Dsida Jenő utolsó kötete

 

Két magyar költő utolsó verskötete forgott és forog ebben az esztendőben az emberek kezében, a József Attiláé és az erdélyi Dsida Jenőé. Mindketten fiatalon hagyták itt az egyre izgalmasabbá váló Európát, melynek szomjas, kultúraéhes, kultúracsömörös fiai voltak. Posztumusz köteteiket azóta a kényszerű véglegesség glóriája vonta be; halálukkal tettek saját fejükre babérkoszorút.

Szegény Dsida Jenőt alig ismerték Magyarországon; működése Erdélyhez kötötte, s habár az anyaország elismerése jólesett volna, szomorú fátum feledtette őt ki az itteni nagy folyóiratokból. Így maradt aztán fájdalmasan muszáj-erdélyinek, ahogy fájdalmasan, de büszkén marad örökre magyar a magyar író, hiába álmodozik Európa ráeső, sugárzó tekintetéről.

Most, hogy már nem él, most kezdik észrevenni voltát, s késő meakulpázással hasonlítják össze önkéntelenül az érdemtelenül körülhordozott s szentségtartóként fel-felmutogatott műbabérosokkal… Eltűnt, „mint régi halk legendák” – hogy lénye visszhangja, valami kedves, őszesti gyümölcsfazsongás, lelkünkben örökre megmaradjon.

 

*

 

Dsida Jenő lelkivilága zsúfolt díszítésű, örökégős, cifra sírkamrás velencei barokk templomocskához hasonlatos, melynek zsongó csendjébe a harangszó szinte belehal. Úgy tele volt belső csodáival, hogy alig látta maga körül a való világot. Ezt a zsúfolt belsőt azonban szívesen mutogatta, szívesen s diadalittasan hordozta meg a kinti való előtt, kérkedő áradozással. Törékeny testű lények öndíszítő módszere, kicsi virágok nagy illatozása: ez a Dsida Jenő kedves, emberi magamutogatása.

Ezt a gyermekes, izgalmakban dúskáló világot vetíti a valóságba, s a neki használhatatlan külső mindenséget gyermeki csökönyösséggel formálja a maga hasonlatosságára. Fantáziáját beleélésre, agyát hivésre kényszeríti, s a maga használatára valami másodlagos vallást, gyermekkori templomélményeinkre emlékeztető hitet alkot.

 

Éjjel a szobámban Angyalok motoztak és takaróm alatt meg-megcsiklandoztak –

 

Szeretné velünk is elhitetni az édeskés csodát. Máshol kéjes önfeledtséggel s túlontúl költői valóságfeledéssel lendül bele az ad infinitum tündérkedésbe vagy némely virág-meseszerű angyalkalandba. Így népesül be a földi tartomány nipp szentecskékkel, tündérkékkel és angyalokkal, s valami Wurmland-szerű birodalom kerekedik belőle, nem is annyira az ember, mint inkább a költő saját javára és használatára…

Mintha a kései barokk világból maradt volna itt, mintha egyenest egy cicomás templom oltára mögül ugrott volna a harmincas évek kellős közepébe, két évszázados álom után. Girardi kalapot kerítettek neki kedvelt angyalai, kicsi gombos cipőt, fehér nyári nadrágot s kék lüszterkabátot… Ez volt a transzszubsztanciáció… Csak azok nem törődnek bele a valóságba, csak azok nem fogják fel érdeme szerint a föld pozitív természeti csodáit, akik álmodozásban élnek: álommá válik lassan a valóságuk is.

A természetben barokk díszleteket lát, áhítata mindig önszemlélő, túlfűtött, áhítatélvező áhítat, tükörbe nézés. A szerelemmel is ekképp lehetett: jó volt az általános szépítéshez, a világ átköltéséhez, kellettek az önélvező széptevések, leleményes vallomások.

S ha addig nem is lett volna, a versírást Dsida Jenő találta volna fel. E nélkül a neki magasfokú pozitív életérzést adó mesterkedés nélkül világa el sem képzelhető. Olyan, mint a tüdő lélegzése, mint a szerelem, mely minden létezést megkoronáz.

A késő barokk magyar költőkre, Faludira és Amadéra kell gondoljon az ember – az elsőre töprengéseiben, a másodikra dévajkodó, csintalankodó suttogásaiban, csevegésében.

