Búcsú a világfiságtól

Zimankós őszi reggelből küldöm ezeket a sorokat Hunyady Sándor után, télbe forduló, csapzott Kolozsvárról, abból a városból, amely annyi ősszel támadt szomorúság emlékét hordozza, s szinte kötelezővé teszi mindnyájunknak az őszi emlékezést. Ennek az emlékeztető parancsnak lappangó helyi kultúrkörök, évszázadok meghatározta településformák szerint, több középpontja van; ezek között is első a Farkas utca, s ezen belül a Templom, a Kollégium és a Tanári Házak alkotta teres utcarész. Ezen a helyen szorul össze a szíve a fényképezőgépes idegennek; itt fürkészi a város titkát, s erről a zugról érzi minden jó kolozsvári: itt megmaradt s megmarad belőlünk valami.

Itt találkoztam először Vele, húsz esztendeje… emberi létünkben ijesztően nagy idő; de a templomnak tán annyi se, mint egy nyári zivatar paskoló szele… Apámat abban az időben bízták meg az Ellenzék irodalmi mellékletének szerkesztésével; átmenetileg otthagyta az enyedi Kollégiumot, s Kolozsvárra költözött; hogy azonban egyik napról a másikra családtalanná ne váljék, magával hozott engem is, elsőszülöttjét, tizenkét éves voltam, II. osztályos a Református Kollégiumban. Ott kaptunk szállást a tanári házak legszélsőbbikében, nagybátyáméknál. Az ő fedelük alatt lakott ebben az időben Hunyady Sándor és Kuncz Aladár. Ilyen két igazi bohém életéből ugyan mit képes felfogni egy tizenkét éves gyermek? Kuncz Aladárt akkoriban a Fekete kolostor megjelenésétől még jó nyolc esztendő választotta el, s Hunyadyt majdnem ugyanannyi a Feketeszárú cseresznyé-től. (Most, hogy leírom, szemembe szökik ez a különös véletlen: világhírt szerző művüknek címében a „Fekete” egyformán ott éktelenkedik.) Tehát még távolról sem a hírnévre szert tett nagy embert láttam bennük, hanem egyszerűen a kolozsvári, vagyis szememben a „nagyvárosi” bohémet, a pénzt nadrágzsebben tartó, hol pazarló, hol koplaló életű újságírót, aki öltözködéskor húsz-harminc selyem nyakkendő között válogathat – harisnyájából azonban kibújik a nagy lábujja. Övék minden nő szíve; mágnáshölggyel, színésznővel, szobalánnyal egyforma közvetlenséggel társalognak, övék az éjszaka titka s minden ajándéka. Ők az élet finom és gáláns szerencselovagjai; se feleségük, se gyermekük, éppen ezért száz asszony és ezer utcagyerek között válogathatnak; áldottak és átkozottak egy személyben.

Néhanapján reggelenként – hogy a nekem és apámnak fenntartott ruhaszekrényből kiszedjek valami szükségeset – beóvakodtam tágas udvari szobájukba, a kapualja felett. Láthattam, hogyan fújja Sándor bácsi nagy borzasan a kását, s hogy öltözködés közben – nagynéném bosszúságára – miként ugrál fél lábon a díványon harisnyahúzás közben Kuncz Aladár. Kuncztól kaptam egyszer egy kopottas, kék selyem nyakkendőt; Hunyady pedig megajándékozott a barnáslila kartonfedeles, újságpapírra nyomtatott, Tolnai-kiadású Copperfield Dávid-dal. Most hazudhatnám, hogy fejemre tette a kezét, s így szólt: – Látod, fiacskám, az én életem is így kezdődött; én is kijártam a nyomorúság iskoláját, akárcsak Copperfield Dávid vagy Twist Olivér… – De nem mondott effélét, sőt, akkor még legtitkosabb önteltsége pillanatában sem kísérthette meg ilyes magas irodalmi viszonyítás. Önmaga dolgában szerény és tépelődő, kétségekkel viaskodó író volt, nem hiszem, hogy legjobb korszakában is megfeledkezett volna a messziről való indulásról; a hírnevet s a pénzt, a vagyont nem annyira „istenadta tehetségnek”, hanem inkább – mint nagy kártyás – Fortuna kegyelmének tulajdonította.

