A Pusztítás géniuszai

Széchenyi István következetes naplóíró már ifjúkorának azon éveiben, amikor még nem tudja, hogy katona marad-e, vagy költő, világjáró, gazdálkodó – esetleg éppen „országtudománnyal” foglalkozó férfiú lesz belőle.

Ahová csak a napóleoni háborúk alatt és után huszártiszt minőségében a kötelesség parancsolja (Franciaország, Németország, Itália és természetesen Ausztria s Magyarország majd minden tája), vagy ahová tudásszomja, elsősorban nemzetgazdász érdeklődése vezérli (Anglia): lelkiismeretesen jegyezget a magával hordozott nagy ívrét alakú füzetekbe. Nemcsak sűrűn változó testi-lelki állapotát, sikereit-kudarcait írja le, jóformán az önanalízis kényszerével, hanem kulturális, gazdászati és technikai megfigyeléseit is. Mi több, és ez már az alább közlendő naplórészletre vonatkozik, megörökíti idegen sorsokkal való találkozásait, nevezetesebb élményeit.

Ezek közül rémületes voltával kiválik az, melynek hallomása a Pest megyei Pilis községben rázza meg, 1820 szeptemberében, amikor az eset még frissen foglalkoztatja a környékbelieket, hiszen alig egy évvel azelőtt játszódott le. Széchenyi stílusa, érzékletes leíró készsége a nagy francia kortárs: Stendhal becsületére válnék! Értékét csak emeli az esemény átélésének és kommentálásának szenvedélyesen szubjektív, szinte izzó hőfoka…

Nem hagyhatom említetlen – mert a vadorzó Véletlen évtizedekre időzített, ravaszul működő kelepcéjét vélem látni ebben –, hogy magam is közeli ismeretségbe kerültem a Beleznay dráma főszereplőivel, túlságosan is közelibe, semhogy a Felejtés fátyla beboríthatta volna irtózatos alakjukat.

1934 nyarán földrajzilag is rövid távú érzelmi utazást tettem Pilisre, teniszbálra szóló meghívó levélkével a zsebemben… A nagy, lapos alföldi falu porlepett akácai közt, a jegyzői lakban, kedves fogadtatás, boldog viszontlátás órái vártak. Délután séta, a község nevezetességeinek megtekintése. Kísérőim a Beleznay-kastélyt csak kívülről mutatták: sárga falú, késő barokk épületre emlékszem; ha nem tévedek, két torony támogatta kétfelől. Az a két torony hajdan gyilkos golyópárbaj színhelye volt – mesélték –, egy Beleznay fiú ott lőtte agyon az apját… A hátborzongató história bizonyítása az evangélikus templom pincéjében következett be, a Beleznayak sírboltjában, ahová a hirtelen előkerített harangozó, az öreg Bajtrok, istállólámpással kalauzolt, és Hamlet sírásójának bennfentességével emelgetvén fel a háború utáni háborgó időkben megbolygatott érc- és fakoporsók fedelét, sorra bemutatta tiltakozásra képtelen lakóikat.

Egy penészzöld mentés, ráncos csizmás, horgas orrú férfiú homlokán kétujjnyi, csontszilánkos lyuk. Az apa! És közelében, szegényesebb koporsóban, szegényes ruhafoszlányok közt félrehajtott fejű, keresztbe tett kezű halott: a fiú. És még vagy öt-hat koporsóval voltam kénytelen megismerkedni a szörnyű illetlen művelet keretében, amilyen a halottak mutogatása és bámulása. (Köztük Beleznay Miklós generáliséval is.)

Kereken negyven esztendő múlt el, míg Széchenyi naplójának fordítása közben 1820 szeptemberéhez érve, a Beleznay-esettel újra találkoznom adatott. Igaz ugyan, hogy amikor 1954-ben Lenau-verseket, többek közt A kísértet címűt fordítottam, gyanús volt, hogy őróluk van szó: Lenau életének egy részét magyar tájakon töltötte, miért ne hallhatta volna visszhangját ennek az apagyilkosságnak – mely a vers szerint vadászaton történt –, és miért ne láthatta volna a kastélyt, már elvadult rémtanya állapotában, „ahol ál- és valódi kísértetek kergetőznek”!