Csupa barokk rímjátékból, rímötletek egymást követéséből áll költészetének fiatalabb kori fele – s ez az eddigelé ismertebb Dsida –, amikor is hiányzik még verseiből a lélekbeli és űrbeli előlétezés (mely minden igazi vers kritériuma!), hiányzik a sorsszerű eleve elrendelés. (Sainte Theréze de Lisieux, A tó tavaszi éneke stb.)

Barokk képzeletéhez illően szereti a stíluspróbálgatásokat, úgyannyira, hogy majdnem minden régebbi verséhez feltételez az ember valami – talán sohasem létezett – mintát. Természetes hát, hogy Csokonairól emlékezvén – csokonais formában teszi, mégpedig a legagyafúrtabb játékosság próbára tevő versmértékében: A reményhez dallamára.

Ezt az életpótló játszadozást azonban az elérhető legmagasabb szinten űzi, s a legnagyobb találékonysággal, a magyar nyelv gazdagságára nagyszerű példákat szolgáltató, ötlettársító képességgel bonyolítja le; megmutatván ugyanakkor azt is, mint lehetséges rímenként fel-felmerülő fogalmakat oly meggyőzően tartalmasítani, s olyan logikai rendszerbe kényszeríteni, hogy senkiben se merüljön fel a kétség: lehetséges-e, hogy az első verssor születésekor az utolsó még homályban lappangott, s nem csak a rímjáték kínálta eszmetársítás bojtjaként került oda…

A Tükör előtt, nagy verses regénye mutatja ezt leginkább, az a költemény, melyet utolsó életnyilvánulásaként, kétségtelen halálsejtelemtől ösztökélve, a nagyot alkotás és magát időbe lopás tudatával alkotott remekbe. (L. A pántos kapukon túl című fejezetet.)

Ilyen versszakokra gondolunk:

 

Ó, mert kaland, ugyan mi volna más, mindaz, mi vélünk itt azóta történt, hogy élni hítta valami varázs a semmit és mi forgó zsebtükörként vigyázzuk, merről jő a villanás s egymásra tükrözgetjük az örök fényt. Mi lesz, ha tükröd, mely fényért eped, holnapra megvakul és elreped?

 

Aztán itt van másik példának, költői nagyságát mérő súlyegységnek a Harminc év közelében Tóth Árpád-i tündökletessége, eleve szerkesztettsége s különösen utolsó strófáinak lelket szétfeszítő végtelenbe áramlása. A Hulló hajszálak elégiája pedig egy „talált téma” lehető legalaposabb kidolgozására példa. Mindkettőnek utolsó részében éri el Dsida azt a költői szuperlatívuszt, amelyet magyar költő ebben az évtizedben művészileg csak elérhetett.

Azon az úton, amelyen a teljesülés, a magára találás és világhelyzet-meghatározás felé haladt, apránként levetegette az öncélú rímelgetés ifjúsághoz tartozó modorát („elhullnak a szép hullámos hajszálak idővel, előtűnik a koponya”), s gondolatiság, kitervelés-építkezés, versben filozofálás felé volt érkezőben. Sőt, mint bizonyos kőnyomású titokzatos versei mutatják – volt még ideje utolsó esztendeiben az erdélyi magyar kisebbségi sors elzokogására s világba kiáltására. Kétségtelen: ha meg nem kell vala halnia, valami Rilke-szerű, erősebben gondolati költészetnél, puritánabb szabatosság fokán állapodott volna meg, s valaha úgy tenkinthetnének vissza művének játékosabb részére, mint kötelező ujjgyakorlatokra, melyek minden kiteljesedő, nagy művészet feltételei. Bízvást hisszük, az igazi, a végleges Dsida a Tükör előtt, a Tízparancsolat, a Harminc év közelében költőjét folytatta volna. De most már „az éjszaka dudvás, fülleteg alja rejti a bomladó királyfit” – harminckét éves korában! Eltűnt Kolozsvár utcáiról, szerkesztőségeiből, kávéházaiból, a Szamos-part berkeiből, el magából Erdélyből. Nagyra menendő műve korai halála által nyer útra indító megbecsülést és szárnyalást. Ahogy ez már az ifjan elhunyt magyar költőknek mindig is kijárt.

Utolsó perceiben – higgyük! – egy halálon felülkerekedő vagy a rémmel párbeszédet kezdő vers foszlányos sorocskái vibrálgattak, s kaleidoszkópszerűen meg-megvillanva csoportosultak örökégő, versre éber agyában-lelkében; és szenvedése nem lehetett akkora, mint a közemberé, igazi élmény volt ezúttal, valóságos életélmény (legelső és egyben legutolsó), melynek érzékelése iszonyát és szenvedését elsodorta.