Szép napok a Szappanyos-penzióban

Az erdélyi dámák Damjanich utcai penziója, mint egy emlékezetes Ady-látogatás színtere, már szerepelt a Szappanyos Gabyval folytatott régebbi beszélgetésben. Azt is megtudtuk eközben, hogy a bizonyos fokig emancipáltnak minősíthető hölgyek vezette s nemcsak családias meleget, hanem előkelő társasági és irodalmi légkört is árasztó penzió a tízes években többek közt Kuncz Aladárnak is kosztot-szállást adott; sőt, alkalmasint pótolta vagy éppenséggel kielégítette az anyátlanul felnőtt, majd sokáig internátusokban tanyázó fiatalember természetes családszükségletét. Azonfelül, hogy a Kuncz Aladárral cirka egyívású penziótulajdonosnők, Szász Erzsébet és Szappanyos Vilma gyöngéd gondoskodással vették körül, s mindent elkövettek, hogy a penziót valóságos otthonának érezze, feltehetően a híres, hajdani író nagy-nagybácsijuk, Szász Károly hagyományainak folytatásaképpen, olyan élénk szellemi légkört kínáltak, melyben a fiatal Nyugat írói – mondhatnám úgy is, a vezérkar – állandó vendégként vagy gyakori látogatóként otthonosan érezték magukat. (Állandó lakó volt ezekben az esztendőkben például Laczkó Géza, Kárpáti Aurél és Rédey Tivadar, aki mézesheteit is a penzióban töltötte; Ady, Babits, Kosztolányi és Móricz Zsigmond pedig gyakori vendégnek számított; még a kedvenc ételeiket is számon tartották…)

Nos hát, itt, a Damjanich utca 28/b (az egész földszint és első emelet, legalább tizenöt kisebb-nagyobb szoba, társalgó stb.) alatt volt a szállása annak a harminc év körüli férfiúnak, akire később (írói diadalával, a Fekete kolostor megjelenésével végzetesen egybeeső halála után) a nekrológokban, mint a budapesti szalonok és kávéházak külső és belső eleganciában felülmúlhatatlan monoklis dandyjére emlékeznek barátai és kortársai („Elegáns volt, charmeur, könnyed, mindnyájunk és mindenki, főleg a nők, sok nő Dadija.”) Innen indulgatott párizsi útjaira is…

Utolsó franciaországi utazására azonban, amint ezt Laczkó Géza fennebb idézett nekrológjából tudjuk, „a Vár lejtőjén a Vérmezőre néző albérleti szobájából” indult, 1914 nyarán. De nem látszik lehetetlenségnek az sem, amit Szappanyos Gaby mond, s amit Szász Erzsébet húga, Damokosné Szász Fanny is elképzelhetőnek tart, vagyis, hogy a Damjanich utcai penzióból azért még nem vonult ki mindenestül abban az évben, s a Laczkó említette Vérmezőre néző szoba, érthető előnyeivel, elsősorban független legényéletének s alkotói nyugalmának biztosítását szolgálta… Laczkó Géza szomorú emlékképe a hordár vonszolta talicskáról, rajta az immár francia internáló táborban sínylődő jó barát könyveivel, egy-két ruhájával s „egy nagy, Gyulai Pált ábrázoló olajfestménnyel” – az Ostrom utcán lefelé, az ő Lövőház utcai lakásába, egy késő őszi alkonyaton –, szintén nem zárja ki, hogy Kuncz Aladár folyamatosan fenntartotta légyen, legalábbis amaz érzelmes barátság síkján, amely a penziót vezető hölgyek egyikéhez, Szász Böskéhez fűzte – a Damjanich utcai „főhadiszállást”.

Valóságos pokoljárás után, a szenvedések őrültjei és mindenfajta betegség nyomorodottjai közt eltöltött öt esztendő múlva vergődik vissza Budapestre, 1919 júliusában. Ha ismerjük a borzalmas képet, amelyet Laczkó fest a váratlanul betoppanó Kuncz Aladárról, s magunk elé idézzük a koldust, akivé ez az öt év nyomorította, rögtön értjük, miért ide, a régi jó barát és ennek jóságos hitvese hajlékába kopogtat be, s nem a delnők penziójába kér bebocsáttatást. Tíz napig maradt Laczkóéknál, s igyekezett az ő segítségükkel összeszedni magát, s csak azután szedelőzködött és költözött el, egy kicsit túl gyorsan és látszólag indokolatlanul, és Laczkó Géza azt sem mondja meg, talán mert nem tudta bizonyosan, hová. Szappanyos Gaby és D. Szász Fanny egybehangzó, hitelt érdemlő emlékezéséből azonban kiderül, hogy a Damjanich utcai penzióba! A női nem teljes hiányának s mindenfajta asszonyi közelség nélkülözésének öt esztendeje után elképzelhető, milyen szívrepesve sietett ide vissza, de az is természetes, hogy nem akart rémületet és szánalmat keltő toprongyos koldus módján, mindjárt hazaérkezésekor ide beállítani.

