Újfalvy Sándor emlékezései

Kereken száz esztendővel ennek előtte tett pontot Újfalvy Sándor emlékiratai után; amint maga mondja, meggyengült kezei már nem bírták a tollat… Az osztrák rémuralom kellős közepén, azokban az években dolgozott rajta, melyekben Vörösmarty A vén cigány-t, Arany a Walesi bárdok-at, Vajda János a Virrasztók-at írta: az országban Bach-huszárok, különféle fogdmegek és beamterek tevékenykedtek; a csehországi, ausztriai tömlöcök tele magyarokkal, az emigráció pedig egyre reménytelenebbül kilincsel, széledezik szerte a nagyvilágban.

A 63. életévét morzsolgató öregember, felgyújtott, szétdúlt patriarkális falusi otthonától 1849 óta távol, idilli környezetéből kiszakadva, patronált, gyámolított alárendeltjeiben tragikusan csalatkozva, egy kolozsvári házacskában hajlik, már nagybetegen és életuntan, a rég- s a közelmúlt emlékei fölé. Az a világ, melyhez – mint az erdélyi reformnemzedék tagja – minden ostorozó, megrovó tiltakozás ellenére is, gyökerei szerint tartozott, felismerhetetlenné hullt szét, akárcsak egykori otthona, a Szabadságharc romjai alatt. Majdnem két emberöltő van mögötte; a XVIII. század végéből is kapott ízelítőt, s apró gyermek korában olyan alakok ragadták meg csírázó írói figyelmét, akik még egyenest a fejedelmi Erdélyben gyökereztek, s ósdiságukkal, furcsa szokásaikkal immár az enyedi kollégium Mirotéziumába – a csodák múzeumába illenek. Ilyen az édesapja, a jellegzetes erdélyi táblabíró, ilyen a vén Keczeli, akinek portréját a legnagyobb íróink tollának is becsületére váló művészettel festi meg. De nem kevésbé értékes, sőt, művelődéstörténetünk számára még becsesebb, s az Emlékiratok-nak éppenséggel gerincét teszi, az évszázad nagyjairól adott jellemzése; azokról a nagy állócsillagokról, melyeknek fénye a kisebb bolygó pályájának egy-egy szakaszát több-kevesebb időre tápláló, éltető sugárral világította. Ilyen mindenekelőtt a Kőrösi Csoma Sándorról s a Wesselényi Miklósról való emlékezése. Egyik az iskolatársi respektus, bizalom, másik a férfikori lelkes elvbarátság közvetlen közelségéből átélve s számtalan felbecsülhetetlen adattal a két rendkívüli testi – s lelki erővel megáldott múlt századi magyar tüzetesebb megismeréséhez. De hasonló írói éleslátássál örökíti meg a Széchenyi Istvánnal való kétszeri s a Kisfaludy Sándorral való egyszeri találkozás benyomásait, s szintúgy a kortárs hitelességével jegyzi fel mindazt, amit hallomásból Bemről, Csányiról s a Szabadságharc erdélyi főalakjairól adatott meg tudnia.

Újfalvy Sándort – ahogyan Gyulai Farkas, emlékiratainak első kiadója nevezte: „a XIX. század Apor Péterét” – nemcsak ezekért a ritka írói tehetséggel megalkotott jellemábrázolásokért tartjuk méltónak arra, hogy a múlt század jeles írói közt emlegessük; erre a rangra nem utolsósorban eszmélkedő, kiutat kereső, önmarcangoló lelkiismerete emeli. Osztályának, kortársainak jobb lelkiösmerete szólalt meg őbenne, s szólalt méghozzá az ostorozás és feddés olyan vészharangkongásával, aminőt azelőtt talán csak a XVI-XVII. század prédikátorai hallattak, akik is fáklya módján világították meg „az országban való romlásnak okait”.

Újfalvy, mint osztálykötöttségein felülemelkedő, „kimívelt” emberfő, tudván tudja, hogy a patriarkális-feudális világnak befellegzett, s hogy ennek fenntartását célzó minden erőfeszítés konok hiábavalóság, anakronizmus; tudja, hogy a korabeli közigazgatás, a jogszolgáltatás, az iskoláztatás módszerei ijesztően elavultak, s főként, hogy a mezőgazdaság, az ipar fejlődését „avatég” eszközökhöz való ragaszkodás akadályozza, s hogy a köznép siralmas körülmények közt nyögi mindazt, ami ezekből következik. Felismeri, s e felismerésének következtében minden lehető helyen hallatja is, hogy Magyarország immár háromszáz esztendeje nem egyéb, mint osztrák gyarmat, s azoknak a magyaroknak, akik a gyarmatosítók bérenceivé aljasultak – mint akik nemcsak a haza, hanem az egész emberiség haladásának ügyét elárulják –, nem tud megbocsátani. És hitet tesz az emlékirat utolsó s a szabadságharc előzményeiről és kimeneteléről szóló fejezetében a forradalom mindenkori szükségszerűsége mellett, mint ami nélkül nem képzelhető el semmiféle társadalmi megújulás.

Ahogyan ítéletalkotó bátorsága, magát a megalázó, függő helyzetekből kivágó, független és szabad szelleme részint előnyös osztályhelyzetéből (N. B. korát megelőző engedményeket élvező, egyenlő értékű emberként kezelt jobbágyokkal virágoztatott, jókora birtok gazdája!), részint ősi székely nemesi származásából következik, ugyanúgy írható éppen eme sajátosságok rovására egynémely, manapság korszerűtlenül ható, negatív megnyilatkozása is. Kisebb ellentmondásai s következetlenségei pedig alkalmasint a rövid két esztendő alatt áttekintett és összefoglalt hosszú életpálya természetes emberi változandóságaival magyarázhatók, semmint zavaros fejűséggel, őszintétlenséggel.

Mindent egybevéve, lánglelkű magyar volt, valóban méltó a korszak legjobbjainak, Kőrösi Csoma Sándornak, Wesselényi Miklósnak, Széchenyi Istvánnak bizalmára, barátságára!

Az Emlékiratok sajtó alá rendezését, első kiadását az erdélyi múlt lankadatlan kutatójának, Gyalui Farkasnak köszönhetjük; elöljáróban többek közt elmondja, milyen nehézségekbe ütközött az Újfalvy hagyatékában kétfelé szakadt, sokáig kallódó Emlékiratok felkutatása, azután pedig, több évtizedes huzavona végén (anyagi, társadalmi, politikai akadályok leküzdése, illetőleg eloszlása után) közzététele. Még a század húszas éveiben is akadtak egyesek, akik az Emlékiratok némely kitételeit családjukra nézve sértőnek találták, s a megjelenést minden eszközzel akadályozták…

De ez az első, nehéz vajúdás árán megszületett kiadás (Erdélyi Múzeum Egylet, Kolozsvár, 1941) inkább tudományos célokat szolgált: ahhoz, hogy a nagyközönséghez eljusson, már csak példányszáma sem lehetett kielégítő. Most, a memoriálé keltezésének századik évfordulóján, végre közkinccsé válhatnak ezek a színes művelődéstörténeti, politikai, társadalmi, néprajzi adatokban bővelkedő s „a közeli múlt borzadalmait az utókor számára hűen feljegyzett” emlékiratok.