Bogáncs és babér

Emlékkiállítás nyílik ma itt, s e szóösszetétel gingallójába sokunknak mégis a gyász és a fájdalom mélyebb harangkongása vegyül; mert benne rejlik, hogy az, akinek hírét, nevét szolgálja, nem lehet az élők sorában.

Ismerve azonban Tamási Áron négy évtizedes alkotói útját, melyen legalább annyi bogáncs hevert, mint babér – most, művének ilyen mértékű megbecsülése láttán, forduljunk el az erőszakosan felénk integető gyászfátylaktól, s legyen inkább a feltámadás ünnepe ez az emlékének szentelt, féltő gonddal és nem kis vesződséggel rendezett múzeumi dokumentáció. Annál is inkább legyen az, mert hírünk van róla, hogy kései elégtétel és engesztelés jegyében zajlott le a minap a távoli Farkaslakán Tamási Áron dolmenméretű síremlékének avató szertartása is.

Az ilyen ünnepségek immár a halhatatlanságba lendült szellemet szolgálják; a porlandó rész hat esztendeje a földé, a szülőföldé – ne zokogjanak fölötte siratók. Éppígy nem illő a nekrológok friss fájdalom táplálta értékelése sem. Az az író, akinek utóéletét már múzeum vagy éppenséggel a nemzet biztosítja, elviseli a szépítgetés és kendőzés nélküli megméretést: ehhez éppen művének lezártsága kínál alkalmas látószöget.

Ennek a feladatnak jó részét az irodalomkutatók már elvégezték, vagy munkálkodnak rajta még. Olyan valaki pedig, aki Tamási Áron küzdelmes pályafutását jóformán a kezdet kezdetétől ismerhette, s akit a mű s az ember iránt eleinte gyermeki csodálat, majd felnőttkori barátság tett elfogulttá, legfennebb arra vállalkozhatik, hogy csapongó vagy el-elrévedező kalauznak szegődjék, egy-egy ponton talán túl sokat időzve, a szülőföld, az alkotói műhely s kiváltképp a művet visszhangzó értékelések látható és láthatatlan emlékei közt.

Kezdjük hát az elején:

A szülőház Farkaslakán, a Székelyföld szívében. Kőalapra magasított, tornácos faház, száz meg száz fenyőszálból s ezer meg ezer zsindelyből csodálatos arányérzékkel egyberóva. A sok-sok hasonló, hegyi világi székely földmíveshajléktól csak abban különbözik, hogy falán most már emléktábla hirdeti: benne látta meg a napvilágot Tamási Dénes és Fancsali Márta tizenegy gyermeke közül az, aki e hónap huszadikán töltötte volna be 75. esztendejét… Olyan emberi arculatú ez a családi fészek, olyan hívogató, hogy az énekes madár, aki belőle erős és nyugtalan szárnnyal messzire és magasra röppent, nem csoda, ha sohasem találta helyét az elembertelenedő arcú nagyvárosok helytelen világában.

Édesanyja arca: a szülőházhoz mily hasonlatos! A homlokát keretező fekete kendő olyanformán árnyékolja két szemét, mint a tornáceresz a két mélyen ülő ablakot. És ez az árnyékos, gond redőzte arc is csupa sajgó visszavárás.

A háznép apraja-nagyja, leány- és fiútestvérei, sógorok és sógorasszonyok, a székely család, a székely falu maga. A nagy bajszok, szemre húzott kalapok és fejkendők, mellyrevalók, a rokolyácskák oly néprajzi múzeumba illők s egyszersmind örökkévalók, mint őseiké Orbán Balázs mostanság előkerült százesztendős fényképein.

Ide kívánkozik, további gondolatmenetünk rugójaként, Tamási Áron egyik feljegyzése, melyben a székely sorsot határozza meg. A hajdanvolt csíksomlyói barátok fegyelmezett kódexbetűire emlékeztető kézírás azt vallja, hogy ezt a magyarok előőrseként megtelepedett néptörzset végzetes földrajzi elhelyezkedése mindennapos harcra kényszeríti, külső és belső ellenfeleivel egyaránt, a történelem folyamán…

Ha hozzátesszük, hogy hasonlóan nehéz küzdelmet folytatott e nép a rendkívül zord természettel is, magyarázatot találunk s székelység legjellemzőbb sajátosságára: a valósággal szemben való szellemi tiltakozásra is. E tiltakozás a valóságnak napkeleti képzelőerővel való átköltésében és színezésében: a játékos és balladás mesealkotásban nyilatkozik.

