, szőrével kifelé viselt, rövid farkasbundája (ez is az ő vadászzsákmánya), és nem mindennapiak szerelmei, kalandjai, s nem utolsósorban kivételes a tehetsége.

S most, a sors kifürkészhetetlen akaratából, mindazt, ami oly természetesen rí le róla, írásban kell elismertetnie. Instanciáznia kell és kilincselnie, hogy nyilvánítsák már hivatalosan is kivételesnek, s adassanak valamit vissza elvett földjéből, különben kivételes kínok közt fog éhen halni. A természet, amikor annyi kivételes vonással ruházta fel, megfeledkezett a legfontosabbról: közönséges emberi gyomrot adott neki.

Benedek Marcell műhelyében

Benedek Marcellt, az európai csúcsokon hétmérföldes csizmával járó írót és irodalomtudóst hivatásához és egyéniségéhez méltó környezetben: egy házsongárdi villa virágillatos magányában találjuk. Ha az ember kitekint a keskeny, szép ívű ablakon, s elfeledkezik róla, hogy Kolozsvár határában van, bátran hiheti, hogy Benedek Marcell Tégy, amit akarsz című regényének mesebeli környezetébe pottyant…

Benedek Marcell, szombaton délután, egyik vezető kulturális intézmény felkérésére, esztétikai kérdéseket boncolgató előadáson mutatkozik meg test szerint is azok előtt, akik őt műveiből különben már régóta ismerik és számon tartják. Az előadás címe – Az irodalom jövő formái – nemcsak írókban és más szakmabeliekben kelt érdeklődést, hanem mindazokban, akik az új világtól általában gyökeres újításokat várnak. Megkérjük, ízelítőnek mondjon el valamit az érdeklődéssel vert előadás anyagából.

– Először is álljunk meg: az előadás címe nem fedi teljességgel az előadás tartalmát. Ez a cím amolyan kézen-közön keletkezett, inkább csak megközelítő indítvány. Előadásomban voltaképp abból indulok ki, hogy az irodalom fejlődésében mindig válság állt elő, amikor valamilyen okból hirtelen nagy tömegek kapcsolódtak az olvasók közé. Napjainkban ilyen válságot észlelhetünk, s én most ennek lehető következményeit vizsgálom. Ilyen válságkorokban bizonyos műfajok mindig elvesztek s ugyanakkor újak keletkeztek (például éposz helyett regény), s ezeknek színvonala együtt emelkedett az újonnan bekapcsolódott tömegekével. E történeti adottságok alapján merül fel a kérdés, hogy minő formák azok, melyek a most kultúrához jutó új tömegeket helyes irányban nevelhetik.

– Ezzel kapcsolatban hogyan látja az erdélyi irodalom jövendő szerepét?

– Erdély irodalmának fejlődése egyrészt attól függ, hogy milyen mértékben kerülnek vissza az elment vagy elhurcolt írók – elsősorban Tamásira, Karácsony Benőre, Gaál Gáborra gondolok –, másrészt attól, hogy az új korszaknak szabadabb népnevelése hány olyanszerű tehetséget szabadít majd fel, mint például Tamásié, hiszen kétségtelen, hogy a régi iskolázás és szociális viszonyok közt nem egy Tamási és Nagy István kallódhatott el.

– Hát a transsylvanizmussal hányadán van?

– Ezt mindig jogosultnak éreztem, sőt ezen belül a székely árnyalatot is, hiszen ez az európai irodalom palettáján különös új színeket jelentett, a színhatás egységét azonban nem bontja meg, csak kiegészíti. Tehát minél erősebb és színesebb a transsylván irodalom, annál gazdagabb a magyar s ezáltal az európai…

Jólesik ezeket hallani olyan valakitől, aki az európai irodalmakat annyira és annyiszor átélte, s akit Erdély mai kulturális vezetőinek bizalma a kolozsvári magyar egyetem esztétikai tanszékére helyezett. Köztudomású, hogy Benedek Marcell ezelőtt jó negyedszázaddal részesült ugyan hasonló megtiszteltetésben, de ebből vajmi kevés öröme származott. Megkérjük, emlékezzék egy kicsit arról az első, budapesti katedráról.

– 1919 áprilisában történt, Kunfi népbiztossága alatt, talán éppen Lukács György, kedves ifjúkori barátom s a Thália nevű forradalmi színpadkísérletben munkatársam jóvoltából: kineveztek tanárképzőintézeti tanárnak a Pázmány Péter Tudományegyetemre.

– Ha jól emlékszem, ugyanakkor kapott Babits Mihály is irodalomtörténeti katedrát.

– Ő is, Schöpflin Aladár is, Laczkó Géza is. Nagyon szép kezdet volt. De csak egy kurta szemeszterig tartott, áprilistól júniusig. Ősszel bekövetkezett az elcsapatás, s utána jött az üldözés, amikor három gyermekkel úgyszólván egyik napról a másikra az utcára kerültem. A kiadóknak köszönhetem, hogy nem haltunk éhen…

– Milyen érzés egy negyedszázad múlva ismét katedrát érezni az embernek maga alatt?

– Egyrészt határtalan öröm nekem az, hogy éppen Erdélyben, szűkebb pátriámban kezdhetem újra. Ezt valósággal sorsszerűnek érzem, hisz édesapám is ugyanebben, az életkorban, a hatvanadik év küszöbén tért vissza Erdélybe. Másrészt: igazolás és sok tekintetben jóleső kártalanítás Poncet de Léon, XVI. századbeli spanyol tudós példája, akit politikai nézetei miatt előbb megfosztottak katedrájától, aztán évtizedek múlva rehabilitáltak, s első előadását így kezdte: „Mondottuk a tegnap…” Huszonhat évnyi „tegnap” után most én is valahogy így kezdhetném. Nézeteim nem változtak, csak talán tapasztalatokban gazdagodtam.

– A sok rosszban néha jó is akad. Azt hisszük, éppen a katedrától való megfosztásnak köszönheti a magyar irodalom remekbe készült műfordításait! Meg tudná-e mondani, hány külföldi művet ültetett át?

– Ha jól utánagondolok, talán valami háromszázat. De bármennyire szorongatott is néha a szegénység, olyasmit nem vállaltam el, ami nem egyezett az ízlésemmel. Sőt, lehetőleg olyasmit választottam, ami szívügyem volt.

– Elárulná, mely művek nőttek ezek közül leginkább a szívéhez? Tud-e egyáltalán e roppant népes családban különbséget tenni? Vagy úgy van ezekkel a könyvekkel egy kissé, mint Jókai novellájának hőse, a kilencgyermekes szegény ember?

– Leginkább az első nőtt szívemhez: Rostand Napkeleti királykisasszony című verses drámája, melyet tizennyolc éves koromban fordítottam, s először a pesti Nemzeti, majd 1905-ben a Kolozsvári Színház is játszott, s itt való premierje után a kolozsvári egyetemi ifjak babérkoszorúval ajándékozták meg a boldog, ifjú „szerzőt”. Ebben a históriában benne van egész ifjúságom… De nem kevesebb ragaszkodással vagyok a nehéz években, 1939 és 1943 közt fordított műveim közül A Thibault család-hoz és Steinbeck Érik a gyümölcs-éhez – vakmerő cselekedet volt, most látom csak, mennyire az!

– Odahaza Kisbaconban hogy érezte magát?

– Békességet és sok emberi jóságot találtam, valósággal sziget volt a gyűlölet és aljasság tengerében. A németek elől menekültem le még a múlt tavaszon. Apám portája jó menedéknek bizonyult.

– Hogyan találkozott édesapja, Benedek Elek hagyatékával?

– Hogy emléke milyen elevenen él, azt legjobban a kisbaconi kultúrház avatóünnepének műsorterve bizonyítja, amelyen egyik drámáját adják majd elő, s egyáltalán, valóságos Benedek Elek-emlékünnepnek szánják ezt a napot. Hagyatékát a jó székelyek megvédelmezték a háború rémeitől, semmi sem szenvedett kárt. Az a szoba, melyben dolgozott és meghalt, valóságos kis múzeummá fejlődött idők folyamán. Érdemes ennek a népnek élni, mely így őrzi írói emlékét… Magam is nem egy értékes tapasztalatot szereztem a kisbaconi esztendő alatt, s ezeket tán idővel hasznosíthatom Erdély kulturális kérdéseiben…

Az utolsó mondatból az csendül ki, hogy Benedek Marcell immár Erdélynek kívánja szentelni életét. Erdélynek, szűkebb pátriájának. Voltaire sok hányattatáson átesett s végül hazájába megtért hőse, Candide jut eszünkbe, aki ezzel a bölcsességgel foglalja össze tapasztalatait: „most aztán művelhetjük kertecskénket!” Benedek Marcellra nagy és meglehetősen gyomos kert vár: az egész Tündérkert.

Nizsinszkij él!

A tavasszal külföldről terjedt el a híre, hogy Vaclav Nizsinszkij, az egykori világjáró Cári Balett csillaga – sok tekintetben a mai szovjet táncművészet atyja – Budapesten, ahol anyósa, Márkus Emília villájában élt, kevéssel a német visszavonulás előtt meghalt.

A hír valóságában kevés okunk lehetett kételkedni: a zárkózott hűvösvölgyi villa, melynek emeleti verandáján még 1940 körül látható volt néha az egykori tánccsoda magába merülten darvadozó, mogorva alakja, a hadak útjába esett, a menekülésük közben bizonyára védekező németek útjába…

S magunkban némán elbúcsúztattuk a velencei kőoroszlánok őrizte századvégi épület másik, múltból itt maradt csodáját, Márkus Emíliát, a magyar színjátszás Sarah Bernhardt-ját és Eleonora Dusé-ját is – akinek halálhírét sehol sem láttuk ugyan, de magas életkorát tekintve, nem mertük remélni, hogy átvészelte az ostrom ezerfajta borzalmait.

