Takáts Gyula köszöntése

Takáts Gyula neve s műve sokkal ismertebb, semhogy a jó barát bennfentességével vagy a katedráról messze tekintő irodalomtudós pózában kellene őt bemutatnom a köszöntésére idesereglett ünneplő közönségnek.

Elegendőnek tartom egy-két olyan jellegzetességére rámutatni, melyek ismeretében csak fokozódhatik majd a személye iránti érdeklődés s a művének járó nagyrabecsülés.

Takáts Gyula a költők között az a költő, akinek a XX. század közepe táján megadatott remegő kezében tartania a XIX. századi nagy ős: Berzsenyi Dániel csontjait!

1945 tavaszán történt, kevéssel azután, hogy a háború „érccsordája”, a nyomában romokkal és halottakkal, elviharzott, és ő, menekültében, ahogy írja, „mint próféta jelét, nézte a niklai sírt”.

Romországban, romsírbolt előtt: nem is kellett volna megérintenie a fájdalmas ereklyét ahhoz, hogy azután mindörökre stigmatizáltan képviselje s hordozza magában a pannón-magyar költőelőd archetípust – azt, akinek A magyarokhoz című ódája már Széchenyinek is valóságos új Institúciója volt – mondom, e misztikus érintkezés nélkül is úrrá lett volna bizonyos fogadalomtevő lelkiállapot: az egész háború dúlta ország jelképes tenyerén tartására és melengetésére, a végső leheletig…

És még valami, ami a fentiekkel összefügg, s ami nem hagyható említetlen sem most, ünneplése pillanataiban, sem életműve általános fölmérésekor. Egy olyan sajátosság, mely Takáts Gyulát egyenest az emberföldrajzi fantasztikumok sorába emeli: ez a hatvanöt éves költő, akit itt tisztelhetünk hús-vér alakja szerint csakúgy, mint szellemi kivetülései szerint – ez az ember itt, Európában, Magyarországon, Somogy megyében, Kaposváron, egyazon házban élte le a XX. század vagy akár a történelem legvérzivatarosabb hat és fél évtizedét! Bizony, több, mint ritkaság, valóságos csoda ez, mirákulum a javából: „a nemzet őrlelkeihez” folyamodó elhatározás és hűség csodatétele. Avagy akad-e még költő e kis magyar glóbuszon, akiről elmondható volna ez a kövekbe és gyökerekbe kapaszkodó szívósság, s hogy egész élete és műve: nem más, mint a regionalizmus tudatos, elszánt igazolása és régi rangjára való emelése. (Csak messze, a délkeleti Kárpátok karéjában találunk hasonló jelenségeket…)

Kétségtelen, hogy volt idő, amikor helyt maradása botorságnak s elrettentő példának számított. Azonban odáig fejlődtünk, hogy hála az irodalmi és művészeti Pest-Buda-centrizmusnak, ma inkább követendő példa és biztató, bölcs útmutatás. Hogy ne legyen a főváros az idők végezetéig íróknak, költőknek s minden rendű-rangú alkotó művésznek – paradoxonnal élve – önkéntes kényszerlakhelye! És kelthessen reményt a Takáts Gyula-i példa, hogy az eljövendő nemzedékekben is megismétlődhetik ez az embertani csoda, s lesznek, akik ugyanannak a fának ehetik gyümölcsét hetedik évtizedükben is, melynek törzsébe első elemista korukban, első békanyúzójukkal bevésték nevük kezdőbetűit.

Ez a honn maradás, persze, nem volt csupa idill, vagyis nem volt minden kockázat és áldozat nélkül való! A helyt maradónak meg kellett küzdenie a mai s mindenkori kisvárosi viszonyok bosszantó vagy éppen megalázó következményeivel. Mi több: leveleznie kellett a közelmúlt s jelen jó néhány Kazinczyjával, mint Berzsenyinek a széphalmi bölccsel hajdanán. És kioktatásban is részesült nemegyszer olyanoktól, akik az elhamarkodva ítélő Kölcsey receptjével marasztalták el a poézisban tett nem kielégítő előmenetele miatt…

Mindazonáltal, vagy éppen ezért, a mű, mely e szívós, túlélő „pannónságból” fakadt: szókincsével, tárgyi gazdagságával, emberközeli mondanivalójával rendkívüli értékű teljesítmény a XX. század költészetében, Takáts Gyula mindvégig megtartotta az első lendülettel elfoglalt előkelő rangját a vele egyívásúak között. Költészetét, az első verskötet szuggesztiója alatt, negyven évvel ezelőtt, a misztikus természetérzés hordozójának minősítettük. De időközben világossá vált, hogy nem annyira misztikus, mint inkább animisztikus természetélményről van szó, olyan költő érzésvilágáról, aki szülötte földjének egyre mélyebb ismeretében, egy csodálkozó kisfiú vagy egy mindentudó öreg pásztor természetességével társalog kúttal, malommal, pinceszerrel, vízimadárral s nem utolsósorban embertársaival. Mindent és mindenkit bensőségesen ismer, s egy-két határozott tusvonással elénk varázsol, megörökít, hogy továbbadhassa a iemélt XXI. évszázadnak.

Verseiben egyaránt ízlelgethetjük és élvezhetjük a friss mandula keserédességét s a Becehegy óborának aranyló zöld, vulkáni zamatát.