Feltűnő azonban – ha a Fekete kolostor-t lapozgatva, a Damjanich utcai penziónak vagy a háznépének említését keressük –, hogy erre valló utalásokkal vagy adatokkal nem találkozunk. E rejtélyre sápadt magyarázatul az kínálkozik, hogy szörnyű messze, a kontinens peremén vagy az Atlanti-óceán szigetén vergődő fogoly álmait és révedezéseit elsősorban gyermekkori és zsenge ifjúkori élményvilágának alakjai, családtagjai és ismerősei népesítik be, és a színterük Kolozsvár, nem Budapest. Másrészt az is igaz, hogy legalábbis a megkérdezett öreg hölgyek emlékezete szerint, levélváltás a penzió vezetői és Kuncz közt ez idő alatt nem történt…

Akárhogy is, az internáltságban megviselt ember, egykori magának valóságos kísértete, újjáéledésre, a húszas évek nyomorgó Budapestjén nem is találhatott volna a Damjanich utcai penziónál alkalmasabb helyet.

Az erdélyi nők féltő gondoskodással vették körül, mint valami védangyalok, és semmi okunk kételkedéssel fogadni Szappanyos Gaby állítását, mely szerint Kuncz Aladárt ebben a válságos korszakában az alkoholizmus útján „szép szóval és eréllyel” Szász Böske állította meg. (Itt érzem szükségesnek megjegyezni, hogy ennek a nőnek a szerepe Kuncz életében, a mostani beszélgetésekből rekonstruálható részletek szerint, talán fontosabb volt, mint a többiének összevéve! Az emlékező nagyasszonyok azonban, amikor ehhez a ponthoz érünk, úgy legyintgetnek, mintha valami fájdalmas emléket hessegetnének; vagy ajkuk egyenest hétpecsétes titkot őrző, keskeny zárrá szorul össze…)

Hogy a Damjanich utcai Szappanyos-penzió kínálta otthon milyen mértékben szolgálta Kuncz Aladár testben-lélekben való újjászületését s az alkotó munkába való visszalendülést, azt a vaskos Gobineau-kötet, a Renaissance, bizonyítja; határozott adatom nincs ugyan rá, de az akkori Budapesten működő olvasótermek zsúfoltságának, fűtési viszonyainak hozzávetőleges ismeretében, valószínűnek látszik, hogy e művet javarészt a nyugalmat biztosító penzióban fordította – mint ahogy szintén itt vethette papírra a Feljegyzések-et, fogság utáni lelkiállapotának ezt a rendkívül értékes látleletét.

Vannak azonban Kuncz Aladár penzióbeli életének ennél tárgyibb emlékei is! Mindenekelőtt egy másfél arasznyi hosszú, arasznyi széles, körülbelül kétujjnyi vastagságú fa dombormű: elválasztott hajú, Rippl-Rónainak Ady-rajzára emlékeztető férfiportré, profilból ábrázolva, alatta, a szegélyen, ez a véset: Max. von Bergen 1914.