Az egyik utcai szobában, éppen egy ablak mellett volt a hálóhelyem. Megtörtént, hogy másnapi számtanóra rémétől vagy nagyobb esti hancúrozás következtében sokáig nem jött álom a szememre. Csak hallgattam a nagy, közös hálószoba öt alvójának, nagybátyáméknak és három fiuknak szuszogását; odakünt zsongott a Farkas utca késő éjjeli szilenciuma. De egyszer csak lódobogás, gumikerekű kocsisuhanás közeledése hallatszott, mind erősödött, s végre az ablak alatt megállt. A boltozatnyi, hatalmas, sárga kapu ropogva engedett a pisztolynyi kapukulcs erőszakának, s aztán felhangzott a lépcsőházból az óvatos csoszogással vegyülő botladozás, dörmögés, krákogás: a hazajövő bohémek lármája. Képtelenek voltak zajverés, civakodás nélkül hazajönni. Reggel azonban, akarva-akaratlan, visszaadtuk a kölcsönt; hétkor talpon volt a ház apraja-nagyja, ajtócsapkodás, fürdőszobalárma, az iskolába indulók jövés-menése visszhangzott a lakásban, ők viszont szerettek délig aludni.

Tudtuk, gyakori köztük a torzsalkodás; szavakkal könnyen egymásnak esnek. Sőt, mintha valami majdnem komolyra forduló dulakodásukra is emlékezném… (Miért ne volna igaz? hiszen 32–36 esztendősek: nagy, játékos gyerekek voltak!) S éppen úgy, ahogy az őserdők oroszlánjának és tigrisének erőviszonyáról, az ő fizikai képességükről is apámtól kértem felvilágosítást. Nem arra voltam kíváncsi, hogy ki köztük a tehetségesebb író, hanem arra, hogy ki az erősebb. Apám sem tudta eldönteni. Ilyenformán okoskodott: igaz ugyan, hogy Kuncz erős alsótestű, zömök lábú, de felsőtestének izomzata fejletlenebb. Ellenben Hunyady dobmellű, széles vállú – mintha atillát viselne –, viszont cingár póklába van. Mérkőzésük, ha kiállnának a porondra, körülbelül eldöntetlen volna. Igazságos volt. Pedig barátság tekintetében Kuncz Aladár állt közelebb hozzá.

Most, ha civakodásaik alapját kutatom, úgy találom, hogy a sok torzsalkodás nem csak egyszerűen a lakás adta szimbiózis természetéből következett, hanem sokkal mélyebben rejlő oka volt, mégpedig a két írói alkat sarkalatos ellentétessége. Kuncz Aladár a nála fiatalabb, rendszertelenül és keveset olvasó Hunyadyval szemben talán az Eötvös-kollégiumban, majd az École Normale Supérieure-ben szerzett műveltség s az internáltság ötéves szenvedésében mélyült emberség felsőbbségét éreztethette… Hunyady viszont a szalonfilozoptert vethette meg – még ha irigyelte is – Kuncz Aladárban. Termékenyebb volt, könnyebben járt kezében a toll; az esszében jeleskedő, szépprózában baktató kollégát valami őstehetségfölénnyel nézte le. S nem hiszem, hogy nagyot tévednék, ha azt gyanítom, hogy a schöngeistsággal szemben meg-megnyilvánuló általános elfogultsága ebből a negatív Kuncz-komplexumból is táplálkozhatott.

Budapest, harmincas évek; egy pengő nagy pénz, jó ebédet lehet kapni érte, vagy fél kiló kókuszcsemegét. Az első magyar filmek, zavarosban halászó macskák, vízipóló-bajnokságok, piros autocaron suhanó külföldiek, C-vitamin, Nobel-díj és egyéb magyar világsikerek szaka. (A mélyben azonban, felszínre jutásért, hatalmas erők gyürkőznek.) Hunyady Sándor Pesten él; 1929-től fogva mi is Pesten lakunk. Egyszer 1933-ban vagy 1934-ben ellátogat hozzánk. A Látó-hegy oldalában levő öreg villába taxi hozza fel. Anyám kitesz magáért, jó erdélyi ételekkel várja. S Hunyady, cserében, immár bennfentes pestiségét nagyvilági esetekkel, kolozsvári múltját pedig csattanós adomákkal bizonyítja. Kuncz Aladártól most sem fér el: nyugodtan fog rá mindenféle huncutságot (nyugodtan teheti 1931 óta) – jó messze, a Kerepesi temető homokjában nyugszik, nem vághatja hozzá sem a párnáját, sem a papucsát. Sűrűn köhög, fújtatva lélegzik, de szájában a cigaretta mégsem aludhat ki: egyiket a másikról gyújtja meg; ez alkalommal hallom először a kifejezést: Kettenraucher, azaz láncdohányos. Azzal búcsúzik, hogy megtört a jég, ezentúl már gyakrabban találkozhatunk; és nálunk hagy, mintegy zálogban, egy doboz francia gyártmányú, köhögés elleni gyógycukorkát. De a látogatás nem ismétlődik meg. A párizsi címkéjű fémdobozka még sokáig emlékeztet mindnyájunkat az előkelően őszülő, nagyvilágbeli úrra; a cukorkát köhögős nagyanyám szopogatja el. Aztán cérnája, tűje s egy-két gombocska kerül bele – így találjuk meg halála után, s máig is így őrzöm…

