„Az igazi messiásodás”

Aki évfordulóra szólal meg, annak tudomásul kell vennie, hogy egy hatalmas, szétszórt karnak az énekese, s mint ilyen, eleve arra kárhoztatott, hogy alkalmazkodjék az ünnepélyes előadás szabályaihoz: kirívó hanghordozásával, morgással vagy rikoltással nemcsak kartársait bosszantaná meg, hanem az ünnepeltet is megsebezné. De különben is, kinek van ma Adyról, halála után huszonöt esztendővel, olyan mértékben egyéni véleménye, hogy nyilvánításával különösebb feltűnést vagy botrányt keltene? Az egykori kíméletlen irodalmi küzdőfeleket, sőt, már-már csatáik emlékét is kezdi szépen elegyengetni az idő. Az Ady értéke és jelentősége körül zajlott ellentétes értékelések után – ahogy a mostani évfordulóra írt tanulmányokból, elmélkedésekből és személyes visszaemlékezésekből is észlelhettük – a várva várt egy szintre jutás állapotába érkeztünk. Már tudniillik az irodalmi berkekben. Mert, fájdalom, társadalmunk minden rétegére ez a megállapítás nem vonatkozhatik. A nagyközönség ama részében ugyanis, melyhez általában egy-egy emberöltő elteltével érkeznek el a művészeti megújulások s különféle forradalmak megszelídült hullámai, Ady költészetéről máig is az ismert Karinthy-paródia alapján sejtenek valamit, a róla alkotott fogalmaik körülbelül egy „mindent kétszer mondó”, részeges, rabiátus, vérbajos, felforgató vadzseni egyénenként más-más módon színezett ábrázolásában merülnek ki. Sokan vannak, akik egy árva sorát sem olvasták – „ki se hallgatták, máris elítélték” –, hanem a rosszabbik híre alapján, tunyaságukra és nemtörődömségükre mintegy igazolást találván, érthetetlennek és értelmetlennek deklarálták. Hogy ennek mi az oka? Inkább kik az okai. Azok az egykori irodalompolitikai potentátok, akik botfülűek és vakok voltak egy éppen zajló prozódiai megújulás jelenségeinek meghallásához, érzékeléséhez. Sajnos, a szükségességen túl, ezt a műfaji forrongást Ady maga is olyan túlzó mértékben forralta, hogy hellyel-közzel könnyű támadási felületet kínált ellenfeleinek, és kezükbe könnyen forgatható, maga gyártotta fegyvereket adott. Ilyen fegyver volt például az, amit általában „értelmetlenség”-nek szoktak emlegetni, idézvén rá főképpen A fekete zongorá-t. Való igaz, hogy némely verse értelmetlen lehetett a korának, mert Ady hajhászta a szimbólumokat, szerette a burkolt értelmű, képletes beszédet. Ahogy életmódjában a baudelaire-verlaine-i attitűdöt túlozta – saját rovására –, úgy hajtotta túl műveiben is az ő idejében már lehanyatlott francia költői irány, a szimbolizmus elemeit. Fiatalságát minden jel szerint ezek a kissé félreértett, túlságosan komolyan vett, „Hôtel Pimodan”-beli pózok és a megelőző kor önpusztító francia költőinek kötelező példája kormányozta; s mire a pózokat legfőbb ideje lett volna levetkeznie, már vérévé váltak – kénytelen-kelletlen következetes kellett maradjon. Életét ekképp szépen „eltavaszolta”.

De ha már az Ady-pózoknál megálltunk, vegyük szemügyre, legalább érintőleg, alkatának másik fő-fő jellemvonását, a földi dolgokkal való telhetetlenséget, a lehetetlent ostromló emberfeletti-vonást. Sok más nyugtalansága között, elsősorban ezek az ő „istenülő vágyai” nem hagyták békében. Hasonlítható ebben mediterrán kortársához, akinek boldogságból, dicsőségből, szerelemből többet és szebben mért az Isten, sőt ráadásul majdnem kétszer olyan hosszú élettel is megajándékozta: D’Annunzióhoz; mert ők ketten a nietzschei felújításban Európa-szerte jelenlevő antik világbeli emberfelettiséget, félistenszerűséget körülbelül egyforma fokon és módon keresték. Az itáliai, habár életével és nem művével a lehetetlenhez, a csodához magyar sorstársánál egy fokkal közelebb jutott, életét mégis a nagy csalódottak „sono infelice” sóhajtásával fejezte be; Ady pedig, mint egy kései, eltorzult Empedokles, az alkohol Etnájába vetette magát. Ez a körülmény szintén hozzájárult ahhoz, hogy sokakat, a művészet jelenségeit is elsősorban szigorú etikai mértékkel mérőket, eltávolítson, vagy egyáltalán, közel se eresszen magához.

De huszonöt esztendő nagy idő, még halottnak is nagy: az ember, a porhüvely elporladt; a test igévé lőn: csak a mű maradt meg, az Ady-mű, mely évszázadunk „költeményes maradvái” közt a legmaradandóbb.