Annál nagyobb örömünkre szolgál most a Veac Nou legutolsó számának kis cikke, mely idézi egy Suzanne Normand nevű írónő cikkét az élő Nizsinszkijjel való találkozásáról. Az írónő Nizsinszkijt – vagy inkább az árnyékát – Bécsben, a Sacher-szállóban fedezte fel, s alkalma volt feleségével, Pulszky Romolával elbeszélgetni. Így tudta meg, hogy Nizsinszkij súlyos amnéziában, vészes feledékenységben szenved: fényes művészpályája egyetlen mozzanatát sem őrzi, a tündöklő múlt futó álomnál nyomtalanabbul hullt ki megzavarodott elméjéből. Azonban egyszer, még svájci tartózkodásuk idején, amikor a Párizsban élő nagy orosz táncos, Serge Lifar meglátogatta s próbálta ébresztgetni emlékeit, Nizsinszkij hirtelen magasba lendült – s ez a mozdulat kísértetiesen emlékeztetett a A Rózsa Lelké-ben tett repülésszerű, legendás ugrására.

A továbbiakban megtudunk egyet s mást Nizsinszkij háborús hányódtatásairól. A szovjet csapatok az osztrák határszél egy kis falujában bukkantak rá – alkalmasint a nyugat-magyarországi származású Márkus családdal menekült ide –, ahonnan a szovjet hatóságok Bécs bevétele után az egykori császárvárosba szállították. Nizsinszkijnek itt csodálatos élményben volt része: megcsodálhatta a vendégszereplő szovjet balettet – köztük Olga Lepesinszkaját –, a régi moszkvai iskola követőit és megújítóit. És Nizsinszkij a páholy homályában alkalmasint mégiscsak emlékezett! Könnybe lábadt szemét egy pillanatra se vette le az előtte színesedő tüneményről: könnyezett, s ez annyi, mintha emlékezett volna.

Márkus Emília, amint nemrégiben értesültünk – csodák csodája –, szintén életben maradt, sőt szerepel is, ha nem is éppen az „isteni deszkákon”, de a pesti színházi lapok oldalain.

József Attila

A Balaton melléki kis állomás öngyilkosa ama ködös hajnalon – nyolc évvel ezelőtt – jobbadán csak egy osztály, esetleg osztályöntudattal nem is dicsekedhető kiválasztottak, freudista entellektüelek, a szellem szokatlan és új megnyilatkozásai iránt fogékony költők és művészek számon tartottja volt, mert ezek ismerték és figyelték rémekkel küzdő, áldott-áldozati életét. József Attila, amíg élt, mint minden idegenszerűen új, s a lélek vulkáni mélyeiből feltörő, a fölszín keretei ellen rombolva lázadó egyéniség – akárcsak az előtte járó emberöltő óriása, Ady Endre –, természetszerűleg keveseké volt, beavatottaké, híveké és tanítványoké, akik az Apostolok módjára, csak esztendők állhatatos munkájával vihették művét a nép közé. Az „Apostolok” ezúttal sem voltak egy jó tucatnál többen, viszont mögöttük sorakoztak a feudális Magyarország Messiást váró munkásai, akik nevében szóltak mindenekelőtt József Attila keserűen rögeszmés, átkozódó, de nem mindig közérthető énekei. Tehát népszerűsödésének hullámai úgyszólván egy kis budapesti baráti körből kiindulva, a műveiben saját panaszaikra ismerő munkásságban gyűrűztek másodfokon tovább – hogy fenyegető és dühös halála tudomásulvételének pillanatában már egy egész nemzet jobbjainak lelkiismeretét borzongassák.

Egy nagy költő öngyilkossága sokban hasonlatos a felelős államférfi öngyilkosságához: valami ellen, amit nemzete szempontjából végzetesnek ítél, legfőbb emberi tiltakozás. Azoknak szól, akik még látni, gondolkozni s tán cselekedni is tudnak. S az ilyen áldozatokat, ha a tett előérzetes voltát az idő is igazolja, nem a „Volkov-temető” árka, hanem mauzóleum és panteon illeti meg.

József Attila halála körülbelül arra az időre esik, amikor Magyarország akkori vezetői – mit sem törődve a szellem embereinek úgyszólván egyöntetű állásfoglalásával – a nemzetet a tengelypolitika vak eszközévé kezdték elkötelezni.

Ma, kellő időtávlatból, már tisztán látjuk költői arculatát is. Nemzedékének gúzst és nyűgöt nem ismerő zsenije volt; élete és halála a szellemet korlátozással fenyegető mindenfajta önkény ellen való jelképes tiltakozás. Ma hat és termékenyít. Proletárköltő volt, de nemcsak gyárudvarokról és külvárosi nyomortanyákról énekelt, hanem szinte mániákus módon a szerelemről is – s méghozzá mily gyötrelmes intellektuálisan! – – Istenről, mint a protestánsul perlekedő Ady – vagy Rilke, a szerzeteslelkű katolikus – s mindezt már nem egyetlen társadalmi osztály, hanem a költők nélkül oly elhagyatott, oly szürke és oly névtelen örök ember nevében.

Szerb Antal emlékére

„Élni annyi, mint veszendőnek érezni magunkat” – állapította meg valamelyik művében még a „boldog” harmincas évek derekán, amikor pedig el lehetett volna még illannia a vihar előtti fülledtségű Európából, hisz hogy mást ne mondjak, a Perdragon legenda szerzőjét széles e világon minden emberséges nemzet előkelő irodalmi vendégként fogadta volna. De itt maradt – és vállalta az országra zúduló „ősvilági borzalmakat”. (Az ő kifejezése!)

A napokban egy magyarországi újság hasábjaiból tépett lelkünkbe a gyászkeretes hír: meghalt Szerb Antal. 1944. november végén vitték el nyugati irányba, Sárközi Györggyel és Halász Gáborral együtt, azokkal a magyar írókkal, akik a Válasz és a Nyugat vezérkarához tartoztak. A Halál körülbelül két hónap múlva, a legaljasabb formában: hosszú ólálkodás és settenkedés után, január 27-én érte utol: valósággal éhen halt. Nem tudjuk, elhurcolói halatták-e éhen, vagy önként keresett módja volt-e a szörnyű megaláztatások elől való végleges kitérésnek, s ez, irtóztató szenvedéseinek felmérése szempontjából, végeredményben nem is lényeges. Kolozsvári rokonságától azonban úgy tudjuk, hogy Szerb Antal az utóbbi időben már kezdeményező erő nélkül, összetört testtel és lélekkel imbolygott a tomboló fergetegben, s november végén, Sopron környékéről keltezett utolsó levelét így írta alá: „szerencsétlen Tónitok”.

Szerb Antal irodalmunk egyik nagy halottja. Életívének csúcsa, amint tudjuk, 1934-ben Kolozsvárral érintkezik: kétkötetes magyar irodalomtörténete megnyerte az Erdélyi Szépmíves Céh pályázatát, s ez a diadal nevét egy csapásra ismertté tette mindenütt, ahol magyarul beszélnek. Ennek a munkának, a szellemes és bölcs újdonatúj megállapítások, az irodalmi népszerűsítés könnyedén pergő, huncutul okos módszerén kívül, fő érdeme a Krúdy-újjáértékelés, melynek nyomán bekövetkezett a méltatlanul ponyvára sülyesztett gigászi írónak valóságos feltámadása. Ezzel kezdődött a „Hold rehabilitálása”, mely annyi nem naturalista írótehetség öntudatosításával hozzájárul a mai harmincasok egyik csoportjának kristályosodásához. Művei – a Hétköznapok és csodák – melyben az új európai regényírás titkait fürkészi – hatalmas európai irodalomtörténet, az Utas és holdvilág című regénye, a Száz vers című műfordítás-antológia, számtalan tanulmánya, melyek közül elég most a Magyar Csillag-ban közzétett terjedelmes Gogol-esszét említeni, halhatatlanságot biztosítanak neki e tájon.

Nem volt politikus alkatú író. Benseje egy életművész és egy remete állandó küzdőtere. Az idő azonban nem az életművésznek kedvezett, s így, mint valami szakadatlanul szorongó és riadozó új Erazmus, vált magatartása mégis politikaivá: egyetlen tiltakozás volt az embertelen korszellem ellen, mely végül is a leggonoszabb halálnemet küldte reá.

Halála a pótolhatatlanság minden veszteségérzésével, a nagycsaládtagnak és kedves örök barátnak kijáró fájdalommal sajog – legfennebb az a gyermekien babonás tiltakozás enyhíti, hogy nem, mégsem lehet igaz! Lehet, hogy ezt az érzést csak azoknak a halálhíre váltja ki az emberből, akiknek lelkét nem lehet elpusztítani – akik halhatatlanok.

