350 éves a Fejedelem Kollégiuma

Néhányan közülünk, akik e bensőséges ünnepre összegyűltünk, emlékeznek még ama másik ünnepségre ötven évvel ezelőtt, mely ettől a maitól nemcsak arányaiban, tarkaságában, hangosságában – hanem helyszínében is nagyon különbözött.

Gyermek- vagy ifjú lélekkel vettünk részt azon; hattyús címerű, virágfüzéres oszlopok és emelvények, végtelennek tetsző felvonulások kápráztattak el, s visszhangzottak bennünk az alkalomra szerzett kórusdal zengő sorai. Hittük, hogy nemcsak a díszterem faláról, s a frissen felavatott belső udvari márványtábláról, hanem a felhők közül is „áldva néz ránk Bethlen Gábor”.

A Kollégium udvarán, faalkotmányokon, széksorokban s a folyosóablakokban, sőt még az ölfarakásokon is, több ezer főnyi közönség szoronghatott.

A díszruhában ékeskedő hölgyek csoportjába – akik mintha Barabás Miklós vásznairól szálltak volna le – természetes bájjal illeszkedtek bele a környékbeli falvak népviseletben pompázó asszonyai és leányai. Nehéz palástos egyházi méltóságok és zsakettes világi tekintélyek, kurátorok és professzorok feketesorai elé ünneplő csizmában, kék ujjasban környékbeli földmívesek csoportja járult, és szószólójuk egyszerű igékkel hálálkodott „a szegény munkás emberek nevében”, hogy a Kollégium, híven az alapító szelleméhez, „befogadott mindenféle tanulókat, és a szegényeket segélyezte” évszázadokon át, a bőkezű fejedelmi alapítványból.

A tornakertben, s tova lent, a labdapályán, több napon át zajlottak a testvérkollégiumok közötti atlétikai versenyek, s ha nem is éppen a teljesítmények, de az izgalmak felülmúltak minden későbbi olimpiai viadalt.

A kisváros élete az odasereglett vendégek sokaságától egy kerek hétre úgy megpezsdült, mint talán Budapesté a millennium idején.

Amikor mint ifjak vagy gyermekek, mindezt álmélkodva megéltük, ki tudhatta, hogy olyan eseményeknek vagyunk a tanúi, melyeknek megismétlésére sem színeiben, sem méreteiben nem kínál több alkalmat a történelem.

Látásunk térbeli volt, külsőségektől káprázó és mámoros. Nem láthattuk az ünnepélyesen sugárzó matrónaarcok és a pátriárkahomlokok felett a súlyos gondok fellegét.

És csak a felsősök érettebbjei ha felfogták igazán a főgondnoknak és a költő-tanárnak egybehangzóan szeizmikus tüneteket észlelő aggodalmait.

Ezen a mai évfordulón semmi kápráztató térbeli látnivaló a szemünk előtt. Mintha már ez a tény is kifejezné, hogy mostani találkozásunk inkább kegyeletes elmélyülést kínáló alkalom: emlékezés és emlékeztetés arra, hogy Kollégiumunk, a küzdelmes három és fél évszázad alatt, milyen mértékben váltotta valóra a messze tekintő fejedelem szándékait.

A Bethlen Kollégium hatalmas, szürke-sárga épületének emlékképe minden enyedinek és volt diáknak lelkében él; hol derűs ragyogásban, hol el-elborongva, de soha végképp el nem homályosulón. Dávid király templomának látomását hordozhatta ilyenformán jóban-rosszban a bibliai nép.

Az a körülmény, hogy a Kollégium, tőlünk néhány száz kilométerre, valóságos alakjában is fennáll és működik, mintha kiváltságos kegyelem lengedezné körül: nem hiszem, hogy csak valamiféle csoda eredménye volna. Pedig annak látszik. E látszólagos csoda sokkal több részecskéből tevődik össze, semhogy elemzését, a történészek munkájába kontárkodva, megpróbálhatnám. De méltán kereshetjük a „csoda” gyökerét Bethlen Gábor bölcsességében, aki mérlegelőn a jövőbe tekintve, a rövid béke egy kegyelmi pillanatában a Kollégiumot megalapította.

