A költő műhelye

A nagy írók szellemi hagyatékában könyvtárpolcon utolsó, de érdekesség szerint bizonnyal első helyet foglalnak el a „paralipomenák”. A szellemi forgácsoknak, nagy művek lepattogott szilánkjainak, ha valamilyen formában feldolgozzák őket, olyanforma ízük lesz, mint a kenyértésztából maradt vakaréknak, a lángosnak: ízletesebb, mint maga a kenyér. Amikor Kosztolányi – nemcsak a tér, hanem a zseb ürességének horrorában (némely alkotás genezisét magyarázva, ő maga emlegeti a „horror vacuit”) –, vasárnapról vasárnapra, el nem avuló regények, versek és műfordítások között, néhány csésze feketekávé, tíz-húsz cigaretta ellenében kicsikarta szellemétől ezeket az elmélkedéseket, meg sem fordulhatott a fejében könyv alakban való viszontlátásuk gondolata. Egyenként hasonlíthatók ezek az írások a vasárnapi igehirdetéshez; a költészet felkent papja szól egy megszámlálhatatlan és beláthatatlan gyülekezethez: az olvasóhoz. Igazi célja ama nagy üresség betöltése, mely alkotó és közönség között a világ minden táján, de legfőképpen hazánkban tátong, s fél szemével az olvasón, féllel saját maga égető kérdésein, sikerül neki a legtanulságosabb magyar irodalmi „szövegmagyarázatot” megalkotnia. S ezt olyan könnyedén csinálja, hogy az olvasó észre sem veszi e homo ludens játékaiban a komoly felvilágosító szándékot. – Mily üdülés a bennfentes körülményeskedése után a bennszülött közvetlensége! – kiált fel a bevezetésben Illyés Gyula. S mi, akikre szelleme egykor közvetlen közelből, élete melegségével sugárzott, tudjuk, hogy ez a könyv – nem egy könnyen ellenőrizhető tévedésével, több saját korára jellemző, de ma már némileg meghaladott szempontjával együtt – minden ígérkező író hasznos kézikönyve.

Kosztolányi sohase tartotta hét lakat alatt műhelyét. De most aztán, hála ennek a könyvnek, akárki beléphet e tizenharmadik szobába. Talán a legérdekesebb a Szegény kisgyermek panaszai-nak keletkezésére rávilágító vallomás a Hogy születik a vers és a regény című fejezetben: hogy szült csodát az Üllői úti diákkaszárnyában egy hajnali szoba! De amennyire meghatott ez adat, annyira mulattat s talán cseppet bosszant is az Édes Anna-regény fogantatásáról szóló két ellentétes vallomás. Először azt mondja, hogy ama cselédlány könyvecskéjét, akiről Édes Annát mintázta, még most is az asztalfiókjában őrzi, s ezáltal sejteti azt, hogy ez a leány akkor az ő szolgálatában állott – később, jó néhányszor ötvenhárom vasárnap elteltével, első vallomásának akaratlan cáfolatául megvallja, hogy „az élmény, mely ennek a munkájának alapja, tökéletesen tisztázatlan” előtte; újságok hasonló tárgyú napihíreit s egy budai ház előtt ácsorgó, figyelmét szerénységével felkeltő pesztonkát emleget Édes Anna földi másául. Mintha, a játék kedvéért, néha Esti Kornélnak, a lehetőségek és lehetetlenségek kalandorának adná át a szót. Ugyanígy lep meg a költészet lényegéről alkotott véleményeinek cikkenkénti különbözősége; az a tétele ugyan, hogy a vers, a költészet: játék, állandó szám minden idevágó elmélkedésében. De a játszás módja körül figyelemre méltó ellentmondások vannak (vö. 159. és 165. old.). Nagyjában s egészében meghökkenti az embert a rím és a ritmus elsőségének hirdetése a keletkezésben: a költészetnek jellegzetesen szecessziós tana. Mi úgy érezzük, hogy a versben a gondolat, a „mondanivaló”, tehát a tárgy a fontos, keletkezés szerint is elsődleges, míg a rím csak engedményes járulék, mely természeténél fogva nem megszorító, hanem kibővítő fejlesztő hatással van a műre. A rím nem rabszolgája a versnek, ebben igaza van; csakhogy a vers sem a rímnek: a rím – hogy folytassuk a Boileau-val kezdett vitát – felszabadított rabszolga, ki a versnek csak jószántából engedelmeskedik, kénye-kedve szerint, a vers pedig, mivel kelleténél jobban megszokta, nem zárkózik el alkalmi szolgálatától.

