Hol van Kuncz Aladár?

Idestova egy hónapja élek újra Kolozsvárt, s ezalatt – egy-két régi ismerős híján (ezek közül való ő is) – majdnem mindenkivel találkoztam. Az embernek nem kell őket lakásukban háborgatnia: elég, ha ott lézeng naponta a mi Szent Márk terünkön, mint ezeknek a nagy alkonyati perceknek örökös meghívású vendége, s rendre-rendre belekerül a kolozsvári társaságba. „Lanszírozza” magát.

Annál csodálatosabb és hihetetlenebb, hogy még mindig nem találkoztam Vele.

Valamikor, nem is olyan régen, a két-három vérzivatarral fenyegető, vagy lassúbb ütemű, de majdnem biztos eltűnéssel kecsegtető esztendő alatt, Párizsban, Rómában, Budapesten, hányszor nem fogott el ama nagy szorongás, melynek hallucináló állapotában mindig csak ezt a sziszegő Erinnüsz-szózatot véltem hallani: „senkit sem találsz életben az otthoniak közül!” De, istennek hála, most éppen az ellenkezőjét tapasztalhatom „mindenki” itt van, „mindenki” él! Annál hihetetlenebb, hogy az, akire annyit gondoltam, s akinek módszerét, szerepét, az életben követett magatartását elsőéves Eötvös-kollégista korom óta példaképül szerettem volna magam előtt tartani – nem található a Viszontlátások és Találkozások napjaiban, hónapjaiban.

Kolozsváron utoljára a mostani Minerva könyvesbolt előtt láttam. Jobb kezében újságot tartott, s fontoskodó szemöldökkel, elmélyedve olvasta. Baljában, csípője táján, cigaretta égett. Egyik lábát – mintha nem is az övé volna – a század eleji gavallérok tartásával, vén cipőtisztogató székecskéjére nyújtotta. 1930 nyarán lehetett. Olyan alaposan megnéztem, mintha megsejtettem volna, hogy Kolozsváron már soha többé nem láthatom viszont.

Azután már csak Pesten találkoztam vele, éppen egy esztendő múlva, 1931 kora nyarán. De hová lett addigra a múlt nyári, őszülő bajszú, világoszöld ruhás, sárga cipős kolozsvári gavallér? Klinikai ágyon feküdt, égő, idegesen forgó szemmel, izzadt hálóingben; foga megnőtt, kiállott, hangja rekedtes suttogás volt. Kezet adott, de gyorsan vissza is kapta, mert érezte, hogy megérzem: milyen izzadt és meleg; – Hol van édesapád? Mit csinál ma? – kérdezte hátranyaklott fővel. – Kiránduláson van – feleltem tapintatlanul, hogy ne hazudjam. – Ja? – szalasztotta ki a száján, a szeme megnőtt, s valahol a mennyezeten keresgélt, mintha apám zöld erdős útjait követné. Magába roskadt, elérzékenyedett; pár pillanatig elfelejtkezett a tapintatlan látogatóról. Ha nem tévedek, könnyezett. És aztán hirtelen, mintha ráébredt volna a valóságos helyzetre, fáradt, fakó arcára nevetést erőltetett, s a láthatatlan illemkönyv, a „Nagy Gentleman” tanácsát követve, elhessegette, finom társasági modorban eloszlatta közülünk azt a felhőt, amely őt, a halálos beteget, tőlem, az egészséges diáktól elválasztotta. – Hát te mit csinálsz? Hogy érettségiztél? – kérdezte, s a régi Kuncz Aladár-i kedveskedéssel mosolygott reám. Megmondtam, hogy az érettségim sikerült, s a napokban megyek felvételi vizsgára az Eötvös-kollégiumba. Nagyot nézett. Mintha azon csodálkozott volna, hogyan lehet az, hogy az a gyermek, aki még a „tegnap” mezítlábas kölyökként futkározott körülötte, egyik napról a másikra, sebbel-lobbal, Eötvös-kollégista. Ő sokkal „nagyobb” és sokkal „érettebb” volt gólya korában, gondolhatta. De a következő pillanatban már megint leereszkedett közénk az a felhő. Lelke messze járt. Látta önmagát, a magas galléros, elegáns, Apolló-fürtű ifjút, a régi Eötvös-kollégiumban.

Édesanyám süteményt küldött. Letettem valami asztalkára. Elmondtam a mondókámat, hogy szeretettel üdvözlik, mielőbbi gyógyulást kívánnak – visszacsalogattam abból a félelmetes messzeségből. Édesanyám süteményeit mindig nagyon szerette, s most hálálkodott, hogy nem feledkeztek meg a gusztusáról. Aztán, búcsúzáskor, még egyszer éreztem meleg, nedves keze szorítását.

Pár nap múlva csak a nevét láttam, ezüstben játszó betűkkel, nagy, fekete koporsóján a Kerepesi temetőben.

Eltelt tíz esztendő. Éppen tíz esztendő telt el. Hogy Gérard de Nervalt idézzem:

 

…mindenféle családi bonyodalmak, vihar, tűzvész – no meg a forradalmak, homályosítják emlékét nagyon…

 

De bennem elevenül él. S mind-mind várom a találkozást. Nem veszítem el a reményt. Már Hunyady Sándor is itt van, aki majdnem ikre volt itt egy időben. A Fekete kolostor, a Monastero nero, a Noirmoutier, a Black Monastery, Kuncz Aladár földi létének mindmegannyi folytatása, s időben való meghosszabbításaként, ebben a csúful érdekes Európában jelen van és képviseli őt; és reméljük – merjük-e remélni? –, hogy hozzájárul a hadviselők egymás iránt való megbecsüléséhez? S hogy nem az Adminisztrátorok szaporodnak, hanem a derék, az embertelenségben is ember Guillaume őrmesterek… Annyi csodát éltünk meg mostanában! Hogy egy alkonyaton vagy egy éjjeli templom körüli sétámon mégiscsak előbb-utóbb találkozom vele, miért ne hihetném rendületlen együgyűséggel tovább?