Búcsú Raffy Ádámtól

Egy szál gyertyát gyújtottam, ennek fényénél szeretném megidézni őt a késő délutánban, szándékosan archaizálva, mint ahogy régiesen hatott rám végtisztességtétele is, a Farkasrét őszutói ragyogásában… Mert ugyan bizony nem lehetett volna ez a maroknyi násznép valamely kisváros temetőjének halottasháza táján is elképzelhető, valamikor réges-régen, amint a hatalmas termetű, feketén felmagasodó lelkipásztor palástja körül összebújik? Maroknyit írtam, mert a 200-300 embert, az, orvos- és írótársadalom néhány többé vagy kevésbé ismert képviselőjét, akik az elköltözött szűkebb családját vigasztalással körülgyűrűzve jelen voltak a szomorú szertartáson, olvasóinak beláthatatlan táborához képest csak ezzel a jelzővel illethetem… És archaikussá tette Raffy Ádám utolsó útját maga az egyetlen búcsúztató beszéd, az ősi hagyományokra épült halotti oráció, pompásan szerkesztett „protestáns-barokk” körmondataival és metaforáival, amint a búcsúztatott földi vándor életművét és pályafutását tüzetesen jellemezte, mindvégig át- meg átszőve a személyes ismeretség gyász-aranyos szálaival és ércesen-magvasan zengetve olyan szavakat, mint Szabadság, Igazság, Halhatatlanság…

A soha nem pihenő elmék közé tartozott. Nulla dies sine línea – vallotta, s ehhez képest vetegette papírra készülő műveinek, egyszerre többnek is, jegyzeteit, a hozzájuk olvasott-studírozott óriási anyagból tévedhetetlen érzékkel kimazsolázva… Mindig és következetesen ott kutakodott az emberiség történelmének ama pontjain, ahol az igazságkeresés, a szabadságvágy összemérte erejét az ellenkező hatalmakkal – de hisz így jellemezte őt egyetlen búcsúztatója is. Csak annyival toldható meg ez, hogy igazi „világszellem” volt, a szó tiszta értelmében; szűkebb pátriájából, eredeti és vissza-visszatérő érdeklődési köréből (az Erdélyi Szent Johanna vagy a Két malomkő között című regényére gondolok) ki-kiszállott az európai századok tágasabb mezeire, s ilyenkor is az igazi adeptusság és bennfentesség biztonságával tudott a választott témában elmélyedni és meggyőzőt alkotni, ahogy többek közt a Giordano Brunóról szóló regénye (A máglya) vagy Erazmus-könyvecskéje bizonyítja. Erudíciójából, szellemi frisseségéből még húsz-harminc évi munkálkodásra is bőven futotta volna, hisz egyáltalán nem mutatkoztak rajta sem az élemedettség, sem a kedvszegettség jelei – bár a legutóbbi esztendőkben nem tartozott a kiadók által kéziratért molesztált írók közé… De az a kór támadta meg hatvan-egynéhány éves korában, melyre orvos hősei, Vesalius, Paracelsus, Messmer sem külön-külön, sem vállat vetve nem tudtak volna gyógyírt javallani, s amely ellen, egyre gyakoribb előfordulása miatt, a mai orvostudomány is tétován, sőt riadtan hadakozik. És szörnyű az orvos-író vagy író-orvos tehetetlen viaskodását elképzelni is e gyorsan harapózó betegséggel való, hovatovább tudatosuló szemtől szemben állás pliniusi perspektívájában, egészen a morphinadagok jótékony halálba-alutó mámoráig!… Ki tudta volna őnála jobban, hogy nincs az az ars apollinea, mely távoztatja a közeli véget…

Raffy Ádám, az író és orvos sírja felett nem bontakozott ki semminemű kisajátító vetélkedés, bármennyire alkalmas lett volna is erre kettős életműve. Nem hiszem, hogy kisebbíteném, ha azt írom, hogy egyformán követelheti magának az irodalom s az orvostudomány. Aesculapius és Szent Hyeronimus. Volt betegei a természetes halandóság törvénye szerint előbb eltávoznak az élők sorából; művei ózonban, hisszük, még sokáig táplálják az igazságra-szabadságra szomjúhozók meg-megújuló gyülekezetét.