De bevezet bennünket ez a könyv mások műhelyébe is, fenséges, titokzatos műtermekbe, melyekben olyan ravasz titánok és lángeszű mesterek dolgoztak (egyformán az önmegörökítés bódulatában), mint Poe Edgar, Shakespeare, Arany, Petőfi, Kisfaludy Károly. Milyen jó, hogy annak idején, amikor nekimentek, nem hagyta magán száradni a támadásokat, hanem visszavágott! Ha nem tette volna, nagy műfordításainak műhelytitkairól csak kusza kéziratok széljegyzeteiből olvashatnánk. Ezek a pro domo írások adtak neki alkalmat arra, hogy kifejtse s leszögezze a műfordítás néhány elévülhetetlen törvényét. Nem szabad a műfordítótól betű szerinti hűséget követelni, mert a betű szerint való hűség hűtelenség – írja, s elismeri, hogy „a műfordítás művészi munka, kompromisszumok sorozata, sok kompromisszum legügyesebb megoldása – ha úgy tetszik –, zseniális csalás”. Ismerjük el mi is, hogy ebben aztán igazán zseniális volt. A hangról és a szavalásról szóló tanácsait szintén örök érvényűeknek találjuk; minden színésznek, előadóművésznek figyelmébe ajánlható…

Érdekes volt találkozni egy eleddig ismeretlen Kosztolányival: a dühössel. Eddig, ha behunytuk a szemünket, mindig azon mosolygósan láttuk, amilyennek nemcsak fényképei, de a valóságos találkozások is mutatták. S most, íme, megjelent előttünk a mosolygós, fölényesen bölcs költő hörcsögi mérgű ábrázata. Eszébe jut Ady – felborzolja a haját, és fújtat mérgében. Elolvassa Illyés Gyula első kötetei egyikét – nekigyürkőzik, és megírja Vojtina új levelét egy fiatal költőhöz. Eszébe jut Csokonai – fanyarul biggyeszti ajkát, és siet kiábrándítani a megtévelyedett Csokonai-rajongókat. Nem baj, ezt is elnézzük neki; annál emberibb volt, minél többet tévedett. Írjuk ezeket is alkotói hitelessége javára. Nem látta meg Ady óriás voltát, csak azt látta, hogy idomtalan. Nem vette észre – ez előttem a legérthetetlenebb – Csokonai isteni játékosságát, csobogó, áradó eredetiségét; s végül: az Illyés-Erdélyi-féle újulásban a halaszthatatlanságot, a szükségszerűséget nem ismerte fel; csak a népi költők túlzásait, vaskosságait észleli, de nem irányteremtő értékeiket.

Mindezen már nem lehet változtatni, s nem is kell. Kosztolányit ez után a könyv után, ezzel a könyvvel a vérünkben, még jobban szeretjük, mint valaha – s ami fő: úgy érezzük, hogy él! Nemcsak költői utóélete szerint, hanem hús-vér valójában is. Szinte jön, hogy neki magának mondjuk el észrevételeinket, melegiben. Mert ez az a könyv, „melynek segítségével utódainkkal érintkezünk és üzenünk a jövendőnek”. Aki mást nem keresne benne, mint esztétikai bölcsességet, fogjon neki, s írja ki belőle elszórt aranymondásait: kis kötetrevalót lehetne gyűjteni belőle.

Illyés Gyulának, a kötet egybeszerkesztőjének, régi sérelmen felülemelkedő kegyeletes buzgalmáért sok hálával tartozunk: ez az anyag méltóbb kézbe nem is kerülhetett volna.