„Itt nem halál leselkedik”

Ahogyan aranylakodalmuk ünnepén – az örökkévalóságnak munkálkodó szellem családias megpihenéseinek egyikén – ablakban könyökölve, feleségét átkarolva figyelte az unokák kertből felszálló kardalát, olyanformán érhetnek most hozzá, vágyott és megszolgált empireumában immár, egy egész más hangszínű kórus meg-megújuló hullámai. Testi elköltözését tanítványainak, híveinek, pártfogoltjainak végtelen serege siratja, egyetlen, felmérhetetlen létszámú és rokonsági fokozatú családdá rettenve, azzá a nagycsaláddá, melybe közvetve vagy közvetlenül, atyai csókkal, jó szóval, segítséggel vagy csak egyetlen szál, megbecsülő gesztussal kínált cigaretta adományával annyiunkat befogadott.

Nem a halottbúcsúztatók alkalomszerűen magukra öltött megrendülésével és túlzásával mondom ezt. Mert Benedek Marcell halálának híre sokunk szívében szólaltatta meg azt a zokogást – melynek hitvese elmúlása óta tilos a lehajtott fővel, homlokát eltakarva üldögélő, kényszerű tétlenségben tűnődő, világtalan pátriárka hajlékában felhangzania –, a VII. szimfónia gyászindulóját… És nem hisszük, hogy ezzel a búcsúztatóval vagy bármi más, őt idéző írással el tudnók némítani. De talán nem is igen akarjuk: csak szóljon és nemesítse ezt a fájdalmat – enyhíteni még sokáig úgyse képes –, melyet a huszadik századi humanista szellemiség e hősének földi elmúlása felett érzünk. Hadd zengjen e zokogó muzsika, özönölje körül és töltse be a gyászházat, miként elözönlötték volt a kisbaconi Benedek-portát Elek apó végtisztességén a Székelyföld és egész Erdély keservesei…

Jóság, tisztesség, bölcsesség, a béke, az emberiesség uralmának kívánása hirtelen oly mértékben fogyatkozott meg az ő eltűnésével a világon, hogy nincs magyar e szétszóródottságban, kit e veszteség tudomásulvétele meg ne rendítene. Ebben is méltó fia annak az apának, ki az első világháború után elárvult, elapátlanodott erdélyi magyarság lelki gondviselője tudott lenni a puszta szó, a leírt betűk erejével majd egy évtizeden át, és táplálja műveivel a legfrissebb nemzedékeket is mindmáig, mindenütt, ahol magyar él. Benedek Marcellnak megadatott, hogy egyetemi katedráról, könyvkiadók igazgatói irodájából – a legnagyobb megpróbáltatások idején a puszta ég alól! –, de mindig egy láthatatlan emelvényről hirdethesse a tudást, a szeretetet és az örök erkölcsi normákat, oly messzire elhatóan, mintha szüntelenül hatalmas hangszórók lettek volna ebben segítőtársai. Pedig csak a szellem ereje volt, az a radioaktív mag, ami ily hallatossá tette halk szavát. Az a szellem, mely mindjárt édesapja után, Riedl Frigyes és Romain Rolland tanításával és magatartásával vértezte magát az akkor még nem is sejthető megpróbáltatások évtizedeire.

Biztos ízlés, tévedhetetlen ítélet kísérte a kapaszkodókon, melyekről a szellem csúcsaihoz közeledett. Az előhegyek, majd az ormok felmérésében, faunájuk-flórájuk rendszerezésében oly gyöngéd izgalommal járt el, mint a XVIII. század természetbúvárai. És a kutatásnak ezt az izgalmát és az eredménynek örömét úgy tudta átadni, írásban vagy élőszóban, hogy az átvevő értelmét egyszeriben átfűtötte a megismerés. Költőien gazdag és klasszikusan szabatos mondatai évtizedekre megtapadtak, vissza-visszacsengenek. Egész munkássága az író mérhetetlen felelősségének jegyében fogant, valódi és csak keveseknek megadatott hivatástudat eredménye volt – ez is apai örökség –, népművelő munka a legmagasabb fokon. És még a legcsüggesztőbb időkben, az erkölcsi és szellemi értékek összezavarásának évtizedeiben sem hagyta cserben abbeli hite és meggyőződése, hogy fiaiban s egy-két ifjú barátjában halad tovább a jövendő felé az emberiességnek egy vékony, de talán növekvő patakja, melynek vizétől – „essék bár egy csepp beléje, egy tenger megédesül”.

Merjük hát hinni, hogy tovább él és tovább éltet, az ő testi elmúlása után is, ennek az egyetlen cseppnek petőfis reménye és optimizmusa! Valahogyan vigasztalódnunk kell, s erőre kapnunk, a gyásznak könnyekkel fojtogató első szakasza után, s ha sikerül: az ő buzdításának és példájának köszönhetjük, ki annyi kedvesének elvesztését kellett, családtagokban és tanítványokban, elviselje. Erősítsük magunkat azzal a felismeréssel, mellyel ő vigasztalta a látható és láthatatlan gyászolókat édesapja halálakor: „Itt nem halál leselkedik… itt élet-tartalom, nagy-erős elkötelezés születik mindnyájunk számára…”

Az én személyes veszteségérzetembe és szomorúságomba az immár jóvátehetetlen hálátlanság tudatának keserve vegyül. Mentegetőzésem és magyarázkodásom nem ide illő volna, és alig hegedő sebeket szaggatna fel szívem körül… Nem így vagyunk-e azonban mindazokkal, vér szerinti apánkkal csakúgy, mint szellemi apáinkkal, akik a mienknél nagyobb szeretet és tudás sugarait tékozolták ránk – nem érezzük-e magunkat örökre hálátlanoknak, adósoknak? És nem hasztalan-e minden fogadkozásunk valamiféle utólagos jóvátételről, tántoríthatatlan hűségről – amikor régóta tudjuk, hogy erőpróbáikra és teljesítményeikre voltaképp gyarlók és alkalmatlanok vagyunk. Azazhogy – hátha, mégis, valami kegyelem folytán, talán a még magasabb szférából figyelő és messzire ható tekintetük sugarától erőre kapva, valahogy mégis méltók leszünk arra a viszontlátásra, melyre oly naivan készül elárvult gyermeklelkünk…