A dráma Széchenyi leírta változatához képest az 1934-beli verzió úgy hat, mint valami lovagiassá finomított biedermeier duellumhistória. A Lenaué ennél sokkal meggyőzőbb, balladás elemekben bővelkedő, romantikus látomás. Íme:

 

Szép udvarház volt hajdanán, most itt áll zordan, szertehullva, a hót, esőt a szél befújja; ki- s bejár rajta a zsivány. Apa s fia vadászgatott, s egy vadrucán egymásnak estek; apja vére csak úgy vereslett, s a vad fiú elvágtatott. Asszony, cselédség, némberek szétfutnak, a vér meg se száradt. Mondják: éjente vadrucákat lő ablakából az öreg… A házban egy zsivány kísért azóta a gróf szerepében, fehér ingben rucát les éppen, s el-eldörrenti fegyverét. Holdfényben a pásztorfiú látja lelkét fehér palástban, távolból réce-hápogást hall, lövést – s báránybundába bú. Minap is bámult éjszaka: a házban jártak és világ gyult, s elhozta vad zenebonájuk zaját a rét fuvallata. Hej, hogy zengett e romtanyán cigány-nyirettyűk dáridója! Járták a rablók úrimódra: nászát ülte a kapitány. De, ó jaj, nem ragyoghatott a vőlegényre és arára sem holdfény, sem pap tonzurája: sorsukba pandúr-kard csapott… A pásztor közelebb kerül, felbátorítja s odacsalja e hús-vérből valók vigalma, velük iszik, táncol, örül. S buzgón ő játssza már tovább a gróf kisértetét, a pásztor: kilövi puskáját néhányszor, s ingén ragyog a holdvilág. A vén gróf ősi vér jogán basáskodott, nyúzván, zsarolván; most pandúr-rémítésre szolgál, s nagy hasznát látja a zsivány.

 

A „teljesség” kedvéért, s annak bizonyítására, hogy az eset hányszor s milyen szívósan kísértett, ide másolom a Friss Újság 1903. január 2-i számából azt a hírecskét is, melyet a Széchényi Könyvtár hírlaptárában véletlenül fedeztem fel vagy húsz évvel ezelőtt, és rövidítve kimásoltam:

Meghalt Pilisen a száztíz éves cigányasszony, Raffael Károlyné Kolompár Borcsa. Fiatalkorában szeretője volt az egyik Beleznay grófnak, aki „feleségének megalázására egy vacsora alatt, melyen jelen voltak a környék, Pest megye előkelő nemzetségei, a szép Borcsát kiöltöztette, s maga mellé ültette”. – Borcsa egész életében büszke volt erre. Vénségére orgazdáné, rabló cigányok esze és kapitánya, vajdája! A pandúrok semmit se tudnak rábizonyítani. Senki el nem árulta. 48-ban megmenti az osztrákoktól a Pilis körül járkáló honvédeket: lopva álomport önt az osztrák kapitány poharába, majd foglyul ejteti.

Koporsója felett nem imádkozik katolikus pap. Evangélikus tót asszonyok énekelnek, de katolikus temetőben temetik el. Temetésére cigánykaraván érkezik, messze földről…

És most legyen végre Széchenyié a szó! Hadd lássuk, hogyan találkozott Ő a Beleznay-esettel, még aznap, melyen a Debrecen környéki táborozásból szabadságra menet, Ceglédről hosszú lovaglás után Pilisre érkezett.

 

 

„(1820. szeptember.) 15-én Abonyból Ceglédre 2 óra 40 perc alatt. Egy igen takaros görög asszonynál voltam szállásban, aki azonban nem tud görögül! Fölöttébb csodálkoztam ezen, hiszen e nép újjászületése idején nem természetes ez!

16-án Ceglédről Pilisre 3 óra 40 perc alatt. Ez a hely a Beleznay család miatt nevezetes, mert ez a család azok közé tartozik, melyekben egy magasabb erő befolyása, azé, mely az embereket kormányozza, láthatóvá válik: az elkerülhetetlen Végzet! Az apák sorsa és bűne több nemzedéken át egészen a gyermekekig kihat, úgyszólván mindegyiküket egyazon bélyeggel jegyzi meg, míg végül győz a bűn pusztító hatalma, és az egész nemzedék kihal – vagy a családban egy szent születik, aki magát százféle áldozat és szigorgás árán a család többi tagjával egyetemben a tirannusi végzettől elszakítja, és azután minden nyűgtől szabadon, és oly könnyűszerrel immár, mint más halandók: a jóknak és igazaknak útján halad.