Mikor a bokaficammal heverő nagyasszony, D. Szász Fanny, e vörösbarna, színe szerint cseresznyefára valló domborműre a falon felmutatott, olyanfajta borzongás járt át, mint amilyen, gondolom, a hivő lelkeket, egy-egy hitelesnek tartott szent ereklye láttán; ez a tárgy átélte, tanúként figyelte Kuncz Aladárnak és rabtársainak középkori mártírlegendába illő szenvedéseit! És úgy vettem le a régi szegről, hogy közben aggodalmasan kérdeztem magamban: nem követek-e el valamiféle szentségtörést?… S ahogy néztem a vésett, nagybetűs autogramot; képzeletemben a név viselője is megjelent: „a mindig szomjas” von Bergen német szobrász, aki az internáltakat Vénusz-fétisekkel látta el, aki Kuncz csellóját, azt a bizonyos, olykor, lázálmos éjszakákon, magától is meg-megszólaló csellót kifaragta, rajta „óriási mellbimbójú, miniatűr női alakkal” – ahogyan reprodukcióiról ismerjük –, s aztán józanul latolgatom a Jugendstil vagy szecesszió stílusjegyeit magán viselő alkotás művészet- és irodalomtörténeti becsét. És hol lehet a cselló, vajon melyik családtag őrzi? – kérdezném a nagyasszonyt, de máris újabb Kuncz-emlékekre tereli érdeklődésemet. Az egyik egy Ady-fényképes levelezőlap, Szász Böskének címezve, legalább tízsoros szöveggel (közlése azonban nem illeszkedik bele ebbe a Kunczról szóló emlékezésbe), a másik egy kicsi, tizenhatodrét, csomagolópapírnál alig jobb minőségű cédula. Közepén, felül, vastagnyomú ceruzaírás, címszerűen, Kuncz jellegzetes dűlt betűivel:

A betűk imitt-amott már erősen halaványak, s egyik-másik aláírás alig rekonstruálható, maga a cédulácska egy szívósabb papírdarabra felragasztva… Amint megtudom, a fa dombormű is, az értékes autogramokat őrző cédula is, Szász Böske tulajdona volt: Kuncz Aladár adta neki emlékül, amikor 1923 elején visszaköltözött Kolozsvárra.

Arra kértem Szappanyos Gabyt, csavarja fel egy kicsit a memóriáját, elevenítsen fel s mondjon el valami színes epizódot, az internáltság előtt híres gavallér, a monoklis dandy penzióbeli életének jellemzésére. Az alábbiakban szó szerint adom vissza, Szappanyos Gaby szavaival és kifejezéseivel, Kuncz Aladár egy kacagni való, de idők haladtával szomorkásra fordult hoppon maradásának történetét.

– Azt hiszem, már mondtam volt, hogy mindenütt, a penzióban is szép hölgyek vették körül, s ő hol ennek, hol annak udvarolt, de tudtommal le nem horgonyzott sehol… Talán ez az udvarló csapodársága és ártatlan ugratásai adták az ötletet, hogy én is beugrassam egyszer. Ha már az iskolában tanítványa voltam, hadd legyek az egy kicsit az életben is! Egyszer, amikor éppen számos penzióbeli hölgy vette körül, a társalgóban, én kiosontam, és felhívtam egy távol eső szobából telefonon, mintha a városból hívná valaki. Elváltoztatott, kényeskedő hangon, nagyon sok idegen szót használva adtam elő, hogy vörös hajú, hófehér bőrű, méghozzá teljesen szeplőtelen bőrű, tengerszemű nő vagyok: éppen Párizsba készülődöm, s mivel hallottam, hogy többször megfordult Párizsban, szeretném, ha útikalauzomnak szegődne… Családi körülményeim, sajnos, nem engedik meg, hogy egyelőre többet mondjak, de mihelyt lehet, felfedem kilétemet, s jelentkezni fogok a közös párizsi utazás érdekében… Szegény Dadi elhitte, s mint később megtudtam, azon frissiben, lázas izgalommal mesélte el a hölgykoszorúnak, milyen nagyszerű ajánlatot kapott… Na, egy pár nap múlva egy cserép szobapáfrányt küldtem neki, elváltoztatott írású levélke kíséretében, A Tengerszemű aláírással, és szerét ejtettem, hogy a küldeményt az ő jelenlétében megtekintsem.

– Na látod – mondta kedvesen oktatva –, ez aztán ízlés! Te bizonyosan olyan virágot küldtél volna, mely két-három napig ordít a színeivel, aztán elhervad. Ez tovább él. Micsoda kultúra! Micsoda nő! – Már találkoztál vele? – kérdeztem. – Nem – felelte –, de csak szép nő lehet ilyen magabiztos – és gyöngéden cirógatta a szobapáfrány bólogató levelét.

– Akkor már nem volt egészen jó a lelkiismeretem – folytatta Szappanyos Gaby –, úgy láttam, a beugratás túl jól sikerült. Kuncz az ismeretlen nőről csak rajongással beszélt, valósággal nyomozott már utána, nyugtalan és szórakozott volt napokon át, és én kezdtem aggódni, hogy mi lesz, ha turpisságom kiderül… Lapítottam is mindvégig, mert úgy éreztem, Kunczot nem ébreszthetem fel ebből a varázslatból… Még tíz év múlva, 1923-ban Kolozsvárt is emlegette nekem a Tengerszeműt, aki titokzatosan és láthatatlanul üldözte szerelmével annak idején, s aki – amint mondta – talán a legszebb szerelme lett volna, vagy éppenséggel a felesége… Tehát igaza volt, a páfrány tovább élt!… Akkor már végképp beláttam, hogy nem ábrándíthatom ki ebből az idült illúzióból.

