Régi ember, régi kalendárium

Óh idő, futós idő!   Esztendeink sasszárnyadon repűlnek; Vissza hozzánk egy se jő,   Mind a setét kaósz ölébe dűlnek…

 

Így sóhajtott az időhöz Újesztendei gondolatok című, nagy, idővel bajlódó versében Csokonai Vitéz Mihály. Az idő egy és egész – tudta jól –, nincsen neki se kezdete, se vége, apró részecskéire csak a véges ész szabdalta fel… Csak az ember, az eltűnés ellen legjobban és legsikeresebben kapálódzó földi lény, agyalt ki mindenféle gépezetet és kalendáriumot ellene. S ez is talán a veszte. Mert az idő órával s naptárral mérve szemlátomást gyorsabban telik, s a régi, elvásott órák, poros, szamárfüles kalendáriumok könnyeket sajtolnak az ember szemébe: az elkopott, rozsdás gépezeteken s a szürkéssárga, koporsószagú papírlapokon, az égi jeles, csillagjóslatos, feljegyzéses táblák között úgy keresztülillant az idő, mint a víz a hálón… Jaj, hasztalan volt az emberi küzdelem, hiába volt a csavaratos agyvelők furfangja: azok, akik talán óesztendő éjszakáján vagy újesztendő reggelén kezükben tartották, olvasgatták, s életüket előrevetítvén, egy-egy adott napra kiterveltek s odacsatoltak valamit, miközben mindenen járt az eszük, csak éppen az elmúló Időn nem – csakúgy kivástak réges-rég belőle, mint amazok, akik távcsövekkel, kuruzslásokkal kimesterkedték a kalendáriumokat a mélyen enyésző múlt századjaiban.

Halálra figyelmeztető s ugyanakkor életre serkentő társa volt az embernek a naptár, akár a másik életkísérő könyv, a Biblia. „Ha az életet szereted, tehát jól használd időd, mert belőle van az élet szőve” – olvassuk a jó tanácsot egy százéves kalendárium decemberi oldalán. Una ex hisce morieris – írhatták volna a hónapok táblái elé ezt a napóra-jelmondatot: ezeknek egyikében meghalsz – de amíg élsz, próbálj rakoncát vetni a „hágdosó idő” elé, hogy életed ne legyen jég hátára épített házhoz hasonlatos. Így a kalendárium, az időnek ez a láthatatlan ketrece, életre való buzdítás volt, az ember folyamatosság-érzésének furfangos biztosítása, gyenge lelkek erősítője, táplálója mindazoknak, akik az esztendő vége felé, sötét telek didergő napjaiban egyebet se tettek, csak piszmogva várták elmúlásukat. Milyen nagy dolog is lehetett a múlt századok embereinek a friss nyomdaszagú könyvecskék fellapozása, új ábrázolatok, új hasznos tanácsok és műveltségterjesztő írások felfedezése – a régi, s esztendőnként visszatérők között! Milyen érdekes lehetett összehasonlítgatni múltat jelennel és jövővel, s végigtanulmányozni az új jóslatokat! Vajon milyen lesz az új tavasz, a nyár, az ősz, a tél? S vajon békesség lesz-é, vagy tovább tart a háborús idő? S lesznek-e nagy „tűzbeli veszedelmek”, jégverés, fagykár az idén? S hát a postakocsi menetrendje a régi marad-é?… Már az adatok ellenőrzésének érdekessége, fogadásra késztető játéka elég volt ahhoz, hogy életkedvet csempésszen a csüggedőkbe, az életuntak lelkébe. Olyan élmény lehetett, mintha börtönfal nyílt volna meg, s a nyirkos sötétségben senyvedő rabok hirtelen kanyargós hegyoldali utakra, virágos gyümölcsösökre tekinthettek volna…

Semmi sem döbbentené meg az idővel hadakozó és elébe gyakorta gáncsot vetegető embert, mint három-négyszáz egyvégtibe állított, évenként következő kalendárium látványa, azoké, amelyek a történelem által „újkornak” nevezett, de Isten tudja, minő időcsalatkozás folytán, a rómaiak koránál is avasabbnak, messzebb tűntnek s visszahozhatatlanabbnak tetsző Krisztus utáni XVI., XVII. és XVIII. században – vagy a tegnap bealkonyult s máris világ alá süllyedt XIX. században méricskélték az idő futását, vasmacska módra igyekezvén megtartani az esztendők töredékeny-süllyedékeny hajóit… Jártam homályos könyvtárfolyosón réges-régi kalendáriumok sorfalai között; mintha sok-sok kicsi koporsó között lépkednék, bizony olyanformán éreztem magam. Amikor egyet-egyet találomra kiemeltem, s belevilágítottam – mintha csak balzsamozott szép halottról emeltem volna le a szemfedőt.

