Bogáncs és babér

 

Dsida Jenő utolsó kötete

 

Két magyar költő utolsó verskötete forgott és forog ebben az esztendőben az emberek kezében, a József Attiláé és az erdélyi Dsida Jenőé. Mindketten fiatalon hagyták itt az egyre izgalmasabbá váló Európát, melynek szomjas, kultúraéhes, kultúracsömörös fiai voltak. Posztumusz köteteiket azóta a kényszerű véglegesség glóriája vonta be; halálukkal tettek saját fejükre babérkoszorút.

Szegény Dsida Jenőt alig ismerték Magyarországon; működése Erdélyhez kötötte, s habár az anyaország elismerése jólesett volna, szomorú fátum feledtette őt ki az itteni nagy folyóiratokból. Így maradt aztán fájdalmasan muszáj-erdélyinek, ahogy fájdalmasan, de büszkén marad örökre magyar a magyar író, hiába álmodozik Európa ráeső, sugárzó tekintetéről.

Most, hogy már nem él, most kezdik észrevenni voltát, s késő meakulpázással hasonlítják össze önkéntelenül az érdemtelenül körülhordozott s szentségtartóként fel-felmutogatott műbabérosokkal… Eltűnt, „mint régi halk legendák” – hogy lénye visszhangja, valami kedves, őszesti gyümölcsfazsongás, lelkünkben örökre megmaradjon.

 

*

 

Dsida Jenő lelkivilága zsúfolt díszítésű, örökégős, cifra sírkamrás velencei barokk templomocskához hasonlatos, melynek zsongó csendjébe a harangszó szinte belehal. Úgy tele volt belső csodáival, hogy alig látta maga körül a való világot. Ezt a zsúfolt belsőt azonban szívesen mutogatta, szívesen s diadalittasan hordozta meg a kinti való előtt, kérkedő áradozással. Törékeny testű lények öndíszítő módszere, kicsi virágok nagy illatozása: ez a Dsida Jenő kedves, emberi magamutogatása.

Ezt a gyermekes, izgalmakban dúskáló világot vetíti a valóságba, s a neki használhatatlan külső mindenséget gyermeki csökönyösséggel formálja a maga hasonlatosságára. Fantáziáját beleélésre, agyát hivésre kényszeríti, s a maga használatára valami másodlagos vallást, gyermekkori templomélményeinkre emlékeztető hitet alkot.

 

Éjjel a szobámban Angyalok motoztak és takaróm alatt meg-megcsiklandoztak –

 

Szeretné velünk is elhitetni az édeskés csodát. Máshol kéjes önfeledtséggel s túlontúl költői valóságfeledéssel lendül bele az ad infinitum tündérkedésbe vagy némely virág-meseszerű angyalkalandba. Így népesül be a földi tartomány nipp szentecskékkel, tündérkékkel és angyalokkal, s valami Wurmland-szerű birodalom kerekedik belőle, nem is annyira az ember, mint inkább a költő saját javára és használatára…

Mintha a kései barokk világból maradt volna itt, mintha egyenest egy cicomás templom oltára mögül ugrott volna a harmincas évek kellős közepébe, két évszázados álom után. Girardi kalapot kerítettek neki kedvelt angyalai, kicsi gombos cipőt, fehér nyári nadrágot s kék lüszterkabátot… Ez volt a transzszubsztanciáció… Csak azok nem törődnek bele a valóságba, csak azok nem fogják fel érdeme szerint a föld pozitív természeti csodáit, akik álmodozásban élnek: álommá válik lassan a valóságuk is.

A természetben barokk díszleteket lát, áhítata mindig önszemlélő, túlfűtött, áhítatélvező áhítat, tükörbe nézés. A szerelemmel is ekképp lehetett: jó volt az általános szépítéshez, a világ átköltéséhez, kellettek az önélvező széptevések, leleményes vallomások.

S ha addig nem is lett volna, a versírást Dsida Jenő találta volna fel. E nélkül a neki magasfokú pozitív életérzést adó mesterkedés nélkül világa el sem képzelhető. Olyan, mint a tüdő lélegzése, mint a szerelem, mely minden létezést megkoronáz.

A késő barokk magyar költőkre, Faludira és Amadéra kell gondoljon az ember – az elsőre töprengéseiben, a másodikra dévajkodó, csintalankodó suttogásaiban, csevegésében.

Csupa barokk rímjátékból, rímötletek egymást követéséből áll költészetének fiatalabb kori fele – s ez az eddigelé ismertebb Dsida –, amikor is hiányzik még verseiből a lélekbeli és űrbeli előlétezés (mely minden igazi vers kritériuma!), hiányzik a sorsszerű eleve elrendelés. (Sainte Theréze de Lisieux, A tó tavaszi éneke stb.)

Barokk képzeletéhez illően szereti a stíluspróbálgatásokat, úgyannyira, hogy majdnem minden régebbi verséhez feltételez az ember valami – talán sohasem létezett – mintát. Természetes hát, hogy Csokonairól emlékezvén – csokonais formában teszi, mégpedig a legagyafúrtabb játékosság próbára tevő versmértékében: A reményhez dallamára.

Ezt az életpótló játszadozást azonban az elérhető legmagasabb szinten űzi, s a legnagyobb találékonysággal, a magyar nyelv gazdagságára nagyszerű példákat szolgáltató, ötlettársító képességgel bonyolítja le; megmutatván ugyanakkor azt is, mint lehetséges rímenként fel-felmerülő fogalmakat oly meggyőzően tartalmasítani, s olyan logikai rendszerbe kényszeríteni, hogy senkiben se merüljön fel a kétség: lehetséges-e, hogy az első verssor születésekor az utolsó még homályban lappangott, s nem csak a rímjáték kínálta eszmetársítás bojtjaként került oda…

A Tükör előtt, nagy verses regénye mutatja ezt leginkább, az a költemény, melyet utolsó életnyilvánulásaként, kétségtelen halálsejtelemtől ösztökélve, a nagyot alkotás és magát időbe lopás tudatával alkotott remekbe. (L. A pántos kapukon túl című fejezetet.)

Ilyen versszakokra gondolunk:

 

Ó, mert kaland, ugyan mi volna más, mindaz, mi vélünk itt azóta történt, hogy élni hítta valami varázs a semmit és mi forgó zsebtükörként vigyázzuk, merről jő a villanás s egymásra tükrözgetjük az örök fényt. Mi lesz, ha tükröd, mely fényért eped, holnapra megvakul és elreped?

 

Aztán itt van másik példának, költői nagyságát mérő súlyegységnek a Harminc év közelében Tóth Árpád-i tündökletessége, eleve szerkesztettsége s különösen utolsó strófáinak lelket szétfeszítő végtelenbe áramlása. A Hulló hajszálak elégiája pedig egy „talált téma” lehető legalaposabb kidolgozására példa. Mindkettőnek utolsó részében éri el Dsida azt a költői szuperlatívuszt, amelyet magyar költő ebben az évtizedben művészileg csak elérhetett.

Azon az úton, amelyen a teljesülés, a magára találás és világhelyzet-meghatározás felé haladt, apránként levetegette az öncélú rímelgetés ifjúsághoz tartozó modorát („elhullnak a szép hullámos hajszálak idővel, előtűnik a koponya”), s gondolatiság, kitervelés-építkezés, versben filozofálás felé volt érkezőben. Sőt, mint bizonyos kőnyomású titokzatos versei mutatják – volt még ideje utolsó esztendeiben az erdélyi magyar kisebbségi sors elzokogására s világba kiáltására. Kétségtelen: ha meg nem kell vala halnia, valami Rilke-szerű, erősebben gondolati költészetnél, puritánabb szabatosság fokán állapodott volna meg, s valaha úgy tenkinthetnének vissza művének játékosabb részére, mint kötelező ujjgyakorlatokra, melyek minden kiteljesedő, nagy művészet feltételei. Bízvást hisszük, az igazi, a végleges Dsida a Tükör előtt, a Tízparancsolat, a Harminc év közelében költőjét folytatta volna. De most már „az éjszaka dudvás, fülleteg alja rejti a bomladó királyfit” – harminckét éves korában! Eltűnt Kolozsvár utcáiról, szerkesztőségeiből, kávéházaiból, a Szamos-part berkeiből, el magából Erdélyből. Nagyra menendő műve korai halála által nyer útra indító megbecsülést és szárnyalást. Ahogy ez már az ifjan elhunyt magyar költőknek mindig is kijárt.

Utolsó perceiben – higgyük! – egy halálon felülkerekedő vagy a rémmel párbeszédet kezdő vers foszlányos sorocskái vibrálgattak, s kaleidoszkópszerűen meg-megvillanva csoportosultak örökégő, versre éber agyában-lelkében; és szenvedése nem lehetett akkora, mint a közemberé, igazi élmény volt ezúttal, valóságos életélmény (legelső és egyben legutolsó), melynek érzékelése iszonyát és szenvedését elsodorta.

 

„A költő feltámadása”

1935. Levél Dsidától – első és utolsó levél. Ne sértődjem meg – írta –, de figyelmeztetnie kell, hogy az Erdélyi Helikon-ban megjelent Janus Pannonius-fordításaim disztichonjai imitt-amott sántikálnak… Milyen kár! – különben csak gratulálhat, hogy úgyszólván gyermekfővel ilyen kemény fába merem vágni a fejszém… Megrendültem. Áthatott a szememben tökéletes formaművész bátya abszolút igaza. Azé, akinek „szerettem drága verszenéjét”, mert Csokonaiéval vetekedő kristályosnak, Mozart muzsikájához hasonlatos, derűs csörgedezésű hegyi pataknak éreztem, s egész addigi művét – nagy versei, a Hulló hajszálak elégiája, a Tízparancsolat, a Harminc év közelében, a Tükör előtt, akkor még nem születtek meg – egy eszményi barokk flamboyant remekének tartottam!… Milyen gyászos és milyen tarthatatlan volt mentegetőző válaszom, melyben egy megpirongatott nebuló álokoskodásával adtam kifejezést abbeli reményemnek, hogy poétikai botlásaimat őrajta kívül legfennebb ha Babits Mihály veszi észre…

Most már jobban tudom, milyen írói és emberi magatartás íratta vele azt a levelet (egy koporsószerű fiók mélyén lepi a pesti korompor, mint valami kallódó drágaköves boglárt, melynek csillogása azonban időtálló és rozsdafoghatatlan!). Bár a pirongatás annak a gyermeknek is szólhatott, akit bennem még mindig láthatott: a húszas évek végén sokszor járt ki apámhoz a Szamos-parti nyaralóba – girardi kalapban, könnyű sétapálcával, fehér pantallóban és kék lüszterkabátban – s alig méltathatta különösebb pillantásra az öröknek vélt nyarak fürdőnadráguniformisos, labdával vagy horgászbottal rohangáló fiúcskáját – aki most, íme – talán még mindig mezítláb – Janus Pannonius fordítójaként áll elébe… Igen, a provincializmus, a borzasság, a Parnasszuson táncoló mezítlábasság ellen még öltözködésében is tiltakozó európai szigetember megnyilatkozása volt, aki Kuncz Aladár időnap előtt megüresedett írófejedelmi trónusának egyenes jogutódjaként tarthatta magát számon a harmincas évek erdélyi magyar irodalmában. Kultúrában, társadalmi érintkezésben folytatni akarta s folytatta is ezt a példaadást; és, oltalmazó szárnyait, serkentő spiritus rector-ságát éppúgy terjesztette ki a kezdők felé, ahogy annak idején elődje és mintaképe őfeléje. S valahol például rikító színű nyakkendőben vagy a kor hóbortja szerint szabott bornyúszájú nadrágban csípett volna el, bizonyosan akkor is szerét ejtette volna, hogy értésemre adja helytelenítését…

 

 

1944. Nyár. Állok B. K. Gy. barátommal – Dsida szatmári földijével és tisztelőjével – a monumentális formájú, nem az ő kisded termetéhez, de költői érdeméhez mért mauzóleum előtt. A Házsongárdi temetőben, a „legszebb kertben” az utóbbi hetekben ijesztően megsokasodtak a friss sírok: az új földfoglalók a június eleji szőnyegbombázás áldozatai. A csendes, kisvárosiasan lépésben terjeszkedő sírkert egy csapásra valami metropolis futószalagon működő intézményévé változott: folytonos lódobogás, patkócsikorgás, gyászszekérnyikorgás a meredek utakon, hol itt, hol ott feltörő zokogás, deszkák dübörgése, őrült, sikongó harangszó a kápolna galambdúctornyából. Ez a temető: néhány száz négyszögölre sűrítve maga a háború szaggatta Európa! S mindez a szörnyűség a szeráfi, az angelicus költő lantjára vajon miféle hangokat kényszerítene? Győzné-e játszani, remekbe csendülő rímekkel, hibát nem ismerő formákban feldolgozni, kifejezni az apokaliptikus méretű borzalmakat – vagy úgy visítana fel disszonanciába fúlva, mint Mozart Adagio és fúgá-jának szívet tépő végakkordjai? Bizony, még az ő tökélyt kereső formáit is szétvetné ez az iszonyat – még jobban, mint élete végén írt siralmas Zsoltárában, melyért életbeli, halandó ellenfelei által oly súlyos posztumusz ítélet alá vettetett… Igen, most már nemcsak a saját népéért, de az egész teremtett emberiségért szakadna ki a nőiesen gyöngéd lélek, e törékeny és fennkölt humanista égbe törő psalmusa!… Talán neki jobb itt, a betonbarlang mélyén, a vasajtóval elzárt, ólommal lepecsételt nyugalomban – irigyeljük –, és fejcsóválva, fintorogva bámuljuk az ismeretlen tisztelő által vasajtaja kampójára aggatott óriási, vörös fénymázas konzervbödönt – benne lecsüngő, fonnyadt virághullák –, melyen francia gyár felirata hirdeti: Purée de tomate. Mi ez? Hogyan kerül ide oly messziről?… S megtaláljuk a magyarázatot: német hadizsákmány, tartalma valami kantinban táplálhatta az elő- vagy visszavonuló hadsereget… S aki idehozta, talán a szemétdombról, tán eszébe sem jutott, hogy maholnap az egész város, az egész Európa egyetlen óriási purée de tomate-tengerré változik… És furcsa émelygéssel búcsúzunk a „rothadó királyfi” nyughelyétől.

 

 

1962. Nyár. Ugyanott – az iszonyú konzervdoboz emléke kísért – ennek nyoma sincsen. Ellenben két cserépváza, megfelelő kovácsoltvas tartóban, ajtaja két oldalán… És bennük friss virágok, és mindenütt, ahol csak beszúrható vagy letehető: virágszálak, bokréták. Kik hozhatták? – tűnődöm, míg útitársnőm kegyhelyre megérkező zarándok megilletődésével helyezi el csokrocskáját a vasajtó szellőzőrésében… Kik hozhatták? Fiatalok, mint ő, vagy régi, megkopott rajongók, esetleg kései viszonzásul a tőle kapott bukétákért?… Hiszen válogatott verseit jó öt esztendeje s mindössze 1500 példányban adták ki Magyarországon, s ez vajmi kevéssé magyarázhatja ezt a népszerűséget… Még szerencse – gondolom keserűen –, hogy nem tíz- vagy annál is több ezer példányban került forgalomba, most szénakazalnyi volna itt a virág, ki se látszana alóla a kis mauzóleum, s a mi virágunk annyi volna, mint csepp a tengerben… Vagy talán úgy gondolták, akik a példányszám dolgában határoztak, hogy Dsida Jenő halhatatlanságához ennyi is elég, s akik a „pult alól” nem tudják megvásárolni, ám terjesszék kéziratban, felelevenítésre kényszerítve egy már-már feledésbe merülő középkori hagyományt…?

Ilyen gondolatokat forgatva olvasom a homlokzaton maga szerezte epitáfiumát:

 

Megtettem mindent, amit megtehettem, kinek tartoztam, mindent megfizettem, elengedem mindenki tartozását. Felejtsd el arcom múló földi mását.

 

Költő öntudatosabb szerénységgel nem is arrogálhatja műveinek halhatatlanságát, mint Dsida tette a korai haldoklás keserűségében. Most azonban, halála 25. évfordulóján végre leróhatnánk tartozásunkat; lehet-e alkalmasabb és illendőbb időpontja egy nagyméretű s magasabb példányszámú Dsida-kiadásnak? Mert hisz, ha a költő nem is rohanna el „alkonyi fényben egy lángszínű lepke után” – mégiscsak ez volna méltó feltámadása.

 

Köszöntőlevél Dsida Jenő 70. születésnapjára

Kedves Jenő!

„Hetvenedik születésnapod alkalmából szívből kívánom, legyen erőd, egészséged, munkakedved – őszikéid után – télikéiddel örvendeztetni olvasóid egyre sokasodó, lelkes táborát…”

Ilyenformán köszöntenélek, ha élsz, s ha címedet tudom.

Már 39 éve, hogy nem élsz, legalábbis „romló földi másod” szerint – de lám, három-négy versed elolvasása elég, hogy olyan életteljesen, virulóan jelenj meg előttem, mint amilyen időtállóak a verseid.

Arcod örökifjú, szeráfi bájú arc, mint ezen a fényképen, melyen kerekded márványasztalka mellett olyanformán ülsz pályatársaid félkörében, ahogy legjobb emberei közt a féltett, óvott fiatal Dávid király ülhetett. (Rendkívüli fényképészbravúr vagy a véletlen műve, hogy az asztal lapját egy jól kifaragott, olajos képű fapofa tartja, mintha valamiféle megbízatással kuporgott volna oda.)

Tehát írok neked, az örök életűnek, habár fogalmam sincs, hová címezzem a levelet. Erről magad tehetsz! Földi életed idején oly sok változatban képzelted el s jelölted meg leendő tartózkodásod helyét, mintha a téged „nyomon követő ellenségeid” elől akarnál elrejtőzni az idők végezetéig. Szerényebb, szorongásos perceidben havasi kalibában reméled megtalálni békés remeteotthonod; máskor, bizakodóbb hangulatban, hatalmas parkot választasz tanyádul, s fekete kalapban, lobogó köpenyben sétálsz, a háttér: kandikáló nőalak a kastély ablakában… És amikor meglegyintenek a halhatatlanság sejtető fuvallatai, a Cassiopeián is túlra röppensz, ahol „egy állomáson, mely meszelt, parányi, Kuncz Aladár fogad és Kosztolányi”.

Legszívesebben erre az állomásra címezném e levelet. „Egyszer megtalálnak, meg kell találjanak” ezek a sorok. Avagy miért higgyem feltétlen bizonyossággal az ellenkezőjét: hogy nem vagy sehol.

Születésnapi ajándékul furcsa örömhírt közlök veled, Jenő – s voltaképp a tollat is ez adta kezembe: sehol, semmiféle könyvesboltban, de még a bolhapiacon sem kaphatók, épp ezért lázasan keresettek a versköteteid!