Hányan élhetnek még néhai Kuncz Aladár úr tanítványai, s ezek közül vajon hányan képesek egy-két jellemző, az ő hanghordozását, fejtartását idéző szóval, mozdulattal elénk varázsolni ezt a pedagógusnak is szuggesztív, ritka nevelői adottságokkal áldott egyéniséget? Szappanyos Gaby e kevesek közé tartozik, de az is lehet, hogy immár az egyetlen alkalmas és hiteles tanú. „Hiteles”, írom, ámbár egy rajongásokra hajlamos tizenhat-tizenhét éves diáklány feltételezhető befolyásoltsága a világfias modorú, „apollói külsejű” fiatal tanár közelében nem elhanyagolható szempont. Az ilyen gyökerű aggodalmat azonban eleve eloszlatja az az adat, melyet maga Kuncz hagyományozott ránk a Fekete kolostor lapjain, éspedig a VI. kerületi állami fiúgimnázium növendékeinek áldozatos gyűjtéseiről, csomag- és pénzküldeményeiről a svájci Vöröskereszt révén, francia várbörtönökben sínylődő szeretett tanárjuk címére!

Szólaljon meg hát e tárgyban is a beszédes tanú, Szappanyos Gaby, és – kérdéseim ne zavarják az emlékezés perceiben!

– Engem Kuncz Aladár 1911-től 1913-ig tanított egy kereskedelmi magániskolában. Itt, óraadóként, mellékesen működött; főállása egy fiúgimnáziumban volt. De már jónevű író is volt akkoriban, s ezt a tanítványai is tudták róla. Mondanom sem kell, hogy az egész leányiskola szerelmes volt belé. Mindig elegánsan és sugárzó mosollyal jött be az osztályba, vagyis éppen ellentéte volt a hagyományos, rojtos nadrágú, savanyú ábrázatú, morcos tanárnak. És ő erre sokat adott, az ifjúsággal való eredményes foglalkozás egyik fő kellékének tartotta… Mivelhogy én Dadival a penzió révén jó barátságban voltam, igyekeztek a lányok kedvemben járni: gyorsíró ceruzáimat tűhegyesre faragták, csokoládéval, süteménnyel traktáltak. És én hasznot húztam a Dadival való barátságból, hagytam magam megvesztegetni; viszonzás fejében ejtettem is egy-egy jó szót egyik-másik bajba jutott, gyenge előmenetelű osztálytársnőm érdekében… (Na de ennyi sok is volt tán bevezetőnek!) Emlékszem, magyar dolgozataim nagyon tetszettek neki. Én jellemzőnek tartom későbbi irodalom-szervezői s szerkesztői szerepére, hogyan dicsérte ezt a hajlamomat, s hogyan igyekezett érdeklődésemet a szépirodalom felé terelni. Ez persze inkább magánleckéken történt… Közben arról is gondoskodott, hogy sohase hiányozzanak mellőlem a jó olvasmányok, s így adta kezembe elsősorban a Dickens-regényeket, majd Gogol, Dosztojevszkij, Csehov következett, s végül a franciák, az ő igazi kedvencei, Anatole France, Flaubert, Maupassant. – Aki ilyen ügyes dolgozatokat ír – biztatott –, az írhatna már valami mást is… szépirodalmat! Persze, ne kezdjél nagy dologba, írd meg valami élményedet, valami derűsebb vagy könnyedebb históriát!… – Buzdítása hatott: nemsokára megírtam, novellaszerűen, egy élemedett korú, Szolnok-Doboka megyei földbirtokosné, Milka néném, egy valóságos női peleskei nótárius látogatásának történetét a pesti Nemzeti Színházban. Hatalmas lámpalázzal adtam oda Aladárnak. És másnap találkoztunk.

– Na látod, te szamár! Egészen ügyesen megírtad – mondta. – Jó humorod van, ami jelentős… Nem azt mondom, hogy éppen remekmű ez, mert van egynéhány hibája! Először is vizuális képet kell adni a hősnődről, ez csak könnyű, nem? És aztán elindítani a cselekményt… No, majd legközelebb! Az a fő, hogy hajlamod van az írásra!

