Köszöntőlevél Dsida Jenő 70. születésnapjára

Kedves Jenő!

„Hetvenedik születésnapod alkalmából szívből kívánom, legyen erőd, egészséged, munkakedved – őszikéid után – télikéiddel örvendeztetni olvasóid egyre sokasodó, lelkes táborát…”

Ilyenformán köszöntenélek, ha élsz, s ha címedet tudom.

Már 39 éve, hogy nem élsz, legalábbis „romló földi másod” szerint – de lám, három-négy versed elolvasása elég, hogy olyan életteljesen, virulóan jelenj meg előttem, mint amilyen időtállóak a verseid.

Arcod örökifjú, szeráfi bájú arc, mint ezen a fényképen, melyen kerekded márványasztalka mellett olyanformán ülsz pályatársaid félkörében, ahogy legjobb emberei közt a féltett, óvott fiatal Dávid király ülhetett. (Rendkívüli fényképészbravúr vagy a véletlen műve, hogy az asztal lapját egy jól kifaragott, olajos képű fapofa tartja, mintha valamiféle megbízatással kuporgott volna oda.)

Tehát írok neked, az örök életűnek, habár fogalmam sincs, hová címezzem a levelet. Erről magad tehetsz! Földi életed idején oly sok változatban képzelted el s jelölted meg leendő tartózkodásod helyét, mintha a téged „nyomon követő ellenségeid” elől akarnál elrejtőzni az idők végezetéig. Szerényebb, szorongásos perceidben havasi kalibában reméled megtalálni békés remeteotthonod; máskor, bizakodóbb hangulatban, hatalmas parkot választasz tanyádul, s fekete kalapban, lobogó köpenyben sétálsz, a háttér: kandikáló nőalak a kastély ablakában… És amikor meglegyintenek a halhatatlanság sejtető fuvallatai, a Cassiopeián is túlra röppensz, ahol „egy állomáson, mely meszelt, parányi, Kuncz Aladár fogad és Kosztolányi”.

Legszívesebben erre az állomásra címezném e levelet. „Egyszer megtalálnak, meg kell találjanak” ezek a sorok. Avagy miért higgyem feltétlen bizonyossággal az ellenkezőjét: hogy nem vagy sehol.

Születésnapi ajándékul furcsa örömhírt közlök veled, Jenő – s voltaképp a tollat is ez adta kezembe: sehol, semmiféle könyvesboltban, de még a bolhapiacon sem kaphatók, épp ezért lázasan keresettek a versköteteid!

Kinek, minek tulajdonítható, hogy mindenütt, ahol magyar él, lopkodják a könyveidet, Jenő!? Bizony, mint a korán érő, muskotályos csabagyöngyét az énekesmadarak, olyan megható mohósággal orozzák, csenik el a köteteidet. A magam kárán is tapasztalom ezt. Eltűntek, elillantak, „lábuk kelt” – egyetlen könyvem sincs Tőled, Jenő! És ugyanez a sors érte az apámnak dedikált két első kötetedet, s a későbbi, már dedikálhatatlanokat egyaránt. S most bánhatom, hogy miért nem szereltem könyveidre ravaszdi kereplőt, vagy nem foglaltattam rézlapok közé, s verettem láncra őket, mint legféltettebb kódexeiket a hajdani írástudók – a könyvnyomtatás és géperejű sokszorosítás feltaláIása előtt.

Habent sua fata… – mondod erre, s mosolyogva legyintesz. Való igaz: a könyveknek sajátos sorsuk vagyon. Emberi akarat nem befolyásolhatja abszolút mértékben minden könyv végzetét. Lehetséges egy képzeletbeli vonal, amelyen túl már a költői művek földi döntésektől független pályán keringenek – közelednek vagy távolodnak –, akárcsak az irányító központból elbitangolt, ember gyártotta csillagok. És itt kezdődik az igazi halhatatlanság. A manipulálhatatlan!

Egyébként Neked ez nem lehet újdonság. Idestova négy évtizede gyűjtheted észleleteidet; s eljött az ideje, hogy híveid és nem híveid épülésére megírd a Halhatatlanságra Vezérlő Kalauzt. Ehhez az esszéhez néhány földről való adattal szolgálhatnék, melyek érdeklődési körödön kívül estek alkalmasint.

Először is: népszerűséged fordítottan arányos köteteid számával – és példányszámával. Magyar költő talán Csokonai óta nem szerzett elsőrendű csillagrangot ilyen alacsony példányszámú verskötettel! Ha a számukat ötven év leforgása alatt 15 vagy 18 ezerre becsülöm, talán a kiadók javára tévedek.

S aztán itt van a kezemben a Hét Évszázad Magyar Versei-nek III. kötete (1972-es kiadás) – ez az érzékies tapintású, fekete marokenbőr kötésű, arany címbetűs könyv – mint egy püspökkézbe illő Biblia!… De, íme, a XX. század holt és eleven költői közt 1174 oldalból csak tizenkét oldalacska jut osztályrészedül. Nincs itt valami aránytévesztés, kérdezem magamban, s azt is, hogy a végtelen lovagiasságáról ismert igazságbajnoka, József Attila, erről tudomást szerezve, nem ajánlana-e fel egy marlborough-i gesztussal a neki megérdemelten juttatott száz oldalból akár negyvenet is?! (A köztetek történt levélváltás hangja megengedi ezt a feltételezést.)