Kinek, minek tulajdonítható, hogy mindenütt, ahol magyar él, lopkodják a könyveidet, Jenő!? Bizony, mint a korán érő, muskotályos csabagyöngyét az énekesmadarak, olyan megható mohósággal orozzák, csenik el a köteteidet. A magam kárán is tapasztalom ezt. Eltűntek, elillantak, „lábuk kelt” – egyetlen könyvem sincs Tőled, Jenő! És ugyanez a sors érte az apámnak dedikált két első kötetedet, s a későbbi, már dedikálhatatlanokat egyaránt. S most bánhatom, hogy miért nem szereltem könyveidre ravaszdi kereplőt, vagy nem foglaltattam rézlapok közé, s verettem láncra őket, mint legféltettebb kódexeiket a hajdani írástudók – a könyvnyomtatás és géperejű sokszorosítás feltaláIása előtt.

Habent sua fata… – mondod erre, s mosolyogva legyintesz. Való igaz: a könyveknek sajátos sorsuk vagyon. Emberi akarat nem befolyásolhatja abszolút mértékben minden könyv végzetét. Lehetséges egy képzeletbeli vonal, amelyen túl már a költői művek földi döntésektől független pályán keringenek – közelednek vagy távolodnak –, akárcsak az irányító központból elbitangolt, ember gyártotta csillagok. És itt kezdődik az igazi halhatatlanság. A manipulálhatatlan!

Egyébként Neked ez nem lehet újdonság. Idestova négy évtizede gyűjtheted észleleteidet; s eljött az ideje, hogy híveid és nem híveid épülésére megírd a Halhatatlanságra Vezérlő Kalauzt. Ehhez az esszéhez néhány földről való adattal szolgálhatnék, melyek érdeklődési körödön kívül estek alkalmasint.

Először is: népszerűséged fordítottan arányos köteteid számával – és példányszámával. Magyar költő talán Csokonai óta nem szerzett elsőrendű csillagrangot ilyen alacsony példányszámú verskötettel! Ha a számukat ötven év leforgása alatt 15 vagy 18 ezerre becsülöm, talán a kiadók javára tévedek.

S aztán itt van a kezemben a Hét Évszázad Magyar Versei-nek III. kötete (1972-es kiadás) – ez az érzékies tapintású, fekete marokenbőr kötésű, arany címbetűs könyv – mint egy püspökkézbe illő Biblia!… De, íme, a XX. század holt és eleven költői közt 1174 oldalból csak tizenkét oldalacska jut osztályrészedül. Nincs itt valami aránytévesztés, kérdezem magamban, s azt is, hogy a végtelen lovagiasságáról ismert igazságbajnoka, József Attila, erről tudomást szerezve, nem ajánlana-e fel egy marlborough-i gesztussal a neki megérdemelten juttatott száz oldalból akár negyvenet is?! (A köztetek történt levélváltás hangja megengedi ezt a feltételezést.)

Hét Dsida-vers hét évszázad magyar versei közt!… Nem valami szerkesztési szűkmarkúság-e ez – töprengünk tovább –, utóvégre 1972-ben műved már rég felszabadult a hibernáltság állapotából, melyet valakik, többszörösen csalhatatlanok, szülőhazádban hozzávetőleg húsz évre szabtak (és ebben tisztelt és nagyra becsült román költőtársad, Blaga Lucian műveinek sorsában osztoztál – azzal a különbséggel, hogy Blagát azóta a románok a legnagyobb költők rangjára emelték, s műveit „az Úristen minden nyelvére fordíttatják” – hogy Coresi diakónust idézzem…) A jégtörés és -felolvasztás bátor vállalkozását nálunk már 1958-ban elvégezte a Szépirodalmi Könyvkiadó, amikor Tóparti könyörgés címen 1500 példányban hozta forgalomba válogatott verseid, Á. L. megfontoltan nagyra értékelő előszavával… Ezt 1965-ben a Magyar Helikon bibliofil, liliputi Dsida-kötete követte (Arany és kék szavakkal, Katona Tamás szerkesztésében és utószavával), mely 3700 példányban ugyan, de mindössze harminchét verset tartalmazott, az Angyalok citeráján anyagából. Sőt, „közkézen forgott” már 1966 óta a bukaresti Irodalmi Könyvkiadó Versek című gyűjteményes Dsida-kötete is, melynek előszavában veled egyívású pályatársad, Szemlér Ferenc – aki jó egészségben érte meg a minap hetvenedik születésnapja ünneplését – minden eredeti versed eljövendő kiadását meri remélni, és „helyesen sejtett tényként” szögezi le, „hogy Dsida Jenő költészete szellemi örökségünk elvitathatatlan része…” – és hogy – „…saját múltunk eltéphetetlen szálakkal kapcsolódik irodalmunk jelenéhez és jövőjéhez”.

Ne legyints és ne csodálkozz hát, Jenő, ha akadnak, akik a fenti adatok ismeretében keveslik ezt a számmágiára gyanús hét Dsida-verset hét évszázad magyar költészetében, és nem szeretnék azt hinni, hogy ez a szám eggyel-eggyel csak évszázadonként emelkedik…

Persze, ott, ahol rejtőzködsz, ezzel csak dicsekedhetnél, ha a szerénység és elhúzódás nem tartozott volna fő-fő jellemvonásaid közé… Mert a szűnni nem akaró ellenszélben, íme, egyetlen mozdulat nélkül, olyan mesteri lavírozással emelkedsz mind magasabbra, mint a kiterjesztett szárnyú viharmadár, amikor nyugodtan csillogtatja rejtélyes tudományát a nyugtalan vizek felett.

Miért ne bizakodhatnám tehát én is abban, hogy emelkedésed röpíve még akkor sem volna megtörhető, ha hirtelen százezer példányban szórnák piacra összes verseid?… Az ilyen gazdag, változatos mondanivalójú költő hitele olyan mértékben emelkedik, ahogy tartalomban, formában alább száll a költői termés átlagszínvonala.

Verseid a humanizmusnak: a szegényekkel, megalázottakkal, elnyomottakkal való, olykor-olykor forradalmi ihletésű együttérzésnek, elszánt pacifistaságnak valóságos breviáriumát kínálják – csak össze kellene gyűjténi. A halálközeli sejtelmesség, a földöntúlra mutató sugallatok, a rémült jelzések és vészkiáltások, filozofikus töprengések külön kötetbe szedhetők. A muzikális és formai remeklések, „az abszolút harmóniaérzékből” fakadt mesterművek – melyek túlszárnyalják a feltételezhető Kosztolányi-előzményeket is – egyenest a verstani példatárokba kívánkoznak!

Végezetül pedig, amikor a közelgő halál és a közelgő világháború árnyékában, rossz közérzettel, s a „valamit még el kell mondani” külső és belső parancsára, cicorázó lantodat felakasztottad: Dávid rozsdás hárfája után nyúlt fehér, törékeny kezed, hogy a Psalmus Hungaricus-t elzokoghasd. (Ady ugyanezzel a hárfával, szintén ült a Babiloni Vizeknél, és síri, hideg szélben nemcsak magát siratta vala.) Kiteljesedett költőséged, krisztusi emberséged megrázó tanúsága ez, biztosíték arra, hogy – ha megéred az emberség és az emberiség legszörnyűbb megpróbáltatásainak esztendeit: senki se tudja beléd fojtani húrhíjas hárfával kísért, fejhangú jajveszékeléseid és átkaid!…

Levelem hosszúra nyúlt. Sokatmondó, versben sűrítő szerettem volna lenni, szemem előtt Kuncz Aladárhoz írt verses leveleid lebegtek – de utolért a pózai bőbeszédűség. Ne ítélj meg ezért! A tavaszi, boldog versáradásról bőven lehetnek emlékeid, de arról fogalmad sem lehet, milyen kegyetlen az őszutói versdermedés. És szolgáljon mentségemül az is, hogy az elmúlt négy évtizedben Rólad írtam másoknak, most Neked akartam írni Magadról, legfeljebb érintőleg másokról. Bocsásd meg hát, ha netán untattalak, elrabolván néhány percet – apró részekre fel nem osztható „egy-egész idődből”.

 

Arion

 

Amikor megszólalt fejünk felett az orgona, már éreztem, hogy nem sokáig maradhatok: a katafalk rengeteg villanygyertyájának fénye pupillámon át mélyen az agyamba szurkált, idegesített és szédített. Ő megbocsátana. Fekete szemüveggel élte le jó néhány esztendejét, ő tudja, milyen roncsot csinálhat az emberből az alattomos, oldalról szemébe csapó világosság; ha látná, hogy itthagyom végtisztességét, s megindulok egyedül a Házsongárd felé, igazat adna nekem, s megbocsátana… Koporsószaggal küzdő virágillat, halottnak szóló orgonázsongás, a fekete gyülekezetnek a nagy koporsó körül örvénylő fájdalma – dezertáltam közületek. Ő úgysincsen itt, hiába keresitek; sehol sincsen és mindenütt jelen van: oda megyek, ahol leginkább megtalálhatom; s hideg sírját a házsongárdi földben hosszú bámulásommal megmelegítem.

Amikor a temetőbe értem, négy óra volt. A Luther hitén levőknek elkerített részben, fenyőfák alatt, néhány díszsisakos rendőr beszélgetett. Csak ők voltak ott – a templomi szertartás órájában üres volt a temető. Mentem, mentem egyre feljebb, amerre a rendőrök igazítottak. A hűvös nap levágott galambszárnyakhoz hasonló és iránytalanul szerteszórt, megvert felhősereget terelgetett ide-oda a város felett.

A sírt végre megtaláltam. Magas, koromfekete földhányáson négy sírásó álldogált körülötte, s az egyik, ásóját a gödörbe nyújtva, valamit igazított odabent.

– Nem fog beomlani? – kérdezte a rendőr, aki ott vigyázott a Reményik-sírkert bejáratánál, s közelebb jött, hogy ő is benézzen.

– Ne féljen semmit. Jól kicövekeltük.

A rendőr a sír fölé hajolt. Aztán mind az ötön elvonultak.

Egyedül maradtam a gödörrel.

Belenéztem.

Mély volt, fekete volt, hatalmas volt. Olyan nagy volt a belekészülő testhez képest, mint amilyen aránytalanul nagy, hideg és magas az empire házakban a szoba. Az alján, ügyesen beleillesztve a sírfenékbe, ott volt a padmalykoporsó, amely majd a voltaképpeni koporsót magába fogadja, s annak mintegy sárcipője lesz. Fedele fent hevert a földhányáson, s csudálatos gyantaillatot árasztott magából. Még élt. Szivárgott belőle a gyanta. Lapjai simák és szőkésfehérek voltak, mintha Isten is arra teremtette volna, hogy most, ebben a titkos, vele érintkezést kereső pillanatban, utolsó istenhozzádot írjak reá – de mielőtt felé hajoltam volna, észrevettem, hogy nem vagyok, mégsem vagyok egyedül.

A szomszéd sírkertben, dárdás vasrácsok mögött, szöszmötölt valaki. Fekete ruhás, idős hölgy volt; mintha imádkoznék, úgy görnyedt a padon. Amit cselekedni akartam, csakis mély titokban történhetett volna. Az utolsó üzenetről lemondtam tehát.

Vizsgálódva néztem tovább a sírba.

A sírásók csákánya itt-ott piros belű gyökereket vágott keresztül; elmetszett részükkel jelezték növekedésük irányát a sír mélye felé, s mint valami útjelző nyilak, mutatták nekem, hogy a Költő szívét nemsokára mint fúrják keresztül.

Élőlények vagytok – gondoltam magamban –, tanúi lesztek teste szomorú kimenetelű küzdelmének az anyafölddel. A felső világ megannyi telefonhuzala vagytok, akik majd remegéstekkel csiklandozni fogjátok porló szívét, ha feje felett, felvilági részeteken, a szomorúszilfán hajnali énekébe kezd a madár. Ti fogjátok tudtául adni, hogy Kolozsvár felett zivatar vonul, s nedveteknek hirtelen újjáéledése jelenti meg a mélyen alvónak és fel nem ébredőnek az újdonatúj tavaszt.

Le szerettem volna ereszkedni a sírba, hogy tenyeremmel megegyengessem s kibéleljem élő mivoltom minden melegével.

Mivel fizethetném vissza hozzám való atyai vonzalmát, kezének érintését, szemének szelíd szeretetét, amelyet talán méltatlanul pazarolt rám – ama tíz évvel ezelőtt, vad tavaszi éjjelen írt versének nekem szóló soraiért miként hálálkodhatnám?

Késő, mindörökre késő…

 

*

 

Nagyenyeden, nyolc-kilenc éves koromban láttam először. 1920-ban, vagy 21-ben történhetett. Akkor még csak a Vadvizek zúgása, a Fagyöngyök és tán a Csak így költője volt. Képpé váltan motoszkáltak bennem e verscímek. Mi tűnhetett volna fel egy szemfüles gyereknek a Kolozsvárról, a nagyvárosból érkező költőn? Furcsán hat, de kimondom: a füle. Különös, alig húsos, szegletes fülkagylója volt – éppen csak érthetőség kedvéért lehet „kagylónak” nevezni. Gyermeki mivoltomban azt hittem, hogy ez a testi vonás valahogy a költészethez, a költőhöz tartozik.

 

*

 

Késő este van, késő Dónát úti este. Szakad az eső, villámlik az ég, verandánk lécváza nyikorog, az ablakszemeken vízfüggönyök szaladoznak. Haza kellene mennie. Otthon ilyenkor hogy aggódnak a nénik, a bácsik, azok a hatalmas, rezes orrú, szalmakalapos, lüszterkabátos, óraláncos öregek! Az autóbuszállomás messze van. Indulni kell mégis, nehogy lekéssük az utolsó járatot.

Nyakamban az olasz katonaköpenyeg, a megverselt hadizsákmány, mely alatt idillt termelt egy másik zivatar. Kezemben nagy bot és elemlámpás. Megindulunk a pásztás, már-már elálló esőben, megyünk, megyünk az embermagasságú mimózabokrok között. Egy-egy villám szemünkbe vakít, s a dörgés megreszketteti dobhártyánkat.

Megérzem, hogy fél, s hősnek mutatom magam.

Megfogom a kezét – vagy ő fogta meg az enyémet? –, s úgy megyünk tovább. Amikor egyet-egyet villámlik, meleg, majdnem forró keze villamos rángás módjára megszorítja az enyémet. Érzem, hogy a lelke is csupa remegés. Miért fél ő, s miéit nem félek én? – kérdem magamban, s bátorító hetykeséggel, hetvenkedve fütyörészek.

Vagy tíz percig tart az út. Megáztunk, didergünk. Az autóbusz ott áll, s mindjárt indul is.

S akkor, mielőtt felszállana, Ő hálálkodni kezd nekem, de úgy, mintha legalábbis a Szamos barlangos örvényéből mentettem volna ki. Nem érzem át, s szokványosan hárítom el magamtól ezt a hálálkodást. Túlméretezettnek találom.

Azóta megértettem, mi is volt, hogy is volt az az éjjeli vonulás. Nem gyávaságból félt – de össze-összeborzadt benne minden szál ideg, tudatát megkerülve, egyenesen hátgerincébe csaptak bele a mennykövek, s a fel-felvillanó lángos fény beteg szemidegét hasogatta. Kozmikus borzongás vett akkor erőt rajta, az éjszaka minden réme támadott ellene a vad zivatarban – s minderről nekem, a szilaj és hősködő kamasznak nem volt fogalmam. Magamban gyenge szívűnek, nőiesen félénknek ítéltem Sándor bácsit. Nem vettem számításba, hogy amikor ellenem csak a csípős zápor, a fület hasogató dörgés s a hideg pocsolyás gübbenők – ellene a belső ellenséggel: rossz idegzetével cimboráló megvadult világmindenség támadott.

 

*

 

Budapest, 1933., Hárshegyi Szanatórium, április végi vasárnap.

Apám két legjobb barátját – a harmadikat, Kuncz Aladárt már 1931-ben elszólította Pesten a halál – micsoda kietlen végzet veti fel évente ide, kit gyógyulásra, kit meghalásra? Egyik szobában Járai István, a másikban Reményik Sándor várja a vasárnapi vendégeket. A megfáradt, meghajszolt erdélyi emberek abból a vad hallaliból kis pihenőre, erre a „csenderesre” tértek.

Nyírő professzor a súlyosabban beteg Járainak is kicsi erdei sétát engedett… Négyen járjuk az enyedi Bükkös-forma lipótmezei erdőt, szólnak a pintyőkék, s a rigók, már-már elfelejtjük, hogy ennek az erdőnek magas, rácsos kerítése van! Elfelejtjük – mert képzeletben messze-messze járunk. Ki a Hója-erdőben, ki a Bükkös-laposán jár ezen a délután. Régi dalocskák járják s jóízű kolozsvári tanár-diák adomák. Apámék múltja ma délutánra vendégül elfogad, s magamat belecsempészhetem képzelettel az ő hajdani szegény és hősies, éhező és fejedelmi, Arany János- és Horatius-ízű diákéletükbe. Versekét idéznek, melyeket én – ki tudja, miért – nem tudok, vagy ha igen, nem pontosan. Hogy van az – gondolom –, hogy ők annyival többet tudnak, mint én, s hogyan tudnak mindent olyan pontosan? (Most már tudom: mert végig a Farkas utcában tanultak, s aztán a Bethlen Kollégiumban tanítottak. Én is csak azt tudom, amit ezeken a helyeken tanultam.) S a lilásbarna, rügyeket pattogató erdőben csobogó zenéjű latin vers hangzik, melyet, réges-régen, gyermekkoromban, ugyancsak Tőlük hallottam:

 

Quid mare non novit, quae nescit Ariona tellus, Carmina currentes ille tenebat aquas…

 

Arion… a Költőről énekelt Ovidius, akit halálra ítélt ez a kalóz világ – de szívszaggató lantjátéka a tenger delfinjét úgy megindította, hogy hátára vévén, partra úszott vele.

S aztán, már nem is tudom, miként, kettesben maradok Vele. Leülünk egy hárshegyi padra, s nézzük a hegyeket-völgyeket. Mögöttünk hallatszik a másik kettes mély hangú beszélgetése.

– Nem hiszek Benne – mondom én, hosszabb vitatkozás csattanójaképpen. S büszkén mondom, mert húszéves vagyok, s nem félek senkitől, semmitől, ateista vagyok.

Kaján beszédemre megrándul a válla, az arca, és komor fájdalommal, aggodalommal néz reám. Rádöbbenek, hogy megbántottam, s kellemetlen percet okoztam neki – de nem vonom vissza pogány tételemet.

– Majd még egyszer, későbben, beszélünk róla – mondja, s érzem, hogy csupa rosszallás, csupa fájdalom.

S azóta sokszor találkoztunk. De nagyon keveset beszélgettünk. S azt a témát egyikünk se vetette fel. Bár el is felejtette volna!