Bartók Béla

A magyar zenei megújulás Adyját, az álnépien műdalok, az idegenes műzenei képletek elsöprőjét, az erdélyi Seprődi János által szerényen kezdett hazai mű hatalmas, európai építménnyé emelőjét, Bartók Bélát, hazájától távol, önkéntes számkivetésben érte a halál. Újításának eredményei nem válhattak népszerűvé a „beteg századokért lakoló”, szabályos kispolgári harmóniákhoz szokott szívekben. Műve csak keveseké, beavatottaké és kiválasztottaké volt, mint ahogy Adyt is úgyszólván egy szekta, a „tanítványok” kisded, állhatatos serege tudta évek munkájával közkinccsé tenni. Bartók is a jövendőé. Most lesz igazán nagy és ellenállhatatlan, halála után. Hazájában, a keveseken kívül, úgyszólván minden zenei fórum fenekedett reá, a kutyabagosi kántortól a vidéki főgimnázium zenetanárán át a budapesti rádió vaskalapos uraiig: egyetlen szívós érdekszövetségben forrtak annak idején ellene össze a kétes értékű zenei múlt megrontottjai. S valljuk meg, ez idegenkedésnek nem kis mértékben ama Bartók-művek erősen gondolati, racionális jellege is oka volt, melyekből hiányzik a közönségesen számon tartott zenei alkotások fő-fő népszerűsítő eleme: a dallam lemérhető, fülbemászó édessége. Műve aszerint válik napról napra nagyobbá és ismertebbé, ahogy az emberiség, közelebbről a magyarság erre magát művelődés árán éretté, méltóvá teszi.

1940 elején, az üldöztetések bizonyos bekövetkezését látva, a végzetesen háborúba sodródó hivatalos Magyarországgal végképp megtagadva az azonosulást, Amerikába emigrált. Így vált a magyar szellemi ellenállás fő-fő jelképévé. Búcsúhangversenyén a Zeneakadémia nagytermében mindenki ott volt, aki szívesen vele ment volna, bár akkor tán senki se sejthaette az elkövetkező borzalmak méreteit. S akkor, az utolsó zongoraakkord után tombolássá hatalmasodó taps szédületében, a csupa ráció ember szemében, a nagy és feszült erű fehér homlok alatt megcsillant valami… Mintha arra gondolt volna, hogy hazáját s ezeket a könnyes-ujjongó arcokat többé nem láthatja viszont.

Műve, zenei szerepe nagyjában megfelel az irodalom Ady-Móricz vonalainak. Alkotása, vizsgálódásainak területe nemcsak a magyar muzsika őstermő vidékeit, hanem a környező népekét is, köztük a románságét is felöleli. Kitüntetései közt ott csillog a román Kulturális Érdemrend keresztje is.

Ütőhangszerekre írt művével, melyet nem sokkal a háború kitörése előtt, utolsó alkotásaként mutatott be Budapesten, s aztán sorra bemutatásra került a világ legnagyobb hangversenydobogóin, olyan újítást hajtott végre, mely forradalomnak nevezhető a forradalomban. Friss, állandóan kereső és fejlődő zsenijéről tett ezzel tanúságot. Egy francia folyóirat akkoriban közvetlen nemzeti bálványuk, Debussy mellé emeli.

Hajtsuk meg homlokunkat emléke előtt! Ama kevesek egyike volt, akik megbecsülést szereztek nemzetünknek a nagyvilágban. Meghalt – fogadjuk hát végre igazán magunkénak örökké élő szellemét.

Egy halhatatlan erdélyi Festőművész: Nagy István

A gyűjteményes képzőművészeti kiállítás megrendezőit külön elismerés illeti a kisteremben felvonultatott, magánosoktól összehordott Nagy István-pasztellekért. A magyar festészet József Attilája (képeiről ugyanaz a ború árad, mely József Attila tájverseit jellemzi, sőt önarcképén is ugyanaz a felvetett fejű dacosság és befelé fordulás mutatkozik meg, melyet József Attila arcképein is megfigyelhetünk) valóságos kis reneszánszát köszönheti ennek a kiállításnak. Azok, akik az álmékodás különböző fázisaiban végigimbolyognak jó negyven képe előtt, magukkal viszik az amúgy is őszies fellegjárású városba énnek a depressziós-melankolikus zseninek különös varázsát. Minden képén ott settenkedik a mulandóság borúja. Ezeket a szomorúságot árasztó tájakat és bronzkori barlangfestményekhez hasonló állatfigurákat éppúgy nem lehet elfelejteni, mint a különösebb álmokat. Mintha minden fájna itt, és minden a fájás fiziológiai élményével kerülne bele Nagy István művészetébe…

Az elődök közül Mednyánszkyhoz és Ferenczyhez áll közel, az újak közül pedig Kovács Zoltánban véljük felfedezni folytatását; de utóbbiaknál ezeknél tragikusabb és derűtlenebb. Ez már az a fajta nagyság, melynek tartalmából az optimizmus a keletkezés pillanatában száműzetett…

Műveiről szakembernek kellene kimondania, megírnia, hogy az új magyar festészet fejlődésvonalában mit is jelentenek. Amikor öngyilkos lett, a hír nemhogy felkapta volna (József Attila e tekintetben szerencsésebb volt), hanem ellenkezőleg, még nagyobb csend terpeszkedett reá, mint életében. Most napjainkban éled újjá; itt is, ott is fel-felbukkannak képei. Termékenysége arányairól csak most kezdünk fogalmat alkotni, s most dereng fel a távlat, mely nélkül képtelenek volnánk e hatalmas egyéniség felmérésére… Ez a kiállítás a lehető legszerencsésebben szolgálja Nagy István halhatatlanítását. Boldogok a képtulajdonosok, akik valaha aránytalanul olcsón jutottak hozzá egy-egy művéhez, s most elégedetten állapíthatják meg, hogy a magyar festészetnek minő értékei vannak birtokukban.

Népi művészet

A stílusról

A világosság az író udvariassága – mondta Jules Renard, aki, mint általában a francia írók, finom stiliszta: következésképp udvarias volt.

Minden íróművészt foglalkoztatott a – csúf közigazgatási nyelven szólva – „maradéktalan” önkifejezés és megértetés kérdése, egyszóval a stílus. De a tudósnak és politikusnak is alkalmazkodnia kell a közérthetőség szabályaihoz, hisz tételei és igazságai forognak kockán. Zavaros stílus minden esetben zavaros elme terméke. Kell-e jobb bizonyíték erre, mint Szálasi hajmeresztő szógyártmányai, s általában a nyilasok rosszízű politikai madárnyelve?

A régiek stylusnak egy finom, késszerű vagy vésőszerű eszközöcskét neveztek: íróvessző volt, azzal rótták, vésték betűiket a viasztáblába. A szó idővel jelentésváltozáson esett át, úgyannyira, hogy ha valakiről azt mondjuk, hogy jó stílusa van, már nem gondolunk a különben sohasem is látott eszközre, mint ahogy nem feltétlenül „Osmia” arany tollheggyel ír az sem, akit jó tollú embernek mondanak. Ma annak van jó, remek, ragyogó stílusa, aki értelmesen s egyszersmind szellemesen tudja anyanyelvén kifejezni magát.

Természetesen az élőszónak, a beszédnek is van stílusa. Leszögezhetjük mindjárt, hogy nálunkfelé, magyar nyelvterületen élőszóban általában könnyebben és helyesebben közlik magukat az emberek, mint írásban. Élőszó és írásbeli megnyilatkozás közt sokszor áthidalhatatlan űr tátong, s ha papírra kell valamit vessenek, hivatalos kérvényt vagy szerelmes levelet, még azok is majdnem analfabétának érzik magukat, akiknek zsebükben van a négy vagy hat elemi elvégzéséről szóló bizonyítvány. Ezek legszívesebben egyenest valami hivatalos tollforgatóhoz járulnának, mint ahogy Keleten itt-ott manapság is utcai sátorban kuporgó írástudóval róttatják leveleiket az ügyes-bajos emberek.

„Úgy kell írni, hogy azonnal megértsék, mit akarunk… az olvasót egy másodperc ezredrészéig sem szabad bizonytalanságban tartanunk” – írja Kosztolányi Dezső, legtisztább stílusú modern írónk, akinél többet nyelvünk épségéért tán senki sem küzdött a XX. században. És amikor ezt írta, voltaképpen ugyanazt vallotta, amit Jules Renard, azzal a különbséggel, hogy megállapításában még az is benne érződik: saját jól felfogott érdekünkben! Mert ugyan kit ér nagyobb kár a zagyva gondolatközléséért: azt, aki káromkodva olvassa, mert nem érti, vagy a közlőt, aki panaszát vagy kérését, esetleg éppen világmegváltó álmait zavarosan adta elő, s nem volt képes megértetni magát. Tehát a hibátlan stílus elsajátítása nem is annyira a mások, mint inkább saját érdekünk.

De mi az oka annak, hogy ma itten, annyi fontosabb dolog helyett, éppen a stílusról kell beszélni – hogy egyáltalán beszélni kell a stílusról? Miért nem ír és beszél minden magyar anyanyelvű ember olyan természetesen és tökéletesen anyja nyelvén, mint például egy olasz vagy egy francia? Ha a feleletnek minden ága-bogát meg kellene mutatni, az előadásnak vége-hossza nem volna. Röviden: nálunk a stílus betegségének és satnyulásának fő oka a magyar nép évszázados, többrétű gyarmati sorsa. Nincs a magyar nyelvterületnek olyan zuga, mely évszázadok folyamán ne nyögött volna török, német vagy valamilyen más zsarnokságot. A nemzeti jelleg elhomályosítása pedig természetesen mindenütt éppen a nyelv fordítgatásával kezdődik. Erdélyben is az utolsó évtizedekben hány magyar gyermek vesztette el anyanyelve dallamát, veretességét!

A magyar nyelv életerejének és keletről hozott törvényeinek legtöbbet a legnagyobb gyarmatosító, a német-osztrák ártott. Nemcsak maga az idegen vezényszavakra katonáskodó köznép volt kiszolgáltatottja a nyelvi gyarmatosításnak: a nagy nyelvi rontásokat a teljesen vagy részben elnémetesedett, majd felületesen visszamagyarosodó főúri és polgári osztálytól kapta, a XIX. század második és a XX. század első felében. Fő nyelvzüllesztő központ már maga a magyar főváros, Budapest; az operettekkel, a kuplékkal együtt csak úgy dűti, árasztja a gyámoltalan és mohó vidékre az új és idegen szókorcsait. Hozzájárul a nyelv züllesztéséhez a magyar közigazgatás szózagyvaléka – valami Bach-korszakbeli osztrák törvénykönyvnek sületlen fordítása –, mely olyan szógyártmányokat honosít meg, hogy egy alföldi postamester vagy csendőrlepény úgy kell vele birkózzék, mintha hottentotta volna.

