Horváth István első verseskönyve

Többször elhangzik mostanában, hogy irodalmunk népi mozgalma hanyatlóban, sőt egy ismert pesti publicista meg is húzta felette a lélekharangot. Meglehet, hogy igazuk van: a mozgalmiság valóban mintha veszítene erejéből; kevesebb a felfedezésre jelentkező őstehetség, s nem él Móricz Zsigmond, aki maga köré gyűjtse, istápolja s szárnyukra bocsássa a városba kutyagolt garabonciásokat. De mindez csak az ügy mozgalmi, másként: adminisztratív részére igaz. Mert ha kevesebb zajjal történik is napjainkban egy-egy népi író jelentkezése és sorbaállása, mint például ezelőtt négy-öt évvel, nem jelenti egyszersmind kihalásukat. Ugyanis a folyamat nem állítható meg; a felszínre került értékeket nem lehet visszadögönyözni, s termékenyítő szerepüket sem lehet elvitatni, mint ahogy nem rekeszthetők ki a fejlődésből a sok esetben mondvacsinált ellenlábasak, az úgynevezett urbánusok sem, s egyáltalában nem lehetetlen, hogy maholnap azon veszik észre magukat mindkét táborbeliek, hogy jelszavakon, alapélményeken túl, egyetlen szorongatott akolba szorultak.

Horváth István felbukkanása egybeesik a népi irodalom térhódítása s egyben mozgalmisága megcsendesedésének idejével. Tehát bizonyos szempontból a legjobbkor érkezett: amikorra „elődei” már járhatóvá tették előtte az utat. Ezek az elődök azonban alig-alig hatottak költészetére. Az ő gyökerei sokkal mélyebbre nyúlnak, semmint kénytelen lett volna ide vagy oda igazodnia, hogy szelek rohamát ekképpen parírozza; az előtte járóknak legfennebb bizonyos társadalmi tudatosulást köszönhet. Született költő (ezt megállapíthatjuk alapélményeinek, emlékeinek mineműségéből), akit azonban csak a kényszerű hányattatás, a szülőfalutól való elszakadás keserves megrázkódtatása avatott igazán költővé. Az idillnek vége szakadt; most vissza-visszatekint az abbamaradt idillre, s ebből következik legjellemzőbb lelki tevékenysége: önmaga mitizálása. Az új perspektívában megelevenednek, felnőtt értelmet nyernek a gyermekkor mondókái, mesetöredékei, apró különlegességei: minden egy ősi, szerteszórt kincs darabjaként „csillámpol” a távolba szakadt lélekben. S minél mostohább a jelene, minél kietlenebb a városi ember élete, annál alkalmasabb ez az elvesztett világ – volt légyen a valóságban mégoly közdelmes és szenvedésteljes is – a tündériesítésre. A Paraszt-Oltás-ból egyenesen ovidiusi lehelet csap meg; ez már valóban mitológia; több, mint idill, mert egyszersmind a származás végzetességének, a paraszti finitizmusnak megmutatása. Ez a magamitizáló tulajdonság azonban még nem volna elegendő a dicsőségre; utóvégre minden költőről elmondható, hogy önmagát valaminő módon eszményíti, múltját megnemesíti, élményeit augmentálja. Horváth Istvánnak azonban szokatlanul nagy értékű „nyersanyag” áll rendelkezésére: egy ősi, Küküllő menti falu eredeti szókincse és lelkivilága, egész folklórja. Meglehet, hogy akadnak rideg koponyák, akik minderre azt mondják: népies romantikusok vagy a népivel kacérkodó urbánusok szemének kellemes avíttság, elmaradottság, mely, ahelyett hogy a parasztköltőt a proletárköltővé emelkedés útján előrelendítené, még akadályozza. Mi Horváth István népi élménymúzeumát egyszerűen hungarológiai szellemi javaknak tartjuk, azaz olyan megőrzött, átmentett értékeknek, amelyek ama művelődésbeli hézag, vagyis cezúra, kitöltésére és pótlására igen alkalmasok.

Horváth István lehetne osztályköltő is, csak a parasztságé; mint ahogy az is elsősorban. De van valami a szellemében, ami ezen a kategórián túlemeli: általánosan emberi borzongásai. Vagyis: bölcselő, filozofikus nyugtalansága. Egyre több olyan verse születik, melyekből egy különös, „népi” életet élő fausti ember körvonalai bontakoznak ki. „Titok-kereső” – ahogy saját magát egy verse címében nevezi. S főleg ezen a ponton más (ha tetszik: több), mint a kortárs népi költők. Birtokában van valaminek, ami „sub specie immortalitatis” legalább olyan fontos költői elem, mint például a társadalmi állásfoglalás és nyugtalankodás: s ez az elem a transzcendens lobogás.

De az eddig számba vett értékein felül, van még egy figyelemre méltó tulajdonsága: természetérzése. Szemléletének frissesége és őszintesége párját ritkítja természetéreztetésben szűkölködő mai költészetünkben. Sűrű levegőjű, elringató, meggyőző tavaszi és őszi versei vannak! Hallgassuk csak meg a Tavasz című vers következő szakaszait:

Ezt szerették volna s így szerették volna a néhai honi pásztorköltők is, de csak Csokonainak sikerült ilyen „hamisítatlannak” maradnia.

Gyakorolja az epigrammatikus tömörítést is; ez is egy vonal, melyen tovább haladhat, mert sok visszásságot csúfolhat még ki, remek szeme van meglátásukra.

Versformái nem egyformán épek: a széles lejtésű, duplán nyolcszótagos sorokban sohasem hibázik, megadja módjukat, s olyan természetes folyamatossággal rímelteti őket, hogy talán egy hőskölteményre való is kitelne belőle. Néhol azonban a rövidre fogott sorokban zötyögős, döccenős. Mintha ez a zavar a jambizálás felé való nemkívánatos átmenet állapotából származnék; akárhogy is, a mássalhangzók torlódását, különösen sorvégen, kerülnie kell, valamint vigyáznia kell a hosszú és rövid magánhangzók elhelyeződésére is.

Ez a külsőségbeli apró fogyatékosság azonban semmit sem von le belső értékeiből; feljebb megmutatott alapvonásainak ismeretében bízhatunk benne, hogy képes lesz – népi kuriozitásokon és sajátlagos honi mélységein túl – általános emberi magasságokba felemelkedni.