Játék a színpadon

Kezdetben vala a játék. Csak azután, nagy későre születtek meg a játékszabályok. De nem a szabály az örök, hanem a játék. Mint a majomban az utánzás, úgy benne van az emberi természetben. A szabály ezzel szemben koronként változó, ízlésformákhoz alkalmazkodó; legfennebb viszonylagos halhatatlanságot biztosít magának egy-egy hatalmas kultúrkör kitermelte megnyilatkozásában, mint amilyen például a görög dráma.

A szabályokat meg lehet tanulni; lehet valaki kiváló futballbíró úgy is, hogy a játékszabályok csak a fejében vannak, ő viszont még egyet sem rúghat a labdába, mert esetleg gerincsorvadásos. A játékhoz tehát képesség kell, főleg ösztön. S minél erősebb valakiben a játékösztön, annál konokabb ellensége a játékszabályoknak. Azt szeretné, hogy ezentúl az ő ösztöne diktálta törvényekhez igazodjanak. Hol hagyta Shakespeare a görög dráma vagy a korabeli színpad nyűgeit? Széles, lobogó játéktermészete nem ismert szabályt. Pirandello is mit csinált? A XIX. századi európai polgári dráma korlátait rúgta szét. Az ördögtől se félt; maga mögött érezte az egész Szicíliát, a nyugtalan hajósnépek maradványaiból ötvöződött neolatin szigeti népet, mely bízvást e nagy fiába sűrítette minden különösségét: forró vérét, vakmerőségét, a helyváltoztatás ösztönét s utoljára, de nem utolsósorban: a tarkabarka maskarádékban edzett, még a pogány istenkultuszokból örökölt, fékezhetetlen játékosságát, alakoskodását.

Tamási Áron a mi Szicíliánk, Szikulia fia. Viszonyainkhoz mérten bátran érezhet annyi ősiség-hátvédet maga mögött, mint Pirandello, akit különben utolsó színműve óta szeretnek vele kapcsolatban idézgetni. A hasonlóságkeresés gyakran önkényes és ritkán szerencsés módja a megvilágításnak; nem is óhajtjuk műveiket egybevetegetni, csupán a háttér rokon jellegére mutatunk rá. A játékosság a székelység legjellegzetesebb sajátosságai közé tartozik, majdnem faji bélyeg, sőt, meglehet, hogy éppen az egykori teljesebb s érintetlenebb ősi magyarság e szigetének épségben megőrzött szellemi tulajdonsága. Éppen ezért lelkiismereti kötelesség volna elmélyülten figyelni a Tamásin át kibuggyanó megnyilatkozásaira. Minden előítéletes gyanakvás, eleve feltett fekete pápaszem és fülvédő nem más, mint a ritka magyar tehetséget gáncsoló irigység jelképe.

Tamási Áron eddigi darabjai is egyaránt nyugtalanítóan hatottak, színigazgatókra, közönségre, felkent és felkenetlen ítészekre is. Vagy egyáltalában nem tudták – ezeket a játékokat – eddig ismereteik közé helyezni, vagy ami súlyosabb rájuk nézve, a művek hibájává konvertálták az előlegezett rosszindulatot; lelkükben, agyukban hiányzott vagy más ismeretanyaggal volt feltöltve az újszerű élmény befogadására szükséges rekesz. Most azonban, a Csalóka szivárvány-nyal, legtöbbjüknek végképp csütörtököt mondott az ítélőkéje. Nem is csoda, ha az ember meggondolja, hogy ők már réges-rég nem a játékot keresik a műben, hanem az embert mögötte vagy egyszerűen: a szabályt. Viszont szabályt – s ezt készségesen elismerjük – vajmi keveset kaptak a Csalóka szivárvány-ban. Mert ez a mű elejitől végig játék; kápráztató, minden értelmi éberségünket, szívünket, lelkünket egyformán lebilincselő, tűzijáték elevenségével, aranyhalak fickándozásával ható emberi commedia. Nem azért, mintha nem komoly vagy nem tragikus kérdést boncolgatna benne a mindig lelkéből szóló Tamási Áron, hanem mert ezt a keserves problémát (minden ember vágyát az önmagából való kilépésre, kereteiből való kitörésre, feljebb rugaszkódásra) bőséges, dúsan áradó játékossággal fejezi ki, mintegy így akarván, nem is éppen megfoghatóbbá, de nyugtalanítóbbá tenni. A mű magja az alakulóban levő társadalom egyik legjellemzőbb problémája, s mint ilyen, örök emberi: lehet-e teljes ember, hasznos ember, a feltörekvő első nemzedékbeli, vagy – ha lelkiismerete a parvenüségtől meg is óvta – örök meghasonlott, helyzeti zavarokkal küzdő, nyomorodott lélek marad? Tamási székely – tehát magyar – viszonylatban, hősére vonatkoztatva, ha jól értelmezzük, negatív feleletet ad. Tanulsága: csak egy életünk van; osztódni lehet ugyan ennek a nagy ember-protoplazmának, de kérdéses, hogy átvészeli-e az osztódás megrendülését… De miért kellett ennek a problémának székely helyi színt adni, a cselekményt székely környezetbe tenni – kérdezhetnék ugyanazok, akik Czintos Bálint alakját kiutasítják Csaba vezér honszerző unokáinak egészséges, álszakállt sohasem öltő, uraságoktól levetett malaclopó kabátot s egyéb ruhadarabokat soha fel nem öltő társadalmából. Ennek igen egyszerű a magyarázata: Tamási székely. Természetes, ha tételeit, kérdéseit nem a holland osztrigahalászok körébe helyezi, hanem inkább szülőfalujába. S mert alakjait bizonyára nem légből kapja, hanem egytől egyig az emlékezet gazdag mezejéről támasztja életre őket, eléri, hogy – a kísértetszerűen rémítő Kunddal egyetemben – valóságos és nem árnyékalakok.