De nehogy túlzásba és igazságtalanságba essünk!

Ismerjük el, hogy a magyar nyelv az elmaradt ipari és kereskedelmi élet függvényeképpen, számtalan új, éppen meghonosodó ipari és kereskedelmi fogalomra nem tudott hirtelenjében megfelelő magyar szót találni, és ezért fogadták be nyakra-főre, például a német ipari szókincs egy részét: a strecket, a fuszeklit, a sparhertet és a sperhaknit. Ez a terület még hagyján volna: az időközben megtalált vagy újra meghonosult magyar megfelelők, mint a tűzhely, vasúti töltés, álkulcs, fokról fokra kiszorítja a levitézlett idegent. Csak az a baj, hogy egyidejűleg, mint valami járvány, kezdtek terjedni az ételek s egyáltalában a mindennapi családi élet idegen szavai. Amikor pedig például a magyar konyhaművészet már rég nem volt pendelyes gyerek! Azt még elfogadja az ember, hogy a reteszt vagy tolózárt egyesek riglinek mondják, de mindig utasítsuk vissza, ha a becsületes túrós galuskát fülünk hallatára nokedlinek, a kenyér dúcát vagy sarkát serclinek, a kamrát spájznak jöttmentesítik.

E szó-kakukkfiókákkal egyidőben nyelvünket idegenes mondatszerkezetek, hangsúlyok és beszédformák is ellepték, s ezek a nyelv életerejét és eredeti szépségét tekintve még veszedelmesebbek a magukban ártalmatlan szeplőkként is felfogható jövevényszavaknál. Ha Márai Sándor – aki mellesleg megjegyezve huszonöt éves korában tanult meg igazán magyarul, mert addig a Frankfurter Zeitung belső munkatársaként Németországban élt – azt írja: fekete rigó volt sárga csőrrel, azonnal e kifejezések német származására kell gondoljunk, hisz magyarul így volna: sárga csőrű fekete rigó volt. Ugyanilyen germanizmusok: a rendőrség őrizetbe vette, vagy: ez a kép meg lett véve. És még hány meg hány példát idézhetnénk mondatszerkezeteink elmagyartalanodására!

Ma ott tartunk, hogy a becsületes, gyökeres köznyelv elszakadt a hivatali és a „magas” társalgási nyelvtől, de el az argotikus, jassz madárnyelvtől is… A föld népe tájékozatlanul és kukán ődöng az idegen szóképek és szerkezetek bábeljében. Mit érthetett meg például egy húszéves parasztlegény vagy egy javakorabeli munkásasszony ebből az első viIágháborús haditudósítói mesterműből: „A vezérkar kebelében fejetlenség kapott lábra…” A teljes képzavart előidéző emberi-testrészek és méltóságok között – kebel, fej, láb, vezérkar – elsikkad az értelem. Éppen úgy nincs mit kezdenünk vele, mint ahogy például nem hihetett a szemének az a régi, egyszerű magyar sem, aki egy 1860-ban szerkesztett német-magyar társalkodó szótárban Einer Dame hofmachen kifejezés első magyar megfelelőjeként ezt találta: egy delnőnél kéjelkedni s levet csapni – a helyett a szép, tömören zengő kifejezés helyett: egy asszonynak udvarolni.

Az írók még hellyel-közzel tanulnak a köznyelvből: le-leereszkednek a magyar nyelv ősi mélységeibe, s onnan igyekeznek fel-felhozogatni gyöngyszemeket. Sajnos, küzdelmük úgyszólván meddő, mert amíg nagy nehezen köztudatba csempésznek egy időnap előtt elfelejtett, sutba dobott régi szót vagy kifejezést, azalatt százszor annyi bitorló idegen újszerűség nyomul be magába a köznyelvbe is. Ezt a szomorú folyamatot akarta ábrázolni Kosztolányi Dezső, amikor Szarvas Gábor, a neves nyelvész árnyával folytatott képzeletbeli beszélgetésben jeleníti meg a Pestre vetődött parasztlány nyelvi válságát…

Szenteljünk végül néhány szót szűkebb hazánknak, Erdélynek is, erdélyi jelenünknek. Még ha reméljük is, hogy a jövendő biztosítani fogja a szabad nyalvhasználatot, azt is tudnunk kell, hogy különös támogatásban és védelemben a magyar nyelvet nem részesíthetik – ezt nem is kívánhatjuk senkitől; márpedig a magyar nyelv ma inkább védelemre szorul, mint valaha. Hogyan lehessen tömegek tudását gyarapítani olyan nyelven, melyet éppen a tömegek nem értenek meg, vagy ha félig-meddig járatosak is benne, a fogalmi zűrzavarok előbb-utóbb eszmei zűrzavarokat is előidéznek.

Elsősorban a sajtónak kell tartózkodni attól, hogy szállást csináljon bármilyen nyelvi idétlenségnek. Éppen ezért az apróhirdetéseket csakúgy tűhegyre, rostára kell tenni, mint a beküldött vagy akár a bent fogant cikkeket. Lehetőleg kerüljük a feIesleges idegen szóhasználatot, főként az idegen mondatszerkezetet, a képzavarokat. Ne fordulhasson elő például, hogy az első oldalon efféle értelmetlenséget közöljön bormelyik lapunk: „Ha az élelmiszerek ára ilyen tempóban emelkedik, a lakosság éhen hal, nem is beszélve a textilárukról.” (Szegény, éhhalálra ítélt textiláruk, sóhajt galambszívű olvasó, hát már nekik is korog a gyomruk?)

De éppen ilyen konokul kell őrködni a közéletben, a társadalmi szervezetekben is. Ahogy nagyobb közintézményeinknek van üzemi bizottsága és bizalmija – miért ne lehetne egy-egy nyelvbizalmink is, aki közleményeinket, előadásainkat megvizsgálja.

De álljunk is meg egy szóra ennél a szónál! Ez a szegény magyar ige ugyanis – vizsgál – az utóbbi évtizedben a legborzalmasabb, különféle idegen észjárások közvetítette kényszerházasságokat kötöget, úgyszólván az összes igekötővel. Egyszer kivizsgálják valakinek politikai múltját, másszor bevizsgálják az érkezett jelentéseket, mintha a becsületes megvizsgálás valami átkos fasiszta maradvány volna, úgy félnek tőle, úgy rühellik. Ezek mind az idegenes gondolkodásmód torzszüleményei, akárcsak a beindít, beígér, leállít, kitámad, bemond, letárgyal, kicsinál és társai. Ha nem vigyázunk, maholnap sajtónkban vagy plakátjainkon ilyen mondatokkal is találkozhatunk: A rendőrség a leállított gyár ügyében beindította a beígért bevizsgálást. Ugye, felebarátaim, akarózik, hogy annak, aki ilyesmit írna, beverjék a fejét, vagy, legalábbis kiüssék a tollat a kezéből, hogy bánatában becsináljon!

Az sem érthető egészen, hogy miért kell még ma is csökönyösen dolgozókat emlegetni a jó magyar munkás szó helyett. Ez a szó: dolgozó, a német Arbeiter nyers átvétele, s tudtommal akkor honosult meg, amikor a munkás szó használata legalább olyan rossz vért szült, s körülbelül annyit jelentett atz érzékeny füleknek, mint a kommunista. Tehát el a dolgozókat és elő a munkásokat!

De van még egy kellemetlenül tolakodó, pöffeszkedő, sőt minden lében kanál szavunk, mely naponta több s több embernek lesz valóságos fétise, s egyesek úgy mondják ki, mintha egyszersmind a bölcsek kövének is boldog, kiváltságos birtokosai volnának. Nem találják ki, melyik szóra célzok? Határozószó, egy é és három e magánhangzó nyögdécsel benne: a ténylegesen.

Vajon tudják-e azok, akik e szót fölösen használják, hogy olyan jobb sorsra érdemes rokon értelmű szavainkat felejtették és felejtetik el, mint a csakugyan, valóban, valóságban, igazán, határozottan, istenigazában? Vissza tehát vele oda, ahonnan vétetett, valami nyelvújítás kori salabakterszótárba!

S végül valami gyakorlati tanácsot is: ha valaki erről-amarról meg akarja írni nézeteit, vagy naplót óhajt vezetni, netalán érzéseit szeretné közölni szíve választottjával, igyekezzék mindenkor olyan természetes lenni, mint amikor édesanyjával beszél. Ha ez sikerül neki, akkor megfelel Kosztolányi követelményének: azonnal megértik, mit akar.

Minden élni akaró népnek joga van küzdeni a szabadságért, a keretért, mely tovább élését biztosítja. Egy népet azonban csak nyelve őriz meg. Ne restelljük hát tanulgatni, megtanulni saját anyanyelvünket, hisz félember az, ki saját anyanyelvét nem ismeri! S ha különféle jelek arra vallanak, hogy nyelvünk elnyomott, gyötrődő: kezdjük meg a magyar nyelv szabadságharcát!