Tamási Áron műve ennek a közösségi tulajdonságnak legmagasabb megjelenési formája. Alkotói eljárása: a mesék, babonák ősi elemeinek korlátlan és leleményes felhasználása őnála sohasem öncélú játszadozás vagy népszínműi, „elficamodott” góbéskodás. Tamási a tündéries fordulatokat, a rontást oldó és gyógyító csodát éppoly természetességgel állítja a társadalmi vagy érzelmi igazságtevés szolgálatába, mint a nép mesetermő géniusza. Ez az alkotásmód már a húszas években észlelhető; a harmincas években teljesedik ki, majd a negyvenes évek színdarabjaiban ágazik tovább, és – ámbár kevesebb csodás elemmel, inkább csak jelképekkel – később is, mondhatni egész művét végigkíséri.

Ebben a kísérletben, Tamási írói sajátosságainak jellemzésére, aligha van valami meglepő; azért látszott szükségesnek vállalkoznunk rá, hogy magyarázatot találjunk nem egy művének elutasítására vagy meg nem értésére is. Most, több évtized távlatából szembeötlő, hogy éppen az aktívan politizáló, ún. harcos valóságirodalom frontjáról érték a legkomolyabb – és legfájóbb bírálatok, mert hisz ő magát realista, forradalmi írónak tartotta, s emlékszünk rá, hogy Ábellel már 1932-ben megfogadtatja: a szegények és az elnyomottak zászlaját fogja örökké hordozni, bármerre vezérelje is az útja.

És nem kevésbé fájdalmas lehetett neki Bárdos Artúr pesti színigazgató kijelentése, akinél 1933-ban az Énekes madár-ral kopogtatott: „Nem értem… Pedig értek a színdarabokhoz… Nem adhatom elő.” Ezzel a határozott, majdnem rátarti meg nem értéssel ezúttal az ellenkező szárnyon, a liberális polgári irodalom egyik fellegvárában találkozott. És még két évnek kellett eltelnie, míg az Énekes madár, az értőbb Pünkösti Andor jóvoltából, mégiscsak Pesten, először színre került.

Ebben a székely népi játékban – mert, megértéséhez kulcsot kínálva, Tamási az alcímben így nevezi – a szerelmes legényke gyilkos kedvű vetélytársai elől fára menekül; amikor a kegyetlen Bak Lukácsék a fát elfűrészelik, a lombkorona hirtelen legényestül a magasba lendül.

Világos, áttetsző jelkép ez; az előzmények ismeretében tekinthetjük a magasba emelkedő, elpusztíthatatlan művészetnek is, melynek sudarára hasztalan vetik fűrészüket és fejszéjüket jobbról és balról Tamási irodalmi ellenfelei.

És itt látszik helyénvalónak megkockáztatni a feltevést, mely szerint a Tamási-műben sűrűn előforduló állatalakok nem mind a zoológia, hanem sokszor a mitológia birodalmából valók. Ilyenekül tartjuk számon elsősorban a dúvadakat – a farkast, medvét és vadkant – mint az embert létezésében fenyegető erők megjelenítéseit. Ebből következik, hogy Tamási állatjelenetei elhatárolhatók a húszas és harmincas évek erdélyi irodalmának még Móricz Zsigmond által is gunyorosan emlegetett mackóromantikájától!

Ezek volnának a főbb vonások és egyéniségjegyek, melyekből elénk világlik Tamásinak az egyik kortárs szellemi áramlattal, a szürrealizmussal érintkező arca. És tudván, hogy az ilyen áramlatok olykor kettesével, hármasával jelentkeznek, s keresztezhetik, válthatják egymást némely alkotóegyéniségben, természetesnek találjuk, hogy valóság-átformáló népmesékben gyökrező írónktól ez a gazdagító áramlás nem maradt idegen – még ha valószínűtlen is, hogy a Szürrealista Kiáltványban meghirdetett tételeket biflázgatta volna…

De íme, a csapongó és el-elrévedező kalauzolgatás során észre se vettük, hogy egy-két perc óta voltaképpen Tamási műveinek szem perzselő fényű empireumában járunk, ahová méltán jutottak a fölös tisztítótüzek elszenvedése után.