Ez a tárgyilagos nem agyba-főbe dicsérő vagy „bájaimnak” és életkoromnak szóló vállveregetés megmaradt bennem. De én bizony továbbra is csak magyardolgozataimmal „brillíroztam”. Az az igazság, hogy semmi önbizalmam nem volt – az akkori nőnevelés következménye, amikor is túlzottan szerénynek nevelték az embert, s ez az én esetemben túl jól sikerült. Kuncz Aladár buzdítása azonban mégsem múlt el minden eredmény nélkül, hiszen a húszas években végül is nem egy novellát írtam az ő újabb nógatására. Ez abban az időben volt, amikor az erdélyi irodalmat szervezte, s még a lappangó tehetségeket is mozgósítani igyekezett. Mikor az Asszonysors című novellámat elolvasta – akkor már az Ellenzék irodalmi mellékletét szerkesztette –, e szavakkal dicsért meg: – Gaby, egészen jó novellista lett belőled!

– Az első világháború éveit Erdélyben töltöttem – folytatja emlékezését Szappanyos Gaby. – Ebből az időből őrzöm egy fájdalmas találkozás benyomását: jóval később, már Kuncz Aladár halála után, írásba foglaltam. Itt van!

Magam elé teszem a sárgult, fakó, gyűrött papírlapot, s egyéb dolgom sincs, mint a másolás, egyetlen szó elvétele vagy hozzátétele nélkül; s közben arra gondolok, milyen érzésekkel olvasta volna ezeket a sorokat, ha frissiben leírják s elküldik vala neki a Fekete kolostorba – Kuncz Aladár!?

„1915 őszének egy zimankós napján Nagyiklódon fölszálltam a szamosvölgyi vonatra. A kupéban két utas ült. Egy fiatalember, aki újságjába temetkezett, és egy öregúr, aki csüggedt arccal nézett ki a tájra. Rátekintettem, és azonnal ráismertem. Az idős utas Kuncz Elek tankerületi főigazgató volt, a Dadi jóságos édesapja. – Kuncz bácsi! – kiáltottam fel örömömben. Felállott és megölelt. – Drága gyermekem, mennyire örvendek, hogy látom! Mindenkinek örvendek, aki Dadira emlékeztet. Magának meg éppen, mert tudom, mennyire szerette Dadit!

Persze hogy Dadiról beszélgettünk. – Az én drága fiamnak rettenetes sors jutott – mondta megtörten. – Éhezik, fázik! Egyre azon rettegek, nehogy valami betegség üsse föl a fejét a táborban, hiszen mind elpusztulnának… Az ilyen hideg, zord napon fáj a testemnek a meleg szoba… egyre rá gondolok, aki didereg… Szeretem mind az öt fiamat, jó, becsületes emberek. De talán nem bűn az, ha őt tartom a legtöbbre. Dadi a legtehetségesebb, de mindenikük többre fogja vinni, mint ő. Ő nem erre a világra való! Nagyon is őszinte, nagyon is egyenes. Ami a szívén, az a száján…

Rövid az út Nagyiklódtól Szamosújvárig. Huszonöt perc alatt befutott a vonat. Fájó szívvel hagytam ott egy összeroskadt, könnyező öregembert.”

Ha eszembe jut, hogy éppen ezen a zimankós órán kezdett Kuncz a távolban, előérzetesen nyugtalankodni édesapja miatt, s hogy ez az „összeroskadt, könnyező öregember” már decemberben meghalt – akkor tartom csak igazán értékesnek ezt a szomorú feljegyzést.

*

– Egy nyári napon a belvárosba igyekeztem a kolozsvári Ferenc József-hídon át – folytatja emlékezését Szappanyos Gaby, most már az ifjúkori városába visszatért Kuncz Aladárról. – Hát a vakítóan ömlő napfényből egyszer csak derűs arccal, frissen, halkan dúdolgatva ki toppan elém? Kuncz Dadi, akit annyiszor megsirattunk, meggyászoltunk magunkban a rettenetes világháborús esztendők alatt. Ekkor már, hála a Damjanich utcai penzióban töltött újabb három esztendőnek, rajta megtörtségnek, elhanyagoltságnak semmi nyoma! Boldogan borultunk egymás nyakába, éppen a híd közepén. Kiderült, hogy éppen mihozzánk indult…

És aztán Kolozsvárt elég gyorsan visszazökkent a régi kerékvágásba, vagyis azzá vált, aki 14 előtt volt. Hogy szerette az életet! Mennyi szépséget, örömet tudott benne felfedezni! Hogy tudott örvendeni mindennek: jó könyvnek, szép muzsikának, egy csokor virágnak, a szép nőknek, akik most is hamarosan udvart alkottak körülötte. És újra szaporodtak kedves csínytevései, s ez is bizonyította, hogy csakugyan megtalálta régi önmagát és lelki egyensúlyát szeretett városában.