Most pedig forgassuk vissza az idő kerekét – vagy, jobban mondva, lépkedjünk lefelé a holt esztendők horpadt-kopott garádicsain a magyar múlt réteges mélységeibe, s míg kétszázat nem léptünk, meg se álljunk… Így. Már 1738-ban vagyunk, mégpedig éppenséggel Pozsony városában. Kétszáz esztendő! – legalább négy-öt emberöltő. Hadd lássuk, mit vártak a jövőtől (az akkori, múlttá vált jövőtől) e város nagyszerű polgárai, nemesei, katonái. Hadd lássuk, hasonlítható-e akkori reménykedésük a mostani lélekállapothoz? Nemigen van új a Nap alatt…

Pozsonyi Kalendárium 1738-ra. Az „Évrészekről” szóló fejezetben a következőket olvassuk: „…Júniusban kemény szél, mennydörgés és villámlás következik (az Úr Isten irgalmazzon a jégesőtül) és így ezen kikeletnek a vége igen kedvetlen lészen. Némely hatalmasoknak állhatatlanságok kevés jót okozhatnak… September kezdete köllemetesebbnek találtatik egész végéig ezen fertályesztendőnek. A nagy dolgok halogatása soha jót nem okozhat.”

Hát a Háborúról és Békességről szóló cikkelyben mi áll? „Kívánnám – mondja első személyben az egyébként személytelen jövendőmondó –, hogy ezen dolgokrúl tsak egyedül a Békességet hirdethetném, de tartó, hogy sok vérontással a Föld ne festessék, mivel Mars jobbára Nap nyugot felé hajlandó, mellyből nem sok jót jövendölhetünk: és ámbár Jupiter Békességének némelly sugárit mutattya, de mégis jó végét nem reméllhettyük, mivel mind a belső, mind penig külső Statusban sok féle nyugtalanságok találtatnak, melly a közönség közt is elég visszavonyást okozhat.”

A Betegségekről és Gyermek-szülő Asszonyokrul cím alatt ezt olvashatjuk: „…A terhes asszonyokat penig könnyű szűléssel biztattya (az esztendő), mivel az ő Regensek, Vénus, Saturnus és Mars alatt affligáltatik, kik az emberi nemzetnek nagy ellenségi: mind azáltal mégis Januárius, Mártius, Junius, Augustus, October és Novemberben magokra vigyázzanak, mivel némelly veszedelmes sugárok akkorban ereszkednek.”

A Tűzbéli Veszedelmekről című részben többek között ez a meggondolkoztató mondat áll: „Ezen 1738. esztendő majd minden hónapokban tűzzel fenyeget: Sőt a tüzes Mars rossz erköltsű embereket akar felingerelni, hogy szomszédgyokat megkárosítsák: melyre nézve minden Tisztben lévő, alatta valóknak hogy jó vigyázásban legyenek, rendelést tegyen, hogy így kitsiny szikra által nagy és közbéli épületek hamuba ne temettessenek.”

Most lépjünk egyet felfelé: üssük fel az 1739-re szóló Pozsonyi Kalendáriumot. Itt a Betegségekről szóló részben valóságos kis értekezést lelünk a csillagok kórságokat sugárzó hatalmáról, mely nagy körültekintésre vallón kiterjed egyszersmind az Istennek még ezeknél a csillagoknál is erősebb, parancsoló akaratára. „Az égi forgások és veszedelmes Planéták Conjunctiói, hogy az Betegséghez sokat contribuáljanak, nem víttatom, tudván aztot, hogy a jó keresztyén embernek úttyai az Isten előtt kedvesek, ki is imádságával a tsillagokat fellyül haladván, azoktul meg nem ronttathattatik, sőtt nekiek is parantsolhatnak: mind az által a földnek párázattya által, mely a tüdőnek üregiben vévén magát, megvész, és így különös változásokat az emberben okoz, nem különben az mértéktelenség is sokat effektuálhat: az Téli fertál nehéz Catharussal, náthával és forróhideglöléssel fog tapasztaltatni: a Kikelet hideglöléssel, huruttal és szárazbetegséggel fenyeget; a nyár felnyitja sok nedvességnek az úttyát, különbféle Betegségekre. Az ősz penig fejfájással, huruttal, hideg fluxusukkal és hirtelen véletlen halállal ijeszget.” A Békesség és Hadakozásról alatti pár sovány sorocska a zsákutcába jutott, köntörfalazó, csűrő-csavaró asztrológusok módszerére világít rá, melyet abban az esetben követtek, ha nem tudtak semmi okosat mondani. Ilyenkor jóslásukat olyan ravaszdi módon szerkesztették meg, hogy bármi is történjék a Nap alatt, félig-meddig benne foglaltassék, és semmi rendkívüli esemény meg ne cáfolhassa őket. Tehát: „Az Astrológusok nem kívánják jelenteni, hogy a Plánéták Aspectusai okoznák a Fő renden lévőknek hadakozásra és békességre lévő hajlandóságukat (hogy’ mossák a kezüket!), ámbár a kegyetlen Mars az hideg Saturnussal és az Jupiter hegyes nyilaival kívánna gyönyörködni, melyet az Sas kemény szárnyával el-verhet és semmivé tehet.” Ebből okosodjék ki valaki!

