Téli szivárvány

Jankovich Ferencet eddig Illyés Gyula mellett a legegyénibb hangú és a legszélesebb látókörű, széles európai műveltségre szert tett dunántúli költőként tartottuk számon. Három verskötetében tanúságát adta, hogy kellő nyersanyag birtokában képes költészetében az élményelemet a tudóselemmel egyensúlyban tartani. S noha másfél évtized óta a fővárosban él, nem hagyta leporladni szárnyáról a vidék értékes hímporát. Költészetét ezen kívül bizonyos sajátos színezetű szociális és eszélyesen nemzeti tartalmasság teszi még értékesebbé, s általában, művéből kiérződnek egy nagy alkatú emberi lélek igényei.

Most nagyobb prózai munkával jelentkezett: életrajzregénynyel, mely azonban – a felölelt időt tekintve – csak fejezete egy bizonyosan később megírandó, terjedelmesebb regényes autobiográfiának. A költő férfikora magasáról (harmincöt éves), mintha elemlámpással kémlelne a kútba – belevilágít gyermekkora gomolygó emlékeibe, s a nyüzsgő embersokaságot és időtlenné zavarodott rengeteg élményt ügyes kristályosító eljárással cgy-két esztendő terjedelmére sűríti, minden gyermekkorban megtörtént vagy megtörténhető dolgot beléjük szorítva. A hós, akit Hanyi Gyurkának nevez, testvéreiül a világirodalomból Twist Olivért és némileg Sawyer Tamást tarthatja számon. Az első világháború utolsó esztendeiben, ismeretlen sorsú édesapa emlékével, elnyűtt édesanya szoknyájától rendszerint távol, a maga szomorú teljességében éli a külvárosi gyermekek mindenütt egyforma, gazdátlan és nyomorúságos életét. De mintha csak a későbbi írónak akarna élményeket gyűjteni arra az időre, amikor majd érett ésszel – talán jelenünk rokon jelenségeitől sarkallva – leleplezheti velük az első világháború züllött belső frontját, logikus következményéig, a forradalmas összeomlás első puskalövéséig. Akárcsak a Jágó nevezetű szerencsejáték ércgolyóbisa, mely a ravaszul elhelyezett szegek között ide-oda kocódva keresi kiútját, ő is úgy ütődik-rugódik a periféria társadalmában jobbra-balra, míg végül egy jelképes exodussal, menekülő szekér cókmókjai közt, el nem illan viselt dolgai fájdalmas színteréről. A hős körül Breughel és Bosch ecsetét is tűzbe hozó alakok hemzsegnek, félparaszt, féliparos, félpolgár egzisztenciáknak valóságos galériája. Az ember csodálja, hógy például Szabó Vladimir mért nem kapott megbízatást, hogy ezt a rendkívüli alakokban bővelkedő könyvet, múlt századi regények mintájára, elejétől végig illusztrálja. Hadd soroljunk fel, mintegy inspirátorul, néhány jellegzetes Jankovich-alakot. 1. Pogácsa bácsi, a „nyugalmazott” uradalmi csősz, aki azonban a dolgok jelenbeli szomorú rendje szerint nyugdíjnak híre-hamvát se látta; ez a vén rongybuba, a ház egyik zugában várván a halált, hajdani hivatalának silány felségjelvényével, egy parittyával (kissé bosszantó, hogy Jankovich ezt a szerszámot következetesen csúzliként, a mosogatótálat pedig nagyvájdlingként emlegeti), valóságos csudát mível, s halhatatlanítja magát az udvar népének emlékezetében: amikor a házban egy facér, tüdőbajos mesterlegényért éppen zörget a halál, és szárnysegéde, a kuvik, ott kiabál az alacsony háztetőn, Pogácsa bácsi összeszedi maradék tudományát, s a halálmadarat néhány tapogatózó lövés után bravúrosan leteríti! 2. Grünwald úr, a háborús világ zergetollas, bricsesznadrágos, aranyfogas hiénája, szőrösszívű spekuláns, aki a vén Hanyi nagyapa szívébe férkőzvén, gonoszul lopkodja, zsarolja az öreget – s amikor pedig a szemfüles gyermek ezt szóvá meri tenni, ravasz fondorlattal úgy felbőszíti unokája ellen, hogy nagyapja szeme láttára, és teljes megelégedésére, agyba-főbe verheti, szadisztikus kéjjel dögönyözheti. Nem kis érdeme Jankovichnak ez a portré; éppen olyan értékes, mint Grünwald beamter párjáé, a „halmozó” Szalmásyé, ezé az emberbőrbe dagadt hörcsögé, aki az istenszerébe csatangoló, gazdátlan gyermekeket, a „csajvadékot” saját becstelen céljaira megszervezi és rabszolgahadként dolgoztatja, mintha csak magának Faginnek lelke költözött volna belé a Twist Olivérből. 3. Andrej, az orosz fogoly, Gyurkó barátja, aki szemeteskocsisi minőségében lehetővé teszi hősünknek, hogy Grünwald úr és megtévesztett nagyapja karmaiból meztelenül menekülvén, meghúzhassa magát a szemeteskocsi belsejében, s a fél várost beutazza, mintha a szerző csak azt akarná e túlzó helyzettel jelezni, hogy a korrupt társadalom és értetlen felnőttek elől menekülő gyermeknek szemeteskocsi vagy árnyékszék a mentsvára és asiluma. 4. Rózsika néni, a jótékonysági hölgy, aki kivételképpen nem társadalmi érdemszerzésért, hanem a jóért magáért buzgólkodik, s mint a magasabb társadalmi osztályoknak rokonszenves követe, sürög-forog ebben az inkább szomorú, mint vidor alvilágban. 5. Csúcsos, a csajvadék fejedelme, valóságos serdülő Al Capone, aki maga is csúfos véget ér, előzőleg azonban, valósággal az isteni igazságszolgáltatás büntető közegeként, felgyújtja felnőtt vetélytársa, Szalmásy portáját, ezt a valóságos háborús dugáru arzenált, s tanúja lehet e szörnyeteg tűzhalálának. 6. Jancsika, ez a Heep Urias-szerű púpos unokabátya, az irigység és elkényeztetett vásottság mintaképe, akivel hősünk Ormozd-Ahrimán küzdelmet folytat, s megadatik neki, hogy megérje keserves kínhalálát és temetését. 7. Bonkáló, a háborúból félőrülten hazavetődő iparos, aki józanabb pillanataiban is árasztja magából a defetizmus gőzét, amikor pedig „rájön”, feleségét háborúban szerzett betegségével: örjöngő, látomásos féltékenységgel gyötri; ő a felbomlás előhírnöke.