Mindaz, amit a német eredetű idegen szavainkra és mondatszerkesztéseinkre mondtam, már inkább a múlt veszedelme, eltokosodott nyavalya, nem akut többé. A veszedelem ma s különösen Erdélyben, az adott helyzetből következően, a virágkorát élő, buja román nyelv felől közeleg. Az ember lépten-nyomon román mondatsémával beszélő magyarokkal találkozik, így beszélnek elsősorban a szórványbeliek, másodsorban a román többségű városok magyar munkásai (Dicsőszentmárton); itt Kolozsvárt a Lupsa és a Monostor magyarjai. Egy nép életereje pedig a nyelvén is megmérethetik – s ez a mérés Erdélyben nagyon fájdalmas eredményű. Csak az iskolák, minél több magyar iskola tarthatja meg a magyarságot.

Előre a típusköltészet Parnasszusa felé!

A költészet mint mesterség, vagy, szebb szóval, mint hivatás, manapság – bármily osztódásszerű gyorsasággal szaporodik is a költők hada – még mindig a kiváltságosoké, a céhbelieké, akik irodalmi hordalékanyagból táplálkozván, vagy velük született, congenitális adományként olykor engedményes, ihletett pillanatokban, máskor izzadságos fejtörés árán, monomániás szívóssággal többtermelik a verseket.

Bár maguk a költérek kétségbeesetten, sokszor a kenyénéririgység paroxizmusában érzik, milyen sokan vannak, s a szerkesztőségek ajtajában egymásra vicsorogva, sorban állva, úgyszólván stanzákba és szonettekbe igazodva, lesik az egyre szűkebb papírvákuum felett szédelgő szerkesztők kegyét – számuk hazánkban mégsem tehető többre másfél ezernél. Ez a szám Magyarország kilencmilliónyi lakosához képest elenyészően csekély: csak minden 69 ezredik emberre esik egy költő Magyarországon!!

Hogy egyesek közülük fáznak és éheznek, nem proklamáció kereteibe tartozik. Az ő bajuk – mért nem kapcsolnak át valami hasznot hajtó kétkezi munkára?

Akárhogy is, a költészet birodalmában és a könyvkereskedések üvegei mögött egyelőre övék a dicsőség. A költő még ma, a köztársaság fennállásának harmadik esztendejében is olyan kiváltságosnak tekintett, isten ujjától több ízben megérintett lény Magyarországon, mint volt az áldatlan emlékű Ferenc Jóska-i időkben, mely időket Krúdy Gyula lektűrjeiben találjuk meg károsan apoteotizálva és mumifikálva. A költők dilettánsokat nem tűrnek meg soraikban – hacsak a dilettantizmus bizonyos mecénási hajlandósággal nem esik egybe.

Márpedig ha ők nem volnának, ezek az akár fit, akár nascitur poéták, akik mesterségbeli felkészültségből, illetőleg úgynevezett „ihletből” táplálkoznak, akkor a sugallatos költészet egészségtelen és kártékony babonája is megszűnnék, és a versírás módja és mikéntje, az eddigi versanyag felfrissítése, merőben forradalmi alapokra volna fektethető!

Az Új Módszer forradalmisága nemcsak abban áll, hogy bárki elsajátíthatja, hanem előzménytelen voltában is. A Ragout-költészetnek, legjobb tudomásom szerint, sem boldog, sem boldogtalan ősét nem tartják számon lexikonjaink.

Hacsak a legújabb párizsi „költői iskolát” ide nem ráncigáljuk, mely – eltekintve mechanikai és hazárdra alapító jellegétől – tagadhatatlanul mutat bizonyos módszerbeli egyezéseket. Ez a „költészet” ugyanis a vers forradalmát a verset alkotó egyes szavaknak egy, esetleg több kalapból való kiszedegetésével és egymás mellé illesztésével véli végrehajtani, mely szavak előzőleg egy vagy több újságból ollóval kivagdostattak… Ez az eljárás az ihlet évezredes babonáját végleg megtagadó költészet végletes példája! Merőben extravagancia, Dante, Goethe, Majakovszkij és az egész Parnasszus szembeköpése. Mint ilyent, mi, a Ragout- vagy típusköltészet hitvallói, kereken megtagadjuk, és a cinikus, l’art pour l’art-ista torzszülemények panoptikumába utaljuk!

Ezzel szemben a Ragout-, típus- vagy kaleidoszkopikus költészet, ugyanakkor, amikor az ihlet vagy akár a százszázalékos szakmabeli felkészültség követelményét, mint egyedül célhoz vezető követelményt, megtagadja, távol áll az alkotói észműködés és tudatosság ily eszeveszett mellőzésétől, sőt művelőitől legalább annyi agyi megerőltetést követel, mint a sakk, a römi vagy a pasziánsz. Azaz egy kis elmélyülés árán mindenki elsajátíthatja. Közel van az idő, melyben igazolást nyer a görög közmondás: „Minden ember költő, csak olyik nem tudja magáról.” Hát ezentúl már tudni fogja! A típusköltészet technikájának elsajátításával mindenki költő lehet Magyarországon! Egy-két emberöltő, s hazánk kilenc-tízmillió költő országa lesz, egyetlen százezer négyzetkilométer kiterjedésű Parnasszus!!

De lassan a lélekkel, ez se megy éppen olyan könnyen, mint ágyban a karikacsapás. Akarsz verset írni a Tavaszról, a Szerelemről, a Holdvilágról vagy bármily témáról, amiről hatezer esztendeje a költők a rímeket melegcsákány-mozgalomként egymás kezébe adva, szakadatlanul írnak…? Végy elő egy testes versantológiát, s miután megállapodtál magadban a versformát illetőleg – a jambizálás a legajánlatosabb, mert jambusból a legnagyobb a választék –, keresd ki és írd le a témára közvetlen vagy közvetve vonatkozó sorokat. Ne habozz látszólag össze nem függő soregységeket is megragadni – a vers egészébe, meglátod, varázslatos gyorsasággal beolvadnak, beépülnek, mint Pick szalámijába a különféle hús- s zsírdarabok. A versírás mai állapotát tekintve, a töretlennek látszó összhang megteremtése céljából, további követelmény a rímjáték illúziójának keltése, még abban az esetben is, ha személy szerint tagadod a határgyőzői, gabreliognosztikus önkényes tételt, mely szerint a „rím a ritmus differenciálhányadosa.”… Egy kis elmélyülés árán a ragout-rímelés csínjait és bínjait is elsajátíthatod. Asszonáncig el lehet menni, utóvégre Petőfi és Arany után Illyés Gyula véglegesen polgárjogot szerzett – a polgárság jogainak általános megerősödése idején! – az asszonáncnak az új magyar ars poeticában.

A vers, mely az egymással rokonítható és rímegységbe fogató sorok jóvoltából tehát, nem a semmiből, hanem az eddig meglevő felmérhetetlen költői hordalékból a fent ismertetett eljárás eredményeképpen előtted fekszik, versenytársa lehet a legdivatosabb mai költők alkotásainak, hisz – salvo honore dictu – végső fokon ők is bizonyos emlékanyagból, reminiszcenciákból és más eszenciákból táplalkoznak. (Ehhez lásd bővebben Rónay György költőtársunk Ars Poetica című versét a Magyarok 1947. márciusi számában.)

A vers univerzálisabbá, transzparenssé tétele érdekében ne átallj megfelelő pontokon egy-egy teljes idegen protézis-verssort beültetni! Ezek az idegen, bel- vagy külföldi sorok lesznek az ablakok, melyeken a magyar típusköltő a nagyvilágba ki-kipislanthat…

Munkád megkönnyítése érdekében igen ajánlatos jó előre kartotékokban tárolni bizonyos számú soregységet, lehetőleg tárgykör és téma szerint csoportosítva, esetleg éppen rímenként egymás alá fektetve, hogy ne utolsó pillanatban kelljen aztán a könyvek és versek után kapdosnod; ezzel némely ihletből alkotó, világtól elmaradt, retrográd költér hibájába esnél, aki sokszor elnagyolja és úgyszólván impurumban hagyja a verset, mely szerencsésebb munkafeltételek között alkalmasint maradandó formában, az aranymetszés csodáját sejtetőn szülemlett volna meg!

A típusköltészet első zsengéje: A Holdhoz

(A szerző büntetőjogi felelőssége tudatában kijelenti, hogy e vers egyetlen sora sem eredeti; tizenkét idegen versből ragoutizáltatott.)

Volt valami…

1/ A Nyugat-ban való megjelenés a 30-as évek derekán, úgy vélem, minden induló írónak és költőnek a legrangosabb irodalmi elismerést jelentette. Ebben az elismerésben aránylag korán, 22 éves koromban (1935) részesültem. Visszatekintve akkori, éretlen, mindenféle tekintéllyel packázó magatartásomra – inkább a fenegyerekeskedés, mint a szerkesztőségekben való csiszolt forgolódás jellemzett –, fel kell ismernem, hogy Szerb Antal közvetítése nélkül talán még két-három évig is vártam volna ez elismerés kivívásának kísérletével, vagyis a Nyugat szerkesztőségében való jelentkezéssel. Szerb Antallal Makkai Sándor pesti lakásán ismerkedtem meg, 1934-ben, mikor megnyerte az Erdélyi Szépmíves Céhnek emlékezetes, magyar irodalomtörténetre hirdetett pályázatát. Zsengéim javát, vagy nyolc-tíz verset, Makkai László mutatta meg neki, egyre-kettőre pedig már az Erdélyi Helikon-ból emlékezhetett… Az ő kezéből kerültek tehát Babits Mihály asztalára s nemsokára a Nyugat hasábjaira, ifjúkori verseim. (Feltételezem, hogy Szerb Antal pártfogói fellépésének nyomatékot adott négy-öt versemnek a Válasz hasábjain való néhány hónappal korábbi megjelenése.)