 

*

 

Így búcsúzom Tőle, óriási sírja tornácán, a leszállott alkonyatban. Az utolsó percekben, haldoklók éleslátásával, mindent végigjáratok emlékezetem mezején. Látom a pesti utcán, zord remegés az alakján, szája szinte vicsorog. Mintha belsejében cikázó villámú zivatar volna. Látom a Szamos vizében, meleg, nyári napon. Köveket, lapos köveket hajigál: szőtet, mint talán gyermekkorában. S hallom kacagását, mely többször ismételt s esetenként egyre jobb ízűvé váló irodalmi anekdotákra fakadt belőle. Aztán kísértetiesen magam mellett érzem egy pillanatra. Mintha eljött volna, hogy saját sírjába belenézzen…

A harangok szólanak, a felhők szállanak. Gyöngyházszínű Gyalu felett az ég. A temető fái fél órával előbb fogadják a tisztelettudó homályt; tarlott gesztenyefák lyukas sátorában szállásért civakodó varjak kiabálnak. A sírba, mint valami fekete köpenyeges koldus, betelepedett a Sötétség.

Lassan benépesül a temető. Nem is csuda, idestova hat óra van. A menet végre-valahára elindulhatott.

A sír mögött harsog a kerítés: most kapaszkodnak fel a nagy események breugheli szemtanúi – (a Hegyi Beszéd fára tekerődzött kölykeire gondolok), s mint családtagok, akiknek joguk van a sírhoz hamarabb kijönni, megszállják a Reményik-sírkertet a kisdiákok és az öregasszonyok.

De a menet még mindig késlekedik. Arra gondolok, hogy a Város, városa, szándékosan késlelteti a temetést – kedves fiától nem bír elszakadni, s marasztalja, visszahívja; elébe veti magát, mint fájdalmas anya nagy útra induló fiának. Vagy lezárták volna a városkapukat?

Hogy később itt ne találjanak, elbúcsúzom a sírtól, s a szomszéd rács védelmébe ajánlom magam. Oda megyek, ahol már másfél órája üldögél mély imádkozásban a nénike.

Megismerjük egymást. Köszönésünk a rozsdás, nehéz vasajtó nyikkanása volt. Nem is értem, hogy tudta a gyenge, idős hölgy kinyitni magának! A részvételi vágy és a kíváncsiság emberfeletti ereje kellett hozzá.

Régi erdélyi hölgy, aki vagy húsz évig élt odakünt Magyarországon. S mennyit nem tud Reményikről mondani! Megidézi arcát egy dunántúli város könyvsátrából, s lerajzolja a könyvét keze vonásával ellátó szerző gyermeteg, gyengéd örömét. Ahogy beszélgetünk, a hideg estében fény villan, mindjárt felettünk: villanykörte gyúlt meg az üres sír felett! Világítanak annak, aki maga volt életében a világosság, s halálában is csupa ragyogás.

S a fény nemcsak bennünket lep meg, de a temető madárvilágát is. Ijedt feketerigó rebben fel a közelből és sötétet tartó fenyőgallyra telepszik. S egyszer csak hófehér, kicsi éjjeli lepke terem közöttünk – köztünk s a sír között –, s lebeg, lebeg, s a kerítésen átívelve, eltűnik a homályban.

– A lelke volt – suttogja társnőm, s ha nem volnék mellette, tudom, keresztet vetne most.

Hogy meg ne fázzék a háromórás várakozásban – (fél négy óta üldögél s imádkozgat itt szegényke) –, tujagallyat tört egy kerítésmenti fáról, s azt tette a hideg padra maga alá. Példáját én is követem. S a magyar költő üres sírja felett, Francisc Papp de Macedonfy nevű erdélyi román nemes hatalmas, 1900-ból való márványköve tövében, így őrködünk.

– Ilyen korán kellett meghaljon ez a zseni! – sóhajtja idős barátnőm, s hogy magamagát vigasztalja, utána mindjárt egyik versébe kezd. Ne szóljatok…

 

Mi most nem hull le, nem hull le soha, hátha örökké tart ez a csoda, hátha nem hullnak le a levelek.

 

Úgy hat valóban, mintha éppen a földi lét és túlvilági állapot közötti határmezsgyén tétovázó léleknek szólna.

A levelek azonban hullanak. Egy-egy éppen bele a sírba, alomnak, nyugalomnak. Hogy ne legyen a „sírverem olyan nyirkos, olyan sötét”.

 

*

 

Most már igazán jönnek.

Valami gimnazista szeges bakancsa alatt megint harsan a kerítés, s leszakad egy darab a tetejéből. Lesőhelyéről ki-ki előbúvik, és a lehető legjobb látóhelyet foglalja el magának.

– Hozzák! Hozzák! – suttogják a sötét bokrok is velük, s olyan tolakodás kezdődik, mint valami középkori vesztőhelyen. Hozzák a halottat.

– Maga ismerte? – kérdezi egyik néni a másiktól, s görcsösen kapaszkodnak a rácsos kerítésbe.

– Hát már hogyne ismertem volna! Húszéves lehetett, amikor megismerkedtem vele.

– Voltaképpen mi vitte sírba?

– Hja! Azt csak ő tudná megmondani.

– Mégis, mitől volt olyan búskomor, beteg?

– Szerelmi csalódás… fiatalkorában. Aztán az a huszonkét esztendő végleg betette neki az ajtót.

– Szegény, drága ember! Milyen daliás volt! Mért kellett elpusztuljon ilyen hamar?

– Új sírba temetik? Olyan fekete a föld, mintha vadonatúj sír volna.

– Az, instálom. Nem volt előtte senki…

– Jaj, istenem, ez a pad mindjárt leszakad! Már hatan állunk rajta. Leszakad, s a gyomrunkba fúródnak ezek a lándzsák!

– Többen már nem férünk! Szálljon le, fiatalasszony!

– Szálljon le maga! Nekem is van jogom…

Miközben így és hasonlóan izgul a gyülekezet, az óriási koporsót behozzák a kerített részbe, s fekete pallókon a sír fölé állítják.

Vagy ötven-hatvan ember jöhetett utána. A többi lemorzsolódott a hideg temető kapujánál, vagy elszéledt a temetői utakon. Hosszú volt a szertartás, majdnem három óráig tartott!

Kinyílik három biblia; három lelkész elkönyörgi a maga könyörögnivalóját. Nincs könny a néma arcokon – mire a költő sírjához jutottak, elhullatták utolsó könnycseppjüket is.

De az én kedves nénim, akit a padon találtam, s aki ügyesen tartalékolta könnyeit – bőséges könnyhullatással, boldogságos fájdalommal zokog. S rémült kisdiákarcok tűnnek fel a vakító, sápasztó lámpafényben.

A kötelek üresen jöttek vissza, mint kútlánc, melyről leszakadt a veder. Nehéz, sáros doroncsok zuhognak. „Tompán döngik: Elvégeztetett.” Hirtelen hatalmas reccsenés – beszakadt volna az a nagy, erős koporsó? Nem, nem, csak az egyik lapát nyele tört kettébe: megtagadta az engedelmességet, mint egy nazarénus katona. S vele együtt a sírásó is felmondja a szolgálatot. Hárman folytatják az iszonyú munkát. Lassan haladnak; a súlyos, ragacsos fekete föld szerszámukhoz tapad. Sohasem tartott még ilyen sokáig elföldelés.

Meglátom apám arcát. Sötéten, gyötrelmesen figyeli a munkát. Összenézünk. – „Az utolsó jó barát!”

„Nullus Apollinea qui levet arte malum.”

Ez volt a tekintetében.

Aztán – a rózsaerdőt ágya helyett sírjára szórták. Pihen a föld alatt.

 

Ez nagy küzdelem volt. És végveszedelem. De mégis, mégis Ünnep volt, ha sötét is. Nagy, fekete vasárnap.

 

Játék a színpadon

Kezdetben vala a játék. Csak azután, nagy későre születtek meg a játékszabályok. De nem a szabály az örök, hanem a játék. Mint a majomban az utánzás, úgy benne van az emberi természetben. A szabály ezzel szemben koronként változó, ízlésformákhoz alkalmazkodó; legfennebb viszonylagos halhatatlanságot biztosít magának egy-egy hatalmas kultúrkör kitermelte megnyilatkozásában, mint amilyen például a görög dráma.

A szabályokat meg lehet tanulni; lehet valaki kiváló futballbíró úgy is, hogy a játékszabályok csak a fejében vannak, ő viszont még egyet sem rúghat a labdába, mert esetleg gerincsorvadásos. A játékhoz tehát képesség kell, főleg ösztön. S minél erősebb valakiben a játékösztön, annál konokabb ellensége a játékszabályoknak. Azt szeretné, hogy ezentúl az ő ösztöne diktálta törvényekhez igazodjanak. Hol hagyta Shakespeare a görög dráma vagy a korabeli színpad nyűgeit? Széles, lobogó játéktermészete nem ismert szabályt. Pirandello is mit csinált? A XIX. századi európai polgári dráma korlátait rúgta szét. Az ördögtől se félt; maga mögött érezte az egész Szicíliát, a nyugtalan hajósnépek maradványaiból ötvöződött neolatin szigeti népet, mely bízvást e nagy fiába sűrítette minden különösségét: forró vérét, vakmerőségét, a helyváltoztatás ösztönét s utoljára, de nem utolsósorban: a tarkabarka maskarádékban edzett, még a pogány istenkultuszokból örökölt, fékezhetetlen játékosságát, alakoskodását.

Tamási Áron a mi Szicíliánk, Szikulia fia. Viszonyainkhoz mérten bátran érezhet annyi ősiség-hátvédet maga mögött, mint Pirandello, akit különben utolsó színműve óta szeretnek vele kapcsolatban idézgetni. A hasonlóságkeresés gyakran önkényes és ritkán szerencsés módja a megvilágításnak; nem is óhajtjuk műveiket egybevetegetni, csupán a háttér rokon jellegére mutatunk rá. A játékosság a székelység legjellegzetesebb sajátosságai közé tartozik, majdnem faji bélyeg, sőt, meglehet, hogy éppen az egykori teljesebb s érintetlenebb ősi magyarság e szigetének épségben megőrzött szellemi tulajdonsága. Éppen ezért lelkiismereti kötelesség volna elmélyülten figyelni a Tamásin át kibuggyanó megnyilatkozásaira. Minden előítéletes gyanakvás, eleve feltett fekete pápaszem és fülvédő nem más, mint a ritka magyar tehetséget gáncsoló irigység jelképe.

Tamási Áron eddigi darabjai is egyaránt nyugtalanítóan hatottak, színigazgatókra, közönségre, felkent és felkenetlen ítészekre is. Vagy egyáltalában nem tudták – ezeket a játékokat – eddig ismereteik közé helyezni, vagy ami súlyosabb rájuk nézve, a művek hibájává konvertálták az előlegezett rosszindulatot; lelkükben, agyukban hiányzott vagy más ismeretanyaggal volt feltöltve az újszerű élmény befogadására szükséges rekesz. Most azonban, a Csalóka szivárvány-nyal, legtöbbjüknek végképp csütörtököt mondott az ítélőkéje. Nem is csoda, ha az ember meggondolja, hogy ők már réges-rég nem a játékot keresik a műben, hanem az embert mögötte vagy egyszerűen: a szabályt. Viszont szabályt – s ezt készségesen elismerjük – vajmi keveset kaptak a Csalóka szivárvány-ban. Mert ez a mű elejitől végig játék; kápráztató, minden értelmi éberségünket, szívünket, lelkünket egyformán lebilincselő, tűzijáték elevenségével, aranyhalak fickándozásával ható emberi commedia. Nem azért, mintha nem komoly vagy nem tragikus kérdést boncolgatna benne a mindig lelkéből szóló Tamási Áron, hanem mert ezt a keserves problémát (minden ember vágyát az önmagából való kilépésre, kereteiből való kitörésre, feljebb rugaszkódásra) bőséges, dúsan áradó játékossággal fejezi ki, mintegy így akarván, nem is éppen megfoghatóbbá, de nyugtalanítóbbá tenni. A mű magja az alakulóban levő társadalom egyik legjellemzőbb problémája, s mint ilyen, örök emberi: lehet-e teljes ember, hasznos ember, a feltörekvő első nemzedékbeli, vagy – ha lelkiismerete a parvenüségtől meg is óvta – örök meghasonlott, helyzeti zavarokkal küzdő, nyomorodott lélek marad? Tamási székely – tehát magyar – viszonylatban, hősére vonatkoztatva, ha jól értelmezzük, negatív feleletet ad. Tanulsága: csak egy életünk van; osztódni lehet ugyan ennek a nagy ember-protoplazmának, de kérdéses, hogy átvészeli-e az osztódás megrendülését… De miért kellett ennek a problémának székely helyi színt adni, a cselekményt székely környezetbe tenni – kérdezhetnék ugyanazok, akik Czintos Bálint alakját kiutasítják Csaba vezér honszerző unokáinak egészséges, álszakállt sohasem öltő, uraságoktól levetett malaclopó kabátot s egyéb ruhadarabokat soha fel nem öltő társadalmából. Ennek igen egyszerű a magyarázata: Tamási székely. Természetes, ha tételeit, kérdéseit nem a holland osztrigahalászok körébe helyezi, hanem inkább szülőfalujába. S mert alakjait bizonyára nem légből kapja, hanem egytől egyig az emlékezet gazdag mezejéről támasztja életre őket, eléri, hogy – a kísértetszerűen rémítő Kunddal egyetemben – valóságos és nem árnyékalakok.

Hús-vér mivoltukat, úgy tetszik, nem a budapesti ősbemutatón, hanem a kolozsvári előadáson sikerült döntően megmutatni; s ennek a ránk nézve egyrészt örvendetes ténynek színészeink és rendezőink Erdélyben gyökerező voltában rejlik a magyarázata. A nem székely s nem erdélyi Kiss Ferenc művészetének janningsi méretei, szerepének nagy lélektani helyzetei sem domborodhattak volna ki ilyen arányokban, ha Tompa Sándor, a józan és patriarkális, kövér ellen-Mefisztója nem kíséri Ő-Faustságát a maga istenadta székely szójárásával, bölcs humorával. S mi lett volna, ha Kund Ottó, doctor juris és bölcselő, tört egyéniségéhez Mihályfi Béla nem ütötte volna meg oly tökéletességgel az alaphangot? Valóságos hangvilla volt. Hát még akkor mi lett volna, ha Homály szerepében nem Csóka József settenkedik be a színpadra, hogy óriási jelenetével, mely inkább jelenés – néhány rettenetes, szíven fogó percre a játék fenséges kék lángnyelveit lobogtassa a színpadon – mert ez a Homály-Kund (Csóka-Kiss Ferenc) kettős, a darab ama pontja, ahol hirtelenséggel kitetszik, hogy a vélt öncélú játék s a némán, szavak nélkül is elképzelhető maszk – tánc, valóságos balett, az új Tamási-mű sűrített lényege, veleje. Nem szerzett még magyar író közönségnek ehhez fogható döbbenetes perceket! Mintha valakinek az élete forgott volna kockán… Hát vajon Bodó György kocsisán nem érezhette az ember, hogy alakítója pontosan megfigyelte a kolozsvári, zöld kalapos szolgalegényeket? Ennek a nagyra hivatott fiatal színésznek (aki már valami főbb szerepet is mégérdemelne!) minden szava és mozdulata, a hangszálak és az izmok együtt feszülő, rendkívüli összjátéka volt. S általában, az egész együttest érdemli dicséret, amiért gondoskodtak róla, hogy a Csalóka szivárvány alakjai – akik Budapesten fanyar szenvtelenség vagy egyéb nem szerzői mulasztás folytán váltak árnyékalakokká – a szerző által beléjük lehelt nagyszerű, virgonc életet éljék. Nem éreztük-e sokan, hogy még ebben a kicsi fiúban is, aki Abát alakította, ugyanaz a nyüzsgő, s bőrében nem férő játékosság van jelen, amely Tamási Áronra olyan jellemző?

Tompa Miklós, a színpadi avantgarde hivatott rendezője, mindenütt helyesen, congeniális otthonossággal értelmezte a szöveget; az alaphang megadása, tudjuk, részben rendezői kötelesség. S Tompa Miklós, mint Tamási földije, biztos érzékkel követte emberanyaggal a szellem követelményeit; nagy érdeme a nagyszámú szereplő teljes összehangolása. Apró rendezői tévedésnek fogjuk fel viszont a színpadnak első felvonásbeli túlságos világos voltát („medveember” szobája!) s az utolsó jelenet túlhangsúlyozott gyermeksírását; a jelenet, elismerjük, nehéz. Jobb lett volna egészen „eltompítani”.

Kolozsvár közönsége, ha hamis művészi termékek habzsolása még nem rontotta meg műélvező érzékeit, ha van benne hajlandóság lelkesedni az újszerű művészi hitvallásnak ez erdélyi megnyilvánulásaiért, s ha érdekelt abban, hogy a magyar színjátszás szükségszerű megújításának, bár közvetett módon, részese legyen, Tamási Áron vállalkozását csak lelkesedéssel fogadhatja. Még ha nem is értené meg töviről hegyire a Csalóka szivárvány-t, igyekezzék belemélyedni, fogja fel úgy, mint valami nyugtalanító, először hallott zeneművet, melynek igaz megértése csak elmélyülés, többszöri átélés eredménye lehet. Az ítélkezés mindig fontoskodó kritikusok dolga: ezek egy-egy jelentősebb bemutatón alkalmasint szeretnék megmutatni, hogy ők is vannak a világon. Ők – s ezt ne felejtsük el – maguk is elkövettek egynéhány ötfelvonásos sorstragédiát, azonban az isteni deszkákig nem vergődhettek művükkel, ha a hely, idő és cselekmény egységének immár háromezer esztendeje érvényben levő törvényeit mégúgy tiszteletben tartották is.

 

Bogáncs és babér

Emlékkiállítás nyílik ma itt, s e szóösszetétel gingallójába sokunknak mégis a gyász és a fájdalom mélyebb harangkongása vegyül; mert benne rejlik, hogy az, akinek hírét, nevét szolgálja, nem lehet az élők sorában.

Ismerve azonban Tamási Áron négy évtizedes alkotói útját, melyen legalább annyi bogáncs hevert, mint babér – most, művének ilyen mértékű megbecsülése láttán, forduljunk el az erőszakosan felénk integető gyászfátylaktól, s legyen inkább a feltámadás ünnepe ez az emlékének szentelt, féltő gonddal és nem kis vesződséggel rendezett múzeumi dokumentáció. Annál is inkább legyen az, mert hírünk van róla, hogy kései elégtétel és engesztelés jegyében zajlott le a minap a távoli Farkaslakán Tamási Áron dolmenméretű síremlékének avató szertartása is.

Az ilyen ünnepségek immár a halhatatlanságba lendült szellemet szolgálják; a porlandó rész hat esztendeje a földé, a szülőföldé – ne zokogjanak fölötte siratók. Éppígy nem illő a nekrológok friss fájdalom táplálta értékelése sem. Az az író, akinek utóéletét már múzeum vagy éppenséggel a nemzet biztosítja, elviseli a szépítgetés és kendőzés nélküli megméretést: ehhez éppen művének lezártsága kínál alkalmas látószöget.