Hét Dsida-vers hét évszázad magyar versei közt!… Nem valami szerkesztési szűkmarkúság-e ez – töprengünk tovább –, utóvégre 1972-ben műved már rég felszabadult a hibernáltság állapotából, melyet valakik, többszörösen csalhatatlanok, szülőhazádban hozzávetőleg húsz évre szabtak (és ebben tisztelt és nagyra becsült román költőtársad, Blaga Lucian műveinek sorsában osztoztál – azzal a különbséggel, hogy Blagát azóta a románok a legnagyobb költők rangjára emelték, s műveit „az Úristen minden nyelvére fordíttatják” – hogy Coresi diakónust idézzem…) A jégtörés és -felolvasztás bátor vállalkozását nálunk már 1958-ban elvégezte a Szépirodalmi Könyvkiadó, amikor Tóparti könyörgés címen 1500 példányban hozta forgalomba válogatott verseid, Á. L. megfontoltan nagyra értékelő előszavával… Ezt 1965-ben a Magyar Helikon bibliofil, liliputi Dsida-kötete követte (Arany és kék szavakkal, Katona Tamás szerkesztésében és utószavával), mely 3700 példányban ugyan, de mindössze harminchét verset tartalmazott, az Angyalok citeráján anyagából. Sőt, „közkézen forgott” már 1966 óta a bukaresti Irodalmi Könyvkiadó Versek című gyűjteményes Dsida-kötete is, melynek előszavában veled egyívású pályatársad, Szemlér Ferenc – aki jó egészségben érte meg a minap hetvenedik születésnapja ünneplését – minden eredeti versed eljövendő kiadását meri remélni, és „helyesen sejtett tényként” szögezi le, „hogy Dsida Jenő költészete szellemi örökségünk elvitathatatlan része…” – és hogy – „…saját múltunk eltéphetetlen szálakkal kapcsolódik irodalmunk jelenéhez és jövőjéhez”.

Ne legyints és ne csodálkozz hát, Jenő, ha akadnak, akik a fenti adatok ismeretében keveslik ezt a számmágiára gyanús hét Dsida-verset hét évszázad magyar költészetében, és nem szeretnék azt hinni, hogy ez a szám eggyel-eggyel csak évszázadonként emelkedik…

Persze, ott, ahol rejtőzködsz, ezzel csak dicsekedhetnél, ha a szerénység és elhúzódás nem tartozott volna fő-fő jellemvonásaid közé… Mert a szűnni nem akaró ellenszélben, íme, egyetlen mozdulat nélkül, olyan mesteri lavírozással emelkedsz mind magasabbra, mint a kiterjesztett szárnyú viharmadár, amikor nyugodtan csillogtatja rejtélyes tudományát a nyugtalan vizek felett.

Miért ne bizakodhatnám tehát én is abban, hogy emelkedésed röpíve még akkor sem volna megtörhető, ha hirtelen százezer példányban szórnák piacra összes verseid?… Az ilyen gazdag, változatos mondanivalójú költő hitele olyan mértékben emelkedik, ahogy tartalomban, formában alább száll a költői termés átlagszínvonala.

Verseid a humanizmusnak: a szegényekkel, megalázottakkal, elnyomottakkal való, olykor-olykor forradalmi ihletésű együttérzésnek, elszánt pacifistaságnak valóságos breviáriumát kínálják – csak össze kellene gyűjténi. A halálközeli sejtelmesség, a földöntúlra mutató sugallatok, a rémült jelzések és vészkiáltások, filozofikus töprengések külön kötetbe szedhetők. A muzikális és formai remeklések, „az abszolút harmóniaérzékből” fakadt mesterművek – melyek túlszárnyalják a feltételezhető Kosztolányi-előzményeket is – egyenest a verstani példatárokba kívánkoznak!

Végezetül pedig, amikor a közelgő halál és a közelgő világháború árnyékában, rossz közérzettel, s a „valamit még el kell mondani” külső és belső parancsára, cicorázó lantodat felakasztottad: Dávid rozsdás hárfája után nyúlt fehér, törékeny kezed, hogy a Psalmus Hungaricus-t elzokoghasd. (Ady ugyanezzel a hárfával, szintén ült a Babiloni Vizeknél, és síri, hideg szélben nemcsak magát siratta vala.) Kiteljesedett költőséged, krisztusi emberséged megrázó tanúsága ez, biztosíték arra, hogy – ha megéred az emberség és az emberiség legszörnyűbb megpróbáltatásainak esztendeit: senki se tudja beléd fojtani húrhíjas hárfával kísért, fejhangú jajveszékeléseid és átkaid!…

Levelem hosszúra nyúlt. Sokatmondó, versben sűrítő szerettem volna lenni, szemem előtt Kuncz Aladárhoz írt verses leveleid lebegtek – de utolért a pózai bőbeszédűség. Ne ítélj meg ezért! A tavaszi, boldog versáradásról bőven lehetnek emlékeid, de arról fogalmad sem lehet, milyen kegyetlen az őszutói versdermedés. És szolgáljon mentségemül az is, hogy az elmúlt négy évtizedben Rólad írtam másoknak, most Neked akartam írni Magadról, legfeljebb érintőleg másokról. Bocsásd meg hát, ha netán untattalak, elrabolván néhány percet – apró részekre fel nem osztható „egy-egész idődből”.