2/ Nem annyira egyes költők és írók, mint inkább maga a légkör, az akkoriban immár több mint két évtizedes Nyugat-ból áramló eklektikus modernség hathatott. A Nyugat-ot egyébként úgyszólván gyermekkorom óta ismertem – sokáig csak külseje szerint, a töprengő Ferenczy-alakkal sötétlő címlap igézetében –, mert apám az első szám megjelenése óta vásárolta, majd, 1909-től, enyedi helyettes tanár korától előfizetője volt, s az évfolyamok sora jóformán velem együtt növekedett; a Nyugat-könyvtár egyes példányairól pedig hovatovább ismerősként néztek rám a szerzők arcmásai… De ha mégis valami sorrendet kellene megállapítani ebben a folyóiratszámokba zsúfolt panteonban, melyben holtak és élők számomra alig különválasztható dimenzióban voltak jelen: egy kis elmélyedéssel túlzás nélkül állíthatom, hogy Ady Endre szelleme hatott rám kamaszkorom óta a legigézőbben, a legborzongatóbban. (Ebben nem kis részük volt a Jaschik-féle illusztrációknak, természetesen…) Utána, ez ösztöneim vagy öröklöm hajlamom alakította hierarchiában, Kosztolányi következett, A szegény kisgyemmek panaszai-nak, a Mágiá-nak Kosztolányija. És mindjárt mellette, de soha olyan szíven ütően (egészem a késő versek Babitsáig) Babits Mihály. (Herceg, hátha megjön a tél is, Hegeso sírja, A Danaidák stb.)

3/ A csütörtök délutáni teákon, Babits lakásán, a Vérmező felett, talán háromszor jelentem meg, és nem többször, habár a házigazda talált rá módot, hogy oly sok irodalmár vendége közt reám is sugarazzon valamicskét érdeklődő megbecsüléséből… A Nyugat „vezérkarával” inkább Rédey Tivadarék Buday László utcai, archaikus hangulatú, tudós-író-művész lakásán nyílt alkalmam találkozni, ahol Halász Gábor, Cs. Szabó László, Szerb Antal, Sárközi György volt gyakori vendég… ltt készültek, Hoffmann Edit művészettörténész (Rédey sógornője volt) keze munkájával azok a XVIIl. század végi ihletésű árnyékrajzolatok, melyek mintha egyenesen Kazinczy Ferenc e kedvelt szórakozását folytatták volna. Aki Hoffmann Edit reflektora elé ülhetett, s profilja egy-két percig ott feketéllett a falra feszített kartonlapon – az remélhette, hogy egyszer s mindenkorra „tesserát” nyer a Magyar Irodalom Szentelt Csarnokába… Az a sajnálatos kimenetelű – a ház asszonyát felháborító játszi dióverés, az esztergomi házikó tornáca előtt (talán 1937-ben), melyről az Élet és Irodalom munkatársának kérdéseire válaszolgatva említést tettem, s melynek bővebb emlegetése, ebből az alkalomból, ünneprontásnak minősülhetne – bátortalanná tett a csütörtöki fogadónapokon való meg-megjelenésben. Ennek az engedély nélküli dióverésnek lehetett a következménye az is, hagy amikor T. G. barátommal a Siesta szanatóriumban ápolt Babits látogatására jelentkeztünk – a költőnő feleség, mintegy főápolónői rangban, utunkat állta… Később, Babits Mihály betegségének súlyosabbra fordulása idején már újra Erdélyben éltem; halála 1941 augusztusában, nagyon megrendített, egy-két álmatlan vagy rossz álmú éjszakát okozott, talán éppen azért, mert elmulasztottam Tőle illendőképpen búcsút venni.

A Magyar Csillag-gal való kapcsolatom természetes folytatása volt a Nyugat-tal való kapcsolatnak. Illyés Gyulának erdélyi írókat toborzó körútja, a személyes barátság közvetlensége elmélyítette ezt a vonzódást, a mindenkori egy és azonos magyar kultúra vidékről fővárosba, fővárosból vidékre áramló vérkeringésének törvénye szerint.

4/ Az űr vagy a szakadék, mely azóta sem töltődött be igazán, amióta a Nyugat-ot, majd a Magyar Csillag-ot megszüntették, rémítő kongással emlékeztet olykor arra, hogy

Közben

A Kerek Asztal Legendában egy lovag próbatételre indul, s közben valami bozótban koronás csontvázra bukkan. A népmese szegény halásza hálózás közben karbunkuluskövet emel ki a tóból. Turgenyev vadászpuskával járja az Orel körüli erdőt-mezőt, s micsoda emberi sorsokkal találkozik, ismét csak közben. Hemingway oroszlánvadászatai is mintha ezt a titokzatos többletet céloznák; míg egy éjszaka megérzi Afrika vad illatát…

El ne felejtsem közben, miért soroltam fel ezt a néhány példát az eredeti céltól eltérő, de a feltett szándékot inkább színező, mintsem szürkítő mellékes élmények erejének bizonyítására: egy Visegrád környékén lakó íróbarátom az Élet és Irodalom-ban néhány Duna-könyökbeli köz- és magánügy felsorolása közben szerét ejtette, hogy együttérzőn aposztrofálja vajmi kevés látható hasznot hajtó horgászbolondériámat. („…Pompás horgászfelszerelés… de megint csak elmaradt a várva várt mesebeli csoda!”)

A magamfajta horgász nem okvetlenül azért jár ki néha távoli vízpartokra is, hogy vergődő, véres vízi lényekkel térjen haza; horgászbot, vízhatlan csizma, kíméletet már nem érdemlő ruha csak amolyan ürügy, alkalom, hogy fenntarthassam a természettel a gyermekkorban, ősi fokon kötött szövetséget; hogy beleolvadjak egy-egy órára a vízmorajba, nádsuhogásba, s olykor kisebb-nagyobb veszedelmekbe sodródva, küzdenem kelljen az elemekkel.

Aki jó néhány évtizede horgászgat vagy vadászgat, tudja: az eredeti cél, a zsákmány mennyisége-minősége a kiruccanás közben nyíltan vagy titokban remélt élmények mellett elhomályosul. Én magam már régóta nem fogásaimmal kérkedem; egyre világosabban érzem: a ravaszságukban véges, mohóságukon rajtavesztő vízi lényekkel szemben ez afféle lovagiatlanság. Karomon tehát a sanda szemlélő hiába keresné a zsákmány méretét fitogtató hagyományos kék foltokat! Sokkal inkább „kudarcaimat”, a rám kacsintott, felvillant halak elszalasztásának, visszaejtésének körülményeit ecsetelem, öngúnnyal, bemelegedve. És újabban valóságos megrendülést okoz s önelemzésre késztet egy-egy kifogott, nagyobb példány szemkifejezése. (Egyre emberibb!)

A mesebeli csodát tehát már nem feltétlenül a nagy vagy még nagyobb hal kifogásától remélem. (Persze, arról sem mondtam még le végképp.)

A csodával nagyon sokszor közben találkozom, vagyis a vízparton barangolva, rendszerint oly távoli pontokon, ahová a horgászat, vagyis az eredeti szenvedély centrifugális ereje nélkül aligha penderültem volna ki.

Micsoda csodák lehetnek ezek a horgászat ürügyével szerezhetők, Budapesttől 40–50–60 kilométernyire, a ritkuló nádú szigetek és berkek között, ahová őrjítő hangerővel tör be a motorcsónak-pufogás vagy a kézi rádiók kíméletlen zikizakatája… Nimfák, sellők incselkedése? Elsüllyedt gályák kincsei?

Néha egyetlen szál vízililiom a májusi berekben, dallamosan zümmögő méhek elözönlötte fűzbokor alatt. Máskor aranyozott női saru, rajta nemcsak a bécsi cég bélyegzője, hanem valami tragikus vagy huncut csónakkirándulás sejtelme is. Ismét máskor a ritkán mutatkozó kék-zöld-arany jégmadár látványa, amint a vízszinttől kétarasznyira káprázatos tükörképével együtt suhan.

És nemrégiben, Szalkszentmártonon is túl, a Kunsági Nagycsatorna nádasai felett kibontakozott teljes színpompájában az alföldi napszentület, oly monumentálisan, hogy az ember egyszeriben megértette Petőfi Alföld-imádatát. Mivé töpörödött e kozmogóniai látomás mellett az a gasztronómiai ígéret, amelyet a tarisznyámban szorongó két-három csuka képviselt?… És hogy hallgassam el, hogy a 65-ös árvíz után, Kisoroszival szemben az iszapból egy gyönyörű, népviseletbe bújtatott parasztbaba mosolygott reám? Mosolya túlélte a Vág menti falu vagy hajlék pusztulását, amelyben leánygyermekek játszadoztak vele; hazavittem mementónak.

Egyszer, vagy tíz esztendeje, egy ember volt a „csoda”, egy ember, a hajnali ködben. A visegrádi sziklák alatt imbolygott felém, ott, ahol az országút a hegy alá ér; egy-két lépésnyire megállt. Dermesztően magunkra voltunk; néhány pillanatig az egymásra köszönés sem oldta fel a találkozás döbbenetét. Öreg, borostás, ősz ember állt előttem, rajta rojtos-foltos lódenkabát, vedlett kucsma, oldalán nagyon régies, nyírfakéregszerű borjúbőr tarisznya; arca ólomszürkés, beesett foghíjas. – Engedelmet, tisztelt uram – szólalt meg rekedtesen, nagyon régiesen. – Kérdezhetek valamit? Hol vagyok?

Ez a kérdés döbbentett meg csak igazán! Az öreg nem volt részeg, sem őrült; szemében értelmes, némi öngúnyt is feltételező csillogás.