Eltelik egy-két esztendő. Mint annyi hasonló, de mégis „ilyen se volt” irodalmi szervezkedés, „megalakul” a Mikes Kelemen Akadémia. Hunyady Sándor is meghívást kap; találkozásainkra eljárogat; szeretjük nagymondásait, eleganciáját s nem utolsósorban zamatos külföldi, török, angol cigarettáit. Azonkívül: úgyszólván propagandistánk, s mint ilyen, Akadémiánkról nagy cikket „ereszt meg” a Magyarország-ban (abban az időben, amikor még Zilahy szerkesztette). Ebből aztán megtudhatta a közönség, mi fán terem a Mikes Kelemen Akadémia, kik s mik a tagjai, s meg főképpen, hogy az Akadémia helyisége két majdnem bútorozatlan szoba, melyben is az egyetlen faragott tölgyfa íróasztalon kívül nincs más felszerelés, mint két más-más számú telefon, melyek, mivelhogy asztal sincsen, a földön hevernek, a sarokban, mint valami aránytalanul nagy láncra kötött fekete kutyuskák. Ezt is megírta bizony, mert mindig szerette az efféle lehetetlen mozzanatokat: ha nem lettek volna, kitalálta volna. (Mert kitalálni is nagyon szeretett.) Aztán az Akadémia farsang idején „bált” rendezett. Általa nagy megtiszteltetésben volt részünk: hat üveg pezsgőt hozott, s mi fő: magával hozta az Opera prímabalerináját, Szalay Karolát…

De a sors s az írók csúf természete ennek a „soha még ilyen” Akadémiának sem kegyelmezett. A diktátorság égedelmes vágya éppen abból az alapító tagból tört ki – méghozzá vulkáni erővel! –, aki a diktatúráknak és diktátoroknak legádázabb ellensége volt. Összegyűltünk barátságban, szerteszéledtünk ellenségeskedésben. Akadémiásdit még egy esztendeig sem játszódhattunk. Hunyady Sándor bölcsen, és mindnyájunkkal együttérzően, komédiáinkon felül állt. Egyedenként továbbra is széles örvendezéssel látta viszont a boldog emlékezetű Akadémia tagjait. Ilyenformán vendégelt meg egyszer másodmagammal engem is – a Royalban. Soha hasonló lakomát! Ha az elfogyasztott ételeket bár hírből ismertem volna, most az étrendet, mindenki irigységére, pontosan elsorolnám – noha manapság statárium elé állítanák azt, aki hasonló merényletre találna vetemedni. Úgy szolgáltak ki, mint Krúdy „fejedelmét”, Alvinczy Eduardot, a regényben. Nem is beszélgettünk, csak ettünk, ettünk. Véget nem ért a nagy lakmározás, iddogálás, szivarozás. N. B. mindez 1936 végén történt. Abban az esztendőben éltek még Budapesten maharadzsák. De elmúlik a világ dicsősége.