Ennek a feladatnak jó részét az irodalomkutatók már elvégezték, vagy munkálkodnak rajta még. Olyan valaki pedig, aki Tamási Áron küzdelmes pályafutását jóformán a kezdet kezdetétől ismerhette, s akit a mű s az ember iránt eleinte gyermeki csodálat, majd felnőttkori barátság tett elfogulttá, legfennebb arra vállalkozhatik, hogy csapongó vagy el-elrévedező kalauznak szegődjék, egy-egy ponton talán túl sokat időzve, a szülőföld, az alkotói műhely s kiváltképp a művet visszhangzó értékelések látható és láthatatlan emlékei közt.

Kezdjük hát az elején:

A szülőház Farkaslakán, a Székelyföld szívében. Kőalapra magasított, tornácos faház, száz meg száz fenyőszálból s ezer meg ezer zsindelyből csodálatos arányérzékkel egyberóva. A sok-sok hasonló, hegyi világi székely földmíveshajléktól csak abban különbözik, hogy falán most már emléktábla hirdeti: benne látta meg a napvilágot Tamási Dénes és Fancsali Márta tizenegy gyermeke közül az, aki e hónap huszadikán töltötte volna be 75. esztendejét… Olyan emberi arculatú ez a családi fészek, olyan hívogató, hogy az énekes madár, aki belőle erős és nyugtalan szárnnyal messzire és magasra röppent, nem csoda, ha sohasem találta helyét az elembertelenedő arcú nagyvárosok helytelen világában.

Édesanyja arca: a szülőházhoz mily hasonlatos! A homlokát keretező fekete kendő olyanformán árnyékolja két szemét, mint a tornáceresz a két mélyen ülő ablakot. És ez az árnyékos, gond redőzte arc is csupa sajgó visszavárás.

A háznép apraja-nagyja, leány- és fiútestvérei, sógorok és sógorasszonyok, a székely család, a székely falu maga. A nagy bajszok, szemre húzott kalapok és fejkendők, mellyrevalók, a rokolyácskák oly néprajzi múzeumba illők s egyszersmind örökkévalók, mint őseiké Orbán Balázs mostanság előkerült százesztendős fényképein.

Ide kívánkozik, további gondolatmenetünk rugójaként, Tamási Áron egyik feljegyzése, melyben a székely sorsot határozza meg. A hajdanvolt csíksomlyói barátok fegyelmezett kódexbetűire emlékeztető kézírás azt vallja, hogy ezt a magyarok előőrseként megtelepedett néptörzset végzetes földrajzi elhelyezkedése mindennapos harcra kényszeríti, külső és belső ellenfeleivel egyaránt, a történelem folyamán…

Ha hozzátesszük, hogy hasonlóan nehéz küzdelmet folytatott e nép a rendkívül zord természettel is, magyarázatot találunk s székelység legjellemzőbb sajátosságára: a valósággal szemben való szellemi tiltakozásra is. E tiltakozás a valóságnak napkeleti képzelőerővel való átköltésében és színezésében: a játékos és balladás mesealkotásban nyilatkozik.

Tamási Áron műve ennek a közösségi tulajdonságnak legmagasabb megjelenési formája. Alkotói eljárása: a mesék, babonák ősi elemeinek korlátlan és leleményes felhasználása őnála sohasem öncélú játszadozás vagy népszínműi, „elficamodott” góbéskodás. Tamási a tündéries fordulatokat, a rontást oldó és gyógyító csodát éppoly természetességgel állítja a társadalmi vagy érzelmi igazságtevés szolgálatába, mint a nép mesetermő géniusza. Ez az alkotásmód már a húszas években észlelhető; a harmincas években teljesedik ki, majd a negyvenes évek színdarabjaiban ágazik tovább, és – ámbár kevesebb csodás elemmel, inkább csak jelképekkel – később is, mondhatni egész művét végigkíséri.

Ebben a kísérletben, Tamási írói sajátosságainak jellemzésére, aligha van valami meglepő; azért látszott szükségesnek vállalkoznunk rá, hogy magyarázatot találjunk nem egy művének elutasítására vagy meg nem értésére is. Most, több évtized távlatából szembeötlő, hogy éppen az aktívan politizáló, ún. harcos valóságirodalom frontjáról érték a legkomolyabb – és legfájóbb bírálatok, mert hisz ő magát realista, forradalmi írónak tartotta, s emlékszünk rá, hogy Ábellel már 1932-ben megfogadtatja: a szegények és az elnyomottak zászlaját fogja örökké hordozni, bármerre vezérelje is az útja.

És nem kevésbé fájdalmas lehetett neki Bárdos Artúr pesti színigazgató kijelentése, akinél 1933-ban az Énekes madár-ral kopogtatott: „Nem értem… Pedig értek a színdarabokhoz… Nem adhatom elő.” Ezzel a határozott, majdnem rátarti meg nem értéssel ezúttal az ellenkező szárnyon, a liberális polgári irodalom egyik fellegvárában találkozott. És még két évnek kellett eltelnie, míg az Énekes madár, az értőbb Pünkösti Andor jóvoltából, mégiscsak Pesten, először színre került.

Ebben a székely népi játékban – mert, megértéséhez kulcsot kínálva, Tamási az alcímben így nevezi – a szerelmes legényke gyilkos kedvű vetélytársai elől fára menekül; amikor a kegyetlen Bak Lukácsék a fát elfűrészelik, a lombkorona hirtelen legényestül a magasba lendül.

Világos, áttetsző jelkép ez; az előzmények ismeretében tekinthetjük a magasba emelkedő, elpusztíthatatlan művészetnek is, melynek sudarára hasztalan vetik fűrészüket és fejszéjüket jobbról és balról Tamási irodalmi ellenfelei.

És itt látszik helyénvalónak megkockáztatni a feltevést, mely szerint a Tamási-műben sűrűn előforduló állatalakok nem mind a zoológia, hanem sokszor a mitológia birodalmából valók. Ilyenekül tartjuk számon elsősorban a dúvadakat – a farkast, medvét és vadkant – mint az embert létezésében fenyegető erők megjelenítéseit. Ebből következik, hogy Tamási állatjelenetei elhatárolhatók a húszas és harmincas évek erdélyi irodalmának még Móricz Zsigmond által is gunyorosan emlegetett mackóromantikájától!

Ezek volnának a főbb vonások és egyéniségjegyek, melyekből elénk világlik Tamásinak az egyik kortárs szellemi áramlattal, a szürrealizmussal érintkező arca. És tudván, hogy az ilyen áramlatok olykor kettesével, hármasával jelentkeznek, s keresztezhetik, válthatják egymást némely alkotóegyéniségben, természetesnek találjuk, hogy valóság-átformáló népmesékben gyökrező írónktól ez a gazdagító áramlás nem maradt idegen – még ha valószínűtlen is, hogy a Szürrealista Kiáltványban meghirdetett tételeket biflázgatta volna…

De íme, a csapongó és el-elrévedező kalauzolgatás során észre se vettük, hogy egy-két perc óta voltaképpen Tamási műveinek szem perzselő fényű empireumában járunk, ahová méltán jutottak a fölös tisztítótüzek elszenvedése után.

Tamási felfedezői és elismerői olyan írótársak közül jelentkeztek, akik – Ady forradalma után s immár Bartók és Kodály eredményeinek igézetében – vallották a művészeteknek az emberiség ősforrásából, a néplélekből lehetséges megújúlását. Az, hogy Tamási a gáncsok és bogáncsok ellenére is, már első lépéseivel oly bizakodón halad e felé az empireum felé, az ő érdemük is: tudatosították benne a mélyről jöttség és elhivatottság szinte biblikus sugallatát.

Hegyeken és völgyeken átívelő útjának, mint valami szép ívelésű hídnak, ezek a buzdító elismerések és bemutatások a tartópillérei.

Időrendben elsőként említhető köztük Áprily Lajos ismertetése a Lélekindulás-ról, a kolozsvári Ellenzék irodalmi mellékletének hasábjain, 1925 kora nyarán.

A szűkebb hazájában akkor már ismert költő éleslátón jelölte ki az induló Tamási Áron helyét és rangját a magyar irodalomban. Megjósolta, hogy regionalistának, elszigetelődésre ítéltnek fogják tartani azok, akik nem látják, hogy a modern magyar próza felfrissítésére a legtöbb színt s a legegyénibb kifejező eszközöket éppen ez a „regionalista” próza adhatja meg, „mely Tamási művészetében egy feltáratlan világnak, a székely népléleknek üde szépségeit, balladás komorságát és századok során felhalmozott kincseit szép ígéretek beváltásával s hatalmas remények megcsillogtatásával hozza”.

Nem hiszem, hogy elfogultság volna e felfedezői lelkesedéstől áthevült s mégis megfontolt véleményt az említett szép ívű híd alappillérének vagy éppen hídfőjének tekinteni…

Amikor a Szűzmáriás királyfi-t, 1928-ban, Szabó Dezső indulatos támadása éri, e hídfő elég erős ahhoz, hogy a rettentő dérrel-dúrral nekivágódó dorong ne rombolhassa le.

Az első elismerésnél magasabbról és messzebbről, a Nyugat hasábjairól érkezik Tamásihoz új, örvendező üdvözlés: Babits Mihály, az első Ábel-könyvet ismertetve, lelkesen dicséri Tamásinak a magyar irodalomban egyedülálló, mítoszteremtő erejét, s könyvében a nép ama „mély és íratlan” kultúrájának letéteményesét köszönti, melyről Herder írt valaha.

Érdemükhöz méltó, illusztris helyre kerültek ebben az empireumban Németh László, Féja Géza és Illés Endre esszéi és tanulmányai is; ők azok, akiknek a legtöbb köszönhető Tamási művének elfogadtatása és terjesztése terén. Az ő ide vonatkozó írásaik – kiváltképp a Féja könyve – sokkal ismertebbek, semmint idézni belőlük szükséges volna.

Ugyanez áll Tamási Gáspár életrajzi művére, a Vadon nőtt gyöngyvirág-ra is, melyben az író öccse tiszta, harmatos szókinccsel hozza közelünkbe a szülőfalut, a családot és annak nagy íróvá nőtt fiát.

Végezetül ne maradjon említetlen Illyés Gyulának 1970-ben elhangzott s a Múzeumi Magazin-ban megjelent nyilatkozata sem, melyet az idáig vezető híd immár túlsó parton emelt, erős hídfőjének tekinthetünk. Illyés Tamási Áront Lorcával és Jeszenyinnel hozván párhuzamba, művét a kortárs európai irodalom fő vonulatába helyezi.

Tamási útja a Magyar Panteon felé, megnyugvással látjuk, jól megépített. És eljöhet az a kor, melyben az elszikesedés fenyegette, nyelvükben elszürkülő, civilizációs ártalmaktól szenvedő lelkek eddig nem észlelt szomjúsággal zarándokolnak, egyre sűrűbb csapatokban, műveinek havasi tisztaságú, ezer színes virággal illatozó fennsíkjára.

 

A Kút, Takáts Gyula első kötete

A háború utáni regionalista irodalmi alakulások legfrissebb hullámtaraja ez a könyv; úgy látszik, szervezkedik a dunántúli irodalom, és szervezkedéseiben „nem írói állásfoglalások hirdetése, nem irodalmi jobb- vagy baloldal szolgálata a célja, hanem (– akár a kibontakozó erdélyi irodalomnak a kezdeti időkben –) tisztán irodalom”.

S valóban, Takáts Gyula versei a tiszta irodalom világából valók. Mint a húszas generáció tíz-tizenkét értékes tagjának egyike, a költészetet a maga eredeti méltóságában fogja fel: nem ír már tételverseket, még csak tételeket sem óhajt illusztrálni velük, nem szegődik általuk valamely „meggyőződés” zsoldjába, nem hirdet, nem jósol, mert jól tudja, hogy illetlenség világnézetek bábjait lírai versek selyemgubójába bugyolálni vagy csontos meggyőződések tetemére rímek üvegpikkelyes estélyi ruháját adni.

Nemzedékéből Weöres Sándorral mutat rokon vonást. Misztikus természetérzésük, groteszkkeresésük, humoruk egy tőről fakadtnak tűnik fel. Weöres túl van már az öncélú groteszkség fokán; úgy tetszik, Takáts e ponton – talán több joggal – hosszasabban időzik. De néha nyakatekert, szinte hasonlatperszifláló hasonlataival túllő a célon („magasba madárként röppent csúcs vércse pillantással les rám”), s itt-ott még ki-kibukkannak az expresszionizmus elkésett fényjelei. („A tél a kék állén, mint koldus, lyukas fogára bagót keres!”) Azonban, amint a kiragadott példák is bizonyítják, birtokában van az elhitetés művészetének még ilyen nyakatekertségek esetében is. Százszázalékosan élvezhető ellenben, ha megmarad finomgroteszknek, pantomimhumorúnak, mint például ebben a versszakában:

 

A lila kolostor rom-hegyén egy víg nótát hegedül Szent Jakab, s a virágruhás gyümölcsfapácok rá tavaszi táncot ringanak. [MÁJUSI KÓRUS]

 

vagy ebben a négy sorában:

 

A csillag-sarkantyuk még messze hegedülnek. Kinn a macska száján egy cserebogár ropog…

 

Iszonyodó versei vagy verssorai legrégibb gyermekkori felriadásainkra emlékeztetnek, s a vércseppek s a kútból előkerülő szöszhaj hangulati tartozékai Arany némely balladai sorát juttatják eszünkbe. Ihleteinek jókora százaléka borzalom-ihlet, melyre jellemző a Reggeli szendergés három sora:

 

Az udvarlépcsőn konyhakést reszelnek. Utolsót rikolt a sarkantyús kakas, s a füvön táncol kínjában fejetlen…

 

vagy a Magány következő két sora:

 

…hálóm, ha fulladt bivaly szarvára akad, kibontják szépen a jószívű halak.

 

Ezekből az elemekből tevődik össze alaptermészete: érdekes, nyugtalan egyéniség, tele szorongással, cinizmussal, ki változatosságát egyéni, néha merészen és kissé felületesen alkotott versmondatok jó tájmagyarságával érzékelteti.

Kötetének többi darabja lokálpatrióta, helynév ihletésű vers. Ez a kevésbé erős oldala költészetének.

Legérdekesebb és legjobb verseivel (Balatonparton, Készülődés favágásra, Sohasem hallott zenék, Faluvég, Reggeli szendergés, Kút, Májusi kórus a tájról, Alkonyóra, Lápiremete-zsoltár, Magány) feltétlenül megérdemli, hogy a legtehetségesebb fiatal költők sorában emlegessék.

 

Takáts Gyula köszöntése

Takáts Gyula neve s műve sokkal ismertebb, semhogy a jó barát bennfentességével vagy a katedráról messze tekintő irodalomtudós pózában kellene őt bemutatnom a köszöntésére idesereglett ünneplő közönségnek.

Elegendőnek tartom egy-két olyan jellegzetességére rámutatni, melyek ismeretében csak fokozódhatik majd a személye iránti érdeklődés s a művének járó nagyrabecsülés.

Takáts Gyula a költők között az a költő, akinek a XX. század közepe táján megadatott remegő kezében tartania a XIX. századi nagy ős: Berzsenyi Dániel csontjait!

1945 tavaszán történt, kevéssel azután, hogy a háború „érccsordája”, a nyomában romokkal és halottakkal, elviharzott, és ő, menekültében, ahogy írja, „mint próféta jelét, nézte a niklai sírt”.

Romországban, romsírbolt előtt: nem is kellett volna megérintenie a fájdalmas ereklyét ahhoz, hogy azután mindörökre stigmatizáltan képviselje s hordozza magában a pannón-magyar költőelőd archetípust – azt, akinek A magyarokhoz című ódája már Széchenyinek is valóságos új Institúciója volt – mondom, e misztikus érintkezés nélkül is úrrá lett volna bizonyos fogadalomtevő lelkiállapot: az egész háború dúlta ország jelképes tenyerén tartására és melengetésére, a végső leheletig…

És még valami, ami a fentiekkel összefügg, s ami nem hagyható említetlen sem most, ünneplése pillanataiban, sem életműve általános fölmérésekor. Egy olyan sajátosság, mely Takáts Gyulát egyenest az emberföldrajzi fantasztikumok sorába emeli: ez a hatvanöt éves költő, akit itt tisztelhetünk hús-vér alakja szerint csakúgy, mint szellemi kivetülései szerint – ez az ember itt, Európában, Magyarországon, Somogy megyében, Kaposváron, egyazon házban élte le a XX. század vagy akár a történelem legvérzivatarosabb hat és fél évtizedét! Bizony, több, mint ritkaság, valóságos csoda ez, mirákulum a javából: „a nemzet őrlelkeihez” folyamodó elhatározás és hűség csodatétele. Avagy akad-e még költő e kis magyar glóbuszon, akiről elmondható volna ez a kövekbe és gyökerekbe kapaszkodó szívósság, s hogy egész élete és műve: nem más, mint a regionalizmus tudatos, elszánt igazolása és régi rangjára való emelése. (Csak messze, a délkeleti Kárpátok karéjában találunk hasonló jelenségeket…)

Kétségtelen, hogy volt idő, amikor helyt maradása botorságnak s elrettentő példának számított. Azonban odáig fejlődtünk, hogy hála az irodalmi és művészeti Pest-Buda-centrizmusnak, ma inkább követendő példa és biztató, bölcs útmutatás. Hogy ne legyen a főváros az idők végezetéig íróknak, költőknek s minden rendű-rangú alkotó művésznek – paradoxonnal élve – önkéntes kényszerlakhelye! És kelthessen reményt a Takáts Gyula-i példa, hogy az eljövendő nemzedékekben is megismétlődhetik ez az embertani csoda, s lesznek, akik ugyanannak a fának ehetik gyümölcsét hetedik évtizedükben is, melynek törzsébe első elemista korukban, első békanyúzójukkal bevésték nevük kezdőbetűit.

Ez a honn maradás, persze, nem volt csupa idill, vagyis nem volt minden kockázat és áldozat nélkül való! A helyt maradónak meg kellett küzdenie a mai s mindenkori kisvárosi viszonyok bosszantó vagy éppen megalázó következményeivel. Mi több: leveleznie kellett a közelmúlt s jelen jó néhány Kazinczyjával, mint Berzsenyinek a széphalmi bölccsel hajdanán. És kioktatásban is részesült nemegyszer olyanoktól, akik az elhamarkodva ítélő Kölcsey receptjével marasztalták el a poézisban tett nem kielégítő előmenetele miatt…

Mindazonáltal, vagy éppen ezért, a mű, mely e szívós, túlélő „pannónságból” fakadt: szókincsével, tárgyi gazdagságával, emberközeli mondanivalójával rendkívüli értékű teljesítmény a XX. század költészetében, Takáts Gyula mindvégig megtartotta az első lendülettel elfoglalt előkelő rangját a vele egyívásúak között. Költészetét, az első verskötet szuggesztiója alatt, negyven évvel ezelőtt, a misztikus természetérzés hordozójának minősítettük. De időközben világossá vált, hogy nem annyira misztikus, mint inkább animisztikus természetélményről van szó, olyan költő érzésvilágáról, aki szülötte földjének egyre mélyebb ismeretében, egy csodálkozó kisfiú vagy egy mindentudó öreg pásztor természetességével társalog kúttal, malommal, pinceszerrel, vízimadárral s nem utolsósorban embertársaival. Mindent és mindenkit bensőségesen ismer, s egy-két határozott tusvonással elénk varázsol, megörökít, hogy továbbadhassa a iemélt XXI. évszázadnak.

