Jankovich Ferenc új versei

A Balaton környéki kialudt tűzhányó hegyek, íme, felriadtak évezredes álmukból, s egy csomó izzó követ dobtak ki méhükből: Jankovich Ferenc új verskötetét. Mert valóban, ezek a versek olyanformán hatnak, mint valami vad és félelmetes vulkanizmus termékei; érződik rajtuk, hogy világra hozatalukban olyan költő működött közre, aki sokszor áll hajadonfőtt a csillagok alatt, s mer és tud, földi ember létére, az Istennel, szemtől szemben, társalogni.

 

 

Idestova húszéves költői pályát visszafelé mérve, s figyelembe véve az utolsó évtized lerakódott versrétegeit, megállapítható, hogy a költő eredeti alaphangja, a mélyen búgó és dohogó, hatalmas férfimellkasból feltörő Berzsenyi-hang, nem változott. De változott körülötte a világ, nekiszilajodtak, körhintában, forogni kezdtek, majd egymásra torlódtak a jelenségek az addig utált vagy elviselt rendben megmaradt világban. Ehhez képest verseinek harmóniája, építésük szabályossága is megzilálódott; a verstornyok megdöccentek, mint Bolognában, a harangok félreverődtek, s hirtelen minden repülni kezdett valami révület felhőjén – mint amikor egy jégtábla elszakad a parttól, és sodorni kezdi a rajta rekedteket. Azóta úgy cseng az ember fülébe Jankovich vershangja, mint az ismert Eötvös-elbeszélés sodródó halászainak halotti éneke…

A meg-megtört muzsikájú verssorok, a nekilódult képzettársítások hármasugrásai, a jelzők és hasonlatok, melyekre tán csak a rokon lélekben támad visszhang – róják a zaklatott és lelki-testi viszontagságokkal teljes kor grafikonját, melyben élünk. S lehetne Jankovich alkotói nagyságának jobb bizonyítéka, mint éppen ez az ijesztően zegzugos grafikon? Emberi érzékenységében minden egyéni és közösségi bántalomra felrezzent, a művészi önkiélés és elégtételkeresés ösztönével pedig milliók helyett kiáltott. Ha ezek a versek klasszikusan cizellált ragyogásban, hegyükben rafinált csattanók érckakasával regélnének a nehéz időkről, akkor lehetne Jankovich tehetségében és nagyságában kételkednünk. „L’ age fait que l’ on finit par puovoir écrire des choses assommantes” – állapította meg Paul Valéry is a második világháború idején. Nos, némely őrjöngve átkozódó, jobbra-balra szeges buzogánnyal hadonászó Jankovich-vers erre tökéletes igazolás. Hellyel-közzel még megenyhülés és fellélegzés ihlette versei is, az idillek is némely expresszionista tabló száguldó ecsetvonásaival ütnek szemen. (Galamb-röptében, Ég és föld, Cédrus):

 

Egy galamb röpte hasított kaput: s az ég kéke kicsattant, mint a hús, vérként özönlött alá a fényes   március…

 

vagy:

 

Olyan magas az ég ma! én nem tudom, kis koporsókat tólnak az anyák az úton, Aquincumban a sok síremlék csupa roncs és hova lett a kőbölcsőkből a kis poronty?

 

(Nem, nem Apollinaire-fordítás, sőt, nem is hatás alkalmasint, csak rokon lélek, rokon szem rokon látomása!)

Olykor a tehetetlen dühöngés határain születtek ezek a versek; láncos kutya vicsorog így a karóval szurkáló pimaszra. (Fohász a verem fölött, Föllebezés.) Máskor allegóriában keres megrázó kifejezést, a meghajszolt, megnyúzott dámvad képével érzékelteti a háború hajtóvadászatán halálra alázott Embert. (Holt szarvas könyörgése.) S ha világnéző magatartása nem mentes a megbolydult társadalmi képletek útvesztőjébe tévedt ember ellentmondásaitól: ez is a komplex, nyughatatlan és kérlelhetetlen művészi alkat pecsétje, olyan tartományé, melyben az igen és a nem, az élet és a halál, a hit és a kétség szimultán fönségben van jelen. Az enciklopédisták, aufkleristák népbe oltódott tagadásai mellett megfér ebben a lelki tartományban az Isten és Egyszülött Fia, apácák és Szent Cecília, szent orgonaszó és számtalan angyal – megférnek, mondom, sőt, valami paraszti barokk tömkeleg rézarany mennyezetén ékeskednek. Szintúgy kiegészíti és hitelesíti egymást a háborús reménytelenség s a háború utáni ujjongó bizakodás; a letört derekú, de új hajtásokkal elevenedő hatalmas fa lélegzetvétele, életérzése. (Romhalmok fölött.)

Keressünk tudatosságot, önismerő költői ügyeskedést ebben a vizionáriusban? Nem tudom feltételezni egyébnek jelenvalóságát, mint a mélyen gomolygó és formába kívánkozó ösztönös alkotóerőt. Verseinek kis százalékában mindazonáltal kimutatható bizonyos nem mindig szerencsés stílromantika (magyar és idegen népdal-inspirációi). Némelykor régi költők, sőt, nem sértésül: sanzonok módszerével megválaszolhatatlan kérdéseket tesz fel önmagának. (Az égre írnám, Szépség siratása, Nyáresti dal.) Viszont ilyen „végső kérdésekből” tevődik össze az utolsó évtizedek egyik legcsodálatosabb magyar versének első szaka:

 

Kié volt hát a szépség a világban? Kié volt ifjú ajkamon a dal? Hová lobogtak el, micsoda lángban, micsoda táncban, szirom és kacaj?

 

Ki nem hiszi ezután, hogy valóban létkérdései ezek?

Nyelvi gazdagsága révén képes arra, hogy a legmegfoghatatlanabb hallucinációit is érzékelhetővé tegye, s meggyőzzön róla, hogy valóban kiváltságos, táltosi lény, aki a kozmoszban bennfentes, és rajtunk túl való dolgokkal érintkezik. (L. Csengő Isten dala.) S ekképpen emeli az égbe – Arany János-i képben – gyermekkorunk egyik csodáját, a kukoricapattogatást:

 

Halkan a holdkorong pengeti énekét egyenkint telepattog csillaggal az ég – [ÉJBEN]

 

A Nyáresti dal-ban és a Régi bál-ban tán öreg badacsonyi boroskancsók dudáló öble ihlette meg: egy elsüllyedt világ, a gyermekkor faluja zenebonál bennük, mint üres kagylóban a dajkáló tenger moraja.

Tündérek fiának mondja magát. Az Égen-földön otthonos, erdőn-mezőn járatos, ördöggel-angyallal harcoló s egy kicsit cimboráló, korlátaiból kitört ember: igazi költő. Még nem sokan látják világosan, hogy liránkban hol is a helye. Hisszük: Balassa–Vajda–Ady családfáján, az örökkön élők között.