„A költő feltámadása”

1935. Levél Dsidától – első és utolsó levél. Ne sértődjem meg – írta –, de figyelmeztetnie kell, hogy az Erdélyi Helikon-ban megjelent Janus Pannonius-fordításaim disztichonjai imitt-amott sántikálnak… Milyen kár! – különben csak gratulálhat, hogy úgyszólván gyermekfővel ilyen kemény fába merem vágni a fejszém… Megrendültem. Áthatott a szememben tökéletes formaművész bátya abszolút igaza. Azé, akinek „szerettem drága verszenéjét”, mert Csokonaiéval vetekedő kristályosnak, Mozart muzsikájához hasonlatos, derűs csörgedezésű hegyi pataknak éreztem, s egész addigi művét – nagy versei, a Hulló hajszálak elégiája, a Tízparancsolat, a Harminc év közelében, a Tükör előtt, akkor még nem születtek meg – egy eszményi barokk flamboyant remekének tartottam!… Milyen gyászos és milyen tarthatatlan volt mentegetőző válaszom, melyben egy megpirongatott nebuló álokoskodásával adtam kifejezést abbeli reményemnek, hogy poétikai botlásaimat őrajta kívül legfennebb ha Babits Mihály veszi észre…

Most már jobban tudom, milyen írói és emberi magatartás íratta vele azt a levelet (egy koporsószerű fiók mélyén lepi a pesti korompor, mint valami kallódó drágaköves boglárt, melynek csillogása azonban időtálló és rozsdafoghatatlan!). Bár a pirongatás annak a gyermeknek is szólhatott, akit bennem még mindig láthatott: a húszas évek végén sokszor járt ki apámhoz a Szamos-parti nyaralóba – girardi kalapban, könnyű sétapálcával, fehér pantallóban és kék lüszterkabátban – s alig méltathatta különösebb pillantásra az öröknek vélt nyarak fürdőnadráguniformisos, labdával vagy horgászbottal rohangáló fiúcskáját – aki most, íme – talán még mindig mezítláb – Janus Pannonius fordítójaként áll elébe… Igen, a provincializmus, a borzasság, a Parnasszuson táncoló mezítlábasság ellen még öltözködésében is tiltakozó európai szigetember megnyilatkozása volt, aki Kuncz Aladár időnap előtt megüresedett írófejedelmi trónusának egyenes jogutódjaként tarthatta magát számon a harmincas évek erdélyi magyar irodalmában. Kultúrában, társadalmi érintkezésben folytatni akarta s folytatta is ezt a példaadást; és, oltalmazó szárnyait, serkentő spiritus rector-ságát éppúgy terjesztette ki a kezdők felé, ahogy annak idején elődje és mintaképe őfeléje. S valahol például rikító színű nyakkendőben vagy a kor hóbortja szerint szabott bornyúszájú nadrágban csípett volna el, bizonyosan akkor is szerét ejtette volna, hogy értésemre adja helytelenítését…

1944. Nyár. Állok B. K. Gy. barátommal – Dsida szatmári földijével és tisztelőjével – a monumentális formájú, nem az ő kisded termetéhez, de költői érdeméhez mért mauzóleum előtt. A Házsongárdi temetőben, a „legszebb kertben” az utóbbi hetekben ijesztően megsokasodtak a friss sírok: az új földfoglalók a június eleji szőnyegbombázás áldozatai. A csendes, kisvárosiasan lépésben terjeszkedő sírkert egy csapásra valami metropolis futószalagon működő intézményévé változott: folytonos lódobogás, patkócsikorgás, gyászszekérnyikorgás a meredek utakon, hol itt, hol ott feltörő zokogás, deszkák dübörgése, őrült, sikongó harangszó a kápolna galambdúctornyából. Ez a temető: néhány száz négyszögölre sűrítve maga a háború szaggatta Európa! S mindez a szörnyűség a szeráfi, az angelicus költő lantjára vajon miféle hangokat kényszerítene? Győzné-e játszani, remekbe csendülő rímekkel, hibát nem ismerő formákban feldolgozni, kifejezni az apokaliptikus méretű borzalmakat – vagy úgy visítana fel disszonanciába fúlva, mint Mozart Adagio és fúgá-jának szívet tépő végakkordjai? Bizony, még az ő tökélyt kereső formáit is szétvetné ez az iszonyat – még jobban, mint élete végén írt siralmas Zsoltárában, melyért életbeli, halandó ellenfelei által oly súlyos posztumusz ítélet alá vettetett… Igen, most már nemcsak a saját népéért, de az egész teremtett emberiségért szakadna ki a nőiesen gyöngéd lélek, e törékeny és fennkölt humanista égbe törő psalmusa!… Talán neki jobb itt, a betonbarlang mélyén, a vasajtóval elzárt, ólommal lepecsételt nyugalomban – irigyeljük –, és fejcsóválva, fintorogva bámuljuk az ismeretlen tisztelő által vasajtaja kampójára aggatott óriási, vörös fénymázas konzervbödönt – benne lecsüngő, fonnyadt virághullák –, melyen francia gyár felirata hirdeti: Purée de tomate. Mi ez? Hogyan kerül ide oly messziről?… S megtaláljuk a magyarázatot: német hadizsákmány, tartalma valami kantinban táplálhatta az elő- vagy visszavonuló hadsereget… S aki idehozta, talán a szemétdombról, tán eszébe sem jutott, hogy maholnap az egész város, az egész Európa egyetlen óriási purée de tomate-tengerré változik… És furcsa émelygéssel búcsúzunk a „rothadó királyfi” nyughelyétől.

1962. Nyár. Ugyanott – az iszonyú konzervdoboz emléke kísért – ennek nyoma sincsen. Ellenben két cserépváza, megfelelő kovácsoltvas tartóban, ajtaja két oldalán… És bennük friss virágok, és mindenütt, ahol csak beszúrható vagy letehető: virágszálak, bokréták. Kik hozhatták? – tűnődöm, míg útitársnőm kegyhelyre megérkező zarándok megilletődésével helyezi el csokrocskáját a vasajtó szellőzőrésében… Kik hozhatták? Fiatalok, mint ő, vagy régi, megkopott rajongók, esetleg kései viszonzásul a tőle kapott bukétákért?… Hiszen válogatott verseit jó öt esztendeje s mindössze 1500 példányban adták ki Magyarországon, s ez vajmi kevéssé magyarázhatja ezt a népszerűséget… Még szerencse – gondolom keserűen –, hogy nem tíz- vagy annál is több ezer példányban került forgalomba, most szénakazalnyi volna itt a virág, ki se látszana alóla a kis mauzóleum, s a mi virágunk annyi volna, mint csepp a tengerben… Vagy talán úgy gondolták, akik a példányszám dolgában határoztak, hogy Dsida Jenő halhatatlanságához ennyi is elég, s akik a „pult alól” nem tudják megvásárolni, ám terjesszék kéziratban, felelevenítésre kényszerítve egy már-már feledésbe merülő középkori hagyományt…?

Ilyen gondolatokat forgatva olvasom a homlokzaton maga szerezte epitáfiumát:

Költő öntudatosabb szerénységgel nem is arrogálhatja műveinek halhatatlanságát, mint Dsida tette a korai haldoklás keserűségében. Most azonban, halála 25. évfordulóján végre leróhatnánk tartozásunkat; lehet-e alkalmasabb és illendőbb időpontja egy nagyméretű s magasabb példányszámú Dsida-kiadásnak? Mert hisz, ha a költő nem is rohanna el „alkonyi fényben egy lángszínű lepke után” – mégiscsak ez volna méltó feltámadása.