Verseiben egyaránt ízlelgethetjük és élvezhetjük a friss mandula keserédességét s a Becehegy óborának aranyló zöld, vulkáni zamatát.

 

Weöres Sándor: A teremtés dicsérete

A Rimbaud-szerű korán-fejlődött költőt még barátai, közeli ismerősei is világtól elbúvó, mozgalmaitól finnyásan vagy tehetetlenül elhúzódó egyéniségnek tartják, s titokban talán gyáva kis biedermeier embernek is hajlandók őt minősíteni. Mi tagadás, volt idő, amikor már-már magam is bosszankodtam verseinek a világ állapotával vajmi kevés összeköttetést tartó, reflextelen, szervetlennek érzett mivoltán. Abbéli meggyőződésemet azonban, hogy rendkívüli magyar költőtehetség él közöttünk – hála a Weöres-prozódia és -nyelvezet Arany Jánoshoz fogható tökéletességének –, ez a fanyalgás benne való hitemet meg nem rendítette. S ez a kötete, A teremtés dicsérete, végleg megfogalmaztatta velem azt a megállapítást, mely sejtelemszerűen régóta lappang: Weöres Sándor a látszat ellenére ebben a világban, ebben az Európában és ebben a Magyarországban él! Nemcsak hogy itt él, de tudomásul is vesz minden örök érvényű dolgot, ami a mában zajlik, s Erazmus-egyéniségének éppen ez a titka, hogy módszeresen, valami csudálatos jelenségszűrő segítségével kizárólag az örök dolgokat veszi tudomásul. A többi, mint elhanyagolható, nem oda való mennyiség, szűrőjén kívül marad. Hogy is vehetné észre a felületes szemlélő ezt az irigylésre méltó költői állapotot? Csak az foghatja fel, csak az méltányolhatja, aki maga is elvszerűen valami hasonló megoldásért küzd, s hasonló megoldás birtokosát irigyli.

Az ő műszeregyénisége mindent mér ezen a világon, s költőink átlagához úgy viszonylik, mint az öröknaptár az egy esztendőre szóló kalendáriumokhoz vagy mint a csillagászati óra a hétköznapihoz. Hidegen éber tudat tölti ki testét, mely olykor lüktetően a mindenségbe dagad. Ami Európában történik manapság, alig érdemel meg két-három versnél többet: nyilvánvaló, hogy e kicsi csillagnak csak egy rothadó szegelete fortyog. Ellenben a titokzatosan lüktető Ázsiában, közös őshazánkban ősrégi csudákat, a tudás, az emberész meg-megsejthető, régi rejtelmeit őrzik a tengerbe süllyedt városok, s a szigetlakók még tudnak az istenségek nyelvén, állati pőre testük még istenközelben érzi magát. Weöres Sándor nagy pályákat beutazó lelke test szerint is ebbe a birodalomba tart, a Conte Rosso fedélzetén:

 

Színes kristályok álmát álmodó, játékos forró szemfedő alatt, nehéz mélységben ismeretlenül alusznak az elsüllyedt városok, csak ős nevük zúg, mint kagylóüreg, miből kihullt az élő és a gyöngy. –

 

Mintha Childe Harold bolyongásainak kísérőszövegét hallanók!

 

Meghalt a szobrász, szobra elveszett, akár a vályogtégla, utcakő – Meghalt a költő, verse elveszett, akár a tréfa-szó, káromkodás –

 

Az elmúlásnak ilyen mélységei felett lebeg éber fájdalma (ébersége minden fájdalmánál erősebb), ilyesmik felett suhan hajójával a „más kor embere, kiben új módon él a régi rossz”.

Azzal is megvádolgatták, hogy nem egy költő hatása érezhető művén, hogy innen-onnan emelne át magához idegen hanghordozást, idegen lélekütemet. Fogjuk fel inkább úgy, hogy ez nem volt más, mint a tapogatózó lélek biztonságvágya és erőpróbája, amelynek segítségével magát saját magának megmutatná. Azonban már jóval túlemelkedett ezen az állapoton, nem is maradt meg ebből egyéb, mint verseinek formai sokfélesége, mely nagyban hozzájárul egyénisége tudatos álcázásához, énködösítéséhez. Így éri el, hogy sámáni személytelenséggel beszél a világnak istenek nyelvén, méghozzá olyan magyarsággal, amilyennel csak legnagyobb költőink beszéltek. A szépség mágikus megmutatója ő, s a megtalált szépséggel eggyé válva, kéjesen merül bele a végtelenbe:

 

Lyukas szépség ura, tökéletesség, csak egy cseppecskét adj ambróziádból s én elfelejtem még azt is, hogy élek s hogy azonos vagyok sajátmagammal.

 

Ki merem mondani róla, hogy teljesítette a legnagyobb költői bravúrok egyikét: művét már zsenge ifjúságában klasszicizálva, embersége szerint majdnem eltűnt a világból (egy-két irodalmáron kívül akad-é valaki, aki látta volna Pesten?) – ahogy ez csak nagy költőknek és zeneszerzőknek sikerülhetett, már életében művében él, az örök életű Weöres-versekkel.

 

Igaz költő próbája

 

Kiss Jenő a legnehezebben meghatározható költői jellemek közül való. Senkihez se lehet hasonlítani; összemérni sem célszerű senkivel. Igazi elődjét nem a közelmúltban, hanem valahol a magyar szabadságharc ideje tájt kellene keresni, éspedig nem valamely meghatározott, hanem több, itt-ott, hol Erdélyben, hol a Dunántúlon felbukkanó költő képében.

Kötete olvastán a legnyugtalanítóbb versgenetikai és prozódiai kérdések bolygatják az embert. Annyi bizonyos, hogy nem ama költők közül való, akik korán, huszadik és harmincadik esztendejük között kisustorogják tüzüket, s aztán vagy elhagyják ezt az árnyékvilágot, vagy regényíróvá, a próza míves emberévé váltják magukat át. Kiss Jenő érzékelhetőleg takarékosan bánik a benne halmozódó matériával, s ez korántsem történik a múzsa rovására, sőt, ennek köszönhető, hogy – a rá jellemző önmérséklés következtében – költészete mentes maradt az ifjúság tematikai túlkapásaitól. Ha a kifejezésmódban találunk is elvétve túlzásokat, azokat is inkább tapogatózásnak kell, hogy nevezzük. Megtörténik, hogy nagyon sajátos, száz közül is megismerhető hangja egy-egy pillanatra elidegenedik, kereső, esetleges színt vált, s nem éppen szerencsés szavak huncutkódnak tolla alá. De ez még csak nem is szépséghiba. Az a fő, hogy a nagy mondanivalókkal való birkózásban mindig felül marad.

Költői magatartása, fejlődése az erdélyi magyar kisebbségi sors függvénye. Alig is van verse, amely nem valamilyen sajátos erdélyi magyar állapotból következnék, s még sincs ezek között egy is, amely ne az egyetemes magyarsághoz szólna. Noha a költőt a kisebbségi sors szenvedteti, állandóan jelenvaló érzése, hogy a sebek egyszersmind a nagy test sebei; a részt mindig az egészben látja…

E kötet versanyagát, a versek keletkezésének indítékát (az ihletet) tekintve, két csoportra oszthatjuk: idilli jellegűekre és történelmi ihletésűekre. Idill alatt nem valami bokor alatti jelenetet értünk, hanem a költő bizonyos nyugalmi állapotát, a természetben vagy a társadalomban lélegző embernek azokat a kegyelmi pillanatait, melyeket csak az Úristen tudja, hogyan csikart ki egy erdélyi költő az 1939–40-es években. Az ide tartozó versekben egy-egy családi látogatás, egy-egy magános séta emléke kapaszkodott meg; lehet belőlük következtetni életszintre, társadalmi állapotra, késő korok kultúrhistorikusának is bízvást szolgálhatnak támpontul; mégis, mintha nem ez a rész volna a költő utókorának biztos letéteményese. Nem mintha az átélés maradéktalan közlése vagy az anyján csüngő, városba szakadt fiú megható szeretete nem okozna az olvasónak bőséges esztétikai vagy színvonalbeli örömet, nem, nem erről van szó. Ahelyett, hogy e nézetünk indoklását bővebben magyarázni még csak meg is kísérelnők, inkább magának a költőnek szavait idézzük: „Szebb, mikor repül!” A repülőgépről mondja. Szebb a verse is, amikor a költői szemlélődést cselekvésre kész feszültség, buzdító indulat váltja fel, legszebb, amikor zihálva száll ki belőle ennek a nagy emberi léleknek lángolása. Mert ha igaz s való, hogy a vers elementáris, vulkáni származású valami, akkor mi ad indítékot versbe szedni (találó kifejezés) nem elemien, nem vulkáni módon jelentkező dolgokat? Ami a cicomaságra, zenei elkalandozásra hajló, rokokós Dsidának sikerült: a lírai napló, nem feltétlenül kell, hogy sikerüljön a nála sokkal puritánabb, külsőséges elemekkel bánni nem tudó, sőt, ilyesmit kerülő Kiss Jenőnek; s ez nem is baj (távol áll tőlünk, hogy rovására mondjuk), mert – s most érkeztünk el a lényeghez – ő az elemi dolgok költője. Ha lelke ama bizonyos repülés állapotába kerül, lehet akármilyen fanyar, keserű vagy éppenséggel fakó, ha az a rá jellemző mély dübörgésű lélekhang hallható belőle – mint egy óriási repülőgép motorjáé –, mindvégig nyilvánvaló, hogy jó verssel, nagy művel van dolgunk. Ennél a költőnél kirí minden külsőséges költői alkatrész, a nagy ritkán megkockáztatott rímjáték (rest vér – testvér, kófic hal – kaviccsal) csörömpöl, a viseltes költői jelzők (méla, báva, halk, langy), amelyek isten tudja, milyen úton-módon vetődtek ide a korai Nyugat-os költők szótárából, szégyenkezve lapulnak. Minden arra rendeli el már eleve, hogy csak a lényeget zengje. S mi ez a lényeg, mi ez az elementáris ügy? A magyar sors fordulataira való azonnali reagálás, nagy idők költői tanúsága. S ezzel megérkeztünk a Napforduló anyagának második részéhez.

Megjegyeztük már, hogy költészete az erdélyi sors függvénye, mégpedig a kisebbségi sorsé. Különösem az 1938–39-es évekből származó versekben hallatszik a jobban már nem is szenvedhető ember sóhajtása. (Zsoltár, Oszd széjjel vagyonodat, Fiak ünnepe, Nekem is! Idegenben.) Később, minél jobban közeledünk 1940 szeptemberéhez, minél puskaporosabb a levegő a Kárpátok országaiban, annál több feszültséget, villamos erőt hordoznak versei. Eleinte még „szent, nagy, véres szavakkal küszködik” (Önzés évszaka, Kérés a Tavaszhoz, A dadogó Demoszthenész), de aztán versről versre figyelemmel kísérhető e megkeserült, már-már cinizmus felé hulló lélek magára találása, maga fölé emelkedése: az egész magyar kisebbségi közösség megpróbáltatását önnön keblében érző költő öntudatra ébredése.

Most már nem is a versek alatti évszám a kulcs: elég a hangváltást, a lélegzet gyorsulását figyelni, megtudjuk, hol gázolunk a történelemben.

A költő őrködik… Kétségeink között megnyugtató hitünk, hogy Kiss Jenő velünk van. A Napforduló élő kezesség: bármi is következzék Erdélyre s hazánkra, túl nagy időkön és veszedelmeken, meghirdeti a jövendőnek jobbjaink igazát.

Téli szivárvány

Jankovich Ferencet eddig Illyés Gyula mellett a legegyénibb hangú és a legszélesebb látókörű, széles európai műveltségre szert tett dunántúli költőként tartottuk számon. Három verskötetében tanúságát adta, hogy kellő nyersanyag birtokában képes költészetében az élményelemet a tudóselemmel egyensúlyban tartani. S noha másfél évtized óta a fővárosban él, nem hagyta leporladni szárnyáról a vidék értékes hímporát. Költészetét ezen kívül bizonyos sajátos színezetű szociális és eszélyesen nemzeti tartalmasság teszi még értékesebbé, s általában, művéből kiérződnek egy nagy alkatú emberi lélek igényei.

Most nagyobb prózai munkával jelentkezett: életrajzregénynyel, mely azonban – a felölelt időt tekintve – csak fejezete egy bizonyosan később megírandó, terjedelmesebb regényes autobiográfiának. A költő férfikora magasáról (harmincöt éves), mintha elemlámpással kémlelne a kútba – belevilágít gyermekkora gomolygó emlékeibe, s a nyüzsgő embersokaságot és időtlenné zavarodott rengeteg élményt ügyes kristályosító eljárással cgy-két esztendő terjedelmére sűríti, minden gyermekkorban megtörtént vagy megtörténhető dolgot beléjük szorítva. A hós, akit Hanyi Gyurkának nevez, testvéreiül a világirodalomból Twist Olivért és némileg Sawyer Tamást tarthatja számon. Az első világháború utolsó esztendeiben, ismeretlen sorsú édesapa emlékével, elnyűtt édesanya szoknyájától rendszerint távol, a maga szomorú teljességében éli a külvárosi gyermekek mindenütt egyforma, gazdátlan és nyomorúságos életét. De mintha csak a későbbi írónak akarna élményeket gyűjteni arra az időre, amikor majd érett ésszel – talán jelenünk rokon jelenségeitől sarkallva – leleplezheti velük az első világháború züllött belső frontját, logikus következményéig, a forradalmas összeomlás első puskalövéséig. Akárcsak a Jágó nevezetű szerencsejáték ércgolyóbisa, mely a ravaszul elhelyezett szegek között ide-oda kocódva keresi kiútját, ő is úgy ütődik-rugódik a periféria társadalmában jobbra-balra, míg végül egy jelképes exodussal, menekülő szekér cókmókjai közt, el nem illan viselt dolgai fájdalmas színteréről. A hős körül Breughel és Bosch ecsetét is tűzbe hozó alakok hemzsegnek, félparaszt, féliparos, félpolgár egzisztenciáknak valóságos galériája. Az ember csodálja, hógy például Szabó Vladimir mért nem kapott megbízatást, hogy ezt a rendkívüli alakokban bővelkedő könyvet, múlt századi regények mintájára, elejétől végig illusztrálja. Hadd soroljunk fel, mintegy inspirátorul, néhány jellegzetes Jankovich-alakot. 1. Pogácsa bácsi, a „nyugalmazott” uradalmi csősz, aki azonban a dolgok jelenbeli szomorú rendje szerint nyugdíjnak híre-hamvát se látta; ez a vén rongybuba, a ház egyik zugában várván a halált, hajdani hivatalának silány felségjelvényével, egy parittyával (kissé bosszantó, hogy Jankovich ezt a szerszámot következetesen csúzliként, a mosogatótálat pedig nagyvájdlingként emlegeti), valóságos csudát mível, s halhatatlanítja magát az udvar népének emlékezetében: amikor a házban egy facér, tüdőbajos mesterlegényért éppen zörget a halál, és szárnysegéde, a kuvik, ott kiabál az alacsony háztetőn, Pogácsa bácsi összeszedi maradék tudományát, s a halálmadarat néhány tapogatózó lövés után bravúrosan leteríti! 2. Grünwald úr, a háborús világ zergetollas, bricsesznadrágos, aranyfogas hiénája, szőrösszívű spekuláns, aki a vén Hanyi nagyapa szívébe férkőzvén, gonoszul lopkodja, zsarolja az öreget – s amikor pedig a szemfüles gyermek ezt szóvá meri tenni, ravasz fondorlattal úgy felbőszíti unokája ellen, hogy nagyapja szeme láttára, és teljes megelégedésére, agyba-főbe verheti, szadisztikus kéjjel dögönyözheti. Nem kis érdeme Jankovichnak ez a portré; éppen olyan értékes, mint Grünwald beamter párjáé, a „halmozó” Szalmásyé, ezé az emberbőrbe dagadt hörcsögé, aki az istenszerébe csatangoló, gazdátlan gyermekeket, a „csajvadékot” saját becstelen céljaira megszervezi és rabszolgahadként dolgoztatja, mintha csak magának Faginnek lelke költözött volna belé a Twist Olivérből. 3. Andrej, az orosz fogoly, Gyurkó barátja, aki szemeteskocsisi minőségében lehetővé teszi hősünknek, hogy Grünwald úr és megtévesztett nagyapja karmaiból meztelenül menekülvén, meghúzhassa magát a szemeteskocsi belsejében, s a fél várost beutazza, mintha a szerző csak azt akarná e túlzó helyzettel jelezni, hogy a korrupt társadalom és értetlen felnőttek elől menekülő gyermeknek szemeteskocsi vagy árnyékszék a mentsvára és asiluma. 4. Rózsika néni, a jótékonysági hölgy, aki kivételképpen nem társadalmi érdemszerzésért, hanem a jóért magáért buzgólkodik, s mint a magasabb társadalmi osztályoknak rokonszenves követe, sürög-forog ebben az inkább szomorú, mint vidor alvilágban. 5. Csúcsos, a csajvadék fejedelme, valóságos serdülő Al Capone, aki maga is csúfos véget ér, előzőleg azonban, valósággal az isteni igazságszolgáltatás büntető közegeként, felgyújtja felnőtt vetélytársa, Szalmásy portáját, ezt a valóságos háborús dugáru arzenált, s tanúja lehet e szörnyeteg tűzhalálának. 6. Jancsika, ez a Heep Urias-szerű púpos unokabátya, az irigység és elkényeztetett vásottság mintaképe, akivel hősünk Ormozd-Ahrimán küzdelmet folytat, s megadatik neki, hogy megérje keserves kínhalálát és temetését. 7. Bonkáló, a háborúból félőrülten hazavetődő iparos, aki józanabb pillanataiban is árasztja magából a defetizmus gőzét, amikor pedig „rájön”, feleségét háborúban szerzett betegségével: örjöngő, látomásos féltékenységgel gyötri; ő a felbomlás előhírnöke.

És így tovább: se szeri, se száma e monumentális arányú gyermeképosz fő- és mellékalakjainak. Jankovich ezeknek akkurátus ábrázolásával bizonyítja, hogy lírikus volta ellenére is képes abszolút tárgyias szemléletre. Regénye éppen ezért olyan képzeletbeli freskóhoz hasonlítható, melyen lírai alapozású, kékes-opálos tájból éles megvilágítású, erős lineáris érzékkel megrajzolt alakok válnak ki a szemléletesség és az egyénítés adottságának jegyében. A magyar széppróza útján szép jelzőkő. Móricz Zsigmond óta nincs olyan írónk, akinél ne lenne túlsúlyban a lirizáló hajlandóság – ez alól még a népi írók sem kivételek, sőt, még csak ők igazán a mesterei a szenvedélyes egyes szám első személynek.

