Móricz Zsigmond behunyta a szemét

Még egy-két ilyen nagy, a pótolhatatlanság fekete lobogóit csapdosó haláleset, s ránk mondhatják: „Pleurez enfants, vous n’avez plus de père.” Magunkra maradunk, szorgalmuk, szellemük, hitük nélkül.

Micsoda fáraók átka fogta meg ezt a nemzedéket, hogy mindenkinek ilyen hamar el kell mennie? Melyikük művéről érezzük, hogy folytathatatlan, hogy mestere mindent elmondott, s nem vitt magával semmit a sírba? Melyikük ment el úgy, hogy ne hagyott volna ijesztő űrt maga után? S miért nem adatott meg közülük csak egynek is az emberi életkor határát súroló vénség Nestor-joga?

Móricz Zsigmond bátran elélhetett volna még húsz évig is; alkotásai felett bóbiskolva, végre írótoll és notesz nélkül a kezében, panteoni létre csendesen aludhatta volna át magát. Miért kellett mégis alkotó szándékkal, felfedező, felrázó és bizonyító kedvvel telve, hatvanhárom esztendősen elmúlnia? Miért kellett halálának ama gyümölcsfa képét idéznie bennünk, melyet akkor tör ketté egy éjjeli vihar, amikor gyümölcse érleléséhez már néhány szép nap elegendő lett volna?

S mégis, befejezetlenül is szép a Befejezetlen Szimfónia.

Most, hogy Móricz Zsigmond szívósan lobogó mécsesét egy felszakadt érzsilip áradása örökre eloltotta, igyekezzünk a halottsértés és káromlás látszata nélkül az „így rendeltetett” igéjével vigasztalni magunkat. Ki tudja, mi elől ment el, ki tudja, mit kellett volna vénségére megérnie? Az utolsó időben szellemének legfrissebb termése nem éppen irodalmi fórumokról érkező kárhoztatást szenvedett. A ferde-eszménykép-teremtés, a hőstelen-hős-kultusz vádját sütötték rá. Akik azonban „bűnpártolás” vagy „bűntett feldicsérés” vétségében fogták perbe, s elmarasztalták, mint Rózsa Sándornak valami későn felbukkant cinkosát, nem vették figyelembe azt az általánosnak nevezhető művészi tulajdonságot, mely az alkotót ösztönszerűen mindig a szegények, a gyengék – elsősorban a fajtájabeliek – ügye mellé állítja, s ha nem így történnék, el is játszaná hitvalló becsületét, s nem érdemelné meg az író nevet; hivatása foglalkozássá válna, melynek múlt században keletkezett elnevezése: tollnokság. Felfelé kisebbítő, lefelé nagyító eljárása pedig éppen a szándék jóhiszeműségénél fogva, tökéletesen érthető. A lovát ugrató vagy szemöldökét összevonó betyár végeredményben a tizenkilencedik századi Európa („nálam is, másnál is”) elhanyagolt, bántott, türelmét vesztett földnépének egyetlen egyéniségre rántott, sűrű szimbóluma. Pontosabban: ugyanazé a magyar népé, melynek megerősítéséért, szaporodásáért – földreformról vagy a háború utáni Európa rendjéről írván – maguk az elmarasztalók is dolgoznak. A falu jegyzője nemdenem kötelező olvasmány? Ne pusztuljon a Nyúzó, s ne éljen Viola? Vagy talán amit szabad volt egyszer a korának érzeményétől hevített bárónak, azt ma a nemzetéért korok feletti fájdalommal sajgó tiszaháti bocskoros kisúrnak nem szabad?

Móricz Zsigmond, ha nem is éppen szorongó előérzet sarkallására, de bizonyára az általános, nagy tizenkettedik óra ijesztő kondulására utolsó hősét a múlt századi vásárok gyékényétől emelte magasba. Trilógiájához nagy tárgyi nekigyürkőzéssel, tudásához illő adathalmozással fogott hozzá, talán hogy ez legyen egy második Alföld-szegélyi, Arany János-i író groteszk hősiességre alapozott ellen-Toldi-ja, egy lelkiismeret-táncoltató, magyar Nyomorultak. Ugyanez idő alatt, a visszacsatolás után úgyszólván az első alkalmat felhasználva, beteg lábú, vastag bottal támogatott testét a leghatalmasabb magyar történelmi regény, az Erdély jelenbeli tájain hordozta meg; poros utakon, hol nyitott teherautó tetején, hol rázós székely ekhós szekéren járta be ezt a nagyon neki való földet. S ha nem éppen díszkapuk, de mindenütt nyiladozó szívek és régtől fogva előkívánkozó vivátok fogadták, ahogy ez már a Nagy Fejedelem bölcsessége letéteményesének dukált. Mindenkit meghallgatott; figyelt, fürkészett, jegyezgetett. Pesten lapot szerkesztett, Leányfalun kertészkedett… Csuda-e, ha az ultima ratiós, utolsó kísérlet jellegű mű ezenközben lazult, omladozott benne? Ha nem rítt le arról az Erdély-ciklusnak erdélyi várkastélyok zordon tömegességére emlékeztető fensége, harmóniája? Mert be kell látnunk, hogy a Rózsa Sándor-hármasság első darabja inkább a szándékban, a magyar nép baján való gyors segítés vágyában, a fogantatás nagy mélységű voltában s tárgyi hatóerejében, semmint művészi megformálásában impozáns. Az anyag a formát felülmúlta. Mintha egy Michelangelo-szerű szobrásznak utolsó, hagyakozásszámba menő szoborcsoportja nyers kőből való megfaragásához nem maradt volna sem elég testi ereje, sem elég ideje. Azonban feltételezhetjük, hogy a befejezett mű a maga teljességében különálló egységeinél zártabban, egységesebben hathatott volna.

Akárhogy is, e nagy szellem örök szerelmének kései gyümölcse. Fogadjuk hát magunkba, kegyeletesen okulva.

Vajon az a kicsi fekete notesz, melybe erdélyi útján annyit jegyezgetett (merőlegesen tartotta szeme elé, s a plajbászt majdnem vízszintesen irányította), s a többi rengeteg emésztetlen feljegyzés, rovás, méltó kezekbe vagy valamiféle harmincadra került? Fogják-e kellőképpen tisztelni és becsülni hagyatékának nemzeti vagyon értékét?

Ma éjjel álmomban, nagy dunai sziget közepében, elszáradt és gyökerestől kifordult tamariszkuszfát láttam, s tudtam róla, hogy ez a Móricz Zsigmond-fa. Kapirgálni kezdtünk a homokos talajban, s íme, diónyi kerek és bozontos magot találtunk; el is ültettük a fa helyébe.

Hol van az a mag? Valahol csak van, minden bizonnyal.