Esti Kornél utolsó útja

…A temetés napja elérkezett. A Kerepesi út körül olyan párás volt a levegő, mintha a század végén alapított krisztinavárosi temetkezési vállalat közbenjárására vonták volna be fátylas, lebernyeges bakacsinba az eget. Talán november 3-a vagy 4-e volt, az Úr 1936. esztendejében…

Amikor a temetőkápolnához értünk, a koszorús kocsi már-már elindult. A búcsúbeszédeket, eszerint, elszalasztók, s útitársnőm ezt nagy veszteségnek érezte. Vigasztaltam, ahogy tudtam: – Készülődik az időben egy gyászszertartás, melyről, sajnos, nem késhetünk el!… – Felnézett rám könnyfátylas, mélyfekete szemével, majd fejét lehajtva meredt a lábunk előtt sárba fúlt falevelekre…

A díszsisakos rendőr intett egyik társának, aki a koszorús kocsi előtt állt. Kalapok lendültek le férfifejekről: most hozták ki a koporsót, s tették fel a gyászkocsira. Indul hát utolsó útjára Kosztolányi Dezső! Hosszú-hosszú út lesz, gondoltam, talán nem is ebbe a temetőbe kerül, hanem valamelyik hegyre vagy erdőbe a budai határban, s mi sokáig, erőnk fogytáig mendegélünk leszegett fővel, egymásba kapaszkodva a krizantémillatú koszorús kocsi s a fekete, festékszagú gyászhintó után…

De alig száz lépést ha tehettünk: ott volt a kihantolt gödör, nem messze a kápolnától, azon a környéken, ahová a tavaly Gombocz Zoltán professzorunkat is kikísértük… Ebben a homokrétegben fog hát ő is elhamuhodni?

S ekkor villant belém – s rögtön közöltem is a sápadt, égő szemű lánnyal –, hogy hátha nem is Kosztolányit temetik? Hátha valami szándékos, vagy véletlen csalafintaság van a dologban?… Ő itt ballag valahol, a gyásznép soraiba elvegyülve – Esti Kornél mivoltában –, rajta elegáns havelock, gombos cipő, fekete monokli, álszakállal – nézzünk csak körül, hátha ráismerünk? S ha igen, akkor hiába várja őt a mély homokgödör, százezer éves halak és kagylók kövesedett maradványaival: az a sárga, összeaszott, múmiaszerű haldokló, akinek láttán Török Erzsike sírógörcsöt kapott, s e koporsóba zárt halott – már nem Ő…

Ott álltunk a mélységes mély sír előtt. Csak fél tucat ember választott el a kiásott homokhalomtól, s a koporsótól, melyet leeresztésre készen már elhelyeztek a tátongó üreg fölött. S íme, e koporsóhidas szakadék túlsó oldalán, a gyásznépnél is feketébb karéjban: a Kosztolányi család… A fia! Milyen átszellemülten halavány volt szegény – akiről akkoriban oly furcsa hírek keringtek! De ez az „előírásos”, kifogástalan magatartás, önfegyelem – apja temetésén! – a nagy nyilvánosság előtt megcáfolt minden mendemondát – ahogyan ő írta – „egyetlen kosztolányiádámról”. Mellette egy idősebb férfiarc komorlott; sose láttam, de ráismertem: a bátyja volt, a szabadkai orvos. És ott állt, félig az erős férfivállra dőlve, a költő asszonya: könnyei a fekete fátylat megtört arcához tapasztották. És mögöttük, körülöttük ismerős írók, művészek – hogy kicsodák voltak, már rég elfeledtem –: lehajtott vagy magasba emelt fejek, maguk elé révült, vagy messze tekintő szemek… Ilyen lesz egykor, de talán már holnap vagy holnapután, az ő temetésük is – gondolhatták a nagy korszak megviselt eszmetársai, oldalukon fátylas vagy fátyoltalan nőalakokkal, akik közül nem is egy némán könnyezve vagy halkan fel-felzokogva sírt…

És hirtelen, amikor egy előttem álló, magas férfi hátrahúzódott, a koporsó oldalán megláttam a nevét. Címe, rangja, hívatása nélkül, ahogyan királynak, koldusnak, költőnek – koporsója oldalán – kijár. Lehet-e még hitegetni magunkat a csalálommal, hogy nem Őt, hanem valaki mást visz mindjárt a föld alá az ezüst feliratú fekete kazetta?… „Élt 51 évet” – őrá vall ez is. Bizony eljött érte „az Idegen Ember”. Öreg édesanyja, a messzi Szabadkáról, nem nyújthatta föléje karját, nem védhette meg a szegény, panaszkodó kisgyermeket, aki lelkében mindig volt is a világgal szemben, s mind azabbá vált a közelében settenkedő halál előtt. A háromévnyi szenvedés alatt harminc kilót fogyott, és legalább ennyi esztendővel lett testben öregebb – s lélekben gyermekibb.