Tamási felfedezői és elismerői olyan írótársak közül jelentkeztek, akik – Ady forradalma után s immár Bartók és Kodály eredményeinek igézetében – vallották a művészeteknek az emberiség ősforrásából, a néplélekből lehetséges megújúlását. Az, hogy Tamási a gáncsok és bogáncsok ellenére is, már első lépéseivel oly bizakodón halad e felé az empireum felé, az ő érdemük is: tudatosították benne a mélyről jöttség és elhivatottság szinte biblikus sugallatát.

Hegyeken és völgyeken átívelő útjának, mint valami szép ívelésű hídnak, ezek a buzdító elismerések és bemutatások a tartópillérei.

Időrendben elsőként említhető köztük Áprily Lajos ismertetése a Lélekindulás-ról, a kolozsvári Ellenzék irodalmi mellékletének hasábjain, 1925 kora nyarán.

A szűkebb hazájában akkor már ismert költő éleslátón jelölte ki az induló Tamási Áron helyét és rangját a magyar irodalomban. Megjósolta, hogy regionalistának, elszigetelődésre ítéltnek fogják tartani azok, akik nem látják, hogy a modern magyar próza felfrissítésére a legtöbb színt s a legegyénibb kifejező eszközöket éppen ez a „regionalista” próza adhatja meg, „mely Tamási művészetében egy feltáratlan világnak, a székely népléleknek üde szépségeit, balladás komorságát és századok során felhalmozott kincseit szép ígéretek beváltásával s hatalmas remények megcsillogtatásával hozza”.

Nem hiszem, hogy elfogultság volna e felfedezői lelkesedéstől áthevült s mégis megfontolt véleményt az említett szép ívű híd alappillérének vagy éppen hídfőjének tekinteni…

Amikor a Szűzmáriás királyfi-t, 1928-ban, Szabó Dezső indulatos támadása éri, e hídfő elég erős ahhoz, hogy a rettentő dérrel-dúrral nekivágódó dorong ne rombolhassa le.

Az első elismerésnél magasabbról és messzebbről, a Nyugat hasábjairól érkezik Tamásihoz új, örvendező üdvözlés: Babits Mihály, az első Ábel-könyvet ismertetve, lelkesen dicséri Tamásinak a magyar irodalomban egyedülálló, mítoszteremtő erejét, s könyvében a nép ama „mély és íratlan” kultúrájának letéteményesét köszönti, melyről Herder írt valaha.

Érdemükhöz méltó, illusztris helyre kerültek ebben az empireumban Németh László, Féja Géza és Illés Endre esszéi és tanulmányai is; ők azok, akiknek a legtöbb köszönhető Tamási művének elfogadtatása és terjesztése terén. Az ő ide vonatkozó írásaik – kiváltképp a Féja könyve – sokkal ismertebbek, semmint idézni belőlük szükséges volna.

Ugyanez áll Tamási Gáspár életrajzi művére, a Vadon nőtt gyöngyvirág-ra is, melyben az író öccse tiszta, harmatos szókinccsel hozza közelünkbe a szülőfalut, a családot és annak nagy íróvá nőtt fiát.

Végezetül ne maradjon említetlen Illyés Gyulának 1970-ben elhangzott s a Múzeumi Magazin-ban megjelent nyilatkozata sem, melyet az idáig vezető híd immár túlsó parton emelt, erős hídfőjének tekinthetünk. Illyés Tamási Áront Lorcával és Jeszenyinnel hozván párhuzamba, művét a kortárs európai irodalom fő vonulatába helyezi.

Tamási útja a Magyar Panteon felé, megnyugvással látjuk, jól megépített. És eljöhet az a kor, melyben az elszikesedés fenyegette, nyelvükben elszürkülő, civilizációs ártalmaktól szenvedő lelkek eddig nem észlelt szomjúsággal zarándokolnak, egyre sűrűbb csapatokban, műveinek havasi tisztaságú, ezer színes virággal illatozó fennsíkjára.