A révület keresése

A dolgokról kinek-kinek egyéni látomása van; ezt a különbséget idegrendszer, hajlam, tudás határozza meg. Legkülönösebb látomány természetesen a legfinomultabb idegrendszerűé, a legcsapongóbbé s a legsokrétűbb tudásúé – röviden a különcé. S itt a különc szót nem becsmérlőleg használjuk, nem valami kellemetlenül bogaras embert értünk alatta, hanem elkülönülőt, magányost. Ilyen predesztináltan, tervszerűen magányos író Cs. Szabó László. Azoknak a szerzetéből való, kik társaikat és fegyvertársaikat nem a jelenből, hanem a múltból választják: ő Montaigne-nyal, Cervantesszel, Goethével, Bethlen Miklóssal tart fenn állandó, drót nélküli összeköttetést. De az ilyesfajta fenséges barátkozásnak rendszerint meg is adatik az ára: a neheztelő jelen, a sértődött környezet sokszor teljes nemtörődömséggel bosszulja meg az elhanyagoltatást. S az ilyen írók életükben nem kóstolhatják meg a népszerűség utcán árult törökmézét, be kell hogy érjék az utókor reménységének száraz kétszersültjével.

Cs. Szabó László újabb három elbeszélése az író amúgy is befelé, mélyre tekintő arculatát most már-már a révültség állapotában mutatja meg; mintha valaki reggel elindulna, s holdkórosan egész napon át elillant hajnali álmát kutatná. Különösen a Húsvét Amalfiban című elbeszélésére áll ez; ez az elbeszélés, a széphistóriák kései unokája, végeredményben az Itáliát szíve gyökeréig átélt s e meseország szörnyű végzete felett remegő európai lélek sommás víziója. Valami álom lehetett a magja, attól ilyen foszlányos-talányos, ilyen tékozlóan színes, mint egy üvegablak a Cluny-Múzeumban, attól ilyen bizarrságig menő, szinte követhetetlen. A téma mesésen magasztos volta követelte meg (NB. alcíme: Legenda háborúzóknak!), hogy az író teli marokkal szórja bele olasz utazásainak minden részegülten szép inspirációját. Olvasása közben az embert folyton kísérik egy debussys zenemű fel-felsíró, álombéli hangfoszlányai… Mert Cs. Szabó László ebben a novellában rugaszkodott a legmeszszebbre minden mai magyar írásműtől, talán már túlontúl is messzire és magasra ahhoz, hogy valaha földközelségbe ereszkedhessék – azonban tudjuk, hogy ő akarta így: eljutni egy pazar szín- és hangérzeteket keltő, talányosságban is teljes illúziót adó művészi élményig, melynek a toll, az írás csak megalkuvásos, jobb híján eszköze. Erről az Amalfiban történő csodáról tisztán érezzük: hajszálon múlt, hogy nem valami pogány motívumokra épített hármasoltár profán festménysorozata lett belőle, vagy éppenséggel egy Ibéria-szerű zeneköltemény.

A második elbeszélést földibb, civakodó, sebző szerelem sugalmazta; érződik is az egészen a földiség kesernyéssége. Amikor íródott, még nem táncolt ilyen vértől részegülten, saját sírja szélén a világ: még nem volt annyi elsiratni való, fájdalmas vízióba foglalandó, elpusztított ország Európában. Még lehetett írni közemberi dolgokról…

A harmadikban, a Zsámoly címűben, Cs. Szabó Lászlónak egy másik nagy alapélménye bukkan fel ismét, mely jelentőségében az Itália-élményen alig marad alul: Erdély, s ezen is belül gyermekkorának városa, Kolozsvár. Kolozsvárnak, úgy látszik, végzete, hogy csak azok szeretik igazán, akik kiszakadtak belőle. Szeretik többnyire gyermekkoruk nagyító, tökéletesítő szemüvegén keresztül nézni, csodálni továbbra is. Könnyű nekik: 500 kilométerre élnek tőle… Ez a romantikus Kolozsvár először Szabó Dezsőnél jelent meg, alkonyati fényben dereng a megszépítő messzeségben. Ennek a Kolozsvárnak – impériumváltozások, háborúk ide vagy oda – megingathatatlannak, konstansnak kell maradnia; fő-fő alkatrészei a Fő tér, a Farkas utca s a Házsongárdi temető. Ehhez mérten jóformán nem is hús-vér emberek, hanem, mint valami Panteonban, Erdély géniuszai sürögnek-forognak benne. De ezt a Kolozsvárt manapság idézni – sajnos – meghökkentő anakronizmus; szinte percről percre messzebbre rugaszkodunk tőle. Annál jobb, hogy egykori majdnem létezésének emléke megmarad hűtlen-hű fiainak: Szabó Dezsőnek, Cs. Szabó Lászlónak, Grandpierre Emilnek emlékezéseiben, még így is, hogy a Hóstátot például Hóstádnak mondják, s a Brétfű földrajzi fekvését már nem tudnák pontosan meghatározni…

De jó példája ez az elbeszélés a szépprózai pártatlanságnak is: hogyan lehet minden affabulációs vagy poentírozó igyekezet nélkül is az érdeklődést csupán álomszerűen elmosódó női alakok beszéltetésével ébren tartani. Az ember már-már feltételezi, hogy ez is, mint annyi más Cs. Szabó-írás, egy prousti belső folyamatosság: egy majdani regény vagy öregkori emlékírás kirakókocka-szerűen elszórt, de valaha összerakásra és kitöltésre kerülő darabjai.