De ilyen a Tűzbéli Veszedelmekről szóló cikkely is… „Való az – mondja valami furfangos öregember, szakállát vakarva –, hogy ezen esztendőben a Mars igen directus, melynek igen nagy ereje vagyon, s így félő a Tűznek szerentsétlensége, kitűl az Úr Isten nem tsak nemes Hazánkat, hanem külső országokat is kegyelembül megoltalmazzon, imádsággal megnyerhettyük.” Ha tehát valóban nagy tűzvész támadna valahol, azért történnék, mert nem imádkoztak eleget az emberek – ha pedig nem támadna (ami ugyan teljesen valószínűtlen), akkor azért nem támadt, mert megfogadták a Kalendárium „tanátsát”, és a veszedelmet elimádkozták a nyakukról. A jövendőmondó nem tévedett!

Megható a Pozsonyi Kalendáriumok végén ez a vissza-visszatérő hagyakozás: „Már ezzel az idén megelégedvén, ha az Isten bennünket esztendőre éltet, tovább fogjuk continuálni.”

Állapodjunk meg most a negyvenedik lépcsőfokon; Kassán vagyunk, 1779-ben. Kezünkben ugyanis a „Magyarországra és Erdélyre s az öt szomszéd tartományra alkalmazott Házi és Úti új Kalendárium”, melyet Landerer Mihály adott volt ki, saját költségével. Ebből megtudhatjuk többek között, hogy mi módon utaztak például Kassától Kolozsvárig, vagy Brassóig, a parókás, burnótszelencés császári fiscus-emberek, olasz vármérnökök, magas rangú katonák, áthelyezett egyházi férfiak. Be jó volna most beleülni abba a régi postakocsiba s hegyen-völgyön át keresztüldöcögni a vendégfogadós, lóváltóhelyes községeken, városokon, a következő útvonalon: Szina-Tokaj-Debrecen-Székelyhíd-Zilah-Kolozsvár- Torda-Enyed-Alvinc-Gyulafehérvár-Szászsebes-Nagyszeben-Brassó… Úristen, van-e valaki, aki ne vállalná ez út fáradalmait, aki nem boldogan rázatná magát végig valami fullajtáros delizsánszon a hepehupás, vándorcigányos, juhnyájas, vándorlegényes, zsiványos, mokánylovas utakon?

Ha most ismét megindulunk, és csak hatvanat lépünk felfelé, már csak száz esztendő választ el az idő mai rétegétől, a Felvilágtól. 1839-ben járunk a Kassai Kalendárium jóvoltából, melyet a derék Ellinger István adott ki, az a felvidéki nyomdász, aki jó harminc éven át mert ujjat húzogatni s ki-kibabrálni a helytartótanács hetvenkedő cenzúrájával, s nemegyszer vállalta a cenzúrázatlanul kiadott munkákért járó pénzbüntetést.

