Kuncz Aladár emlékezete

 

Most júniusban negyven esztendeje, hogy az Üllői úti Herczog-klinikán örökre becsukódott Kuncz Aladár nagy, barna, bársonycsillogású szeme.

Nem mindig csillogott ez a bársonyos szempár; néha elfátylasodott, mintha a szinte szakadatlanul füstölgő cigarettája tette volna fakóvá vagy befelé révedővé. „Az ő szemében a Fekete Kolostor öt éve lobogott sötéten”, a francia internáltság pokoljárásának árnyékai – találtak a közelállók ezekre a jelenből kieső pillanatokra kézenfekvő magyarázatot. És én, gyermekkoromtól fogva csodálója és rajongója, borzongással és sajnálkozással vettem tudomásul ezt a magyarázatot.

Amikor utoljára láttam, a klinikai szoba vaságyán, s éreztem halálverítékes keze szorítását, hallottam erőtlen, rekedtes hangját: már beroskadt szemgödörből lobogott felém a búcsúszó s a sovány-sápadt arcban megnövekedett barna szempár.

A Fekete kolostor, az első világháborús internáltsors és szenvedés e halhatatlan magyar vádja és jajszava, akkor már olvasott könyv volt az egész magyar nyelvterületen, sőt, érdeklődni kezdtek iránta, talán már javában fordították is a „művelt világ” országaiban. Írója azonban nem élvezhette művének keserű diadalát. Akkor derült ki, amikor meghalt, hogy könyvét a fogságból hozott kórtól összeroncsolt szervezettel, a szó szoros értelmében utolsó erejével fejezte be, valahogy olyanformán, mint az az ember, aki házát küzdelmesen felépíti, s utána mindjárt holtan esik össze.

Kuncz Aladár korai elmúlását az egész magyar irodalom a nagy veszteséghez méltó fájdalom és gyász hangján siratta akkor… Az Erdélyi Helikon emlékszámmal szolgálta a legfőképpen számára fájdalmas szertartást: egyik alapítója és spiritus rectora végtisztességtételét.

Ebben az összevont Helikon-számban (1931. augusztus-szeptember) úgyszólván minden jelentős erdélyi író és költő lerója a kegyelet adóját, s a keservesekhez Magyarországról Benedek Marcell, Laczkó Géza és Trócsányi Zoltán csatlakozik; így kerekedik-gazdagodik ez a szám valósággal emlékalbumszerűvé, amely szomorú „aktualitásából” annyira nem vesztett, hogy nyugodtan ki lehetne adni, ebben az eredeti formájában, ma is.

Engem, a Kuncz Aladár nyomaiba, az, Eötvös-kollégiumba készülődő maturandust, ezek közül az őt idéző emlékezések és jellemrajzok közül elsősorban a Laczkó Gézáé ragadott meg: a közös kolozsvári gyermekkor és ifjúkor élményeit hozta közelembe. E biographie romancée-szerű nekrológnak különösen ama részére tapadt figyelmem, melyben Laczkó az ifjúkori szerelmek elhatározó jelentőségéről tesz vallomást. Olyasféle előérzetem volt, mintha magam is az övékhez hasonló expedícióra készülődnék, s ezt a következő megállapításnak köszönhettem: „Mert a földi szerelem kiégeti az ifjúból a salakot, s lehetővé teszi számára az életút közepén az égi szerelembe higgadást. De az ifjúkorban választott égi szerelem hajlékonnyá teszi a lelket minden szenvedésre, izgalomra, ami később testivé konvertálódik, s megteremti a szerelem örök Afrika-kutatóit, a nagy Don Juanokat és (vagy: tehát?) a nagy boldogtalanokat.”

Laczkó Géza emlékezése a továbbiakban nyomon kíséri Kuncz Aladárt bölcsészkori, majd írójelölti világfias próbáin és sikerein, az Eötvösből való éji kiruccanásokon vagy a Ferenczi Zoltánék irodalmi szalonjában. Azonban későbbi, vagyis az „interné civil”-sorsból való hazatérés utáni férfipályájáról, ennek sem négyéves budapesti, sem mintegy nyolcéves kolozsvári szakaszáról nem tesz említést. „C’est un homme fini” – gondolta magában, miután a reszkető kezű, ványadtarcú, „idegen és roncs” jövevényt, akinek 1919-ben budai lakásán szállást adott, alaposabban megmustrálta.

