Ady – ma

Elöljáróban, és ez írás megértése végett, idézem a Petőfi Irodalmi Múzeum rendezte Ady-ankét kérdéseit.

1. Hogyan látja ma Ady jelentőségét, hatását a mai olvasóra és a mai irodalomra?

2. Eleven hatóerő-e élő irodalmunkban, alakuló társadalmunkban Ady életműve?

3. Ha nem, mi lehet ennek az oka (esztétikai és társadalmi okok)?

4. Melyek azok a vonásai Ady életművének, amelyek ma is aktuálisak, és mit lát belőle elavultnak?

5. Mi az oka annak, hogy Adyval olyan nehéz betörni a világirodalomba?

6. Hogyan látja Ady világirodalmi helyét?

7. Hogyan látja Ady jelentőségét a magyar líra fejlődésében?

 

Válaszom a fenti kérdésekre:

1. Ady mai jelentősége kivált abban rejlik, hogy egy-két emberöltőnek előtte az akkori értelmiségre és általában az irodalmi-művészeti köztudatra hatott, s támasztott a magyar nyelvterületen rég várt erjedést. Ezek a nemzedékek egyet-mást továbbplántáltak belőle. Nem minden tagadható meg és vethető el abból, amit a közelebbi és távolabbi elődök hagytak miránk, még akkor sem, ha azok időközben netán hivatalos rangra emelődtek volna…

2. A Bartók-életművel ellentétben lehetséges, hogy az Ady-életmű kisugárzó ereje napjainkban fogyatkozóban.

3. Az oka, gondolom, az is, hogy Ady a mai ifjúság szemében sokkal inkább kötelező olvasmány, mint a húsz-harminc évvel ezelőttiében, amikor jobbadán spontán érdeklődés, felfedezés tárgya vagy éppen rajongás bálványa volt, és a pro vagy kontra indulatokból valóságos forgószél kavargott még friss emléke körül. S az is lehetséges, hogy az akkori átkozódó prófétát oly aránytalan mértékben homályosították a Hágár oltára előtt térdeplő lírikus fölébe, hogy az utóbbi úgyszólván mellékalakká töpörödött.

A hajdani, kortárs „ifjú szívek”, melyekben élni vélt s lehetett hite, nagyrészt elhamvadtak vagy hamvadóban; utódaik pedig még ostorozó mivoltában is holmi patriarkális, erősen hazai kötöttségű művészt látnak Benne. Ugyanakkor Bartók, akivel Ady körülbelül hasonló korkifejező, és (a húsz évvel tovább tartó alkotói pályát nem számítva) művészi érdeklődésében is testvérjelenség – a rádió hullámain érkezik naponta vissza világhódító útjairól; ez a műfaj kínálta nemzetek-fölöttiség az itthoni érdeklődést folyamatosan ébren tartja, s terjeszti az érdeklődést őiránta.

S még valamit ehhez a ponthoz: a mai húszévesek élményvilágában a történelmi tájékozódás ösztönén kívül a magyar nyelv iránti érdeklődés, tájékozódókedv is csappanóban, ami az előbbivel párhuzamos jelenség. Ady nyelvezete, prozódiája őnekik, félő, nem kincsesbányának, hanem afféle salabakternek számít. (Az átlagtípusról van szó, nem a mindenkori szellemi elitről, melynek magatartása az Ady-kérdésben sokkalta bonyolultabb s több gyökerű, semhogy vizsgálatába bocsátkozhatnám…) Mindazonáltal a társadalmi jelenségek, kordivatok apály-dagály rendszerét tekintve, elképzelhető már a közeljövőben egy mindenestül való Ady-reneszánsz.

4. A látnoki, „sámáni”, helyenként ezoterikus Ady – akár a magyar sorsról, akár egyéni végzetéről vall – csak azok számára lehet „elavult” vagy érdektelen, akikből hiányzik egy bizonyos hajlambeli adottság, felfogóképesség vagy műveltségbeli plusz.

A mai sznobok antiadysták!

Ady szimbolizmusa azonban, mi tagadás, imitt-amott már mutatja a másodlagosságnak, ennek a világirodalmi síkon a maga idejében is elkésett kifejezési formának romlásjegyeit. S ez a jelenség, kétségtelen, szintén a mai sznobok malmára hajtja a vizet.

5. Ugyanaz, amivel például Móricz Zsigmondnak sajátos országhoz, nemzethez való kötöttsége is magyarázható: tolmácsolhatatlan árnyalású magyar szókincs és szintaxis, melynek sava-borsa kilúgozódik a nyugati nyelvekre való fordítás lombikjaiban. Ez a fajta történelmi és társadalmi mondanivaló legfeljebb a környező népek élményvilágában, traumáiban lelhető fel, s bennük találhat visszhangra. – Mégsem tartom egészen elképzelhetetlennek, hogy a misztikus, ezoterikus Ady (a Tegnapi tegnap siratása, az Én, szegény Magam stb. költőjére gondolok, s egy leendő válogatásra, az ilyenfajta verseiből) méltó francia, olasz vagy német tolmácsolóra találva, „betörhet” még a világirodalomba.

6. Akkor is a XX. század költőormai közé tartozik – abban a hegyláncban, melynek többek közt Apollinaire, Rilke, T. S. Eliot az óriásai –, ha nyugat felől nézve még felhők takarják is el, vagy ha az itthonról rátekintők látószöge eltolódott az utóbbi évtizedekben.

7. Bonyolult, több ágú választ kívánó, irodalomtörténésznek való kérdés; ilyen válasszal hát adós maradok. Ady nélkül – felmérhetetlen űr! – a modern magyar lírát egyszerűen el sem képzelhetem. Ott is hat máig is, ahol tagadják – elidegenedést játszó „szalonokban”, össze-összeröffenő „önképzőkörökben” –, s még azok is az Ő nyomdokain járnak, akik a legmerészebb röpívben szeretnének felette elsuhanni.