Vizsgáljuk csak meg alaposabban ezt a kalendáriumot, hisz szülővárosa már az emberemlékezet Kassája… A kis nyolcadrétű füzetecske belső oldalán úgy kuporog a cirkalomos, földgömbös, távcsöves, csillagfejtő ember, mintha maga Kopernikusz vagy Regiomontanusz volna, vagy – hogy ne menjünk olyan messzire – Bolyai Farkas professzor úr. A kis tábla bal sarkában ott ékeskedik a magyar címer, mint egy sugaras égitest, olyan; jobb sarkában a napisten arca s középen a holddal a kilenc bolygó látható. Így találtuk az ókumlálandó magiszter ábrázolását már a XVIII. századi kalendáriumokon is. De a fedőlap belső részét már ügyes hirdetésekre használja fel Ellinger mester, ilyenformán: „Ezen Magyar- és Erdélyországra alkalmaztatott Házi és Úti Kalendárium kiadójának Kassán, a Malom-utszán, 555-ik számon lévő tulajdon Házánál, egyéb közhasznú könyveken kívül ezek találtatnak: Agustana Confessió, az az: a Keresztyén Evangyélika Hitnek vallástétele; Utazási rajzok Hrabovsky Dániel által; A Szent Érzések Oltára; London és lakosi jelenkorunkban, s végül a Felsőmagyarországi Minerva 1836-iki tizedik évfolyama, s minden eddigi évfolyam.” A belső címlap második oldalán a király és királyné, valamint a királyi család tagjainak életrajzi adatai következnek, még a nőké is, magáé a királynéé is, pontosan, szépítés nélkül – talán mert a királynők és királykisasszonyok, akárcsak az igazi nagy színésznők, el nem öregednek soha. A negyedik oldalon a külső országi Fejedelmek vannak felsorolva, az ötödiken következnek a jelmagyarázatok. Aztán jön a szorosan vett naptári rész, mely után az évszakokra vonatkozó jóslásokat találjuk, s általában azt a fejezetet, amely a kalendáriumok velejét jelenti. Itt vannak felsorolva a mai tiszti címtáraknak megfelelően a magyarországi és erdélyi méltóságok és tisztségek, mely után a műveltségterjesztő rész következik, ilyen címekkel: Történelmi Töredékek, Természeti Ritkaságok és Házi Fortélyok. Végül a Magyar- és Erdélyországi sokadalmak (vásároknak) feljegyzése kerül sorra. Az utolsó három oldalon a menetrendet, azaz a Magyar- és Erdélyországi Póstáknak Rendit találjuk.

Hát tükrös kalendáriumot látott-e már valaki? Alig hiszem. Pedig valaha ilyen is divatozott. Hasonló egy pici retikülhöz, amelynek egyik oldalához, belül, apró tükör tapad. Pozsonyban, 1815-ben jelent meg így a Magyar Dámák Kalendáriomja, újesztendei ajándékul a szép nem számára „Wéber és Fiá”-nak költségével. A késő rokokó és a kora biedermeier stíl megható emléke ez a könyvecske, annyira, hogyha az ember a ki tudja milyen körülmények között, milyen szerencsétlenség előjeleként vagy következtében megrepedt tükörbe néz, önkéntelenül igyekszik azok arcjátékát utánozni, akik jó száztíz esztendővel ezelőtt rizsporozták, csinosították benne rég elporladt arcocskájukat. Úgy bizony, a száz évvel ezelőtt tündöklött pozsonyi szépasszonyok, a németül is, tótul is beszélő, de magyarul érző, magyarul olvasgató felvidéki hölgyek alakjai suhannak keresztül a repedezett tükröcskén, s valami tipegő, libegő, szoknyaszegélytartó táncban illannak el. S milyen magas ízlésűek, választékosak és tökéletesek lehettek! A szerkesztők tudták, kiknek állítják össze a kis könyv irodalmi részét, mert az akkori magyar irodalom legjavát igyekeztek adni, s a nevek, akik itt szerepelnek, egy-kettő kivételével máig számon tartottak. Kazinczy, Kölcsey, Szemere, Vitkovics, Kis János, Virág Benedek, Dajka, Révai… Ők akkor az idő élhullámán lovagoltak a jövőbe, s ha nekünk már modoros és megmosolyogtató is, az itt közölt elbeszélések és versek nagy részének szerzőiről jól tudjuk, hogy nagyot, szépet, jót – s nem sekélyesíteni, hanem nevelni, mívelni akartak. A naptári rész után – mely a Fénelon-féle „Telemach” finom kis metszeteivel megtűzdelt – a tizenkét kép magyarázó szövege következik. Második Kazinczynak A Repülőszekér vagy használt és nem használt hatalom című beszélye, melynek Bagdad a színtere; aztán Kölcseynek egy „eredeti Ballade”-ja, majd Horváthnak A szép nemnek hazaszeretetéről való elmélkedése következik, melyből mindjárt idézek is néhány mondatot: „…szerették Hazájokat a vitéz lelkű Egri Asszonyok, kik Eger várát a török ostromlása ellen bajnoki vitézséggel védelmezték; Szereti Hazáját, pedig forrón szereti – azon Fő Méltóságú Magyar Dáma (vajon ki lehetett?), ki a háborúban sebbe esett legkedveltebb fiát szemeim láttára első összejövetelkor azzal vigasztalta forró anyai tsókjai közt, hogy azon sebeket tsak azért szereti fián szemlélni, mivel fia azokat a Haza védelmében szerzette…” Ezután Kis János verse következik, Magyar Utazó Éneke, a Duna hátán, Baváriában, majd Ferentzy elbeszélése, s még vagy tíz költemény, Szemerétől, Kölcseytől, Dajkától, Virágtól s köztük egy, Révaié – legjobbjai közül való –, A Mulandóság című, mely különösen meggondolkoztatóan ékelődik ide, a naptár lapjai közé. Mulandóság! – Hisz a kalendárium éppen a Mulandóság, a megfoghatatlan idő ellen szegül!… Hogy kerül hát ide ez a szomorú költemény:

