Igaz költő próbája

Kiss Jenő a legnehezebben meghatározható költői jellemek közül való. Senkihez se lehet hasonlítani; összemérni sem célszerű senkivel. Igazi elődjét nem a közelmúltban, hanem valahol a magyar szabadságharc ideje tájt kellene keresni, éspedig nem valamely meghatározott, hanem több, itt-ott, hol Erdélyben, hol a Dunántúlon felbukkanó költő képében.

Kötete olvastán a legnyugtalanítóbb versgenetikai és prozódiai kérdések bolygatják az embert. Annyi bizonyos, hogy nem ama költők közül való, akik korán, huszadik és harmincadik esztendejük között kisustorogják tüzüket, s aztán vagy elhagyják ezt az árnyékvilágot, vagy regényíróvá, a próza míves emberévé váltják magukat át. Kiss Jenő érzékelhetőleg takarékosan bánik a benne halmozódó matériával, s ez korántsem történik a múzsa rovására, sőt, ennek köszönhető, hogy – a rá jellemző önmérséklés következtében – költészete mentes maradt az ifjúság tematikai túlkapásaitól. Ha a kifejezésmódban találunk is elvétve túlzásokat, azokat is inkább tapogatózásnak kell, hogy nevezzük. Megtörténik, hogy nagyon sajátos, száz közül is megismerhető hangja egy-egy pillanatra elidegenedik, kereső, esetleges színt vált, s nem éppen szerencsés szavak huncutkódnak tolla alá. De ez még csak nem is szépséghiba. Az a fő, hogy a nagy mondanivalókkal való birkózásban mindig felül marad.

Költői magatartása, fejlődése az erdélyi magyar kisebbségi sors függvénye. Alig is van verse, amely nem valamilyen sajátos erdélyi magyar állapotból következnék, s még sincs ezek között egy is, amely ne az egyetemes magyarsághoz szólna. Noha a költőt a kisebbségi sors szenvedteti, állandóan jelenvaló érzése, hogy a sebek egyszersmind a nagy test sebei; a részt mindig az egészben látja…

E kötet versanyagát, a versek keletkezésének indítékát (az ihletet) tekintve, két csoportra oszthatjuk: idilli jellegűekre és történelmi ihletésűekre. Idill alatt nem valami bokor alatti jelenetet értünk, hanem a költő bizonyos nyugalmi állapotát, a természetben vagy a társadalomban lélegző embernek azokat a kegyelmi pillanatait, melyeket csak az Úristen tudja, hogyan csikart ki egy erdélyi költő az 1939–40-es években. Az ide tartozó versekben egy-egy családi látogatás, egy-egy magános séta emléke kapaszkodott meg; lehet belőlük következtetni életszintre, társadalmi állapotra, késő korok kultúrhistorikusának is bízvást szolgálhatnak támpontul; mégis, mintha nem ez a rész volna a költő utókorának biztos letéteményese. Nem mintha az átélés maradéktalan közlése vagy az anyján csüngő, városba szakadt fiú megható szeretete nem okozna az olvasónak bőséges esztétikai vagy színvonalbeli örömet, nem, nem erről van szó. Ahelyett, hogy e nézetünk indoklását bővebben magyarázni még csak meg is kísérelnők, inkább magának a költőnek szavait idézzük: „Szebb, mikor repül!” A repülőgépről mondja. Szebb a verse is, amikor a költői szemlélődést cselekvésre kész feszültség, buzdító indulat váltja fel, legszebb, amikor zihálva száll ki belőle ennek a nagy emberi léleknek lángolása. Mert ha igaz s való, hogy a vers elementáris, vulkáni származású valami, akkor mi ad indítékot versbe szedni (találó kifejezés) nem elemien, nem vulkáni módon jelentkező dolgokat? Ami a cicomaságra, zenei elkalandozásra hajló, rokokós Dsidának sikerült: a lírai napló, nem feltétlenül kell, hogy sikerüljön a nála sokkal puritánabb, külsőséges elemekkel bánni nem tudó, sőt, ilyesmit kerülő Kiss Jenőnek; s ez nem is baj (távol áll tőlünk, hogy rovására mondjuk), mert – s most érkeztünk el a lényeghez – ő az elemi dolgok költője. Ha lelke ama bizonyos repülés állapotába kerül, lehet akármilyen fanyar, keserű vagy éppenséggel fakó, ha az a rá jellemző mély dübörgésű lélekhang hallható belőle – mint egy óriási repülőgép motorjáé –, mindvégig nyilvánvaló, hogy jó verssel, nagy művel van dolgunk. Ennél a költőnél kirí minden külsőséges költői alkatrész, a nagy ritkán megkockáztatott rímjáték (rest vér – testvér, kófic hal – kaviccsal) csörömpöl, a viseltes költői jelzők (méla, báva, halk, langy), amelyek isten tudja, milyen úton-módon vetődtek ide a korai Nyugat-os költők szótárából, szégyenkezve lapulnak. Minden arra rendeli el már eleve, hogy csak a lényeget zengje. S mi ez a lényeg, mi ez az elementáris ügy? A magyar sors fordulataira való azonnali reagálás, nagy idők költői tanúsága. S ezzel megérkeztünk a Napforduló anyagának második részéhez.

Megjegyeztük már, hogy költészete az erdélyi sors függvénye, mégpedig a kisebbségi sorsé. Különösem az 1938–39-es évekből származó versekben hallatszik a jobban már nem is szenvedhető ember sóhajtása. (Zsoltár, Oszd széjjel vagyonodat, Fiak ünnepe, Nekem is! Idegenben.) Később, minél jobban közeledünk 1940 szeptemberéhez, minél puskaporosabb a levegő a Kárpátok országaiban, annál több feszültséget, villamos erőt hordoznak versei. Eleinte még „szent, nagy, véres szavakkal küszködik” (Önzés évszaka, Kérés a Tavaszhoz, A dadogó Demoszthenész), de aztán versről versre figyelemmel kísérhető e megkeserült, már-már cinizmus felé hulló lélek magára találása, maga fölé emelkedése: az egész magyar kisebbségi közösség megpróbáltatását önnön keblében érző költő öntudatra ébredése.

Most már nem is a versek alatti évszám a kulcs: elég a hangváltást, a lélegzet gyorsulását figyelni, megtudjuk, hol gázolunk a történelemben.

A költő őrködik… Kétségeink között megnyugtató hitünk, hogy Kiss Jenő velünk van. A Napforduló élő kezesség: bármi is következzék Erdélyre s hazánkra, túl nagy időkön és veszedelmeken, meghirdeti a jövendőnek jobbjaink igazát.