Kolozsvári Grandpierre Emil: Alvajárók

Grandpierre-t régóta úgy tartjuk számon, mint a mai magyar regényirodalmi színkép egy bizonyos, erősen körülhatárolt színsávját; ahhoz a festőhöz hasonlít, aki korán kiválaszt magának egy szemének és vérmérsékletének megfelelő festéket, s csak azon, csak azzal dolgozik. Hidegzöld, zuzmószürkés volt ez a jellemző Grandpierre-szín eleddig, más szóval: az az írásterület, amelyet övének ismertünk, látszólagosan józan, sodrából kihozhatatlan írói és emberi magatartás származéka volt. Regényeiben, A rostá-ban, a Csibráky-ban és a Nagy ember-ben voltaképp egy meglehetősen szűk, írónak s olvasónak egyaránt szikes és kilátástalan területen dolgozott, több eredményt is érdemlő lelkiismeretességgel. Nem emelhetünk kifogást megteremtett alakjai ellen, máig is tisztán állnak előttünk mindannyian. De meg kell vallanunk, hogy másra sem igen emlékszünk, mint ezekre a különös alakokra! Lehet, hogy ez eredmény, az írói alkotás egyik fajtájú diadala, de az is lehet, hogy nem az. S ha eredmény, akkor bennünk van a hiba, akik a regénytől, az irodalmi jövőre igényt tartó szépprózától elsősorban hangulatteremtést várunk, olyan bűvös sugárzást, melyben itt-ott legalább enyhén körvonalazott alakok mozognak – esetleg éppen mozgásukkal idézvén elő ezt az általunk keresett regényhangulatot. Lehet, hogy az akkori Grandpierre elvszerűen, szántszándékkal dolgozott így, mert nyilvánvaló, hogy még csak kísérletet sem tett arra, hogy mondjuk nyelvi erővel rögzítsen valamit, s miközben alakjai kialakításáról, jellemfejlesztéséről alaposan gondoskodott, megfeledkezett a széppróza mai követelményeinek megfelelő artisztikum mivoltáról. Regényeit atmoszférátlanság jellemezte; kortársainak nyelvi erőlködéseiről és kísérleteiről elfeledkezvén, megelégedett a szabatossággal, s regionalizmus-csömörében még a tájszavakat is messze kerülte. Ezért nemigen lehetett mondatainak emlékezetbe véstető sava-borsa. Önmagában mindegyik regénye kemény és bátor kiállás volt, sok mai, sok magyar kórságot kipellengérező írás, egy gondolkozó és töprengő, önmagát szarkasztikus kedélyűnek minősítő ember kissé kárörvendő, száraz kacagása – de hiányzott belőlük valami…

Csak nagy változások, a lélek rétegeinek türemlései idézhetnek elő akkora hangnemmásulást, mint amekkorát a régiekhez képest Grandpierre új regényében, az Alvajárók-ban észlelünk. Hőstelen hőse – Duhamel Salavinjának közeli rokona – oktalan, maga csinálta szenvedések embere, úgy vélem, a század nyavalyáinak egyikében sínylődő lelki beteg, akit az író – akárcsak eddigi hőseit – civilizációnk és közállapotaink ellen való vádként kívánt megmutatni. A maga nemében mindenik alak típusának, speciesének extrém esete. Beteg világban, beteg országban, beteg nagyvárosi életben csetlenek-botlanak, s roppant üres életüket meglepő egyéniségtörés bukfenceivel igyekeznek fűszerezni. Ebben a légüres terű világban kezd váratlanul ismeretlen mélységekbe leszállni a névtelen fiatalember: egy rossz kimenetelű testi kaland közben angyalszerelembe keveredik barátja menyasszonyával, akitől kötelességének tartja a szegény ártatlan teremtést magához menteni. Hogy erre a mentésre méltó volt-e, maga sem tudja. A kétségek és szenvedések lassanként megmutatják önmagát magának. S ahogy ez már minden mély járatú szerelemben történni szokott, feltárulnak életének eleddig rejtett, félálomszerű rétegei, főként az édes-keserű gyermekkor, melynek édességét most véli újra megtalálni, s melynek keserűségei különféle gátlások, gyarlóságok alakjában mindhalálig nyomába szegődtek. Most kezdené csak életnek érezni életét. Egy park padján, ahol újdonatúj feleségével üldögél, a ködös városból előtűnik és elvonul előtte egész élete. Pár pillanat, pár igényes és jogos férfias mozdulat választja el boldogulásától. Mintha minden jóra fordulna. De a traumák felülkerekednek. Meg kell adja magát. Házassága kínokkal, bosszantó gyarlósággal tele lázállapot, egy neuraszténiás Daphnis és egy hisztériás Chloe Huxley tollára való, szerencsétlen kimenetelű szerelmi kalandja. Mintha a regényfolyam e tájon már-már öngyilkosság felé örvénylene. De hadd szenvedjenek tovább, ha örvendezni nem képesek – gondolja Grandpierre –, még az önként vállalt meghalás hősének illő pózait sem érdemlik meg. S az ismerősök, családtagok körében – a társaság egy kisebb elmegyógyintézet ápoltjaival ér fel – tovább tengetik nyavalyás és orvoslást már nemigen érdemlő életüket.

A „század gyermekének vallomásait” többen írják-írogatják korunkban; a betegségek is változatosabbak, igényesebbek – eszerint igényesednek a vallomások is. Az Alvajárók egészben véve e roppant Vallomás néhány lapját jelenti. S hogy íróját e néma ankéton való részvétel, megilleti, elsősorban nyugtalan, szenvedve gondolkozó, meg nem alkuvó, figyelmező életének, másodsorban egyre fejlődő stílusa mindent ritka szabatossággal kifejező erejének és művészi formába fogó képességének köszönheti. Még nem vallott meg mindent, még nem mind tárta világ elé lelkének nyugtalanság és szenvedés vájta mélységeit. De ez a regény már a nagy és végleges vallomás megfogalmazásának biztosítéka. Olvasói ezt várják most tőle.