Különösek némely ilyesfajta családokban született embereknek egyéni küzdelmei valamely kényszer ellen, mely őket egész életükben üldözi, attól nem menekülhetnek, s végül is meghatározza minden tettüket, bármennyire kapálózzanak ellene; úgyannyira, hogy a legmegbocsáthatóbb csínyükből is a legborzasztóbb gyásznak, a legirtóztatóbb csapásnak kell következnie. – Ahogyan némely ember fölött egy áldó Géniusz látszik őrködni, mely a legrosszabb indítékból a legfénylőbb sikert szüli – úgy élnek bizonyos emberek szívében, mondhatni velejében, a pusztulás géniuszai, és minden a szerencsétlenségbe, az enyészetbe rohan!

(Az erény a lélek egészsége, ahogy a bűn a lélek betegsége. Az erény örök, a bűn mulandó!)

Ha az ember nem sajnálná a fáradságot, bizonyos famíliáknak belső viszonyait vizsgálni, bízvást rábukkanna, hogy mindig egy és ugyanazon hiba, avagy eset (kis változatokkal) történt meg a nagyapával, az apával, a fiúval és az unokával, etc. etc. Mintha a gonosz a gonosszal párosulva, örökké csak bűnt és vétket hozna létre.

Ismerem (s ezt is csak azért, mert az emberek beszélik) a Beleznay család rendkívüli eseteit az elmúlt 10 esztendőben; az, ami korábban fordulhatott elő ugyanitt, ismeretlen maradt, pedig valószínű, hogy az első ok, vagy voltaképpen mag, amelyből aztán mind ez a borzalom, mely megrendíti az embert, keletkezett: oly piciny és jelentéktelen, hogy figyelmünket elkerülte.

(Teljességgel lehetetlen, hogy a fiú az apját hidegvérrel megölhesse, ha csak nem bűnben fogant és született, és a Gonosz nem verne apránként oly mély gyökeret a szívében, hogy lelkében kihamvad az erény legutolsó szikrája is.

Jaj, az életben mily gyakorta hordoz apró bűn is nagy szerencsétlenséget! Viszont nem ritka, hogy a vétek elhal immár a cselekedetben.)

Pilis ura, Beleznay gróf az, aki körül az események, e hozzávetőleg 10 éves időközben, forognak. Beleznay generálisnak volt az örököse, akinek özvegye sokáig élt, és maradt a vagyon haszonélvezetében. Türelmetlen sóvárgása nagybátyjának és birtokának bírására azáltal tűnt fel szembeszökően annak idején, hogy nagynénjének hosszú és halálos betegségekor a halál-hír hozójának 100 dukátot ígért – amit Szombaty doktor nyert el. Még ez előtt feleségül vette tulajdon juhászának leányát, kit is, amikor még az ágyasa volt, nyilvánosan megkorbácsoltatott, és csak későbben kelt véle egybe.

(Melyik furcsább: a férfiú, aki a nevét viselendő nőt megbecsteleníti; vagy a nő, aki férjhez megy ahhoz, aki korbácsütésekkel egyszer már meggyalázta?)

Feleségének apja azonban mindig juhász maradt – és a maga, vagy a lánya vétsége miatt többízben deresre húzták. –

A gróf vagyona időközben majdnem fölemésztődött, mert jövedelmeiből alig futotta az egyezkedési és békéltetési ajándékokra, amiket olyan embereknek kellett adnia, kiket bántalmazott. Többek közt egy nemesemberre, az udvarában, 50 botütést méretett, ellene az kártérítési pert indított, s végül 50 ezer dukáttal elégíttetett ki. Beleznay gróf több embert vadászpuskával megsebesített, egy parasztlegényt pedig agyonlőtt. – Fia, aki minden nevelés nélkül töltötte be 23. életévét, apja által folyton bántalmaztatott – amit részben meg is érdemelt. Az apja egyszer 25-öt veretett rá, egyszer pedig egy álló esztendeig ült vasban a vármegyeházán Pesten, büntetésből. – Az apa, fiával egyetemben a legszertelenebb, kicsapongóbb és fertelmesebb életmódot folytatott, amilyen csak elképzelhető, és egyazon ringyónál valának vetélytársak.

