„Az első csók”

Szmirna, Rodosz, Szalamisz… és még négy görög város tartotta magát Homérosz szülőhelyének. Dante halála után néhány évvel úgy szaporodtak azok a városok, melyek nagylelkűen menedékjogot adtak a híres száműzöttnek, mint eső után a gomba. Krúdy Gyulának érzelmes kapcsolatairól még három-négy évvel ezelőtt is magnetofonba ömlengtek meggyőző bennfentességgel – Dévától Léváig s fel a diófáig – magas kort ért egykori szépasszonyok.

Az Ady-irodalom sem szegényebb e tekintetben, de, akárcsak a Krúdyra vonatkozó adatgyűjtemény, ez sem léphet fel ez idő szerint a teljesség és lezártság igényével. Még mindig akadnak vitrinek vagy ládafiák, ahonnan egy-egy ereklyeértékű inggomb, írótoll, szivarvágó, gyászjelentés vagy szerelmes levél előkerül. És remegő, rendszertelenül kalapáló szívek is kitárulkoznak olykor, melyekbe valaki évtizedekkel ezelőtt örökre belopta magát… Az alább közlendő beszélgetés legalábbis ezt bizonyítja.

Az ezüsthajú, bársonyfekete szemű nagyasszonnyal egy házban lakom. Szappanyos Gabriella írónő. A húszas-harmincas években néhány regénye és novellája jelent meg Kolozsvárt és Budapesten is. Eddig családi és egyéb okok gátolták abban, hogy életének ezt a legérdekesebb élményét megörökítse: főleg a kicsinyes hiúság, amint mondja – „mert elárultam volna életkoromat”! Most azonban, mikor ezeket a szempontokat, véleménye szerint, elsodorta az idő, az élmény írásos megörökítését kezének reszketése akadályozza…

Vállalom tehát az íródeák szerepét, és tollal, ívpapírokkal felkészülten várom, hogy azok a nagy árnyak, akiket magával hordoz, s akik jelenlétében valósággal megtöltik a szobát, az ő halk és remegő hangján megszólaljanak.

És rövidesen, ahogy az első mondatokat jegyzem, mintha szuggesztió hatása alá kerülnék, Ady Endre szavait hiteleseknek érzem, és meggyőzőnek tartom Kuncz Aladár szerepét, viselkedését is ebben a „legnagyobb élményben” – Kuncz Aladárét, akinek hasonló társasági ténykedéseit, csínyjeit és kedves tréfáit kortársai feljegyzéseiből ismerem.

– Nagynéném – kezdi történetét Sz. Gaby –, Szappanyos Vilma, és barátnője Szász Erzsébet, kolozsvári nők, Budapesten, a Damjanich utcában panziót nyitottak. Bánták is ők, mit szól hozzá a kolozsvári jó társaság! Úttörők voltak e téren, mertek és győztek. Ugyanis a finom légkörű penziónak hamar híre kelt, és kivált erdélyieknek lett otthona; lévén a tulajdonosnők erdélyiek. Itt lakott éveken keresztül Kuncz Aladár, aki akkoriban egy Damjanich utcai magániskolában tanárkodott, s többek közt engem is tanított, s itt lakott ifjúkori, kolozsvári barátja, Laczkó Géza, s már mindketten elismert írók voltak, a Nyugat munkatársai. Ehhez tudni kell, hogy Kuncz Aladárt mi, kolozsváriak, csak per Dadi hívtuk és tituláltuk, vagyis gyermekkori becenevén. Nohát Dadi, az én kedves tanárom és lakótársam a penzióban, sokat beszélt rólam nagy barátjának, Ady Endrének, aki abban az időben a Városmajori Szanatóriumban lakott. Elmondott szépnek, okosnak, intelligensnek, szóval mindannak, ami nem voltam… Ady Endre többször is kérte: „Hozd el hozzám azt a kislányt!” (Még tizenhat éves sem voltam.)

