A Kút, Takáts Gyula első kötete

A háború utáni regionalista irodalmi alakulások legfrissebb hullámtaraja ez a könyv; úgy látszik, szervezkedik a dunántúli irodalom, és szervezkedéseiben „nem írói állásfoglalások hirdetése, nem irodalmi jobb- vagy baloldal szolgálata a célja, hanem (– akár a kibontakozó erdélyi irodalomnak a kezdeti időkben –) tisztán irodalom”.

S valóban, Takáts Gyula versei a tiszta irodalom világából valók. Mint a húszas generáció tíz-tizenkét értékes tagjának egyike, a költészetet a maga eredeti méltóságában fogja fel: nem ír már tételverseket, még csak tételeket sem óhajt illusztrálni velük, nem szegődik általuk valamely „meggyőződés” zsoldjába, nem hirdet, nem jósol, mert jól tudja, hogy illetlenség világnézetek bábjait lírai versek selyemgubójába bugyolálni vagy csontos meggyőződések tetemére rímek üvegpikkelyes estélyi ruháját adni.

Nemzedékéből Weöres Sándorral mutat rokon vonást. Misztikus természetérzésük, groteszkkeresésük, humoruk egy tőről fakadtnak tűnik fel. Weöres túl van már az öncélú groteszkség fokán; úgy tetszik, Takáts e ponton – talán több joggal – hosszasabban időzik. De néha nyakatekert, szinte hasonlatperszifláló hasonlataival túllő a célon („magasba madárként röppent csúcs vércse pillantással les rám”), s itt-ott még ki-kibukkannak az expresszionizmus elkésett fényjelei. („A tél a kék állén, mint koldus, lyukas fogára bagót keres!”) Azonban, amint a kiragadott példák is bizonyítják, birtokában van az elhitetés művészetének még ilyen nyakatekertségek esetében is. Százszázalékosan élvezhető ellenben, ha megmarad finomgroteszknek, pantomimhumorúnak, mint például ebben a versszakában:

 

A lila kolostor rom-hegyén egy víg nótát hegedül Szent Jakab, s a virágruhás gyümölcsfapácok rá tavaszi táncot ringanak. [MÁJUSI KÓRUS]

 

vagy ebben a négy sorában:

 

A csillag-sarkantyuk még messze hegedülnek. Kinn a macska száján egy cserebogár ropog…

 

Iszonyodó versei vagy verssorai legrégibb gyermekkori felriadásainkra emlékeztetnek, s a vércseppek s a kútból előkerülő szöszhaj hangulati tartozékai Arany némely balladai sorát juttatják eszünkbe. Ihleteinek jókora százaléka borzalom-ihlet, melyre jellemző a Reggeli szendergés három sora:

 

Az udvarlépcsőn konyhakést reszelnek. Utolsót rikolt a sarkantyús kakas, s a füvön táncol kínjában fejetlen…

 

vagy a Magány következő két sora:

 

…hálóm, ha fulladt bivaly szarvára akad, kibontják szépen a jószívű halak.

 

Ezekből az elemekből tevődik össze alaptermészete: érdekes, nyugtalan egyéniség, tele szorongással, cinizmussal, ki változatosságát egyéni, néha merészen és kissé felületesen alkotott versmondatok jó tájmagyarságával érzékelteti.

Kötetének többi darabja lokálpatrióta, helynév ihletésű vers. Ez a kevésbé erős oldala költészetének.

Legérdekesebb és legjobb verseivel (Balatonparton, Készülődés favágásra, Sohasem hallott zenék, Faluvég, Reggeli szendergés, Kút, Májusi kórus a tájról, Alkonyóra, Lápiremete-zsoltár, Magány) feltétlenül megérdemli, hogy a legtehetségesebb fiatal költők sorában emlegessék.