1936 nyarán hazautaztam Erdélybe. A Keleti pályaudvaron véletlenül találkoztunk. Megörvendeztünk egymásnak, s – noha éppen két osztálynyi különbség választotta el helyeinket – elhatároztuk, hogy amennyire csak lehet, együtt utazunk. Azonban alighogy a vonat megindult, faképnél hagyott, elvonult a hálókocsiba. Én pedig ott gyököngettem végig az éjszakát a kolbász- és szilvóriumszagú, fapados kocsiban; de eszem ágában sem volt, hogy lázadozzam. Ugyan miért lázadoztam volna? Költő voltam és fiatal; Ő? Színpadi szerző és „öreg”. A két vasúti osztálynyi különbségnél mi sem fejezhette volna ki jobban induló költő és befutott színpadi szerző társadalmi helyzetét. Reggel azonban, megállapodásunkhoz híven, találkoztunk az étkezőkocsiban. A személyzetet jól ismerte, s úgy szolgálták ki, mint egy kiskirályt. Ismerősként hajlongott neki minden pincér, takarítóasszony, kalauz. De nem is maradt adósuk! Saját szememmel láttam, amikor a kalauznak borravalóul békebeli ezüst ötpengőst adott. (Aki nem tudná, mekkora pénz volt abban az időben ez a Horthy-fejes ötpengős, jusson eszébe, hogy egy versért legfennebb ennyi honoráriumot fizettek… A vers is olcsó volt, mint minden a földkerekén.) Jóltartott hosszú, aranyszopókás, bakarasznyi török cigarettával, édes pálinkával; mire a Sebes-Körös völgyébe érkeztünk, már magamon kívüli, transzos állapotban bámultam a Tündérkert sziklakapuit. Sándor bácsi ki-kinézett az ablakon, a cseperedő füstű kunyhókat figyelte, s kissé nyilvánosságnak szánt külsőségekre hívogatta fel érdeklődésemet; éreztem, ezeket fogja holnap megírni a lapjának. (Nem csalódtam.) Erdélyi gyermek- és ifjúkora ellenére nagyvárosias képletekben gondolkozott. Csorduló szívvel, degeszre tömött pénztárcával vonult be Erdélybe. Őszülő, mágnásbajszú, börberi ruhás magyar úr volt, respektussal bámulhatták, akik nem vallották magukat magyarnak. Ilyesformán, egy évvel Makkai Sándornak emlékezetes, a kisebbségi sorsot elviselhetetlennek nyilvánító, vihart vető Nem lehet-e után Hunyady Sándor hazavonulása és kolozsvári forgolódása valóságos tüntetés volt, a kisebbségi állapot túlkompenzáló fitogtatása: hogy mégis „lehet”. Tegyük hozzá, hogy csakis így lehetett: dollár- és világhírillatú bevonulással.

Amit most akarok elmondani, egészen közeli élmény, éppen ezért hűséges visszaadása nehezebb lesz, mint az előbbieké: hogy látszólagos ellentmondással fejezzem ki magam, nincs eléggé messze ahhoz, hogy közelről lássam.

Marosvécsen történt, az esedékes háromnapos Helikoni Találkozón, ez év augusztusának közepén.

Az erdélyi írók egymás után kaptattak fel a Kemény-várhoz vezető szerpentin úton; ki préselt papírból készült nagyobb bőröndöt, ki kicsi kézitáskát hozott magával, nem nagyobbat, mint egy iskolás fiú vagy gyári munkás. Hunyady Sándor nem csak egyszerűen jött, hanem valósággal bevonult. Inas hurcolta hatalmas disznóbőr táskáját a széles világ mindenféle szállójának és penziójának tarkabarka címkéi borították, két világrész nagyvilági szórakozóhelyei adtak rajta egymásnak névjegyes találkozót. Elfoglalta a neki kijelölt „lakosztályt”: fél tucatnyi selyem – vagy selyemhez hasonló – fehérneműt, több pár cipőt, jó néhány nyakkendőt rakosgatott szekrénybe, szép sorjában: a tükörasztalka márványára drágalátos piperekészletet, közte egy üvegcse finom párizsi Chypre kölnit helyezett; hiába lakott harmadmagával a szobában, mégis az ő illata uralkodott. Valómelyikünknek feltűnt a Triznya készítette, betétes sárga cipőhöz viselt, különös anyagú krémszínű harisnyája. – Amerikai – világosított fel bennünket –, üvegharisnya! Tíz évig is viselhetem! – állította, s mi bámultuk, hitetlenkedve közben. Irtózatos, görcsös, fuldokló köhögés kínozta; csak mutatta-e, vagy valóban nem gondolt mulandóságra? Nem, nem gondolhatott. Szép napok vártak reá: az éjjeliszekrényen hanyagul „ottfelejtett” levelezőlap (lakkos oldalán Bethlenszentmiklós látképe) meghívóul szolgált egy kéthetes nyaralásra. A szálkás, nyugtalan betűk alatt B. M.^* kezdőbetű a nyaralás főúrian zavartalan voltának záloga. (A hatalmas bőröndből kirakott fehérnemű és egy-két öltöny tehát e nyaralásnak szólt.)