– Amit most elmesélek, ahhoz tudni kell – folytatja Sz. Gaby, és innen kezdve tüzesedik át a mondanivaló –, hogy Ady olyan ember volt, hogy ha egy kicsit ivott, mindjárt a legnagyobb ajándékokat ígérve megkérte a kezét az illetőnek: vagyis azt ígérte, hogy a nevét adja! „Akarod, hogy a nevemet adjam?” – kérdezte például Kaffka Margittól is, valahányszor egy társaságban voltak, többször is megkérte, ami nehéz helyzetbe hozhatta K. Margitot, mert, amint Kuncz Aladártól tudom, K. Margitnak egyik legfőbb óhaja volt, hogy Ady felesége legyen! Igen, de Ady Endre másnap reggel, mihelyt kijózanodott, ment egy nagy csokor virággal: „Margitkám, ne vedd komolyan az esti lánykérést!” – és elváltak a legnagyobb barátságban…

– 1912-ben, egy vasárnap, azt mondta nekem Dadi: „Ma öltözz fel gyönyörűen, Gaby, vedd fel a rózsaszín ruhádat, hozzá fehér cipőt, fehér kalapot, légy olyan gyönyörű, amilyen csúnyaságodtól csak kitelik!” – Megkérdeztem tőle: „Hova viszel?” – Azt felelte: „Majd megtudod, előbb elkéreztetlek Vilma nénitől.”

– Beültünk egy konflisba, és elmentünk valahova Budára, vagy hova, nem ismertem az utcát. Ott be egy nagy házba, s azt mondta, várjak. Bement egy szobába, s kijött egy nagy szemű emberrel, akinek nagy csokor virág volt a kezében; azt mondta nekem:

– „Hát te vagy az a híres Szappanyos Gaby, aki olyan szép és olyan okos?” (Ránézett Dadira.) – Nagyon bájos a kislány – és átadta nekem a csokrot.

Azt kérdi Dadi: „Tudod, ki ez a bácsi?” – Nem – feleltem. „Ez Ady Endrének a legnagyobb ellensége!” – mondta. Mire én: – Akkor nem leszünk jóban! – mértem végig a nagy szemű embert. „Miért, tán adysta vagy?” – kérdezte az. – Az hát! – vágtam rá, ő erre közelebb lépett, fejét egy cseppet felvetette, s ezt mondta:

„Na, hát én vagyok Ady Endre!” – Úgy? – hitetlenkedtem. – Akkor én meg Ráskai Lea vagyok. – Ne butáskodj – szólt rám Kuncz Aladár látható zavarban, mert erre nem számított, hogy tréfája ilyen jól sikerül –, ez tényleg Ady Endre.

Ady erre csak mosolyogva nézett, megsimogatta a hajamat, s így szólt: „Nagyon tetszik nekem, hogy nem vagy félszeg. Kislányok az én társaságomban mindig megnémulnak.”

Jólesett a dicséret, az a kis zavar elmúlt, így mentünk le a kertbe, pazar uzsonnát kaptunk – habos kávé, eper – és megbeszéltük, hogy szombaton eljön hozzánk Ady Endre, tejfölös paprikás csirkére, amit nagyon kedvelt. El is jött. Kitűnően elszórakoztunk, sok dáma vette körül, mind tisztelői voltak, utána ki az Angolparkba, Dadi velünk, végigcsináltunk minden mókát. Attól kezdve rendszeresen járt be a penzióba. Egyszer Dadi úgy intézte, hogy ketten maradhattunk egy szobában. Hogy beszélgethessünk. Azt mondta Ady Endre:

„Csacsogj még, édes! Mindegy, akármit, csak beszélj. Beszélj: hogy élsz te, ki vagy, mi vagy, mindenről beszélj. Családodról. Mi az apád?” – Földbirtokos. – „Nemes vagy?” Én: – Az.

És egyszerre érzem, hogy lélekben messze távolodik tőlem, gonosz lesz az arca, a hangja, ahogy beszél:

„Szóval te afféle gentry vagy, én pedig azt nem szeretem. Nyúzza apád a büdös parasztot, ugye?”

Valósággal megrémültem. – Ó, ne beszéljen ilyeneket! Az én apám valósággal édesapja a falusiaknak. Ha valami bajuk van, mindenben édesapám intézkedik, ha betegek, édesapám gyógyítja őket, ha felfúvódik a lucernától a jószág…

„Jól van, jól van, csak nem fogok egy ilyen édes kis teremtéssel politizálni!” – mondta most már simogató hangon. – „S még ha nincs is igazad, akkor is igazad van!” – Ezt szó szerint így mondta, ezt nem lehet elfelejteni. És amit ezután mondott, az is szó szerint maradt meg emlékezetemben – mintha tegnap lett volna.