Aki összegyűjtött verseit olvasgatja, némi fáradság ellenében hamarosan könnyűszerrel el tudja választani a póz Adyjától a vér Adyját; a szerepjátszó, félistenkedő költőt az őszinteség emberétől. S akkor tudja csak meg igazán, mekkora volt, milyen csodálatos volt az igazi költő benne, mennyivel több, mintsem attól kellene félteni, hogy idővel saját pózai és emberi foltjai el tudnák homályosítani. A nagy rosta érezhetően neki kedvez: minél több ocsúját hullatja ki, annál jobban aranylik a tiszta magvak pazar s még így, rostáltan is, alig megmérhető garmadája. Ő is azokhoz a költőkhöz tartozik, akiknek teljes műve „kevesebb”, mint szemelt, válogatott java kiadásuk. (Ugyanezt, hogy egy egészen közeli és friss példát említsek, Reményikről is el lehet mondani.) A teljes mű irodalomtörténészeknek való, akik álság és valóság, korjelenség és korfeletti értékek közt könnyebben eligazodnak; de egyáltalán nem alkalmas az átlagolvasók meghódítására, sőt, néha, mint Ady esetében is, elidegenítésre vezethet. Aki azonban „kikalászolta” magának a jobbik Adyt, a nagy Ady-florilégiumot, az biztos lehet, hogy a legszilárdabb magyar költői halhatatlanságba kapaszkodott bele; olyan kincsnek, hogy ne mondjam: valutának birtokosa, melyet semmiféle világnézeti infláció, művészeti újhitűség meg nem kisebbíthet, át nem értékelhet. Az „élet teljes kórusát” hallgathatja, melyben ott sír a nemzeti fájdalom, a szociális igazságkeresés, az emberi gyógyulás- és gyógyításvágy, az Istennél való fájdalmas pereskedés, a szerelmi gyötrődések szólama, s mindez olyan fokon, ahogy azelőtt s azóta senki sem szólaltatta. Avagy volt-e még költőnk, aki a magyarság ügyének vagy a Duna-medence népei sorsának úgy végére látott volna, mint Ady Endre? Kis népek sorsát ki fogta meg jobban, ha nem ő? (Most hirtelen csak a kevésbé ismeretesek közül való, a Dal a Hazugság-házról című versére utalok, melyben a Paprika Jancsik és Pintye Gligorok közös tragikuma felett borong.) Volt-e valaki, aki úgy tudta volna versben követelni a társadalmi megújulást, a csökevényes állapotoktól való elszakadást? Hát aki a szerelmet, sokak fő-fő életbeli ügyét, a férfi és a nő kietlen harcát olyan marcangoló őszinteséggel, tudósnak is beillő kísérletező, tapasztalati elmélyedéssel tárta volna apróra fel, s olyan furorig menő, mindent-kimondással panaszolta volna? (Listára nincs hely, ezúttal csak az Elbocsátó, szép üzenet-et, A nagy Híd című verseket említem példaképpen.) S a messziről jövő, elkéső népek és emberek örök Nyugat-vágyakozását hitelesebben és jellemzőbben ugyan mik mutathatnák meg, ha nem az ő Párizs-versei?

A negyvenen alig volt túl, amikor meghalt. Utolsó, még életében kiadott kötetében, A halottak élén címűben, úgy mutatkozik, mint aki nagyon is győzi szóval, kifejezésbeli egyenértékessel könyvelni, naplózni az első világháború apokaliptikumát. Sőt, ami a legcsodálatosabb, éppen ebben, az utolsó kötetében, jelentkeznek a várva várt, általános egyszerűsödés, az ige megtisztulásának tünetei. Elmondható róla, hogy éppen, amikor az apokalipszisről beszél, akkor a legközérthetőbb s a legemberközelibb. (Pl. A Rémnek hangja, A nagy tivornyán, Emlékezés egy nyár-éjszakára, Nótázó, vén bakák stb.) Nem arra bizonyíték ez a tény is, hogy ez az emberi rom még költői fejlődésben volt? Nem gondolhatnánk-e joggal arra, hogy, ha még húsz évig élhet, verseinek még nagyobb részét lehetne a „fiatalkori zsengék” osztályába sorolni, hogy ama bizonyos „értelmetlenek”, túlságos bizarrak, mesterkélten szógyártók is mind ide kerüljenek? Földi-testi léte „a Kényszerűség Fájának” gyümölcse volt; mire megért, meg is romlott. Romlásának okait ő maga a már sok nagyunkat elveszejtő magyar messiásvégzetben látja; „azért éltem tragikusan, bután, mert a sorsom magyar” – keres mentséget s magyarázatot végzetére (Régi énekek ekhója). Alig hihető, hogy egy szemernyi reménysége maradt volna 1919 elejére. Haláltusáját a szétmarcangolt nemzetével egynek érezte – sajnos, szinte jogosan. Egy félisten együtt látta pusztulni magát hazájával, az Olimpusszal.

Csak sajnálni lehet azokat, akikben nincs meg Ady elfogadásának, megértésének vágya vagy adottsága. Ezek a tartózkodók és fanyalgók – ha az életet talán nem is – a magyar költészetet csak félig élik, csak félig érzik. Megelégszenek azzal, hogy egy csodálatos, gauguini színekben gazdag ősrengeteg vad mélységei és szépségei helyett virágházak pálmáiban és más melegágyi tenyészet remekeiben gyönyörködjenek. (Mert az Ady-mű és a kortársi költészet közt körülbelül ez a különbség.) Megfosztják magukat attól, hogy hallgassák a legnagyobb költőszív dobogását, amely, ha mégoly rendetlenül és szörnyűeket rebbenve is, egy nagy magyar revenant vérkeringését szolgálta, amíg csak doboghatott.