A gyászhír közeledése

Azon a reggelen a szokottnál keservesebben ébredtem és tápászkodtam fel. Állapotomra a légsúlymérő kínált némi magyarázatot; de egy-két fok esés ilyen lelki mélypontot nem idézhet elő. Nietzsche minden napra vonatkozó jogos kérdése sem nyugtatott meg: „Mit kezdjünk egy nappal, mely ébredéssel kézdődik?”… De talán egy kezdő orvos is elhessenthette volna felőlem azt a borút, ha alacsony vérnyomást állapít meg, s egy csésze erős kávét vagy egy pohárka gyökérpálinkát javasol ellenszerül.

Ilyesmire azonban nem került sor. És az úszkálás a szomszédos, csodatévő hírű fürdő medencéjében sem tett csodát. Céltalan, értelmetlen piszmogás volt minden mozdulatom reggeliző-asztalnál, íróasztalnál egyaránt.

És egyszer csak érezni kezdtem, hogy halálhír közeledik felém. Olyan erőszakos lökésekkel közeledett, ahogy a tengeri hullámok csapják mellen a nyakig érő vízben gázolót. Szokatlan érzés volt, ismeretlen érzés. Nem emlékszem, hogy kedves családtagjaim vagy szüleim halálának közeledtét jelezte volna ehhez hasonlóan határozott, követelődző rossz sejtelem. (Vagy ha mégis: baljós álmok közvetítették.) Ki-kibámultam az ablakon, az irányt keresve, hogy melyik égtáj felől van érkezőben és keres engem a hír, áttörve vastag falakon, kettős üveglapon. Tanácstalanul figyeltem a kormos égen a varjak és galambok répülésének vonalát.

A ház népének szólhattam volna. De ha igazolódik, amit érzek, attól kezdve borzongva néznek rám, mint valami vajákosra. Ha nem: aggódva fogják figyelni kezdődő idegbajom további tüneteit…

És a tárgytalanul, személytelenül, titkolózva közeledő hír zaklatott képzeletemben tárgyat talált: egy kedves, nagyon közeli családtagom személyében, akit súlyos megrázkódtatás ért nem sokkal azelőtt. És már oly roskadtan ültem a gyászos fátylak suhogásában, mint napvilágon felejtkezett, vaksi bagoly, mely fejét szárnya közé húzva kuporog a felé-felé suhintó varjúszárnyak csapásai alatt.

Valakim meghalt, ez már bizonyos. De még titok, hogy kicsoda. Lesz-é erőm a gyász elviselésére?… Egy vaskos könyv volt az asztal bal sarkán, kezem ügyében – de már fél esztendeje nyitatlanul. Hány lelket vigasztalhatott két évszázad alatt? Miért ne tartogatna számomra is bölcs igéket, példázatokat? Gyarlóbb, gyengébb hitű, bátorításra jobban rászoruló vagyok amazoknál, akik hasonló vagy még szorongóbb állapotukban hozzá folyamodtak, oly sok emberöltő megpróbáltatásai közt, Erdély földjén, mely annyi gyászt ért s vérözönt… S miközben a rádióból Brahms kettős versenye ontotta zuhatagát, a Boldog halál szekere készségesen tárta fel sárga, könnyek rozsdafoltjaival is megszentelt lapjait – melyek, amikor kinyomattak N. Enyeden, az 1771-ik esztendőben: fehérebbek, ropogósabbak voltak alkalmasint…

Ott nyíljék ki, ahol akar! Kitárt, erőt esdeklő lélek talál majd benne eleséget!… S ezt leltem, ahol felütöttem, a Vénség című fejezetben:

„Senki sem tudhatja az ő halálának idejét, hanem valamint a’ halak megfogattatnak a’ gonosz hálóban, és a’ madarak a’ tőrben: azonképpen megfogattatnak az emberek a’ Gonosznak idején, mikor az környülveszi őket hirtelenséggel. (Préd. 9. 14.) Frantzia Országnak II. Henricus néven levő Királja, mikor egy menyegzőben vitézi módon játszódván, az ő Contra-Parsán avagy társán győzedelmet vett volna, jóakaróitól megintetett, hogy a’ játékot tsak abba hagyná; de társát még egyszer ki-híjja a’ bajvívásra és adhuc semel et non amplius – még tsak egyszer játszom és nem többször, azt mondá. A’ dárdáról azonban egy kitsiny szálka szemébe esik, és a’ miatt mind szeme, mind élete el-vétetik. Így történik gyakorta a’ dolog…”

