Kacsó Sándor és az erdélyi novella

„A balladának prózai testvére a novella. Ez a magyarázata annak, hogy a novella az erdélyi írók igazi műfaja…”

Benedek Marcellt idéztem; a Kacsó Sándor könyvének esszéméretű előszavában állapítja meg ezt, s megállapításával mostani, még cáfoló adatok (Kemény Zsigmond, Jósika Miklós, Berde Mária, Makkai Sándor stb.) birtokában sem óhajtunk vitába szállni, csupán továbbmegyünk, s igyekszünk a szóban forgó műfaj s nevezetesen a Kacsó-novellák eredetére magyarázatot találni.

Mindenekelőtt szembetűnő bennük bizonyos írói ökonómia, tán kényszerű takarékosság. Mintha valami visszatartaná attól, hogy nekigyürkőzve tobzódjék a számára értékes matériában. Íróilag nem gyúrja s formálja át olyan mértékben a kínálkozó anyagot, hogy ez a való élet fölé emelődjék. Mint az az úszó, ki csendesen, csapkodás és bukfencek nélkül ereszti magát egy bizonyos szakaszon a folyó sodrába – ilyenformán helyezkedik bele az élet zajlásából éppen hogy kiemelt cselekménybe. Nem hiszem, hogy tévednék, ha ennek magyarázatát az erdélyi íróra háruló közéleti szerepvállalás, a mindig másnak élés állapotában keresem. Az író nálunkfelé mind kevésbé élhet művének; itt az alkotónak nélkülözhetetlen elmélyülés, elbúvás órái az utolsó emberöltőben percekké töpörödtek – mint ahogy a regényihletések is úgyszólván szemünk láttára zsugorodtak össze novellacsírákká. A reformeri láz hatalmasabb lüktetését a szépirodalmi alkotástól hovatovább végképp elcsalogatja a publicisztika.

Ha ezzel a magyarázattal még nem érnők be, tovább kutatva „kis sorsunk vidéke”, Erdély sajátos viszonyain kell fennakadnunk. Nálunk az összefüggések kurtább szálakon függnek össze, mint akár Magyarországon; a mi kis térképünkön a csendes Donnak vagy a Dunának a Nyárád vize, legfeljebb a Maros felel meg, de a földrajzi adottságon kívül kis nép és nemzetiség voltunk kettős árnyéka is hozzájárul ahhoz, hogy dolgainkra holmi szentimento-patriarkális, látókörszűkítő könnyfátyolon át tekintsünk, mintegy a búcsúzkodás és elmúlás örökös ködéből. Az író még a hőstetteket is jobbadán ezen a síkon találja meg: 1943-ban az enyedi úrnapi körmenet zsoltárainak harca a katonazenekar csinnadrattájával vagy Tamási Ábelének időtlen küzdelme a csendőr őrmesterrel – ugyanebből a veszendőségérzésből táplálkozik. Az erdélyi élet színesebb és regényesebb, szélesebb szárnyalású jellegét inkább Magyarországon élő erdélyiek és félerdélyiek (Grandpierre Emil, Hunyady Sándor, Cs. Szabó László) vették észre, egyszóval azok, akiknek megadatott a távlatosság.

Kacsó Sándor a felsorolt lelki drótsövényeken belül csodát mivel – mint ahogy csodának számítható egy virágzó tábori színpad vagy lágertanfolyam: a kietlen valóság, a nem alkalmas környezet tilalmait kijátszva, sikerül művészi fokon, nagyon a magyar örökkévalóságnak szólóan, kivirágoztatnia őseitől ültetett mesefáját. Egyszerű nyelven (tudjuk, székely viszonylatban mit jelent az egyszerűség), sallangtalanul, az erőltetetten tájszólásos irodalom szűkítő, egyetemesség-ellenes túlzásait és provincializmusát kerülve, az élő művelt székely-magyar beszéd fordulataival és lélegzetközeivel szól olvasójához. Olykor önként s nagyon természetesen kristályosul verssé a próza. Itt van például ez a sor: „Ünnepnap, ha süt a nap, szebben süt, mint máskor.”

Egyebütt, csak úgy, erőltetés nélkül, ahogy élőbeszédben is szokás, epigrammatikus teljességgel buggyan ki belőle egy-egy megállapítás. Mi a kisebbségi sors? – tesszük fel a kérdést, hogy annál frappánsabban zuhanjon rá a háromszavas válasz: „Keserűségben izzó megaláztatás.”

Legjobb tulajdonságai: az egyenes közlés, világos szerkesztés, s (hogy Benedek Marcell közelében maradjunk) a balladai mélység a Hárman a ködben, Nagyidő és Úrnapja című elbeszéléseiben találkoznak. Mintha ezékben a Nemere csapkodása már a Világszél suhogásává hatalmasodnék…

E földtáj politikai fejlődésétől és társadalmi előmenetelétől függ, hogy megadatik-e Kacsónak az egyre mélyülő szépirodalmi kiteljesedés, vagy pedig dúsan áradó tehetségét publicisztikai tevékenységre váltja.