És így tovább: se szeri, se száma e monumentális arányú gyermeképosz fő- és mellékalakjainak. Jankovich ezeknek akkurátus ábrázolásával bizonyítja, hogy lírikus volta ellenére is képes abszolút tárgyias szemléletre. Regénye éppen ezért olyan képzeletbeli freskóhoz hasonlítható, melyen lírai alapozású, kékes-opálos tájból éles megvilágítású, erős lineáris érzékkel megrajzolt alakok válnak ki a szemléletesség és az egyénítés adottságának jegyében. A magyar széppróza útján szép jelzőkő. Móricz Zsigmond óta nincs olyan írónk, akinél ne lenne túlsúlyban a lirizáló hajlandóság – ez alól még a népi írók sem kivételek, sőt, még csak ők igazán a mesterei a szenvedélyes egyes szám első személynek.

Vajon a hatalmas, vérbő élményanyagon kívül minek köszönheti Jankovich, hogy mindezt nyugodt lelkiismerettel el merjük róla mondani? A kiforrott, a keresőkoron bízvást túljutott költő formaérzékének és mindent halálos pontossággal kifejező nyelvezetének. Ezeknek a tulajdonságoknak birtokában nő nagyon sok első vonalbeli csak prózaíró írónk fölé. Kifejezésmódjának jellemzésére álljon itt a Téli szivárvány néhány sora: „Egy zöld fonál rajzolódott zúgva a levegőben s egy tőkén csattanva megállt. – Hu, mekkora szöcske! – sikoltott Bábi néni, s egy pillanatra megállt a szüretelés, minden gyerek odaszaladt, hogy megbámulja a szörnyeteget, amely hosszú csápjaival, akaratosan leszegett kosfejével már ott ficánkolt Bábi néni ujjai közt kényelmetlenül, szárnyain szivárványosan játszadozott a nap.”

Az író – mindegy, melyik társadalmi osztály fiának vagy tagjának vallja magát –, ha idejekorán birtokába jut az írósághoz elengedhetetlenül szükséges szellemi emelkedettségnek, s ezáltal az esetleg benne háborgó eredendő gyűlölködést művészetté konvertálja (ezt a kortünetként észlelhető íróbetegséget, a gyűlölködést, Kemény Zsigmond regényalakjáról barnabásizmusnak nevezhetnők), könnyen meg tud győzni bárkit is az elnyomottak jussáról és igazáról; aki azonban ugyanezt irodalmi demagógiával akarja elérni, nemcsak műve maradandóságát ássa alá, hanem esetleg – vae victis – tanúja lehet a várva várt fordulatnak, s gyönyörködhet benne, mint válnak az „elnyomottakból elnyomók”. Jankovich, anyagának természeténél fogva, könnyen belemelegedhetett volna az egyoldalú vádaskodásba; joggal vonhatott volna felelősségre államférfiakat és közhivatali tekintélyeket; beleeshetett volna abba a szégyenbe, hogy például csak Grünwaldot, vagy a másikba, hogy csak Szalmásyt írja meg; de mivel jól tudja, hogy sajnos mindkét embertípus állandó tényezője a magyar glóbusznak, a valósághoz híven, mindkettőt egyformán, érdemeik szerint szerepelteti.