– Bogdány és Visegrád között, az országúton – mondtam a holdbeli jövevénynek. Az a kis csillogás eltűnt a szeméből; riadt fejcsóválással folytatta: – Engedelmet, kérdezhetek még valamit: Milyen nap van ma?

Csütörtök volt; megmondtam neki, mire már rémülettel vegyes csodálkozással meredt rám. Látszott, ez már sehogy sem fér a fejébe.

– Ki érti ezt? Ki érti ezt? – kérdezte, s kérdezősködését ezzel tetőzte be: – És most reggel van vagy este van, uram?

Miután erre a kérdésre is könnyűszerrel választ kapott, teljes tanácstalansággal nézett körül. Hogy most hova, merre? Cigarettával kínáltam, hogy elüssem zavarát. Aztán már csak én kérdezősködtem. Megtudtam, hogy temetésre hívták valami rokonai vasárnapra, Esztergomba. Mire megérkezett, javában folyt a torozás. És annak rendje s módja szerint istenesen felöntött a garatra az egész, messze földről összekürtölt nagy család, s persze ő is, aki valahonnan felső Nógrádból érkezett. Még vasárnap este eszméletét veszthette, mert attól fogva nincsenek emlékei, egészen addig, amíg találkozásunk előtt néhány perccel egy elhagyott csónakház vackán, gondolom, Visegrádon, magához nem tért, és el nem indult a vakvilágba… Így lettem én az első halandó, akivel három nap óta először beszélhetett… Talán Radics maga volt ez a különös útonjáró, Krúdy Gyula nagybátyja, aki furcsa kötelességének tartja megjelenni minden családtag búcsúztatássín, akár az ország túlsó végen is… Hogy aznap mekkora és mennyi hal került a horgomra, ki tudná megmondani.

És még valamit, de már nagyon régi emberekről. A Dömösi Kapu felett, a pilismaróti sík peremén, óriási kövek szürkéllnek a parton, mint a tavasz felé a megtorlódott jégdarabok. Évszázados fűzgyökerek ölelgetik őket, mintha védeni akarnák a sodró vadvizektől. A Duna szeptember vége felé annyira leapad, hogy száz méterre is belegázolhat az ember, mint a szelíd tengerpartokon. A fodrozódó limányban különféle halak sejthetők. Mi tagadás, a jó fogás reménye csalt ide, nem a kezdetleges, őskori töltést gyaníttató kőkoloncok. Hal nem akadt, de ahogy feljebb botorkáltunk a parton, csizmánk alatt valósággal ropogni kezdtek holmi csontdarabkák. Nem, nem valami hajdani temetőnek emberi, inkább valami hatalmas konyha szemétdombjának állati maradványai! És egy-egy edénytörmelék, rendkívül kis méretű égetett agyagfindzsák, csészék és lábasok peremei, fülei: egy ősnép rekonstruálhatatlan életmódjának izgalmas emlékei. Az első pillanatban feltűnt ezeknek: az edényeknek apró mérete; némelyik egy mai kávéscsészénél is kisebb lehetett, fülébe legfeljebb zsineget húzhat az ember; és az oldalukon kedves, játékos minták. Talán fazekasdit játszottak a törzs gyermekei? S ha felnőttek használták, mit ittak belőlük, mit tarthattak bennük? Mézet, sót vagy ritka fűszerszámokat?

Ki törődött már a halakkal, amikor, alig fél óra alatt, e cserepeken kívül csontdárdák, nyílhegyek, morzsolóbütykök, csontárak és pengék egész garmadáját „szákoltuk meg”; némelyiken a használat csorbái is ott vannak, vagy az emberi kéz által kikoptatott simább felület. Egy félökölnyi, talán lófejet ábrázoló csontdarabon fenyőtűszerű rovátkák. Az ismeretlen törzsbeli ősember díszítő ösztönének tanújele… Egy háromezer-négyezer éves halásztanya kacatjai… Semmi kőeszköz, se csiszolatlan, se csiszolt, csak valami primitív bőrmívességet feltételezhető csonteszközök változatai. Se réz, se vas e tárgyak között, mintha e törzs itt, a maga hordta vulkáni tufakoloncok s a mostani fűzfák őseinek dzsungeli védelmében, minden fejlődési foktól távol tartotta volna magát. Túl szegények voltak vagy túl bizalmatlanok, kultikus tilalmak közt élők? Amikor a túlsó parton talán már javában öntötték, kalapálták a bronzot, a vasat, ők itt olyan elmaradottságban tengődtek tovább, mint manapság az afrikai busmanok vagy Ausztrália ősemberei? Törpék lehettek? s ez magyarázná gyermeteg lelküket? Vessük el mindjárt ezt a még műkedvelő régészhez sem illő, tudománytalan feltevést. A szakavatott archeológusok majd megvilágítják e számunkra tán még ismeretlen lelőhely tárgyi emlékeinek közeli és távoli összefüggéseit… Nekem egyelőre „kincses sziget”, titokzatos, izgalmas, „mesebeli csoda” marad, minden ki nem fogott óriás hal busás kárpótlása.

Még sorolhatnám horgászélményeimet: kifogyhatatlanok. (Nem úgy, mint a Duna halai.) De ez olyan volna, mintha valami ellen-fogásinaplót készítenék a Horgász Szövetség vezetőségének bosszantására. Márpedig mi volna, ha kitiltanának, s azontúl orvhalászként kellene hajhásznom ezeket a csodálatos, haltalan élményeket.

„Tárgyaim”

Elöljáróban Dsida Jenő egyik antik (aszklépiadészi) formában írt hosszú, a témában végletes felfogású, de sok mindent kifejező versének néhány sorát idéztem. Dsida Jenő már Harminc év közelében vizionálta ezt a lázadást. Hogy mégsem valósult meg, arról nem ő tehet, hanem a halál: két év múlva érte jővén, felmenti talán elhamarkodott verses fogadalmának teljesítése alól. Abban ugyanis, hogy utolsó óráiban nem kísértette a gyerekes óhaj, egyet-kettőt, a legkedvesebbeket mégis magával vinni másvilági útjára a sok gyűlöletes „földi lom” közül: Dsida egyéniségének ismeretében megengedhető a kételkedés.

Jómagam „földi lomjaimat”, miután ellenük fellázadni hatvanévesen sincs kellő bátorsagom, két csoportra oszthatom: a pusztán érzelmi becsűekre és olyanokra, melyekért az ószeres is kínálna kisebb-nagyobb pénzösszeget.

De akár az első, akár a második csoportba tartozzanak is, majdnem mindegyikről állíthatom – a könyveken kívül –, hogy hozzám tartozásuk vagy hozzájuk tartozásom gyökere a gyermekkorból levezethető animisztikus ragaszkodás.

E felismerés próbája nem más, mint öt-tíz éves korom közt elvesztett tárgyaimnak máig elható, sajgó emléke és visszakívánásuk valamiféle nálam erősebb (szülői, angyali, isteni – földi vagy földöntúli!), jóságos hatalomtól. És az is, hogy emlékük olyanformán sajog, ahogyan például egy-egy kis iskolatárs halálának vagy lelkes jószág, galamb, kutya, macska elpusztulásának emléke érzékenyít el. Holott amazok, egy-egy labda, bicsok, játékállatka, csupán élettelen tárgyaknak minősíthetők felnőtt értelmezésben.

Ha tárgyaimat két csoportra osztottam, nem jelenti, hogy nincsenek köztük úgynevezett határesetnek számítók. Ezek azonban inkább későbbi szerzemények: sajátos hajlam és érdeklődés folytán, de általában mégis véletlenül, vagyis nem utánukjárás eredményeképpen kerültek hozzám. Akárhogy is: azokról tartom a leginkább érdemesnek néhány szavas jellemzést rögzíteni itt, melyek az imént pedzett animizmus bizonyságai. Éppen értéktelen voltuk kezeskedik, hogy csak az én „tulajdonaim” lehetnek. Akár én fedeztem fel őket, akár ők engem, volt egy-egy vonásuk vagy bélyegük, mellyel elárulták eleve hozzám tartozó voltukat. (Akárcsak egy-egy kóbor kutya, melytől aztán rendkívül bajos és fájdalmas volt elszakadni – hogy az ősi és titokzatos módon eleve ismertnek vélt hölgyeket ne is említsem.)

Ezek a tárgyak a fent mondottakból következően addig érnek valamit, amíg a közelemben tartózkodnak. Ha valamiféle változás következtében megszűnnének közelemben tartózkodni, hamarosan, de legkésőbb egy emberöltő múlva a szeméttelep máglyáján végeznék. A tőlem számított második nemzedék tagjai hajtanák rajtuk végre kézremegés nélkül az ítéletet, melyre közvetlen ivadékaim csak rendkívüli helyzetben szánnák el magukat, következésképp az ilyen személyi, érzelmi értékű tárgyak végleges helye igazság szerint a föld mélye volna, mihelyt az őket lélekkel és élettel felruházó személy odakerül. Volna, mert az ilyen fokú visszaesést gyermekkori, azaz ősemberi hiedelmekbe egyelőre a végsőkig kerülendőnek tartom.

A Haldokló Gallus-t azóta ismerem, amióta az eszemet tudom, sőt azelőttről, hiszen születésem idején már két esztendő óta a szüleim enyedi Sétatér végi lakásában fehérlik. Nászajándék: boldog emlékezetű Járai István, apám tanár kollégája lepte meg őket a kis porcelán másolattal 1911 karácsonyán. Valaha apám könyvei közt haldoklott, most az én polcom tetején.