Hús-vér mivoltukat, úgy tetszik, nem a budapesti ősbemutatón, hanem a kolozsvári előadáson sikerült döntően megmutatni; s ennek a ránk nézve egyrészt örvendetes ténynek színészeink és rendezőink Erdélyben gyökerező voltában rejlik a magyarázata. A nem székely s nem erdélyi Kiss Ferenc művészetének janningsi méretei, szerepének nagy lélektani helyzetei sem domborodhattak volna ki ilyen arányokban, ha Tompa Sándor, a józan és patriarkális, kövér ellen-Mefisztója nem kíséri Ő-Faustságát a maga istenadta székely szójárásával, bölcs humorával. S mi lett volna, ha Kund Ottó, doctor juris és bölcselő, tört egyéniségéhez Mihályfi Béla nem ütötte volna meg oly tökéletességgel az alaphangot? Valóságos hangvilla volt. Hát még akkor mi lett volna, ha Homály szerepében nem Csóka József settenkedik be a színpadra, hogy óriási jelenetével, mely inkább jelenés – néhány rettenetes, szíven fogó percre a játék fenséges kék lángnyelveit lobogtassa a színpadon – mert ez a Homály-Kund (Csóka-Kiss Ferenc) kettős, a darab ama pontja, ahol hirtelenséggel kitetszik, hogy a vélt öncélú játék s a némán, szavak nélkül is elképzelhető maszk – tánc, valóságos balett, az új Tamási-mű sűrített lényege, veleje. Nem szerzett még magyar író közönségnek ehhez fogható döbbenetes perceket! Mintha valakinek az élete forgott volna kockán… Hát vajon Bodó György kocsisán nem érezhette az ember, hogy alakítója pontosan megfigyelte a kolozsvári, zöld kalapos szolgalegényeket? Ennek a nagyra hivatott fiatal színésznek (aki már valami főbb szerepet is mégérdemelne!) minden szava és mozdulata, a hangszálak és az izmok együtt feszülő, rendkívüli összjátéka volt. S általában, az egész együttest érdemli dicséret, amiért gondoskodtak róla, hogy a Csalóka szivárvány alakjai – akik Budapesten fanyar szenvtelenség vagy egyéb nem szerzői mulasztás folytán váltak árnyékalakokká – a szerző által beléjük lehelt nagyszerű, virgonc életet éljék. Nem éreztük-e sokan, hogy még ebben a kicsi fiúban is, aki Abát alakította, ugyanaz a nyüzsgő, s bőrében nem férő játékosság van jelen, amely Tamási Áronra olyan jellemző?

Tompa Miklós, a színpadi avantgarde hivatott rendezője, mindenütt helyesen, congeniális otthonossággal értelmezte a szöveget; az alaphang megadása, tudjuk, részben rendezői kötelesség. S Tompa Miklós, mint Tamási földije, biztos érzékkel követte emberanyaggal a szellem követelményeit; nagy érdeme a nagyszámú szereplő teljes összehangolása. Apró rendezői tévedésnek fogjuk fel viszont a színpadnak első felvonásbeli túlságos világos voltát („medveember” szobája!) s az utolsó jelenet túlhangsúlyozott gyermeksírását; a jelenet, elismerjük, nehéz. Jobb lett volna egészen „eltompítani”.

Kolozsvár közönsége, ha hamis művészi termékek habzsolása még nem rontotta meg műélvező érzékeit, ha van benne hajlandóság lelkesedni az újszerű művészi hitvallásnak ez erdélyi megnyilvánulásaiért, s ha érdekelt abban, hogy a magyar színjátszás szükségszerű megújításának, bár közvetett módon, részese legyen, Tamási Áron vállalkozását csak lelkesedéssel fogadhatja. Még ha nem is értené meg töviről hegyire a Csalóka szivárvány-t, igyekezzék belemélyedni, fogja fel úgy, mint valami nyugtalanító, először hallott zeneművet, melynek igaz megértése csak elmélyülés, többszöri átélés eredménye lehet. Az ítélkezés mindig fontoskodó kritikusok dolga: ezek egy-egy jelentősebb bemutatón alkalmasint szeretnék megmutatni, hogy ők is vannak a világon. Ők – s ezt ne felejtsük el – maguk is elkövettek egynéhány ötfelvonásos sorstragédiát, azonban az isteni deszkákig nem vergődhettek művükkel, ha a hely, idő és cselekmény egységének immár háromezer esztendeje érvényben levő törvényeit mégúgy tiszteletben tartották is.