Így bizony. S vajon hány esztendős volt ez a király, hogy így legénykedett? Nem restelltem a Larousse-t elővenni, hogy megtudjam: negyvenéves volt, és „Contra-Parsa” ama vitézi tornán egy Montgomery…

De hát kire vonatkozik a hír? Akiben előérzetem tárgyra talált, már csak azért sem legénykedő természetű, mert gyenge, törékeny szívű nő. Engem magamat célozna a dárdaszilánk élességű hír? A boldogtalan királynál húszonnégy évvel idősebb fejjel nemcsak dárdából kipattanó szálkáknak vagyok kiszolgáltatott…

És olvastam tovább a könyvet, mert a halál fátyla körülvett, és nagybaconi Bardocz Gábor, a néhai bölcs prédikátor e példával tán éppen engem intett: ne másra, magamra tekintsek! Avagy az alábbi tanulság nem sokkal inkább nekem szól már, mint bárkinek?

„Készülj, ember, készülj a hosszú útra, elérkezett hozzád a’ halál követe, ímé, ajtód előtt vagyon annak székere, óh, mennyi sok ezer emberek csalják meg magokat, mikor halálokhoz való készületjeket, és Istenhez való megtéréseket halogatják!…”

Éppen ezeket a versbe igazodó intelmeket jelöltem meg a lapszélen ceruzavonással, amikor künt, az előszobában megszólalt a telefon. Nem mozdultam: vegye fel más – vagy senki!

Beszóltak: engem keres egy férfihang. – Ez az. A hír két másodpercen belül szívemig ér. Kihívóan szóltam bele a kagylóba: – Tessék! – A hang fátylas volt, s mintha messzebbről hangzott volna, mint máskor. – Nagyon szomorú, amit közölnöm kell … Kormos Pista meghalt tegnap este.

Szememet behunytam. Lator Lászlót, a hír közlőjét már ott láttam egészen közel; fekete drapériák közül, sápadtan kilép; halott barátunk ott fekszik, a sötétben, mögötte…

Válaszomra már nem emlékszem pontosan. De azt, hogy a hír másfél órán át környékezett, úgy adhattam elő, mintha jövőbe látó képességemmel kérkednék. S közben arra gondoltam, barátságom ővele van olyan mély és kölcsönös, hogy megkockáztatható a feltevés: a benne tusakodó készülődés – hogy egyik legkedvesebb barátunk halálhírét egyáltalán közölje-é, s ha igen, milyen módját válassza – érkezett hozzám az idegek telefonhuzalán…

Így mentem vissza a könyvhöz, melyet pajzsul ragadtam fel az imént a közeledő gyászhír ellen, és könnyes szemmel hajoltam újra a sárga, hajdani könnycseppektől rozsdálló lapjai fölé. A halál követségében jelentkezett Lator hangja sok mindent megváltoztatott. II. Henrik ismeretlen alakja helyébe Kormos István ismert alakja állt, vagy egymásba olvadtak hirtelen. És már csak kedves költő barátomat láttam ott, a fekete betűk közt; fején drágaköves korona, hóna alá dárdát szorít, úgy ökleli csontváz Montgomery contra-parsát, míg a dárda ketté nem roppan, s egy szálka örökre megállítja régi bajvívásoktól sebhelyes szívét.

Valakim meghalt – közeledett már a láthatatlan ideghuzalokon a hír. Családtagom halt meg, azt is éreztem. Így igaz. Az élő irodalom családjában Kormos Istvánt már a Darling eszpresszó-korszak óta közeli rokonomnak, öcsémnek számítom, mint ahogyan az nekem, ugyanilyen közeli fokon, a hír közlője is. Cormieux lovagot nagy szíve, rendkívüli lelki ereje, meg nem alkuvó természete sok életre-halálra szóló bajvívás veszedelme közé sodorta. Jóakaróitól hiába intetett meg, hogy „a’ játékot tsak abba hagyná” – kötelességének érezte folytatni, az utolsó szívdobbanásig… Bizony, király volt ő, pásztorfiúból lett, adakozó, ajándékozó, magát is tékozló költőkirály!

A könyv, a Boldog halál szekere jobb helyen nem is nyílhatott volna ki. Ennek köszönhetem, hogy volt erőm mindezt arról a szomorú délelőttről elmondani.