Az 1914–18-as háború rémségeit: sebesült katonák, katonatemetések látványát, ismerősök hősihalál-híreit rémülten szemlélő és átélő három-öt éves fiúgyermeknek egy ilyen elesett meztelen, talán levetkőztetett katona látványa, tapintása, lelki sérülésnek minősíthető megrendülés! És ha hozzávesszük, hogy egy-két évvel később már a kegyetlen igazságot osztó történelemből kapott az a kisfiú korosztályának meg nem felelő leckét: akkor egy magyarázattal több, hogy megértsem, miért vagyok „gallus”-párti azóta is mindig és minden viszonylatban.

Hogy az én tulajdonom, az én tárgyam, nem állíthatom, inkább azoké, akik itt hagyták, amikor örökre elköltöztek a lakásból. Csak átmeneti őrzője vagyok.

Pituj Erzsi korsaja pontosan negyven esztendeje tartozik hozzám: amióta a kalotaszegi falucska javas-, egyszersmind rigmusfaragó asszonya útra válásom pillanatában emlékül adta. Csípőre tett kézzel, vidáman kerepelve ő maga is ilyenforma volt, és ilyen tán még ma is, mint ez a rövid nyakú, vaskos csípejű bokály. Csak színeiben különbözött: Ő csupa virágos tarkaság volt korához képest, az odavaló népviselet törvényein egy kicsit túllépően is az. A korsó viszont puritán kék-tarka sakkmintás, ami arra vall, hogy égetőkemencéje valahol a székelységnek a szászsággal érintkező területén izzott. (Pituj Erzsi viszont azóta már réges-régen az öregasszonyok tisztes feketéjébe öltözött.) Hozzám írt hajdani verses köszöntőjéből való idézettel köszönöm most meg neki ezt a jóban-rosszban velem tartó ajándékot.

(A cz-vel írt Álcziliom s a ts-sel írt nefelejcs elárulja, hogy versfaragó tudományát jórészt hajdani tudós prédikátorok halotti orációiból merítette, melyekben azonban e titokzatos virág még madár, vagyis a mitikus Alcyon.)

Az Asszonyságok díja. Krúdy Gyulának egyik legfordulatosabb és témájánál fogva is igen erős műve. Budapest, 1920. első kiadás. Címlapján – Hornyánszki Miklóstól a Frank Jeromos és neje utcája, abban is a Jella asszony rossz hírű háza, mely a regényben egy-két órácskára a leggyöngédebb szülőotthonná tisztul, hogy a következőkben halottas házzá komorodjék.

E példány lelőhelye: Kolozsvár, egy kapualji bukinista, a nemsokára öngyilkossá lett Kovács úr ládákból hevenyészett polca, 1945 áprilisában. Könyvészeti értéke egy másik, számomra bizonyítóbb erejű tulajdonsága mellett eltörpül, ez pedig a könyvektől szokatlan ragaszkodás. Ezt at könyvet ugyanis egyszer alattomban „elidegenítették” tőlem. Legalább tíz évig véltem elveszettnek, hát egyszer csak visszajött! A hölgy személyében, aki egy antikváriumban belső címlapján a nevemmel felfedezte és visszahozta, a könyvekre és méltó tulajdonosaikra méltó gondot viselő őrangyalt hálálom és tisztelem.

Páriz Pápai Ferenc Latin-Magyar és Magyar-Latin Dictionariuma. 1762-ből való 2. kiadás. Szükség törvényt bont és békességet szerez: a Jezsuita Academia kollégiumának betűivel nyomtatták a nagyenyedi Református Kollégium professzorának több évtizedig készült művét! Lelőhelye és az időpont azonos az Asszonyságok díjá-éval. A gubacstintával beleírt helynév (Nagyenyed) a XIX. századi évszámok és a diáknevek tatnúsága szerint a Bethlen Kollégium diákkönyvtárának állományából való. (Pl. Franciscus Hollaki, 1848. Hollaki Arthur 1864.)

Tárgyaim közt említem, holott sokkal több, mint tárgy, és ezt már nem animizmus diktálta gyermekes áhítattal állítom. Lelkes tárgy, sajátneműen az. Ezer meg ezer év lelkeiből lelkedzett magyar szókincs tárháza, úgyszólván a kezdetektől fogva az erdélyi fejedelmi udvarok gazdag és árnyalatos, fordulatos nyelvhasználatáig. Elfelejtett, használatból kiveszett, kiölt szavak és kifejezések, szólásmondások titkos, megtartó kazettája! Régi visszatérő álmom: új kiadásban látni, bármily szerényben is, a megtámadtatott magyar nyelv védelmezői sorába állt nemes lelkű ifjak és minden rendű s rangú érdeklődők kezében. A rút seb e példányon alkalmasint az őrjöngő, oktalan, martalóc támadás és gyújtogatás emléke, mely Enyed városát és Páriz Pápai Kollégiumát 1849 januáriusának két napján át lakosaival együtt pusztította. A könyv értékét ez a fekete-üszkös sebhely emeli sokszorosan minden megmaradt ép példánya fölé. Tömegmészárlásból élve kivánszorgott egyetlen szemtanú!

Az Alcools. Apám vette Párizsban, 1935 decemberében: bokrosodó Apollinaire-mániám ismeretében rám gondolt vele. Nagy örömet szerzett: ha az antológiákból ismert négy-öt Apollinaire-vers (La Chanson du mal-aimé, Cors de Chasse, des colchiques, Adieu) is elég volt, hogy költőjük megbabonázzon, képzelhető, miért dúskáltam e fűszeres dallamok rendkívül színes versgyűjteményében oly mohón, mint a dongó egy elvadult, de rendkívül változatos flórájú sziklakert virágaiban. Apám e szertelen rajonsást tudomásul vette – anélkül, hogy osztozott volna benne. Erre vall a nemzedékkülönbséget, ízlésváltást tapintatosan érzékeltető négysorosa, mellyel néhány év múlva a kötetet végképp rám testálta.

Busafejű bölény bikaborjú. Uszadékfa. Hazája valamely fenyves a Fekete-erdőben vagy a Vág felső völgyében. Ráfoghatnám, hogy küldetésszerűen sodortatta magát a megvadult vizekkel 1965 nyarán, amíg Visegrád fölött egy berekben, ahol horgásztam, éppen előttem ért partot: valósággal „rítt az istenadta”, s az ilyen elhagyott kis jószágok követési ösztönével szegődött hozzám.

Amiért háromlábú, senki se tartsa torzszülöttnek! Életrevalóságát a művészetben Csontváry háromlábú lovai bizonyítják. (Lehetséges, hogy esetében a természet utánozta a művészetet?)

Mutábilis gyökérszobor. Ez is a Duna ajándéka. Azzal, hogy éppen előttem illegette magát az, alacsony, kövecses vízben egy napon, meggyőzött: hivalkodó szándéka van velem, talán éppen az, hogy másoknak is megmutassam. Agyafúrt művész alkotása vagy, próteuszi tulajdonsásait tekintve, Ókeanosz isteniség kései, degenerált ivadéka. Elülső nézetből: egymást a birtoklás görcsében szorongató szerelmespár. Oldalnézetből: a kielégületlenség vagy az utálkozás, az unalom lógó orrú sanda szörnyetege, mely láthatóan valami új gaztetten töri agancsos fejét. Hátsó nézetből: szárnyát bontogató ragadozó madár. Egy köztéren, vagy parkban, tízszeres nagyításban (ez már életnagyság volna) talán meggondolásra késztetné azt az elszaporodott, vagy testű, kéthátú rovarfajt, melynek hím- és nőnemű egyedei egyelőre csak párosával majmolnak csemcsegtető filmekben látott, bő lére eresztett szeretkezést.

Romok Romjai Romokban – olyanformán, ahogy álom az álomban, vers a versben, szerelem a szerelemben. Talán észak-olasz, talán éppenséggel velencei festő műve a XIII. századból. Noha erősen restaurált, nem foghatom rá, hogy pusztán érzelmi értékű volna. Hogyan került a birtokomba? Ahogy megpillantottam egy műgyűjtő barátomnál, olyan lelkesedéssel dicsértem, hogy jóformán ajándékba adta. Rajongásomat a Magányos Alak ábrázolása váltotta ki, vad hegyek előterében, mögötte többrendbeli és több korszakokbeli romokkal. Ha romok ihlette verseimet illusztrálni tudnám, valahogy ilyenformán csempészném a képekre magam. A botra támaszkodó, magányos alak barnásvörös köpenyegét és a rohanó felhőket talán már a kora romantika szele fújja. Előtérben a romtömkeleg kulisszaszerű: fantázia szülötte. A táj, a háttér azonban valószerű. A Magányos Alak nem a romokra, hanem a sziklás messzeségekbe réved, mintha valahol ott sejtené azt a bizonyos Kék Virágot. De lehet, hogy pásztor, s a mélyedésben legelésző nyájra figyel.

Eszkimó kisplasztika? Ezzel áltatott, amikor Óbudán egy kotrógép emelte kavicspiramisban rátaláltam. Sötétbarna, vemhes anyamedve. A víz, a homok, a jég munkálta remekké – éppen csak valamicskével több időt áldoztak rá, mint a szakasztott ilyen állatszobrokra áldoznak a míves, szorgos eszkimó kezek. Talapzata simára csiszolódott; eszményi levélnyomtató.

Záradékul. Akárcsak másoknál, az én tárgyaim közt is lappangnak, rejtőznek olyanok, melyeknek értékét többnyire a hozzájuk fűződő fájdalom vagy éppen gyász emléke adja meg, és mint ilyennek, valamiféle fétistilalom alatt egyelőre még nem mutathatók, napfényre nem bocsáthatók: a fényképezőgép kattanása előtti pillanatban porrá omlanának. Ilyesmikre célozhat Faust, amikor keserűen aposztrofálja az ősök „limlomát”.