Vajon a hatalmas, vérbő élményanyagon kívül minek köszönheti Jankovich, hogy mindezt nyugodt lelkiismerettel el merjük róla mondani? A kiforrott, a keresőkoron bízvást túljutott költő formaérzékének és mindent halálos pontossággal kifejező nyelvezetének. Ezeknek a tulajdonságoknak birtokában nő nagyon sok első vonalbeli csak prózaíró írónk fölé. Kifejezésmódjának jellemzésére álljon itt a Téli szivárvány néhány sora: „Egy zöld fonál rajzolódott zúgva a levegőben s egy tőkén csattanva megállt. – Hu, mekkora szöcske! – sikoltott Bábi néni, s egy pillanatra megállt a szüretelés, minden gyerek odaszaladt, hogy megbámulja a szörnyeteget, amely hosszú csápjaival, akaratosan leszegett kosfejével már ott ficánkolt Bábi néni ujjai közt kényelmetlenül, szárnyain szivárványosan játszadozott a nap.”

Az író – mindegy, melyik társadalmi osztály fiának vagy tagjának vallja magát –, ha idejekorán birtokába jut az írósághoz elengedhetetlenül szükséges szellemi emelkedettségnek, s ezáltal az esetleg benne háborgó eredendő gyűlölködést művészetté konvertálja (ezt a kortünetként észlelhető íróbetegséget, a gyűlölködést, Kemény Zsigmond regényalakjáról barnabásizmusnak nevezhetnők), könnyen meg tud győzni bárkit is az elnyomottak jussáról és igazáról; aki azonban ugyanezt irodalmi demagógiával akarja elérni, nemcsak műve maradandóságát ássa alá, hanem esetleg – vae victis – tanúja lehet a várva várt fordulatnak, s gyönyörködhet benne, mint válnak az „elnyomottakból elnyomók”. Jankovich, anyagának természeténél fogva, könnyen belemelegedhetett volna az egyoldalú vádaskodásba; joggal vonhatott volna felelősségre államférfiakat és közhivatali tekintélyeket; beleeshetett volna abba a szégyenbe, hogy például csak Grünwaldot, vagy a másikba, hogy csak Szalmásyt írja meg; de mivel jól tudja, hogy sajnos mindkét embertípus állandó tényezője a magyar glóbusznak, a valósághoz híven, mindkettőt egyformán, érdemeik szerint szerepelteti.

 

Jankovich Ferenc új versei

A Balaton környéki kialudt tűzhányó hegyek, íme, felriadtak évezredes álmukból, s egy csomó izzó követ dobtak ki méhükből: Jankovich Ferenc új verskötetét. Mert valóban, ezek a versek olyanformán hatnak, mint valami vad és félelmetes vulkanizmus termékei; érződik rajtuk, hogy világra hozatalukban olyan költő működött közre, aki sokszor áll hajadonfőtt a csillagok alatt, s mer és tud, földi ember létére, az Istennel, szemtől szemben, társalogni.

 

 

Idestova húszéves költői pályát visszafelé mérve, s figyelembe véve az utolsó évtized lerakódott versrétegeit, megállapítható, hogy a költő eredeti alaphangja, a mélyen búgó és dohogó, hatalmas férfimellkasból feltörő Berzsenyi-hang, nem változott. De változott körülötte a világ, nekiszilajodtak, körhintában, forogni kezdtek, majd egymásra torlódtak a jelenségek az addig utált vagy elviselt rendben megmaradt világban. Ehhez képest verseinek harmóniája, építésük szabályossága is megzilálódott; a verstornyok megdöccentek, mint Bolognában, a harangok félreverődtek, s hirtelen minden repülni kezdett valami révület felhőjén – mint amikor egy jégtábla elszakad a parttól, és sodorni kezdi a rajta rekedteket. Azóta úgy cseng az ember fülébe Jankovich vershangja, mint az ismert Eötvös-elbeszélés sodródó halászainak halotti éneke…

A meg-megtört muzsikájú verssorok, a nekilódult képzettársítások hármasugrásai, a jelzők és hasonlatok, melyekre tán csak a rokon lélekben támad visszhang – róják a zaklatott és lelki-testi viszontagságokkal teljes kor grafikonját, melyben élünk. S lehetne Jankovich alkotói nagyságának jobb bizonyítéka, mint éppen ez az ijesztően zegzugos grafikon? Emberi érzékenységében minden egyéni és közösségi bántalomra felrezzent, a művészi önkiélés és elégtételkeresés ösztönével pedig milliók helyett kiáltott. Ha ezek a versek klasszikusan cizellált ragyogásban, hegyükben rafinált csattanók érckakasával regélnének a nehéz időkről, akkor lehetne Jankovich tehetségében és nagyságában kételkednünk. „L’ age fait que l’ on finit par puovoir écrire des choses assommantes” – állapította meg Paul Valéry is a második világháború idején. Nos, némely őrjöngve átkozódó, jobbra-balra szeges buzogánnyal hadonászó Jankovich-vers erre tökéletes igazolás. Hellyel-közzel még megenyhülés és fellélegzés ihlette versei is, az idillek is némely expresszionista tabló száguldó ecsetvonásaival ütnek szemen. (Galamb-röptében, Ég és föld, Cédrus):

 

Egy galamb röpte hasított kaput: s az ég kéke kicsattant, mint a hús, vérként özönlött alá a fényes   március…

 

vagy:

 

Olyan magas az ég ma! én nem tudom, kis koporsókat tólnak az anyák az úton, Aquincumban a sok síremlék csupa roncs és hova lett a kőbölcsőkből a kis poronty?

 

(Nem, nem Apollinaire-fordítás, sőt, nem is hatás alkalmasint, csak rokon lélek, rokon szem rokon látomása!)

Olykor a tehetetlen dühöngés határain születtek ezek a versek; láncos kutya vicsorog így a karóval szurkáló pimaszra. (Fohász a verem fölött, Föllebezés.) Máskor allegóriában keres megrázó kifejezést, a meghajszolt, megnyúzott dámvad képével érzékelteti a háború hajtóvadászatán halálra alázott Embert. (Holt szarvas könyörgése.) S ha világnéző magatartása nem mentes a megbolydult társadalmi képletek útvesztőjébe tévedt ember ellentmondásaitól: ez is a komplex, nyughatatlan és kérlelhetetlen művészi alkat pecsétje, olyan tartományé, melyben az igen és a nem, az élet és a halál, a hit és a kétség szimultán fönségben van jelen. Az enciklopédisták, aufkleristák népbe oltódott tagadásai mellett megfér ebben a lelki tartományban az Isten és Egyszülött Fia, apácák és Szent Cecília, szent orgonaszó és számtalan angyal – megférnek, mondom, sőt, valami paraszti barokk tömkeleg rézarany mennyezetén ékeskednek. Szintúgy kiegészíti és hitelesíti egymást a háborús reménytelenség s a háború utáni ujjongó bizakodás; a letört derekú, de új hajtásokkal elevenedő hatalmas fa lélegzetvétele, életérzése. (Romhalmok fölött.)

Keressünk tudatosságot, önismerő költői ügyeskedést ebben a vizionáriusban? Nem tudom feltételezni egyébnek jelenvalóságát, mint a mélyen gomolygó és formába kívánkozó ösztönös alkotóerőt. Verseinek kis százalékában mindazonáltal kimutatható bizonyos nem mindig szerencsés stílromantika (magyar és idegen népdal-inspirációi). Némelykor régi költők, sőt, nem sértésül: sanzonok módszerével megválaszolhatatlan kérdéseket tesz fel önmagának. (Az égre írnám, Szépség siratása, Nyáresti dal.) Viszont ilyen „végső kérdésekből” tevődik össze az utolsó évtizedek egyik legcsodálatosabb magyar versének első szaka:

 

Kié volt hát a szépség a világban? Kié volt ifjú ajkamon a dal? Hová lobogtak el, micsoda lángban, micsoda táncban, szirom és kacaj?

 

Ki nem hiszi ezután, hogy valóban létkérdései ezek?

Nyelvi gazdagsága révén képes arra, hogy a legmegfoghatatlanabb hallucinációit is érzékelhetővé tegye, s meggyőzzön róla, hogy valóban kiváltságos, táltosi lény, aki a kozmoszban bennfentes, és rajtunk túl való dolgokkal érintkezik. (L. Csengő Isten dala.) S ekképpen emeli az égbe – Arany János-i képben – gyermekkorunk egyik csodáját, a kukoricapattogatást:

 

Halkan a holdkorong pengeti énekét egyenkint telepattog csillaggal az ég – [ÉJBEN]

 

A Nyáresti dal-ban és a Régi bál-ban tán öreg badacsonyi boroskancsók dudáló öble ihlette meg: egy elsüllyedt világ, a gyermekkor faluja zenebonál bennük, mint üres kagylóban a dajkáló tenger moraja.

Tündérek fiának mondja magát. Az Égen-földön otthonos, erdőn-mezőn járatos, ördöggel-angyallal harcoló s egy kicsit cimboráló, korlátaiból kitört ember: igazi költő. Még nem sokan látják világosan, hogy liránkban hol is a helye. Hisszük: Balassa–Vajda–Ady családfáján, az örökkön élők között.

 

A révület keresése

A dolgokról kinek-kinek egyéni látomása van; ezt a különbséget idegrendszer, hajlam, tudás határozza meg. Legkülönösebb látomány természetesen a legfinomultabb idegrendszerűé, a legcsapongóbbé s a legsokrétűbb tudásúé – röviden a különcé. S itt a különc szót nem becsmérlőleg használjuk, nem valami kellemetlenül bogaras embert értünk alatta, hanem elkülönülőt, magányost. Ilyen predesztináltan, tervszerűen magányos író Cs. Szabó László. Azoknak a szerzetéből való, kik társaikat és fegyvertársaikat nem a jelenből, hanem a múltból választják: ő Montaigne-nyal, Cervantesszel, Goethével, Bethlen Miklóssal tart fenn állandó, drót nélküli összeköttetést. De az ilyesfajta fenséges barátkozásnak rendszerint meg is adatik az ára: a neheztelő jelen, a sértődött környezet sokszor teljes nemtörődömséggel bosszulja meg az elhanyagoltatást. S az ilyen írók életükben nem kóstolhatják meg a népszerűség utcán árult törökmézét, be kell hogy érjék az utókor reménységének száraz kétszersültjével.

Cs. Szabó László újabb három elbeszélése az író amúgy is befelé, mélyre tekintő arculatát most már-már a révültség állapotában mutatja meg; mintha valaki reggel elindulna, s holdkórosan egész napon át elillant hajnali álmát kutatná. Különösen a Húsvét Amalfiban című elbeszélésére áll ez; ez az elbeszélés, a széphistóriák kései unokája, végeredményben az Itáliát szíve gyökeréig átélt s e meseország szörnyű végzete felett remegő európai lélek sommás víziója. Valami álom lehetett a magja, attól ilyen foszlányos-talányos, ilyen tékozlóan színes, mint egy üvegablak a Cluny-Múzeumban, attól ilyen bizarrságig menő, szinte követhetetlen. A téma mesésen magasztos volta követelte meg (NB. alcíme: Legenda háborúzóknak!), hogy az író teli marokkal szórja bele olasz utazásainak minden részegülten szép inspirációját. Olvasása közben az embert folyton kísérik egy debussys zenemű fel-felsíró, álombéli hangfoszlányai… Mert Cs. Szabó László ebben a novellában rugaszkodott a legmeszszebbre minden mai magyar írásműtől, talán már túlontúl is messzire és magasra ahhoz, hogy valaha földközelségbe ereszkedhessék – azonban tudjuk, hogy ő akarta így: eljutni egy pazar szín- és hangérzeteket keltő, talányosságban is teljes illúziót adó művészi élményig, melynek a toll, az írás csak megalkuvásos, jobb híján eszköze. Erről az Amalfiban történő csodáról tisztán érezzük: hajszálon múlt, hogy nem valami pogány motívumokra épített hármasoltár profán festménysorozata lett belőle, vagy éppenséggel egy Ibéria-szerű zeneköltemény.

A második elbeszélést földibb, civakodó, sebző szerelem sugalmazta; érződik is az egészen a földiség kesernyéssége. Amikor íródott, még nem táncolt ilyen vértől részegülten, saját sírja szélén a világ: még nem volt annyi elsiratni való, fájdalmas vízióba foglalandó, elpusztított ország Európában. Még lehetett írni közemberi dolgokról…

A harmadikban, a Zsámoly címűben, Cs. Szabó Lászlónak egy másik nagy alapélménye bukkan fel ismét, mely jelentőségében az Itália-élményen alig marad alul: Erdély, s ezen is belül gyermekkorának városa, Kolozsvár. Kolozsvárnak, úgy látszik, végzete, hogy csak azok szeretik igazán, akik kiszakadtak belőle. Szeretik többnyire gyermekkoruk nagyító, tökéletesítő szemüvegén keresztül nézni, csodálni továbbra is. Könnyű nekik: 500 kilométerre élnek tőle… Ez a romantikus Kolozsvár először Szabó Dezsőnél jelent meg, alkonyati fényben dereng a megszépítő messzeségben. Ennek a Kolozsvárnak – impériumváltozások, háborúk ide vagy oda – megingathatatlannak, konstansnak kell maradnia; fő-fő alkatrészei a Fő tér, a Farkas utca s a Házsongárdi temető. Ehhez mérten jóformán nem is hús-vér emberek, hanem, mint valami Panteonban, Erdély géniuszai sürögnek-forognak benne. De ezt a Kolozsvárt manapság idézni – sajnos – meghökkentő anakronizmus; szinte percről percre messzebbre rugaszkodunk tőle. Annál jobb, hogy egykori majdnem létezésének emléke megmarad hűtlen-hű fiainak: Szabó Dezsőnek, Cs. Szabó Lászlónak, Grandpierre Emilnek emlékezéseiben, még így is, hogy a Hóstátot például Hóstádnak mondják, s a Brétfű földrajzi fekvését már nem tudnák pontosan meghatározni…

De jó példája ez az elbeszélés a szépprózai pártatlanságnak is: hogyan lehet minden affabulációs vagy poentírozó igyekezet nélkül is az érdeklődést csupán álomszerűen elmosódó női alakok beszéltetésével ébren tartani. Az ember már-már feltételezi, hogy ez is, mint annyi más Cs. Szabó-írás, egy prousti belső folyamatosság: egy majdani regény vagy öregkori emlékírás kirakókocka-szerűen elszórt, de valaha összerakásra és kitöltésre kerülő darabjai.

 

Horváth István első verseskönyve

 

Többször elhangzik mostanában, hogy irodalmunk népi mozgalma hanyatlóban, sőt egy ismert pesti publicista meg is húzta felette a lélekharangot. Meglehet, hogy igazuk van: a mozgalmiság valóban mintha veszítene erejéből; kevesebb a felfedezésre jelentkező őstehetség, s nem él Móricz Zsigmond, aki maga köré gyűjtse, istápolja s szárnyukra bocsássa a városba kutyagolt garabonciásokat. De mindez csak az ügy mozgalmi, másként: adminisztratív részére igaz. Mert ha kevesebb zajjal történik is napjainkban egy-egy népi író jelentkezése és sorbaállása, mint például ezelőtt négy-öt évvel, nem jelenti egyszersmind kihalásukat. Ugyanis a folyamat nem állítható meg; a felszínre került értékeket nem lehet visszadögönyözni, s termékenyítő szerepüket sem lehet elvitatni, mint ahogy nem rekeszthetők ki a fejlődésből a sok esetben mondvacsinált ellenlábasak, az úgynevezett urbánusok sem, s egyáltalában nem lehetetlen, hogy maholnap azon veszik észre magukat mindkét táborbeliek, hogy jelszavakon, alapélményeken túl, egyetlen szorongatott akolba szorultak.

Horváth István felbukkanása egybeesik a népi irodalom térhódítása s egyben mozgalmisága megcsendesedésének idejével. Tehát bizonyos szempontból a legjobbkor érkezett: amikorra „elődei” már járhatóvá tették előtte az utat. Ezek az elődök azonban alig-alig hatottak költészetére. Az ő gyökerei sokkal mélyebbre nyúlnak, semmint kénytelen lett volna ide vagy oda igazodnia, hogy szelek rohamát ekképpen parírozza; az előtte járóknak legfennebb bizonyos társadalmi tudatosulást köszönhet. Született költő (ezt megállapíthatjuk alapélményeinek, emlékeinek mineműségéből), akit azonban csak a kényszerű hányattatás, a szülőfalutól való elszakadás keserves megrázkódtatása avatott igazán költővé. Az idillnek vége szakadt; most vissza-visszatekint az abbamaradt idillre, s ebből következik legjellemzőbb lelki tevékenysége: önmaga mitizálása. Az új perspektívában megelevenednek, felnőtt értelmet nyernek a gyermekkor mondókái, mesetöredékei, apró különlegességei: minden egy ősi, szerteszórt kincs darabjaként „csillámpol” a távolba szakadt lélekben. S minél mostohább a jelene, minél kietlenebb a városi ember élete, annál alkalmasabb ez az elvesztett világ – volt légyen a valóságban mégoly közdelmes és szenvedésteljes is – a tündériesítésre. A Paraszt-Oltás-ból egyenesen ovidiusi lehelet csap meg; ez már valóban mitológia; több, mint idill, mert egyszersmind a származás végzetességének, a paraszti finitizmusnak megmutatása. Ez a magamitizáló tulajdonság azonban még nem volna elegendő a dicsőségre; utóvégre minden költőről elmondható, hogy önmagát valaminő módon eszményíti, múltját megnemesíti, élményeit augmentálja. Horváth Istvánnak azonban szokatlanul nagy értékű „nyersanyag” áll rendelkezésére: egy ősi, Küküllő menti falu eredeti szókincse és lelkivilága, egész folklórja. Meglehet, hogy akadnak rideg koponyák, akik minderre azt mondják: népies romantikusok vagy a népivel kacérkodó urbánusok szemének kellemes avíttság, elmaradottság, mely, ahelyett hogy a parasztköltőt a proletárköltővé emelkedés útján előrelendítené, még akadályozza. Mi Horváth István népi élménymúzeumát egyszerűen hungarológiai szellemi javaknak tartjuk, azaz olyan megőrzött, átmentett értékeknek, amelyek ama művelődésbeli hézag, vagyis cezúra, kitöltésére és pótlására igen alkalmasok.

Horváth István lehetne osztályköltő is, csak a parasztságé; mint ahogy az is elsősorban. De van valami a szellemében, ami ezen a kategórián túlemeli: általánosan emberi borzongásai. Vagyis: bölcselő, filozofikus nyugtalansága. Egyre több olyan verse születik, melyekből egy különös, „népi” életet élő fausti ember körvonalai bontakoznak ki. „Titok-kereső” – ahogy saját magát egy verse címében nevezi. S főleg ezen a ponton más (ha tetszik: több), mint a kortárs népi költők. Birtokában van valaminek, ami „sub specie immortalitatis” legalább olyan fontos költői elem, mint például a társadalmi állásfoglalás és nyugtalankodás: s ez az elem a transzcendens lobogás.