Köhögött, fuldoklott, már alig mert rágyújtani, alig merte kinyitni a száját. S ha szólt, akarva-akaratlan, ki-kiszaladt a száján: Amerika. Az egykori eldorádótól alig egy esztendő választotta el: nem csoda, ha csordultig volt még a nagy viszontagság élményével, s nem tudta visszafojtani kikívánkozó tapasztalatait. Körülbelül úgy emlegette, ahogy például egy dúsgazdag, de különc, szeszélyes nagybácsit emlegetnénk, ha nem tudtuk volna vele tökéletesen megértetni magunkat. – Miért jött voltaképpen haza? – kérdezték tőle. Megmondta: „Ezeknek csacsenoljak?” A háborús propaganda fő hangadóit értette. Inkább hazajött. Ha most hozzávesszük, hogy egy árva kukkot sem tudott angolul, s még az ételek nevét sem tudta az étlapon értelmesen elolvasni, ezzel kiegészítve el is fogadhatjuk magyarázatát.

Annál szembeszökőbb volt tapasztalnunk, hogy mégis, mégis, örök vágyképe maradt Amerika. Nem, nem a mai, a háborús gyürkőzés Amerikája, hanem a kivándorlók eszményítette, eldorádó képzetű Amerika. De ez az álomország, amelyet regényekből, filmekből ismert addig csak, egy-egy emberségesebb kórházi orvosban, ápolónővérben vagy – volt része ilyesmiben is – üdvhadseregbeli elvekkel telitett börtönőrben képviseltette magát s jelent meg neki. S le-leszottyantak még elvétve százdolláros novellahonoráriumok is…

Röviden: szidta, de vágyott utána. Gyűlölte és szerette Amerikát; annál jobban szerette, s annál jobban vágyott utána, minél mostohábbakká váltak egy magafajta íróegyéniség számára a hazai viszonyok. Előbb-utóbb világosan kellett volna látnia, hogy a háború magával hozhatja az európéerség, a bőröndös világfiság, a dollártermő színpadi sikerek és szállodai életmód eltűnését. (Mert hatásra, mióta a világ világ, ellenhatás következik; minden pusztul, ha idejében ki nem vetkezik magából.) Ha Hunyady Sándornak lett volna hatalmas, tollal szerzett vagyona, ingatlana, csak égi boldogság felé repeső, tragikus családi élete – alkalmasint valamilyen formában ő is kísérletet tesz – mint Zilahy Lajos a közelmúltban – múltjával, életformájával való leszámolásra.

Földi javak hiányában ez az utolsó bölény-bohém alapítvány nélkül ment el a világból. Amúgy is fáradt tüdeje megérezte, hogy most a legalkalmasabb pillanat: már élpárolgott a lélek életbe kapaszkodó hite. „A korszerűtlen versek” költőjének, Reményik Sándornak példáját is követte, tudván-tudatlan. Fejét halálnak vetvén, elfordult a sötétedő világtól.

„Miért politizálnak ma a fiatalok?” – dühösködött egy súlyos elvi kérdéseket tisztázni igyekvő helikoni tanácskozás után. – „Minden földi nyomorúságnak a sok handabandázó fiatal az oka. Menjenek haza, ötvenéves korukig folytassanak intenzív szerelmi életet, s csak aztán politizáljanak.”

Ekkorát változott a világ! A múlt világháború mérhetetlen emberi szenvedéseiért még éppen a vén, fogatlan oroszlánokat volt szokás pokolra kívánni. Hunyady Sándor a fiatalokat fogta vádba. Tévedett, de ártalmatlanul, sőt, szinte „öregesen” tévedett. Nemcsak a fiatalok politizáltak, hanem nemzedéktársai is. „Pacsirta” – ez volt a művészvilágban a beceneve – a légynek sem ártott, csak megrögzött tiltakozó, ellentmondó volt: a valóságot a maga képére megtoldó nyugtalanság lakozott benne. Íróként és világfiként egy személyben: mint a pacsirta, mely tudvalevőleg földön nem énekel, szerette volna magát a magasban lebegtetni az emberi társadalom felett.