Egy-két ilyen kedves csínytevését megjegyeztem. Egy nyári napon Hunyady Sándorral és Teleki Ádámmal sétált a kolozsvári Fő téren. Egyszer csak szívósan kéregető, rendkívül szurtos cigányleányka, olyan tíz-tizenkét éves forma, szegődött a nyomukba. Elképzelhetetlenül maszatos volt! – Vajon ez a kis teremtés mikor fürdött utoljára? – kérdezte barátaitól Kuncz Aladár, s aztán egyenesen a gyermeknek is feltette a kérdést. A válaszból kiderült, hogy szegénykének fogalma sincs róla, miről faggatják… Végül is szépen elvitték a Monostori úti népfürdőbe, egész presztízsüket latba vetve jegyet adattak neki, s a kabinosné gondjaira bízták. Aztán visszamentek a Fő térre, beültek a New York kávéház teraszára. Egy jó óra múlva csodaszép leányka áll meg a mellvédnél, finom ujjú kis kezét feléjük nyújtja, s ismerős hangon, ismerős szöveggel, kunyerál. Ugyanaz a leányka volt, de alig lehetett ráismerni, olyan gyönyörű napkeleti királykisasszony! – Mire kell a pénz, hallod-e? – kérdezték. – Hát a fürdőre, instálom – hangzott a válasz. Persze hogy szívesen adtak neki! S aztán naponta háromszor is megfürdött a leányka, s minden összekoldult pénzét a népfürdőbe vitte, amíg el nem kergették… Kockázatos az emberi sorsokba beleavatkozni.

Ennél a cigányleány-fürdetésnél sokkal jellemzőbb Kuncz Aladár névtelenül, háttérből gyakorolt nagylelkűségére a híres, öreg kolozsvári színésszel, Várady Miklóssal való esete. Egy szép májusi délelőtt szembejött vele híres, nagy somfa botjával az öreg, nyugdíjas színész, a csupa virág Majális utcában – ahol Kuncz akkoriban Máthé Szabónénál, özvegyasszony húgánál lakott. – Hogy vagy, Miklós bátyám? – kérdezte, nemcsak a formaság kedvéért, hanem főleg azért is, hogy hallhassa az öreg szokásos, érces hangú, optimista válaszát: „Ember már jobban nem lehet!”

Az ám, de mintha a következő pillanatban megbánta volna az öreg, mert rövid gondolkodás után így folytatta: – Csak tudod, édes öcsém, mi a szomorú? Az, hogy már a szivar is megdrágult! Én meg úgy hozzászoktam, hogy nem tudnék meglenni nélküle… De hát a nyugdíjból erre már nem futja. Le kell mondani erről is. – Hallgatja Kuncz az öreg panaszát, töri a fejét, mivel vigasztalja, mert ismeri ezt a rendkívül büszke, régi világbeli embert, s tudja, hogy mindenféle alamizsnálkodó gesztus megsértené. De már meg is született a megoldás: – Súgok neked valamit, Miklós bátyám! Nem mindenütt lett ám drágább a szivar! Van az Óvárban egy trafik, tudod, a Mátyás király szülőházával szemközt. Ott a szivart a régi áron adják. Csak arra kérlek, ne áruld el senkinek!

Az öreg megköszönte a jó tanácsot, s szaporán elindult, egyenest az Óvár felé. Kuncz elcsípett egy fiákert, s lóhalálában vágtatott a trafikba. A trafikos ismerős volt. Beavatta a dologba, s adott neki egy párszáz lejt, hogy az öreg színésznek a régi árban adja ezentúl is azt a napi egy-két szál szivart! S attól kezdve Várady Miklós rendszeres vevője volt, még hónapokig, a trafiknak. Csak akkor derült ki szegény Dadi turpissága, amikor már néhány hete a Kerepesi temetőben pihent, s nem volt, aki a trafikosnak a különbözetet megfizesse.