De az eddig számba vett értékein felül, van még egy figyelemre méltó tulajdonsága: természetérzése. Szemléletének frissesége és őszintesége párját ritkítja természetéreztetésben szűkölködő mai költészetünkben. Sűrű levegőjű, elringató, meggyőző tavaszi és őszi versei vannak! Hallgassuk csak meg a Tavasz című vers következő szakaszait:

 

Cserfa lombok sátra alatt, gyertyán-bokor rejtekén, két szerelmes enyelegve játszik egymás kebelén. Körülöttük a virágok gyöngyharmatot rengetnek. Cserebogarak a lombon szerelemben ferednek.

 

Ezt szerették volna s így szerették volna a néhai honi pásztorköltők is, de csak Csokonainak sikerült ilyen „hamisítatlannak” maradnia.

Gyakorolja az epigrammatikus tömörítést is; ez is egy vonal, melyen tovább haladhat, mert sok visszásságot csúfolhat még ki, remek szeme van meglátásukra.

Versformái nem egyformán épek: a széles lejtésű, duplán nyolcszótagos sorokban sohasem hibázik, megadja módjukat, s olyan természetes folyamatossággal rímelteti őket, hogy talán egy hőskölteményre való is kitelne belőle. Néhol azonban a rövidre fogott sorokban zötyögős, döccenős. Mintha ez a zavar a jambizálás felé való nemkívánatos átmenet állapotából származnék; akárhogy is, a mássalhangzók torlódását, különösen sorvégen, kerülnie kell, valamint vigyáznia kell a hosszú és rövid magánhangzók elhelyeződésére is.

Ez a külsőségbeli apró fogyatékosság azonban semmit sem von le belső értékeiből; feljebb megmutatott alapvonásainak ismeretében bízhatunk benne, hogy képes lesz – népi kuriozitásokon és sajátlagos honi mélységein túl – általános emberi magasságokba felemelkedni.

Kolozsvári Grandpierre Emil: Alvajárók

Grandpierre-t régóta úgy tartjuk számon, mint a mai magyar regényirodalmi színkép egy bizonyos, erősen körülhatárolt színsávját; ahhoz a festőhöz hasonlít, aki korán kiválaszt magának egy szemének és vérmérsékletének megfelelő festéket, s csak azon, csak azzal dolgozik. Hidegzöld, zuzmószürkés volt ez a jellemző Grandpierre-szín eleddig, más szóval: az az írásterület, amelyet övének ismertünk, látszólagosan józan, sodrából kihozhatatlan írói és emberi magatartás származéka volt. Regényeiben, A rostá-ban, a Csibráky-ban és a Nagy ember-ben voltaképp egy meglehetősen szűk, írónak s olvasónak egyaránt szikes és kilátástalan területen dolgozott, több eredményt is érdemlő lelkiismeretességgel. Nem emelhetünk kifogást megteremtett alakjai ellen, máig is tisztán állnak előttünk mindannyian. De meg kell vallanunk, hogy másra sem igen emlékszünk, mint ezekre a különös alakokra! Lehet, hogy ez eredmény, az írói alkotás egyik fajtájú diadala, de az is lehet, hogy nem az. S ha eredmény, akkor bennünk van a hiba, akik a regénytől, az irodalmi jövőre igényt tartó szépprózától elsősorban hangulatteremtést várunk, olyan bűvös sugárzást, melyben itt-ott legalább enyhén körvonalazott alakok mozognak – esetleg éppen mozgásukkal idézvén elő ezt az általunk keresett regényhangulatot. Lehet, hogy az akkori Grandpierre elvszerűen, szántszándékkal dolgozott így, mert nyilvánvaló, hogy még csak kísérletet sem tett arra, hogy mondjuk nyelvi erővel rögzítsen valamit, s miközben alakjai kialakításáról, jellemfejlesztéséről alaposan gondoskodott, megfeledkezett a széppróza mai követelményeinek megfelelő artisztikum mivoltáról. Regényeit atmoszférátlanság jellemezte; kortársainak nyelvi erőlködéseiről és kísérleteiről elfeledkezvén, megelégedett a szabatossággal, s regionalizmus-csömörében még a tájszavakat is messze kerülte. Ezért nemigen lehetett mondatainak emlékezetbe véstető sava-borsa. Önmagában mindegyik regénye kemény és bátor kiállás volt, sok mai, sok magyar kórságot kipellengérező írás, egy gondolkozó és töprengő, önmagát szarkasztikus kedélyűnek minősítő ember kissé kárörvendő, száraz kacagása – de hiányzott belőlük valami…

Csak nagy változások, a lélek rétegeinek türemlései idézhetnek elő akkora hangnemmásulást, mint amekkorát a régiekhez képest Grandpierre új regényében, az Alvajárók-ban észlelünk. Hőstelen hőse – Duhamel Salavinjának közeli rokona – oktalan, maga csinálta szenvedések embere, úgy vélem, a század nyavalyáinak egyikében sínylődő lelki beteg, akit az író – akárcsak eddigi hőseit – civilizációnk és közállapotaink ellen való vádként kívánt megmutatni. A maga nemében mindenik alak típusának, speciesének extrém esete. Beteg világban, beteg országban, beteg nagyvárosi életben csetlenek-botlanak, s roppant üres életüket meglepő egyéniségtörés bukfenceivel igyekeznek fűszerezni. Ebben a légüres terű világban kezd váratlanul ismeretlen mélységekbe leszállni a névtelen fiatalember: egy rossz kimenetelű testi kaland közben angyalszerelembe keveredik barátja menyasszonyával, akitől kötelességének tartja a szegény ártatlan teremtést magához menteni. Hogy erre a mentésre méltó volt-e, maga sem tudja. A kétségek és szenvedések lassanként megmutatják önmagát magának. S ahogy ez már minden mély járatú szerelemben történni szokott, feltárulnak életének eleddig rejtett, félálomszerű rétegei, főként az édes-keserű gyermekkor, melynek édességét most véli újra megtalálni, s melynek keserűségei különféle gátlások, gyarlóságok alakjában mindhalálig nyomába szegődtek. Most kezdené csak életnek érezni életét. Egy park padján, ahol újdonatúj feleségével üldögél, a ködös városból előtűnik és elvonul előtte egész élete. Pár pillanat, pár igényes és jogos férfias mozdulat választja el boldogulásától. Mintha minden jóra fordulna. De a traumák felülkerekednek. Meg kell adja magát. Házassága kínokkal, bosszantó gyarlósággal tele lázállapot, egy neuraszténiás Daphnis és egy hisztériás Chloe Huxley tollára való, szerencsétlen kimenetelű szerelmi kalandja. Mintha a regényfolyam e tájon már-már öngyilkosság felé örvénylene. De hadd szenvedjenek tovább, ha örvendezni nem képesek – gondolja Grandpierre –, még az önként vállalt meghalás hősének illő pózait sem érdemlik meg. S az ismerősök, családtagok körében – a társaság egy kisebb elmegyógyintézet ápoltjaival ér fel – tovább tengetik nyavalyás és orvoslást már nemigen érdemlő életüket.

A „század gyermekének vallomásait” többen írják-írogatják korunkban; a betegségek is változatosabbak, igényesebbek – eszerint igényesednek a vallomások is. Az Alvajárók egészben véve e roppant Vallomás néhány lapját jelenti. S hogy íróját e néma ankéton való részvétel, megilleti, elsősorban nyugtalan, szenvedve gondolkozó, meg nem alkuvó, figyelmező életének, másodsorban egyre fejlődő stílusa mindent ritka szabatossággal kifejező erejének és művészi formába fogó képességének köszönheti. Még nem vallott meg mindent, még nem mind tárta világ elé lelkének nyugtalanság és szenvedés vájta mélységeit. De ez a regény már a nagy és végleges vallomás megfogalmazásának biztosítéka. Olvasói ezt várják most tőle.

 

„Itt nem halál leselkedik”

 

Ahogyan aranylakodalmuk ünnepén – az örökkévalóságnak munkálkodó szellem családias megpihenéseinek egyikén – ablakban könyökölve, feleségét átkarolva figyelte az unokák kertből felszálló kardalát, olyanformán érhetnek most hozzá, vágyott és megszolgált empireumában immár, egy egész más hangszínű kórus meg-megújuló hullámai. Testi elköltözését tanítványainak, híveinek, pártfogoltjainak végtelen serege siratja, egyetlen, felmérhetetlen létszámú és rokonsági fokozatú családdá rettenve, azzá a nagycsaláddá, melybe közvetve vagy közvetlenül, atyai csókkal, jó szóval, segítséggel vagy csak egyetlen szál, megbecsülő gesztussal kínált cigaretta adományával annyiunkat befogadott.

Nem a halottbúcsúztatók alkalomszerűen magukra öltött megrendülésével és túlzásával mondom ezt. Mert Benedek Marcell halálának híre sokunk szívében szólaltatta meg azt a zokogást – melynek hitvese elmúlása óta tilos a lehajtott fővel, homlokát eltakarva üldögélő, kényszerű tétlenségben tűnődő, világtalan pátriárka hajlékában felhangzania –, a VII. szimfónia gyászindulóját… És nem hisszük, hogy ezzel a búcsúztatóval vagy bármi más, őt idéző írással el tudnók némítani. De talán nem is igen akarjuk: csak szóljon és nemesítse ezt a fájdalmat – enyhíteni még sokáig úgyse képes –, melyet a huszadik századi humanista szellemiség e hősének földi elmúlása felett érzünk. Hadd zengjen e zokogó muzsika, özönölje körül és töltse be a gyászházat, miként elözönlötték volt a kisbaconi Benedek-portát Elek apó végtisztességén a Székelyföld és egész Erdély keservesei…

Jóság, tisztesség, bölcsesség, a béke, az emberiesség uralmának kívánása hirtelen oly mértékben fogyatkozott meg az ő eltűnésével a világon, hogy nincs magyar e szétszóródottságban, kit e veszteség tudomásulvétele meg ne rendítene. Ebben is méltó fia annak az apának, ki az első világháború után elárvult, elapátlanodott erdélyi magyarság lelki gondviselője tudott lenni a puszta szó, a leírt betűk erejével majd egy évtizeden át, és táplálja műveivel a legfrissebb nemzedékeket is mindmáig, mindenütt, ahol magyar él. Benedek Marcellnak megadatott, hogy egyetemi katedráról, könyvkiadók igazgatói irodájából – a legnagyobb megpróbáltatások idején a puszta ég alól! –, de mindig egy láthatatlan emelvényről hirdethesse a tudást, a szeretetet és az örök erkölcsi normákat, oly messzire elhatóan, mintha szüntelenül hatalmas hangszórók lettek volna ebben segítőtársai. Pedig csak a szellem ereje volt, az a radioaktív mag, ami ily hallatossá tette halk szavát. Az a szellem, mely mindjárt édesapja után, Riedl Frigyes és Romain Rolland tanításával és magatartásával vértezte magát az akkor még nem is sejthető megpróbáltatások évtizedeire.

Biztos ízlés, tévedhetetlen ítélet kísérte a kapaszkodókon, melyekről a szellem csúcsaihoz közeledett. Az előhegyek, majd az ormok felmérésében, faunájuk-flórájuk rendszerezésében oly gyöngéd izgalommal járt el, mint a XVIII. század természetbúvárai. És a kutatásnak ezt az izgalmát és az eredménynek örömét úgy tudta átadni, írásban vagy élőszóban, hogy az átvevő értelmét egyszeriben átfűtötte a megismerés. Költőien gazdag és klasszikusan szabatos mondatai évtizedekre megtapadtak, vissza-visszacsengenek. Egész munkássága az író mérhetetlen felelősségének jegyében fogant, valódi és csak keveseknek megadatott hivatástudat eredménye volt – ez is apai örökség –, népművelő munka a legmagasabb fokon. És még a legcsüggesztőbb időkben, az erkölcsi és szellemi értékek összezavarásának évtizedeiben sem hagyta cserben abbeli hite és meggyőződése, hogy fiaiban s egy-két ifjú barátjában halad tovább a jövendő felé az emberiességnek egy vékony, de talán növekvő patakja, melynek vizétől – „essék bár egy csepp beléje, egy tenger megédesül”.

Merjük hát hinni, hogy tovább él és tovább éltet, az ő testi elmúlása után is, ennek az egyetlen cseppnek petőfis reménye és optimizmusa! Valahogyan vigasztalódnunk kell, s erőre kapnunk, a gyásznak könnyekkel fojtogató első szakasza után, s ha sikerül: az ő buzdításának és példájának köszönhetjük, ki annyi kedvesének elvesztését kellett, családtagokban és tanítványokban, elviselje. Erősítsük magunkat azzal a felismeréssel, mellyel ő vigasztalta a látható és láthatatlan gyászolókat édesapja halálakor: „Itt nem halál leselkedik… itt élet-tartalom, nagy-erős elkötelezés születik mindnyájunk számára…”

Az én személyes veszteségérzetembe és szomorúságomba az immár jóvátehetetlen hálátlanság tudatának keserve vegyül. Mentegetőzésem és magyarázkodásom nem ide illő volna, és alig hegedő sebeket szaggatna fel szívem körül… Nem így vagyunk-e azonban mindazokkal, vér szerinti apánkkal csakúgy, mint szellemi apáinkkal, akik a mienknél nagyobb szeretet és tudás sugarait tékozolták ránk – nem érezzük-e magunkat örökre hálátlanoknak, adósoknak? És nem hasztalan-e minden fogadkozásunk valamiféle utólagos jóvátételről, tántoríthatatlan hűségről – amikor régóta tudjuk, hogy erőpróbáikra és teljesítményeikre voltaképp gyarlók és alkalmatlanok vagyunk. Azazhogy – hátha, mégis, valami kegyelem folytán, talán a még magasabb szférából figyelő és messzire ható tekintetük sugarától erőre kapva, valahogy mégis méltók leszünk arra a viszontlátásra, melyre oly naivan készül elárvult gyermeklelkünk…

Kacsó Sándor és az erdélyi novella

„A balladának prózai testvére a novella. Ez a magyarázata annak, hogy a novella az erdélyi írók igazi műfaja…”

Benedek Marcellt idéztem; a Kacsó Sándor könyvének esszéméretű előszavában állapítja meg ezt, s megállapításával mostani, még cáfoló adatok (Kemény Zsigmond, Jósika Miklós, Berde Mária, Makkai Sándor stb.) birtokában sem óhajtunk vitába szállni, csupán továbbmegyünk, s igyekszünk a szóban forgó műfaj s nevezetesen a Kacsó-novellák eredetére magyarázatot találni.

Mindenekelőtt szembetűnő bennük bizonyos írói ökonómia, tán kényszerű takarékosság. Mintha valami visszatartaná attól, hogy nekigyürkőzve tobzódjék a számára értékes matériában. Íróilag nem gyúrja s formálja át olyan mértékben a kínálkozó anyagot, hogy ez a való élet fölé emelődjék. Mint az az úszó, ki csendesen, csapkodás és bukfencek nélkül ereszti magát egy bizonyos szakaszon a folyó sodrába – ilyenformán helyezkedik bele az élet zajlásából éppen hogy kiemelt cselekménybe. Nem hiszem, hogy tévednék, ha ennek magyarázatát az erdélyi íróra háruló közéleti szerepvállalás, a mindig másnak élés állapotában keresem. Az író nálunkfelé mind kevésbé élhet művének; itt az alkotónak nélkülözhetetlen elmélyülés, elbúvás órái az utolsó emberöltőben percekké töpörödtek – mint ahogy a regényihletések is úgyszólván szemünk láttára zsugorodtak össze novellacsírákká. A reformeri láz hatalmasabb lüktetését a szépirodalmi alkotástól hovatovább végképp elcsalogatja a publicisztika.

Ha ezzel a magyarázattal még nem érnők be, tovább kutatva „kis sorsunk vidéke”, Erdély sajátos viszonyain kell fennakadnunk. Nálunk az összefüggések kurtább szálakon függnek össze, mint akár Magyarországon; a mi kis térképünkön a csendes Donnak vagy a Dunának a Nyárád vize, legfeljebb a Maros felel meg, de a földrajzi adottságon kívül kis nép és nemzetiség voltunk kettős árnyéka is hozzájárul ahhoz, hogy dolgainkra holmi szentimento-patriarkális, látókörszűkítő könnyfátyolon át tekintsünk, mintegy a búcsúzkodás és elmúlás örökös ködéből. Az író még a hőstetteket is jobbadán ezen a síkon találja meg: 1943-ban az enyedi úrnapi körmenet zsoltárainak harca a katonazenekar csinnadrattájával vagy Tamási Ábelének időtlen küzdelme a csendőr őrmesterrel – ugyanebből a veszendőségérzésből táplálkozik. Az erdélyi élet színesebb és regényesebb, szélesebb szárnyalású jellegét inkább Magyarországon élő erdélyiek és félerdélyiek (Grandpierre Emil, Hunyady Sándor, Cs. Szabó László) vették észre, egyszóval azok, akiknek megadatott a távlatosság.

Kacsó Sándor a felsorolt lelki drótsövényeken belül csodát mivel – mint ahogy csodának számítható egy virágzó tábori színpad vagy lágertanfolyam: a kietlen valóság, a nem alkalmas környezet tilalmait kijátszva, sikerül művészi fokon, nagyon a magyar örökkévalóságnak szólóan, kivirágoztatnia őseitől ültetett mesefáját. Egyszerű nyelven (tudjuk, székely viszonylatban mit jelent az egyszerűség), sallangtalanul, az erőltetetten tájszólásos irodalom szűkítő, egyetemesség-ellenes túlzásait és provincializmusát kerülve, az élő művelt székely-magyar beszéd fordulataival és lélegzetközeivel szól olvasójához. Olykor önként s nagyon természetesen kristályosul verssé a próza. Itt van például ez a sor: „Ünnepnap, ha süt a nap, szebben süt, mint máskor.”

Egyebütt, csak úgy, erőltetés nélkül, ahogy élőbeszédben is szokás, epigrammatikus teljességgel buggyan ki belőle egy-egy megállapítás. Mi a kisebbségi sors? – tesszük fel a kérdést, hogy annál frappánsabban zuhanjon rá a háromszavas válasz: „Keserűségben izzó megaláztatás.”

Legjobb tulajdonságai: az egyenes közlés, világos szerkesztés, s (hogy Benedek Marcell közelében maradjunk) a balladai mélység a Hárman a ködben, Nagyidő és Úrnapja című elbeszéléseiben találkoznak. Mintha ezékben a Nemere csapkodása már a Világszél suhogásává hatalmasodnék…

E földtáj politikai fejlődésétől és társadalmi előmenetelétől függ, hogy megadatik-e Kacsónak az egyre mélyülő szépirodalmi kiteljesedés, vagy pedig dúsan áradó tehetségét publicisztikai tevékenységre váltja.