„Hány éves vagy?” – Szeptember 19-én leszek tizenhat éves.

„Fiú pajtásod van, vagy volt?” – Nem volt soha.

„Csókolt már meg téged valaki?” – Nem, soha.

„Szóval neked szűz szád van?” – kérdezte, azzal átölelt, és nagyon forrón a fülembe súgta:

„Most meg fogom csókolni a szűz szádat!”

Én álltam bódultan, ő átölelt és megcsókolt. De nagyon respektálhatta fiatal voltomat, vagy talán Daditól tartott, aki bizonyára lelkére kötött egyet-mást, mert egyáltalán nem volt tolakodó és erőszakos. Egy-két pillanat múlva megszólalt:

„Tudod, most mire gondolok? Arra, hogy hogyan fogom én azt megírni, hogy megcsókoltam a te szűz szádat!”

Most ijedtem meg csak igazán! Mi lesz velem, ha édes titkunkat közhírré teszi, s egész Szolnok-Doboka vármegye megtudja? – Csak nem fogja megírni? – könyörögtem.

„Mért ne írnám meg? Talán szégyellsz?”

– Úriember ilyet nem tesz, hogy elkürtölje, ha valakit megcsókolt – argumentáltam, ahogy tudtam, ijedtemben.

„Én nem vagyok úriember, én költő vagyok!” – jelentette ki indulatosan.

– Írjon valami mást – indítványoztam szepegve.

„Hogyne, majd beállok Farkas Imrének, és megéneklem a kis rózsaszín batisztruhádat!” – mondta, és megint át akart ölelni, abban a hitben, hogy érvei győzedelmeskedtek egy kis vidéki leányzó aggályai felett. Éreztem, hogy a helyzet kezd forrósodni. Arra gondoltam, én most Ady Endrével csókolózom, s az igazat megvallva, nem a férfi számított nekem, hanem a név. S ez büszkévé tett… De azért közben rimánkodtam is, hogy ne írja meg… Sírtam.

Erre jött be Kuncz Aladár.

„Hát ez mért bőg?” – kérdezte Adytól.

„Mert közöltem vele, hogy meg akarom írni: megcsókoltam a szűz száját.”

– Na látja, már el is árult! Úriember ilyet nem tesz. Egész Szolnok-Doboka rajtam fog kacagni! Apám kiátkoz, Vilma néni agyonüt, ha megtudja!

„Az egész ország téged fog irigyelni!” – így Ady. De én csak soroltam tovább az ellenérveket, mert komolyan vettem a fenyegetést, és őszintén féltem a következményektől, ha valóra váltja. Erre mondta Ady aztán a következőt:

„Na, jól van, nem írom meg, de akkor egyebet sem írok!” (Úgy értette, hogy valami szelídebb verset sem ír erről a négyszemközti találkozásról.)

Látták, hogy megnyugodtam. S úgy kezdtek beszélgetni a jelenlétemben, mintha nem is rólam volna szó:

„Tudod, mit gondoltam? – fordult Kuncz Aladárhoz. – Én, ezt a Gabyt elveszem feleségül. Utálom a sok hisztérikát, akik körülvesznek. Egy ilyen kis vidéki úrilány, kis rózsabimbó kell nekem!”

– De nem adnak magához! – vágtam közbe, egy kicsit bosszankodva, hogy engem efelől meg sem kérdezett, s mintha csak az ő akaratától függne a dolog. Ady megérezhette, mi rejlik a replikámban, s megint azzal a gonosz arccal folytatta:

„Vártok valami fiatal földbirtokost vagy egy szolgabírót, mi? Ahhoz hozzáadnának, ugye? Nektek diósadi és lellei Ady Endre nem is jó?”

