A vörös postakocsi nyomában

Amikor az óbudai házban, sercegő gyertyacsonk alatt örökre lehunyta szemét, azt hihette volna a világ, hogy meghalt Krúdy Gyula, oda a varázslat. Csak a villanyt helyettesítő gyertyácska aludt el azonban. Az a nem e világból való kék láng, melyet Krúdy halhatatlan varázsló lelke csiholt álomból, csodából: a magyar irodalom tornyában sohasem fog kialudni.

Mindig akad egy-egy őrszem, ki e lángot csodálatával táplálja, növeszti.

Hat esztendeje tűnt el Óbuda neki teremtett tartományából ez a hatalmas ember; tavaszi szélből, őszi esőből, téli hófúvásból mégis hányszor nem suhan elénk szellemalakja? Ha nem is éppen vele, teremtett alakjaival hányszor, de hányszor találkozunk! Úgy élnek ők tovább teremtőjükkel a régi házacskák útvesztőjében, mint az Erdős-Kárpátok rengetegében Rudolf trónörökös emlékalakja, a legendás Zöld Vadász…

Krúdy Gyula árnyéka egyre nő, s már-már egész irodalmunk síkján végigterül, mint dombon járóé a völgyön, szép, tiszta naplementén.

Volna-e köztünk, húsz-egynéhány esztendősök között egy is, ki ne érzett volna néha-néha megállapodni egy súlyos, de bársonyos és langyos kezet a fején, hallván egyszersmind a magasból szelíd, rekedtes szavakat: „Fiacskáim, szeretlek benneteket; más a rossz álmot, ti a valóságot hessegetitek el magatok felől, mert a világgal hamar leszámoltatok. Korán kitanultátok s meg is gyűlöltétek százezer csalását, alakoskodását; szívetek azt kívánja, mi nem e világból való…”

Az ifjúember életében törvényszerű állapot az apával való haragtartás; közvetlenül lát, figyelget s tán retteg valakit, aki viszont naponta ítélkezni szokott felette, aki tiltaná s óvná őt mindattól, amibe ő maga annak idején beleesett vagy beleártódott. Ámde fia által éppen ő ítéltetik meg. A nagyapa, bagószagú, ósdi ruhájú öregúr, ott él valami hátsó szobában, vagy a földszinti lakásban, s nevető-könnyező szemmel, cinkos helyesléssel figyeli a lázongó unokát. Sokszor eltréfálkozik vele, anekdotákban, példálózásokban felvonultatja egész gyermekkorát. Aztán meghal egy szép napon, mielőtt megunták volna. Az unoka megsiratja, s emlékét őrzi, mint valami csodálatos könyvet, ama régi világból.

Így vagyunk mi Krúdy Gyulával. Ami művében más szemében talán avasnak vagy zavarosnak tűnik, nekünk nem más, mint antikvitások értékemelő csorbasága, fogyatékossága. Nem bíráljuk. Hatása ellen nem tiltakozunk. Nem idézzük, de újra-meg újraéljük, tovább zsongatjuk magunkban. Ady, Szabó Dezső, Móricz Zsigmond, Babits Mihály, Kosztolányi – apáink ugyan, sérthetetlen és büszkén vallott nagyapánk azonban Krúdy Gyula.

Aki százados érdemét nyirbálja, kritizálja, saját maga felett mond ítéletet. Botfülű ember hiába hallgat Mozart-muzsikát.

Ki tudná közülünk elképzelni nélküle századunk irodalmát? Ő nem más, mint a kísérleti, kudarcos irodalmú századvég jóvátétele, századvégiség a századelőbe oltva; drága és illatos olaj, a nagy időkerék csikorgásának tompítója, azé a keréké, mely irodalmunkat egyik korból a másikba lendítette át. A múlt alaktalanul zsongó morajából finom füleknek való, jól hallható álommuzsikát komponált; a régi világ enyésző duruzsolását látta el helyettesíthetetlen szóhangjegyekkel. A soha vissza nem térő dolgoknak fájdalmát fejezte ki, azt a fájdalmat, melyet nagyszülők sírja felett érez az ember.

Kifejezett s kifejezve legyűrt fájdalom. Vigasztal. Nem tudunk leszokni a benne való gyönyörködésről, mint valami bódító orvosságról. Olyan, mint Mozart muzsikája: a végtelen szomorúságú hangképeket hirtelen mennyei fuvolaszó váltja fel, hogy e zsongító és reméltető fuvola után ismét megríkató, mély csellóremegés következzék…

Nekilódult sebességgel halad az idő, s félelmes tömegben tornyosulnak felénk a lapozatlan s bejegyzéstelen kalendáriumok. Nemcsak városrészeket bontanak le szakértő csákányosok, de országok tűnnek egyik napról a másikra „kis sorsunk vidékéről”, Közép-Európából, mely Krúdy életének és művének e földön egyedül lehetséges színtere. Hol vannak a nagy bajszú lengyel fuvarosok, kik borért jártak Tokajba – Krúdy kedves emberei?…

Milyen jó, hogy itt hagyta művét, e sok megunhatatlan szonátát, melynek mélységes szépsége gyakori ismétlés után tűnik csak igazán elő. A belőlük előfelhőző álomvilág már-már valóságunkká válik.

A varázslat nem szakadt meg; örökre él lelkünkben, munkáinkban az utolsó magyar bűbájos: Krúdy Gyula.