Eugen Jebeleanu János vitéz-fordítása

Hogy már elöljáróban valami nagyon szépet és méltót mondjunk Jebeleanu vállalkozásáról, megkockáztatjuk a talán kissé poétikus, de a tündéres nagyotmondások és csodatételek petőfis légköréből nem kirívó megállapítást: a kitűnő román költő rózsát dobott a költészet tündértavába, s abból épen, eredeti ragyogásában, hervadatlan fiatalságában bukkant ki a János vitéz román változata…

Jebeleanunak, Rilke és Apollinaire s más kiváló nyugati és orosz költők tolmácsának, nem ez az első ily csodatevő gesztusa a mi nagyjaink románul való életre keltése terén: ismerjük és becsüljük Vörösmarty-, Ady-, József Attila-tolmácsolásait is. Ezekkel is a legmaibb román műfordítói iskola felkészültségével birkózott meg. A János vitéz-ben azonban, már csak terjedelménél fogva is, úgy érezzük, magyar költőket átültető tevékenységének csúcsára érkezett.

Mesét fordított, verses mesét; vagyis az ismeretlen népköltők szerepét töltötte be ezúttal, azokét, akik érintkező történelmünk során magyar mondát-mesét románná mondogattak át (mint ahogy megtették ezt magyar társaik is) a fonók és kalákák, pásztori bóbiskolások tűzvilágba néző óráin. Az állandó, évszázados és megszakítatlan oda-vissza áramlás egy folyamatát vállalta magára, amaz áramlásét, melyben az őseredeti, az első változat keletkezését is csak képzett néprajzkutatók támpontjaival lehet eldönteni. S ha tudomásul vesszük, hogy száz esztendő a mesékben, valamint a mesék életében sem nagy idő, beletörődünk abba, hogy a tökéletes román János vitéz is körülbelül egy évszázadig váratott magára.

Nem tudjuk, mennyi idejét vette igénybe ez a munka, vagyis hogy ama rózsaszál bedobásától az új János vitéz megszületéséig mennyit kellett a fordítónak várakoznia… Ahhoz, hogy a varázslat sikerüljön, először is a hangsúlyos magyar tizenketteseknek megfelelő, de a román verseléstől sem idegen versformát kellett választania. Erre pedig az eredeti szótagszámot és metszetet megtartó trocheikus dyméter kínálkozott. Különösebb dallambeli eltérés ehhez képest csupán a pirrichiussal záró magyar metszet- és sorvégek román változataiban észlelhető: ezeken a pontokon ugyanis a fordító mindenütt nőrímes megoldásokkal élt, azaz a román változatot puhábbá, dallamosabbá tette. Úgyszintén bizonyos természetesen kínálkozó szépítő eljárást kellett követnie az eredetiben sűrűn előforduló, erős asszonáncok eltüntetésére: ezt ugyanis a tiszta rímes román verselés nem szenvedheti. S ha szenvedhetné is, nem jobb-e, hogy ezt a két sort például a XIV. ének végéről:

 

Hát hiszen vártunk is egyre keservesen; Meg is tette volna, hiszem az egy istent

 

a găolă és făgăduială, szinte teljes értékű rímnek számító megoldással adta vissza?

(Ez a probléma különben a magyar Lorca-kötet fordítóit is foglalkoztatta; ugyanis a spanyol eredetinek nemzeti sajátosságszámba menő és a modern költői gyakorlatban is elevenen élő asszonáncait, kiadói és szerkesztői consensus alapján, végül is majdnem mindnyájan rímmé eufemizálták, éppen azzal a megokolással, hogy a modern magyar műfordítói verselésben kirívó volna s a közönséget félrevezetné a rengeteg asszonánc…)

A románul értő magyar olvasónak külön élvezetet okoz egy-egy magyar kölcsönszóval való találkozása a román szöveg megfelelő helyein; feltehető, hogy a fordító szintén, gyönyörűségét lelte ebben a két nép érintkező múltját reveláló és bizonyító lehetőségben.

Lássunk embereim, az áldomás után – mondja a rablók kapitánya a VI. ének 13. versszakában. Măi ortaci, acuma vie aldămaşul – hangzik ez románul. Vagy hallgassuk csak, hogy szól a XX. ének első versszakának 3-4. sora magyarul, majd románul:

 

Mert nem látott minden léptében nyomában Olyat, amit látott Óriásországban. Că nicicînd nu-i fuse dat lui să zărească Lucruri ca in ţara cea urieşească.

 

De hogy verstechnikai részletekbe ne vesszünk, hadd mondjuk ki sommázva, hogy Jebeleanu a művészi egyenértékességnek is aligha marad alatta, sőt, olyankor győzi csak igazán, amikor Petőfit is istenigazában elkapja a nagy mesemondók képzelete, s csodálatos színekkel bont ki és tesz felnőttek számára is feledhetetlenné egy-egy jelenetet vagy tájleírást. Ilyen például a zsiványokon betelő végzet, a tűzhalál ecsetelése vagy a boszorkánylovaglásé, nemkülönben az utolsó két ének tündéres részletei. Ezeken a pontokon a legszebb román verses népmesét, Eminescu Bolond Kalin-ját juttatja eszünkbe.

Nem tudjuk azonban, nem esett-e némi félreértés, amikor a zsiványjelenet II. versszakának első sorát fordítván, a kapitány megszólítását: Te derék legény vagy, azt a bátor szented – Cruceata voinice! Eşti un om jumaté-val adja vissza. Úgyszintén, mint aki alkalmasint nem ismeri az alföldi homokon nyargaló, ördögszekér nevű bogáncsot, a IV. ének 8. versszakának 3. sorát – Ha látsz szárazkórót szélvésztől kergetve – a szemléletességben gyengébb, sápadtabb De-i vedea in cale creanga veştejită-val óhajtja érzékeltetni, aminek jelentése magyarul csak ennyi: ha látsz az utadban száraz ágat.

Jebeleanu János vitéz-fordítását a költő hitvesének, Florica Cordescu-nak lendületes és erőteljes akvarelljei meg tusrajzai illusztrálják. Boszorkányaiban, zsiványaiban, óriásaiban zavartalanul gyönyörködhetünk – de hogy miért öltözteti János vitézt, a sujtásos, pitykés, paszományos, dolmányos huszárt jellegzetes XIX. század közepi svalizsér vagy ulánus hadnagy uniformisba (magas, kemény mundérgallér, „ántánt”-szíj, magas szárú csizma, bajusztalan arc), nemigen tudjuk magyar fővel megérteni.

A remek kiállítású, albumszabású könyv kitűnő papíron, 20 000 példányban forog már közkézen Romániában. Illesse köszönet és dicséret mindazokat, akik – a jó ügyet szolgálandó – előállításán fáradoztak!