– Magából most a bor beszél! Azért ilyen rossz hozzám! – fújtam én is a magam nótáját. S nem tudom, hogy végződött volna, talán összeveszéssel, ez a jelenet, ha Kuncz Aladár valahogyan, az ő csiszolt és diplomatikus modorában, meg nem nyugtatja a feleket. Ady mindenesetre megígérte, hogy már másnap komolyabb formában is előáll a leánykéréssel, és hangoztatta, hogy egyáltalán nem részeg. Másnap csakugyan megszólalt a hangja a telefonban:

„Itt vagyok, színjózanul, egy korty bort sem ittam! És megismétlem: leszel-e a feleségem?” Én: – Majd erről még beszélünk. Én olyan kis senki vagyok, mért éppen engem kér? – Ő: „Hisz éppen azt szeretem benned!”

Aztán megbeszéltük, hogy most nyárára hazamegyek a falumba, s mihelyt szeptemberben visszajövök, találkozunk. Hazamentem. Hát két hét múlva levelezőlapot kapok tőle: az ismert sokszorosított Ady-fénykép, a következő sorokkal: „Nagyon rosszul esett magától búcsú nélkül elszakadni, de ki tudja, talán még szeptember előtt kegyes lehet a Sors? Kezeit csókolja Ady Endre.”

Gondoltam magamban, ez azt várja, hogy nyárára meghívjam hozzánk. De mindjárt az is megjárta az eszemet, hogy apám bolondnak tartja szegény Adyt, ő Vörösmartyért, Aranyért, Petőfiért rajongott. Most én meghívjam ide? Hiszen összevesznek az első nap! Ismertem Adynak is az érzékenységét, a beállítottságát, nem, ez a meghívás lehetetlen. Azonkívül: nálunk nem volt szokásban levelezni fiúkkal. Nem is mertem írni neki, hallgattam az egész Ady-üggyel. S hogy milyen okosan tettem, a következő eset bizonyítja: egyszer, még azon a nyáron, azt mondja nagynéném apámnak, aki az ügyről tőlem is, Kuncztól is tudott: Ady feleségül akarja venni Gabyt! Apám erre kimeresztette a szemét, nagyot nyelt s csak ennyit mondott: – Zsidó még úgysem volt a családunkban!… – Az ajtót bevágta, s ezzel a kérdés, az ő részéről, el volt intézve.

Én sem mukkantam. Ha már olyasmit is ráfog apám Adyra, ami nem felel meg a valóságnak, akkor mi volna, ha jogos vádakat vágna a fejemhez, hogy beteg, hogy alkoholista, hogy bohém a végtelenségig, és így tovább… Így tudom csak megérteni ma, miért nem válaszoltam a lapjára. Mert nem válaszoltam, s ezzel szörnyen megsértettem a hiúságát. Több lapot nem is kaptam tőle, s azt a verset sem írta meg, tudtommal, a szűzi szájról. Így aztán többet nem láttuk egymást, s az az első csók az utolsó is volt, Adyval, s talán éppen ezért kísér el holtomig. De bárcsak lett volna több is, akkor most Ady Endréről többet mesélhetnék, s nem bánnám, ha kacag is rajtam egész Szolnok-Doboka vármegye!

*

Ezt a beszélgetést, Szappanyos Gabriella emlékeit Ady Endrével való ismeretségéről, nem az állig felfegyverzett Ady-filológusok magabiztosságával teszem közzé. Tudom ugyanis, hogy az emberi memória nem fényképezőgép-, fonográf- vagy magnetofon-pontossággal raktározza benyomásait, de még ha úgy raktározná is, az idő akkor is hol kirágna belőlük, hol toldana hozzá, minden akarati beavatkozás nélkül… Mégis közzéteszem, mert jellemzőnek tartom, esetleges pontatlanságok- vagy eltolódásokkal is számolva, az első világháború előtti évek Adyjára, arra, aki több akkortájt keletkezett versében vallja addigi élete csődjét, összeomlását – s valami újnak, megtisztítónak, rurálisabbnak a vágyát, arra az Adyra, aki végül a Boncza Bertuka kínálta révben köt ki, ugyanolyan földbirtokos após hasonló vagy azonos értelmű vádjaival és ellenkezésével dacolva. Az Ady-idéző élő tanú, Szappanyos Gaby emlékezésének hitelességét éppen ez a következő, szűziszáj-kereső vállalkozás lendülete igazolja.

De akkor is közzé merném tenni, ha csak arra szolgálna bizonyítékul: hogyan él ma Ady Endre azokban a hajdani, „ifjú szívekben”.