A végső katasztrófa pedig az volt, hogy az öreg gróf, nem tudni mi okból, a fiára ismét 25 botütést akart méretni, az viszont kétcsövű puskájával az apjára dupláz, s mindkétszer talál, utána pedig egészen hidegen és higgadtan megtölt egy másik puskát, apja fejéhez tartja, s szétroncsolja koponyáját.

(Simonyi^* azt mondta egy parasztnak: »Az jó, hogy az öreg Beleznay agyon lövetett, de tsak kár, hogy a fia lőtte őtet agyon!« A paraszt: »De inkább az volt jó, mert most kettővel vagyon kevesebb.»)

Az anya, aki már régebben elvált vala a gróftól, egy fölöttébb laza erkölcsű kálvinista lelkipásztorral él, akinek két gyermeket szült. A család vagyonából semmije sincsen, életbenmaradt gyermekei mit sem adnak neki, és sohasem látják.

Az apagyilkos kivégeztetett – és a nők, kik jelen voltak, amikor lefejezték, vérét felfogták, akárcsak egy mártírét, kendőkbe, úgy, hogy még a veresre festett homokot is elvitték: Nők…

A kihalt, ezentúl immár csak pénzhamisítóknak alkalmas házban, ahol ál- és valódi kísértetek kergetőznek, egy kicsiny könyvtárat találtam – a legnagyobb rendetlenségben. Nagy részük imakönyv, melyeket nagyon sokat használtak. – Mintha már sejtették volna, hogy lelkükön egy idegen hatalom ült meg és uralkodik? És hátha mind e kis vallási kísérletek ama szándékból történtek volt, hogy magukat attól megmentsék? – De mindhiába: mint ahogy a vízáradatok, ha nekibőszülnek, a legjobb úszót is elnyelik, és hasztalan igyekezetét, vergődését a haldokló görcsös vonaglásaihoz teszik hasonlatossá. Szintígy egy kárhozottnak imádsága is üres kongás, és fájó jajongással hatol vissza tulajdon csontjába és velejébe. –

Szeptember 17-én pihenőnap.

18-án Pilisről Gyömrőre 3 óra 40 perc alatt. Ez a hely Wartensleben gróf és Teleky gróf birtoka, akinek a házában lakom.”

 

 

Alig egy esztendő telik el, és Széchenyi 1821. október 1-én a diószegi táborból Tiszafüreden át saját lovaival Pestre indul. Erőltetett menetben 3-án megérkezik, de már egy nap pihenés után báró Brudern Józseffel (a lóversenymozgalomban szervezőtársa) Gödöllőre utazik Grassalkovichékat meglátogatni. E látogatásról szóló rövid feljegyzését ő vagy a titkára később kivágta…

Pilis közel van, az emlék is! Az előző évben hallott rémdráma alkalmasint szóba kerül. És Brudern elmesél valamit, vagy inkább: bevall valamit, ami a dolog természetéből következően, röviddel a kivégzés után történhetett, tehát még 1819 nyarán…

Széchenyi olyasmit hall, hogy V. Hugo vagy A. Dumas sárga irigységgel hallgatta volna, s ki tudja, mit kerekített volna belőle. De Széchenyi oly illedelmes, mértéktartó szűkszavúsággal rója naplójába, mintha egy kissé elhatárolná magát, vagy mintha nem mert volna hinni a fülének:

„(1821. október.) 4-én Pesten maradtam. 5-én Brudernnel Gödöllőn voltam, igen jól fogadtak. –

Brudern, annak idején, maszkot akart a lefejezett Beleznayról (fej). A bakóval megegyezik. Szolgája vagy vadásza éjnek évadján elmegy a vesztőhelyre, a földből kiássa a fejet és beviszi a hóhér házába – ki a halott láttán oly rémületbe esik, hogy elmegy a háztól. A vadász egyedül marad a hóhérnéval. Alaposan megnézik a fejet, lemossák. Beleznay nem volt megberetválva. Az öntés gipsszel lehetetlen így. A vadász fogja a bakó beretváló szerszámait, s éppen kezdené beretválni a fejet, amikor kopognak az ajtón. A kivégzett anyja jön, aki el akarta lopni a tetemet, de a fejet nem találta. A vadász nem zavartatja magát, a fejet nyugodtan megberetválja, és két maszkot készít, melyek most is megvannak!

6-án délután Dorogra. 7-én Péten át Ürményre. 8-án paradtam. Nyulásztam. Gabriella megérkezett. Tele vagyok a legszomorúbb emlékekkel!”