 

Eugen Jebeleanu János vitéz-fordítása

Hogy már elöljáróban valami nagyon szépet és méltót mondjunk Jebeleanu vállalkozásáról, megkockáztatjuk a talán kissé poétikus, de a tündéres nagyotmondások és csodatételek petőfis légköréből nem kirívó megállapítást: a kitűnő román költő rózsát dobott a költészet tündértavába, s abból épen, eredeti ragyogásában, hervadatlan fiatalságában bukkant ki a János vitéz román változata…

Jebeleanunak, Rilke és Apollinaire s más kiváló nyugati és orosz költők tolmácsának, nem ez az első ily csodatevő gesztusa a mi nagyjaink románul való életre keltése terén: ismerjük és becsüljük Vörösmarty-, Ady-, József Attila-tolmácsolásait is. Ezekkel is a legmaibb román műfordítói iskola felkészültségével birkózott meg. A János vitéz-ben azonban, már csak terjedelménél fogva is, úgy érezzük, magyar költőket átültető tevékenységének csúcsára érkezett.

Mesét fordított, verses mesét; vagyis az ismeretlen népköltők szerepét töltötte be ezúttal, azokét, akik érintkező történelmünk során magyar mondát-mesét románná mondogattak át (mint ahogy megtették ezt magyar társaik is) a fonók és kalákák, pásztori bóbiskolások tűzvilágba néző óráin. Az állandó, évszázados és megszakítatlan oda-vissza áramlás egy folyamatát vállalta magára, amaz áramlásét, melyben az őseredeti, az első változat keletkezését is csak képzett néprajzkutatók támpontjaival lehet eldönteni. S ha tudomásul vesszük, hogy száz esztendő a mesékben, valamint a mesék életében sem nagy idő, beletörődünk abba, hogy a tökéletes román János vitéz is körülbelül egy évszázadig váratott magára.

Nem tudjuk, mennyi idejét vette igénybe ez a munka, vagyis hogy ama rózsaszál bedobásától az új János vitéz megszületéséig mennyit kellett a fordítónak várakoznia… Ahhoz, hogy a varázslat sikerüljön, először is a hangsúlyos magyar tizenketteseknek megfelelő, de a román verseléstől sem idegen versformát kellett választania. Erre pedig az eredeti szótagszámot és metszetet megtartó trocheikus dyméter kínálkozott. Különösebb dallambeli eltérés ehhez képest csupán a pirrichiussal záró magyar metszet- és sorvégek román változataiban észlelhető: ezeken a pontokon ugyanis a fordító mindenütt nőrímes megoldásokkal élt, azaz a román változatot puhábbá, dallamosabbá tette. Úgyszintén bizonyos természetesen kínálkozó szépítő eljárást kellett követnie az eredetiben sűrűn előforduló, erős asszonáncok eltüntetésére: ezt ugyanis a tiszta rímes román verselés nem szenvedheti. S ha szenvedhetné is, nem jobb-e, hogy ezt a két sort például a XIV. ének végéről:

 

Hát hiszen vártunk is egyre keservesen; Meg is tette volna, hiszem az egy istent

 

a găolă és făgăduială, szinte teljes értékű rímnek számító megoldással adta vissza?

(Ez a probléma különben a magyar Lorca-kötet fordítóit is foglalkoztatta; ugyanis a spanyol eredetinek nemzeti sajátosságszámba menő és a modern költői gyakorlatban is elevenen élő asszonáncait, kiadói és szerkesztői consensus alapján, végül is majdnem mindnyájan rímmé eufemizálták, éppen azzal a megokolással, hogy a modern magyar műfordítói verselésben kirívó volna s a közönséget félrevezetné a rengeteg asszonánc…)

A románul értő magyar olvasónak külön élvezetet okoz egy-egy magyar kölcsönszóval való találkozása a román szöveg megfelelő helyein; feltehető, hogy a fordító szintén, gyönyörűségét lelte ebben a két nép érintkező múltját reveláló és bizonyító lehetőségben.

Lássunk embereim, az áldomás után – mondja a rablók kapitánya a VI. ének 13. versszakában. Măi ortaci, acuma vie aldămaşul – hangzik ez románul. Vagy hallgassuk csak, hogy szól a XX. ének első versszakának 3-4. sora magyarul, majd románul:

 

Mert nem látott minden léptében nyomában Olyat, amit látott Óriásországban. Că nicicînd nu-i fuse dat lui să zărească Lucruri ca in ţara cea urieşească.

 

De hogy verstechnikai részletekbe ne vesszünk, hadd mondjuk ki sommázva, hogy Jebeleanu a művészi egyenértékességnek is aligha marad alatta, sőt, olyankor győzi csak igazán, amikor Petőfit is istenigazában elkapja a nagy mesemondók képzelete, s csodálatos színekkel bont ki és tesz felnőttek számára is feledhetetlenné egy-egy jelenetet vagy tájleírást. Ilyen például a zsiványokon betelő végzet, a tűzhalál ecsetelése vagy a boszorkánylovaglásé, nemkülönben az utolsó két ének tündéres részletei. Ezeken a pontokon a legszebb román verses népmesét, Eminescu Bolond Kalin-ját juttatja eszünkbe.

Nem tudjuk azonban, nem esett-e némi félreértés, amikor a zsiványjelenet II. versszakának első sorát fordítván, a kapitány megszólítását: Te derék legény vagy, azt a bátor szented – Cruceata voinice! Eşti un om jumaté-val adja vissza. Úgyszintén, mint aki alkalmasint nem ismeri az alföldi homokon nyargaló, ördögszekér nevű bogáncsot, a IV. ének 8. versszakának 3. sorát – Ha látsz szárazkórót szélvésztől kergetve – a szemléletességben gyengébb, sápadtabb De-i vedea in cale creanga veştejită-val óhajtja érzékeltetni, aminek jelentése magyarul csak ennyi: ha látsz az utadban száraz ágat.

Jebeleanu János vitéz-fordítását a költő hitvesének, Florica Cordescu-nak lendületes és erőteljes akvarelljei meg tusrajzai illusztrálják. Boszorkányaiban, zsiványaiban, óriásaiban zavartalanul gyönyörködhetünk – de hogy miért öltözteti János vitézt, a sujtásos, pitykés, paszományos, dolmányos huszárt jellegzetes XIX. század közepi svalizsér vagy ulánus hadnagy uniformisba (magas, kemény mundérgallér, „ántánt”-szíj, magas szárú csizma, bajusztalan arc), nemigen tudjuk magyar fővel megérteni.

A remek kiállítású, albumszabású könyv kitűnő papíron, 20 000 példányban forog már közkézen Romániában. Illesse köszönet és dicséret mindazokat, akik – a jó ügyet szolgálandó – előállításán fáradoztak!

 

Búcsú Raffy Ádámtól

Egy szál gyertyát gyújtottam, ennek fényénél szeretném megidézni őt a késő délutánban, szándékosan archaizálva, mint ahogy régiesen hatott rám végtisztességtétele is, a Farkasrét őszutói ragyogásában… Mert ugyan bizony nem lehetett volna ez a maroknyi násznép valamely kisváros temetőjének halottasháza táján is elképzelhető, valamikor réges-régen, amint a hatalmas termetű, feketén felmagasodó lelkipásztor palástja körül összebújik? Maroknyit írtam, mert a 200-300 embert, az, orvos- és írótársadalom néhány többé vagy kevésbé ismert képviselőjét, akik az elköltözött szűkebb családját vigasztalással körülgyűrűzve jelen voltak a szomorú szertartáson, olvasóinak beláthatatlan táborához képest csak ezzel a jelzővel illethetem… És archaikussá tette Raffy Ádám utolsó útját maga az egyetlen búcsúztató beszéd, az ősi hagyományokra épült halotti oráció, pompásan szerkesztett „protestáns-barokk” körmondataival és metaforáival, amint a búcsúztatott földi vándor életművét és pályafutását tüzetesen jellemezte, mindvégig át- meg átszőve a személyes ismeretség gyász-aranyos szálaival és ércesen-magvasan zengetve olyan szavakat, mint Szabadság, Igazság, Halhatatlanság…

A soha nem pihenő elmék közé tartozott. Nulla dies sine línea – vallotta, s ehhez képest vetegette papírra készülő műveinek, egyszerre többnek is, jegyzeteit, a hozzájuk olvasott-studírozott óriási anyagból tévedhetetlen érzékkel kimazsolázva… Mindig és következetesen ott kutakodott az emberiség történelmének ama pontjain, ahol az igazságkeresés, a szabadságvágy összemérte erejét az ellenkező hatalmakkal – de hisz így jellemezte őt egyetlen búcsúztatója is. Csak annyival toldható meg ez, hogy igazi „világszellem” volt, a szó tiszta értelmében; szűkebb pátriájából, eredeti és vissza-visszatérő érdeklődési köréből (az Erdélyi Szent Johanna vagy a Két malomkő között című regényére gondolok) ki-kiszállott az európai századok tágasabb mezeire, s ilyenkor is az igazi adeptusság és bennfentesség biztonságával tudott a választott témában elmélyedni és meggyőzőt alkotni, ahogy többek közt a Giordano Brunóról szóló regénye (A máglya) vagy Erazmus-könyvecskéje bizonyítja. Erudíciójából, szellemi frisseségéből még húsz-harminc évi munkálkodásra is bőven futotta volna, hisz egyáltalán nem mutatkoztak rajta sem az élemedettség, sem a kedvszegettség jelei – bár a legutóbbi esztendőkben nem tartozott a kiadók által kéziratért molesztált írók közé… De az a kór támadta meg hatvan-egynéhány éves korában, melyre orvos hősei, Vesalius, Paracelsus, Messmer sem külön-külön, sem vállat vetve nem tudtak volna gyógyírt javallani, s amely ellen, egyre gyakoribb előfordulása miatt, a mai orvostudomány is tétován, sőt riadtan hadakozik. És szörnyű az orvos-író vagy író-orvos tehetetlen viaskodását elképzelni is e gyorsan harapózó betegséggel való, hovatovább tudatosuló szemtől szemben állás pliniusi perspektívájában, egészen a morphinadagok jótékony halálba-alutó mámoráig!… Ki tudta volna őnála jobban, hogy nincs az az ars apollinea, mely távoztatja a közeli véget…

Raffy Ádám, az író és orvos sírja felett nem bontakozott ki semminemű kisajátító vetélkedés, bármennyire alkalmas lett volna is erre kettős életműve. Nem hiszem, hogy kisebbíteném, ha azt írom, hogy egyformán követelheti magának az irodalom s az orvostudomány. Aesculapius és Szent Hyeronimus. Volt betegei a természetes halandóság törvénye szerint előbb eltávoznak az élők sorából; művei ózonban, hisszük, még sokáig táplálják az igazságra-szabadságra szomjúhozók meg-megújuló gyülekezetét.

 

A gyászhír közeledése

Azon a reggelen a szokottnál keservesebben ébredtem és tápászkodtam fel. Állapotomra a légsúlymérő kínált némi magyarázatot; de egy-két fok esés ilyen lelki mélypontot nem idézhet elő. Nietzsche minden napra vonatkozó jogos kérdése sem nyugtatott meg: „Mit kezdjünk egy nappal, mely ébredéssel kézdődik?”… De talán egy kezdő orvos is elhessenthette volna felőlem azt a borút, ha alacsony vérnyomást állapít meg, s egy csésze erős kávét vagy egy pohárka gyökérpálinkát javasol ellenszerül.

Ilyesmire azonban nem került sor. És az úszkálás a szomszédos, csodatévő hírű fürdő medencéjében sem tett csodát. Céltalan, értelmetlen piszmogás volt minden mozdulatom reggeliző-asztalnál, íróasztalnál egyaránt.

És egyszer csak érezni kezdtem, hogy halálhír közeledik felém. Olyan erőszakos lökésekkel közeledett, ahogy a tengeri hullámok csapják mellen a nyakig érő vízben gázolót. Szokatlan érzés volt, ismeretlen érzés. Nem emlékszem, hogy kedves családtagjaim vagy szüleim halálának közeledtét jelezte volna ehhez hasonlóan határozott, követelődző rossz sejtelem. (Vagy ha mégis: baljós álmok közvetítették.) Ki-kibámultam az ablakon, az irányt keresve, hogy melyik égtáj felől van érkezőben és keres engem a hír, áttörve vastag falakon, kettős üveglapon. Tanácstalanul figyeltem a kormos égen a varjak és galambok répülésének vonalát.

A ház népének szólhattam volna. De ha igazolódik, amit érzek, attól kezdve borzongva néznek rám, mint valami vajákosra. Ha nem: aggódva fogják figyelni kezdődő idegbajom további tüneteit…

És a tárgytalanul, személytelenül, titkolózva közeledő hír zaklatott képzeletemben tárgyat talált: egy kedves, nagyon közeli családtagom személyében, akit súlyos megrázkódtatás ért nem sokkal azelőtt. És már oly roskadtan ültem a gyászos fátylak suhogásában, mint napvilágon felejtkezett, vaksi bagoly, mely fejét szárnya közé húzva kuporog a felé-felé suhintó varjúszárnyak csapásai alatt.

Valakim meghalt, ez már bizonyos. De még titok, hogy kicsoda. Lesz-é erőm a gyász elviselésére?… Egy vaskos könyv volt az asztal bal sarkán, kezem ügyében – de már fél esztendeje nyitatlanul. Hány lelket vigasztalhatott két évszázad alatt? Miért ne tartogatna számomra is bölcs igéket, példázatokat? Gyarlóbb, gyengébb hitű, bátorításra jobban rászoruló vagyok amazoknál, akik hasonló vagy még szorongóbb állapotukban hozzá folyamodtak, oly sok emberöltő megpróbáltatásai közt, Erdély földjén, mely annyi gyászt ért s vérözönt… S miközben a rádióból Brahms kettős versenye ontotta zuhatagát, a Boldog halál szekere készségesen tárta fel sárga, könnyek rozsdafoltjaival is megszentelt lapjait – melyek, amikor kinyomattak N. Enyeden, az 1771-ik esztendőben: fehérebbek, ropogósabbak voltak alkalmasint…

Ott nyíljék ki, ahol akar! Kitárt, erőt esdeklő lélek talál majd benne eleséget!… S ezt leltem, ahol felütöttem, a Vénség című fejezetben:

„Senki sem tudhatja az ő halálának idejét, hanem valamint a’ halak megfogattatnak a’ gonosz hálóban, és a’ madarak a’ tőrben: azonképpen megfogattatnak az emberek a’ Gonosznak idején, mikor az környülveszi őket hirtelenséggel. (Préd. 9. 14.) Frantzia Országnak II. Henricus néven levő Királja, mikor egy menyegzőben vitézi módon játszódván, az ő Contra-Parsán avagy társán győzedelmet vett volna, jóakaróitól megintetett, hogy a’ játékot tsak abba hagyná; de társát még egyszer ki-híjja a’ bajvívásra és adhuc semel et non amplius – még tsak egyszer játszom és nem többször, azt mondá. A’ dárdáról azonban egy kitsiny szálka szemébe esik, és a’ miatt mind szeme, mind élete el-vétetik. Így történik gyakorta a’ dolog…”

Így bizony. S vajon hány esztendős volt ez a király, hogy így legénykedett? Nem restelltem a Larousse-t elővenni, hogy megtudjam: negyvenéves volt, és „Contra-Parsa” ama vitézi tornán egy Montgomery…

De hát kire vonatkozik a hír? Akiben előérzetem tárgyra talált, már csak azért sem legénykedő természetű, mert gyenge, törékeny szívű nő. Engem magamat célozna a dárdaszilánk élességű hír? A boldogtalan királynál húszonnégy évvel idősebb fejjel nemcsak dárdából kipattanó szálkáknak vagyok kiszolgáltatott…

És olvastam tovább a könyvet, mert a halál fátyla körülvett, és nagybaconi Bardocz Gábor, a néhai bölcs prédikátor e példával tán éppen engem intett: ne másra, magamra tekintsek! Avagy az alábbi tanulság nem sokkal inkább nekem szól már, mint bárkinek?

„Készülj, ember, készülj a hosszú útra, elérkezett hozzád a’ halál követe, ímé, ajtód előtt vagyon annak székere, óh, mennyi sok ezer emberek csalják meg magokat, mikor halálokhoz való készületjeket, és Istenhez való megtéréseket halogatják!…”

Éppen ezeket a versbe igazodó intelmeket jelöltem meg a lapszélen ceruzavonással, amikor künt, az előszobában megszólalt a telefon. Nem mozdultam: vegye fel más – vagy senki!

Beszóltak: engem keres egy férfihang. – Ez az. A hír két másodpercen belül szívemig ér. Kihívóan szóltam bele a kagylóba: – Tessék! – A hang fátylas volt, s mintha messzebbről hangzott volna, mint máskor. – Nagyon szomorú, amit közölnöm kell … Kormos Pista meghalt tegnap este.

Szememet behunytam. Lator Lászlót, a hír közlőjét már ott láttam egészen közel; fekete drapériák közül, sápadtan kilép; halott barátunk ott fekszik, a sötétben, mögötte…

Válaszomra már nem emlékszem pontosan. De azt, hogy a hír másfél órán át környékezett, úgy adhattam elő, mintha jövőbe látó képességemmel kérkednék. S közben arra gondoltam, barátságom ővele van olyan mély és kölcsönös, hogy megkockáztatható a feltevés: a benne tusakodó készülődés – hogy egyik legkedvesebb barátunk halálhírét egyáltalán közölje-é, s ha igen, milyen módját válassza – érkezett hozzám az idegek telefonhuzalán…

Így mentem vissza a könyvhöz, melyet pajzsul ragadtam fel az imént a közeledő gyászhír ellen, és könnyes szemmel hajoltam újra a sárga, hajdani könnycseppektől rozsdálló lapjai fölé. A halál követségében jelentkezett Lator hangja sok mindent megváltoztatott. II. Henrik ismeretlen alakja helyébe Kormos István ismert alakja állt, vagy egymásba olvadtak hirtelen. És már csak kedves költő barátomat láttam ott, a fekete betűk közt; fején drágaköves korona, hóna alá dárdát szorít, úgy ökleli csontváz Montgomery contra-parsát, míg a dárda ketté nem roppan, s egy szálka örökre megállítja régi bajvívásoktól sebhelyes szívét.

Valakim meghalt – közeledett már a láthatatlan ideghuzalokon a hír. Családtagom halt meg, azt is éreztem. Így igaz. Az élő irodalom családjában Kormos Istvánt már a Darling eszpresszó-korszak óta közeli rokonomnak, öcsémnek számítom, mint ahogyan az nekem, ugyanilyen közeli fokon, a hír közlője is. Cormieux lovagot nagy szíve, rendkívüli lelki ereje, meg nem alkuvó természete sok életre-halálra szóló bajvívás veszedelme közé sodorta. Jóakaróitól hiába intetett meg, hogy „a’ játékot tsak abba hagyná” – kötelességének érezte folytatni, az utolsó szívdobbanásig… Bizony, király volt ő, pásztorfiúból lett, adakozó, ajándékozó, magát is tékozló költőkirály!

A könyv, a Boldog halál szekere jobb helyen nem is nyílhatott volna ki. Ennek köszönhetem, hogy volt erőm mindezt arról a szomorú délelőttről elmondani.