Nemcsak a Kuncz Aladár műve, humánuma, hivatástudata és élete iránti, majdnem hőskultuszszerű érdeklődésemnek, hanem a véletlennek is köszönhetem, hogy idők folyamán, Kolozsvárt és Budapesten, egy-két adat birtokába jutottam a szerelem e „nagy boldogtalanának” (N.B. az Afrika-kutatóságnak az internáló táborban, öt esztendőre befellegzett!) nők körüli vállalkozásairól. S noha jól tudom, hogy látszólag nem kegyeletes megemlékezéshez illő téma, mégis előhozakodom velük, pontosabban két levélmásolattal, melyek a bölcs véletlen folytán éppen az évforduló előestéjén bukkantak felszínre, egy 1938-ból való zsebnaptárban. X. Y.^* kolozsvári szépasszony, ismervén Kuncz Aladár utóélete iránti érdeklődésemet, engedte meg lemásolnom e két, számomra akkor még szinte kézmeleg dokumentumot, és egy-egy homályos pontjukat, valamint a kezdőbetűk mögé rejtett nevek viselőit is megvilágította. Azóta e nevek viselői közül, egy kivételével, mindenki a „Házsongárdba” került – írom képletesen, a Kerepesi temetőt is, ahol Kuncz nyugszik, e gyűjtőnéven illetve, úgyszintén a Győr megyei falu cintermét, ahová e kolozsvári szépasszony, a menekültsors megaláztatásai elől, suicidium árán, aránylag fiatalon költözött…

Az írói szépmívességben, szellemi vagy stiláris csillanásokban nem túlságosan bővelkedő billet doux-k a kései s valószínűen ártatlan „Afrika-kutatás” (avagy donjuankodás) bizonyítékai; ezért tartom érdemesnek továbbmentésüket. Azonkívül figyelmet érdemlők azért is, mert 1930 farsangján íródván, Kuncz Aladár alkalmasint legutolsó lovagi próbálkozásának emlékét őrzik. Semmi lázas nagyotmondást, türelmetlen esdeklést vagy követelődzést ne várjunk! Inkább csak a társalgási formák közt megengedett széptevés, szalonudvarlás hanglejtése érződik ki belőlük – a mélyben viszont a jellegzetesen Kuncz Aladár-i rezignáció sostenuto zsongása hallható.

 

 

A kezdőbetűk feloldása messzire vezetne, vagyis Kuncz kolozsvári baráti körének ismertetésére. Mindössze a H betűt egészítem ki, abban a felismerésben, hogy az utána következő mondatok játékosan rávillantanak a Kuncz Aladár és H(unyady Sándor) közti elválhatatlan kaján barátság és rivalizálás állandóságára, melynek annyi változatát írta meg éppen Hunyady, de sűrűn emlegették kettejük jellemzéséül mások is.

Az útiterv, amelynek Kuncz Aladár őszintén örvendezni látszik, egészen bizonyosan Pestre vonatkozik.

A második levélmásolat mindössze néhány soros. Ez is címzetlen borítékban, az első levélben emlegetett C-a b-né közvetítésével érkezhetett.

 

 

Nos, ez az I. maga a férj volt! A helyzet eléggé kényes lehetett, ha mégoly szemet hunyó volt is a fiatal mágnás, s ha mégúgy becsülhette is a ragyogó szellemű, világjártas-pokoljártas irodalmárt. Akárhogy is, még két hónapig leveleztek, s találkozgattak, mindig társaságban; a címzés és megszólítás nélküli leveleket azonban, erről a két hónapról, a „címzett” nem mutathatta meg, bár mint mondta volt, még jó néhány volt, csak nem hozzáférhető helyen… Aztán a férj hirtelen súlyos betegségbe esett, s a szépasszony hét hónapig el sem mozdult az ágya mellől, „valóságos ápolónőjévé szegődtem, s e hét hónap alatt nem láthattuk egymást Aladárral”. Így múlt el a regényes s valószínűen csak ilyenfajta leveleket termő Liebelei, s a férjét ápoló asszony azt sem tudta a végén, hogy szép szavú rajongója Pesten halálos beteg.

Nos, ha a fentebb közlötteket abban a tükörben vizsgálom, melyet pszichoanalitikushoz illő megállapításával Laczkó Géza tartott elém, e két levél szellőztetéséért kegyeletsértő frivolság, halott sebekben való piszkálás vádja nem érhet. Meggyőződésem, hogy a magyar könyvkiadóprogramokból soha nem hiányozható Fekete kolostor fájdalmas mélységeibe is vetnek valami bágyadt sugárt. És nem utolsósorban, majdnem hallható-érthető közelségbe hozzák a huszadik század egyik legnagyobb és legtragikusabb magyar íróját, azt a Kuncz Aladárt, aki családalapítás, fészekrakás vállalkozó kedvétől megfosztva, haját-fogát, illúziói nagy részét franciaországi várbörtönök és kazamaták priccsein hagyva, hazavergődve, szép lelkű és még szebb testű dámák oly sokáig nélkülözött bűvkörében hordozta a sötét árnyékokat kerek tíz esztendeig – azokat az árnyékokat, melyek végül is művé konvertálódtak, a Fekete kolostor-rá sűrűsödtek össze, őt magát pedig halálba ragadták.