S most itt van előttünk. Fekete, páncélfényű csuklyát öltött magára, hogy senki se lássa, s el ne borzadjon a testén esett változástól. Koponya lesz egyáltalán nem halállal-eljegyzett-költő fejéből… Milyen húsos, párnás, finom kis mosolyokat vibráltató arca volt! Nem az a fajta költő, aki korán kacérkodni kezd, s akasztófahumort erőltetve néz a halállal farkasszemet, miközben jöttét önpusztító módon maga is sietteti. Nem ez a költőtípus volt! A halállal, az ő személyes halálával sohasem számolt igazán. Inkább úgy látom Őt, mint nagy izomerejű bajnokot, ki reggelente – kivált a hajnali pillanatokban – plasztront (jaj, hogyan mondaná ő ezt magyarul?), csuklóvédőt szerel magára, vastag kesztyűt húz, s így áll ki tréningre (ezt bizonyosan edzésre javítaná) csupa csont ellenfelével, s úgy összevissza vagdossa-csapkodja, mint életerős, virgonc királyfi öreg, fásult vívómesterét. (Ilyenformán támadtatta meg és győzette le a Halált, ezt a vén spadassint, egy öngyilkosságról szóló novellában s a Véres költő-ben Seneca halálának iszonyú leírásával…)

– Jutott valaha eszedbe, hogy Kosztolányi fél homlokára csapott, kócos haja alatt, arcának húspárnái, mosolyai alatt, szeme mögött halálfő vicsorog?… Nekem sohasem jutott eszembe. Most ezért bűnhődöm, ezért fáj, nyilall valami bennem, e homoküreg láttán, mely – nézd csak falában a kövesedett halcsontvázakat! – a költő testét néhány évtizedes kitartó munkával szintén fehér-sárga vázzá morzsolja, őrli…

Ilyenformán tűnődtünk, s közben észre se vettük: a Sermo super sepulchrum véget ért. De Neki szólt-é igazán? Avagy koldusnak-királynak-költőnek ugyanez jár: latin igék csuhájába burkolt személytelenség? Tudta-é egyáltalán a dél-dunántúli kiejtéssel recitáló, vörhenyeges egyházi férfiú, hogy kit búcsúztat? Vagy csak az ősi szertartás tiltotta tudomásul vennie s a gyásznéppel tudatnia?… S aztán, alighogy az ámen elhangzott, rázendített a krisztinavárosi dalkör férfikórusa. S ahogy szemügyre vettem az egyik deli termetű, javakorabeli dalost, akinek fején zimankótól védő selyemsipka volt – hirtelen olyasmit éreztem, hogy e férfiú jelenlétéhez, szerepéhez e szertartásban Kosztolányinak valamiféle köze van – mint ahogyan volt is mindenhez, ami érette s körülötte történt –, ha más nem, annyi, hogy valahol az egészet, így, ahogy most zajlik, már réges-rég megírta!…

És ekkor, egy észrevétlen jeladásra, ott teremtek a temetések fekete uniformisos, fürgén forgolódó vitézei, s nekirugaszkodtak a koporsónak. Mint mohó, virgonc vízikígyók, tekerődtek rá a nehéz vitorlavászonnal bevont kötelek… És a következő pillanatban Kosztolányi Dezső búvárharangja, rajta utoljára megcsillanó ezüstbetűs nevével – elmerült a sötét mélységben.

Emlékszel – de hogyan is emlékezhetnél, három évtized után? – ujjaim szorítására a bal felső karodon? (Pedig megkékülhetett!) – Ez abban a pillanatban volt, amikor a lékből az istrángkígyók üresen rángatóztak vissza, mert a költő búvárharangja a mélyben elhelyezkedett… Nagy szemedből kibuggyantak a könnyek, s mielőtt aláperegtek volna arcodon – vajon észrevetted-é? –, az én mécsesem is eltörött… Talán nem is miatta: a mindenkori Akárki halottért, ebben a pillanatban – ahogy ez már koldusnak, királynak, költőnek, kolduskirálynak, költőkirálynak, költőkoldusnak egyformán kijár…

Túl, a gödör másik szélén a hirtelen feltörő zokogás más természetű volt: Neki szólt, a testvérnek, a férjnek, az apának: a fiú remegve, halálsápadtan istápolta hátracsukló, ájuldozó anyját, orvos bátyja meg-megvonagló arcát fehér zsebkendővel függönyözte el. És valahonnan, a hátsó sorokból, egy kicsit tolakodó sietséggel egy katona lépett elő, s valami szelencéből koromfekete földet öntött a sárgálló homoksírba.

– Egy kevés nemeskosztolányi föld – rebegte. Utánabámult egy pillanatig, majd sarkon fordult, s még gyorsabban vonult vissza, mint ahogy érkezett.

Mi sem akadályozhatta már, hogy munkához lássanak a marcona hantolók: Shakespeare sírban danolászó, bepálinkázott sírásójának utódai… A felemelt lapátok homokjába kezek nyúltak jobbról is, balról is, s odalent meg-megkondult a búvárharang – mintha nem is volna benne senki, senki. De hamarosan, néhány pillanat alkotásaként, ott állt Kosztolányi porrá válandó részeinek geometrikus, föld feletti bizonyítéka, a koporsóidommá egyengetett, lapogatott sírhalom!… Hát ilyen hamar, egyik percről a másikra válik föld alatti lakossá a budai polgár és magyar költő – a szűkülő horizontú magyar halhatatlanság temetőjében?…

Éppen a rövid, alacsony bükkfa keresztecskét hozták, hogy beledöfjék fejtül-való-fául a friss halomba, amikor fent, szokatlan magasságban, megjelent egy kéken meg-megcsillámló repülőgép, s egy-két kört írt le a sürvedő levegőben. Halkan szálldosott, nem sokan észlelhették furcsa megjelenését. Csak mi bámultunk felfelé, s ez elzsibbadt nyakunknak, oly régóta leszegett, földre s földbe néző tekintetünknek mindenképp jólesett. Addig bámultunk fölfelé, amíg a kék repülő el nem tűnt a novemberi alkonyat ködében.

– Esti Kornél! – szóltam. – Észak felé repült…

Ez a repülőgép szolgált vigasztalásul: igazolásául gyermeki hitünknek, sejtelmünknek: mégsem Őt süllyesztették el a halál marcona cinkosai! Kosztolányi Dezső, azaz lelkéből lelkedzett hőse, Esti Kornél már messze jár, a Hebridák felé – azon repülőn, mely az imént ködbe tűnt –, s valami rendkívüli kalandra készül.