 

Úgy múlik életünk   Mint a sebes kerék Forgó futó szekérben.   S ha egyszer tsontjaink   egymástól oszlanak, Nyugszunk piciny porunkban…

 

Hát nem tapintatlanság volt ilyen verset kalendáriumban világ elé bocsátani?

Lehet, ezt a szerkesztők is észrevették, mert a legutolsó oldalon kedvderítő verset, Ferentzy népdalutánzatát találjuk, s ezzel aztán búcsúzhatunk is a kedves, kicsi, selyembe kötött, kanárisárga kalendáriumtól. A vers együgyű sorai ma meggyarapodott tartalommal, alkalmi ünnepélyességgel vonják magukra a figyelmet:

 

Voltam én már Somorjában Azon nevezetes Bálban, A’hol összevegyülének Tsallóközi vidéknek Szépszámosan szüzei, S Regementnek Tisztjei. Kalamajkát láttam járni, Tüstént kezdtem félreállni, Mert gondoltam magamban, Jól megrúgnak oldalban. Azonban tsak Regvel lett, A Bálnak is vége lett.

 

Végül ne sajnáljuk az időt s fáradságot, kockáztassunk meg egy térbeli ugrást. Nem bánjuk meg, mert egykettőre az 1838-ra és 1839-re szóló Nagyváradi Kalendáriumok-hoz jutunk, azokban is olyan szép naptári versekhez, melyeknek párját más kalendáriumban hiába keresnők. Minden hónapnak megvan a maga külön kis verse, ott húzódik meg a napok alatt. Íme, a három legsikerültebb:

 

Tekints reánk Mindenható   Irgalmas szemeiddel, Hogy bár mindent fed is a hó,   Hadd élhessünk gyönyörrel. Áldd meg jelen esztendőnket, És veszélytől óvj bennünket:   Hogy így megelégedett   Szívvel áldjuk Nevedet.

 

 

Melly felséges szeptemberben   A tarlókon vadászni, S látni a nyúl mint ugrik el,   És mint akart megcsalni; Itt-ott a tengeriszedők Mint hajhásszák s egész mezők   Mint zúgnak nagy lármával   Egy kis vad elfuttával.

 

 

Komor felleg terjeszkedett   Az ég vídám kékjére Nagy hólepel ereszkedett   A föld kies zöldjére. Örömeink mind múlandók, Árnyékok s nem maradandók:   A nagy világ puszta hang!   Azt kongja a nagy harang.

 

Szomorú, de biblikusan magasztos záróakkord következik: ott találjuk az 1839-es Nagyváradi Kalendárium hátlapján:

 

Mint mezei füvek, az ember úgy Múlik, enyészik el – s csak kevesig jár   Földi ruhába nemünk. Nézd! a Sas a földre alászáll; De nem mulat porba – lerázza magáról   S felmegy a Napba viszont…

 

*

 

Szegény, kicsi, ravasz időkelepcék! Vajon szolgált-e, célra, eredményre vezetett-e a jövendőmondástok, tanítástok, sok kegyes csalástok? Meg tudták-e általatok fogni egy-egy percig, egy-két óráig az időt azok, akik előttünk forgatták, böngészték, akik lapjaitokhoz mérték napjaikat?

Nemigen van a világon szomorkásabb dolog, mint egy régi kalendárium feljegyzések számára meghagyott sárga lapján valami régi, akkor fontosnak tartott, mára tökéletesen jelentéktelenné vált ügy emlékeztető feljegyzését megtalálni. Elszomorít, könnyet is fakaszt az ilyesmi, de ugyanakkor az idő hangját is halljuk, az Időét, mely kalendáriumainkkal együtt oszthatatlanul és feltartóztathatatlanul sodor magával, s ezt zsongja: „Ha nem is nagyot, de mindig csak jót cselekedni, jót cselekedni!”