Rendkívüli bizakodás és bátorság kellett ahhoz, hogy a Kétfejű Sas és a Félhold szorításában, szinte tüntetően vesse meg egy humanista-protestáns programú s az európai művelődés fővonalába illeszkedő tudományos intézmény alapjait!

Koncepciójának jövendőt szolgáló tudományosságát bizonyítja, hogy alapító- és adományleveleiben egyaránt nagy hírű királyok és fejedelmek példájára hivatkozik, akik tudták, hogy maradandó dicsőségre csak lelki és szellemi műveltséget terjesztő intézmények létrehozásával számíthatnak.

Ez a tett Bethlen Gábor „egyetemes magyarságot szolgáló országalkotó politikájának” akkor csak egyik láncszeme; a jelenből visszatekintve azonban „egész életművén a korona” – idézem egy volt enyedi diák, az idősebb Makkai Ernő ide illő megállapítását.

A fejedelem szándéka és akarata, mint valami áldást sugárzó erő, még életében hatni kezdett, és emberöltőnként olyan géniuszok képviselték és adták tovább, mint például Apáczai Csere János, Pápai Páriz Ferenc, Bolyai Farkas, Kőrösi Csoma Sándor, Kemény Zsigmond – hogy csak a legnagyobbakat említsem.

Hála működésüknek és műveiknek, a Kollégium hamarosan magyar nyelven is szolgálja a művelődést, nemcsak latinul, és lélekébresztő ereje minden nemzedékben „befényküllőzi” a magyar eget.

A XVIII. század végén a felvilágosodás fáklyája lobban – másféle, gonosz tüzek hamvaiból éledező falai közt. A XIX. század harmincas éveiben a reformeszméknek, majd a függetlenségi harc ideológiájának fellegvára.

A Kollégium híres diákjainak és professzorainak szerepét a magyar s, bátran mondhatjuk, az európai kultúrában csak egy-egy ponton érinthettem. Részletes és elmélyült ismertetését felkészültebb előadótól fogjuk hallani.

A véletlen jóvoltából azonban, nemrég, a Tudományos Akadémia kézirattárában, olyan klenódiumot pillantottam meg, melyet itt említetlen hagyni mulasztás volna, mert ama messze sugárzó és termékenyítő erőnek megható bizonyítékát tarthatjuk benne nyilván.

Kőrösi Csoma Sándor darjeelingi sírját ábrázoló, kis olajfestmény, ovális aranykeretben. A gyűjtemény tudós őre megilletődve mondta el, hogy ez a képecske mindvégig ott volt, legsötétebb napjaiban is, Széchenyi István döblingi íróasztalán. Ő foglaltatta aranykeretbe, s vésette rá, mint valami testamentumát, a maga fogalmazta köriratot, melynek néhány sorát ezen a napon idéznem kell.

„Nem magas helyzet, nem kincs a nemzetek védőre, hanem törhetetlen honszeretet, zarándoki önmegtagadás és vasakarat. Vegyetek példát hazánk nagyai és gazdagai egy árva fiún, és legyetek hű magyarok tettel, nem puszta szóval, áldozati készséggel és nem olcsó fitogtatással.”

A kép klenódiumértékét számunkra nem a keret aranytartalma vagy a festmény művészi becse határozza meg! A szellem az, mely az aranyba kívánkozó igéket sugallta – csodálatos, de nem véletlenszerű összecsengésben Bethlen Gábor alapítólevelének szellemével; Kőrösi Csoma Sándor heroikus lelke adta tovább a „legnagyobb magyarnak”, hogy vigasztalással szolgáljon a kétségbeesés esztendeiben.

Ennek már jó száz esztendeje. De több jele észlelhető, hogy ez a termékenyítő, példaadó szellem mindmáig hat és működik, hol kisebb, hol nagyobb terekre sugározva a Kollégium ősi fókuszából, a világ különböző pontjain.

Ez élteti reményünket, hogy az Alapítás negyedik centenáriumának is lesznek megünneplői, ha e világ ki nem hullatja addig történelmi és kulturális emlékezetét.

A mostani ünneplés hangzatosság, „fitogtatás” nélkül zajlik le; mintha valami velünk született vagy vérünkké vált diszciplínával követnők Széchenyi intelmeit – és a Fejedelemét, akinek bölcsességéből és lelkierejéből telt arra, hogy rugalmasan mérlegelje az idők parancsait.