A matrikula vallomása

Mint annyi más falusi temetőben, a magyarvalkóiban is nyomtalanul elkorhadnak egy emberöltő alatt a kopjafák. De mégsem fogynak el! Újak teremnek a kidőltek helyébe, mint szülők helyébe a gyermekek. A falu él lenn a völgyben, s itt fenn, a hegyoldalon csakúgy él a temetője.

A nagyerős, farkasagyonverő pásztorlegény kopjafája is eső, szú, egérfog martaléka lesz, mint a nagy tekintélyű bíróé vagy a világszerte híres javasasszonyé: egyaránt leskődik rájuk a föld fiának könyörtelenül kijáró teljes névtelenség.

De néha csoda történik: valakiből, régi törvények szerint, legenda lesz még életében, s aztán már hiába tűnik el a sírja: ő maga tovább él nemzedékek emlékezetében, s néha találkoznak vele, amint csikorgó éjszakán fehér lepedőben méri az utat, lábatlanul, a temető felé. Így beszélnek egy régi nagylegényről, aki három zsák búzát tartott ki a fél karján, s petrencerúddal mutatta eltévedt vándoroknak az utat. Valami Miklósnak hívták. Hogy mikor élt? Azt már senki sem tudja bizonyosan…

A nagy többség, nemzedékek megújuló százai, ezrei, csak élnek egyik napról a másikra, a föld emberéhez méltón, bátran az örök névtelenség küszöbén, természetesnek tartván a nagy eltűnést. Talán nem is sejtik, hogy mi az az erő, mely Mausolos király tornyát rakatta, mely Baskircsev Máriának annyi izgága, keserű órát okozott, s mely ott motoszkál a költők lelkében mindenkoron. Élnek a mában, a rettentő sanyarú erdélyi magyar jelenben, egyre csodálatosabbá váló múltjukkal hátuk mögött. Élnek, éldegélnek, s gyermekeikben továbbalkotják magukat…

A matrikula az ő mauzóleumuk, panteonjuk; volt és való papjaik egykor üvegporos gubacstinta, ma antracéntinta betűi minden aranyvésetű márványnál értékesebbek. Ott őriztetik a matrikula az eklézsia hétzáros vasszekrényében, adománylevelekkel, úrvacsora-serlegekkel, kancsókkal, óntányérokkal egy zugolyban. Tűz nem égetheti ott, víz nem pusztíthatja ott! Borjúbőr kötésű; benne apró likacsok, szújáratok. Penészszagú, s ha megfogja valaki, fényes üvegpor marad a kezén. Volt egy régibb is – így tudja Kónya Gyula tiszteletes –, de az elégett, falustul, papilakostul. Emez ezerhétszázhatvanból való, de így is annyi a mondanivalója, mintha legalább ezer éve vezetnék. Ugyanazok a nevek: Jánosok, Istvánok, Györgyök, Bálintok, Annák, Katák, Erzsébetek minden rubrikában, s ugyanazok a halálnemek: forró hideg, forró meleg, rothasztó hideg, fekete sárgaság, aszkór és a többi. A fajta életében ismétli önmagát, s nagyon kínálkozik, ezen az alapon, valamiféle több évszázadnyi életre vonatkozó valószínűségszámítás. Csak itt-ott, elvétve, öt-tíz évenként történik valami szabályellenes, valami szokatlan, de rendkívülisége és kirívó volta ennek is tompul, ha a mindenkori ősi életmódú földnépét vesszük figyelembe. Ebben a perspektívában a legszembeszökőbb rendkívüliség sem más, mint kivétel, mely legfellebb egy cseppet tágítja, de ugyanakkor erősíti a szabályt, a törvényt…

A falu váltakozó papjai voltak azok a műszerek, melyek a mindennap sivárságától egy hajszállal eltérő jelenségeket felfogták s lejegyezték. S tették ezt minden időben az utókorra kacsintva, az elkövetkező „maradvák”-ra, kiknek legyen miből okulniok.

A halál néha körmönfont, alattomos módon kaparintotta meg kiszemelt áldozatát. Íme, lásd, kései vizsgálódó lélek, mi és mik történnek az Úr 1793-as esztendejében, július havának 21. napján.

„Both Márton és Soós Márton ifiú legéneket, kik egy ló hátát megülve ereszkedének le a havasról, lovastul ott megüté a villám. Imádkozzál érettek egy miatyánkot.”

De hosszú életet ád az Úr annak, ki betartván törvényét, őt szeretve él. Mert lásd: Vince Anna kerek 92 esztendeig élt ezen a földön, mígnem ezernyolcszáztizenegyben egy nyári nap szép csendben, „együltőhelyében el nem aluvék”.

Legény Lőrinc János éhség miatt hala meg. Anno 1815. Lám, lám, „mit nem hoz az anyai gondatlanság”!

1819-ben kisded Bálint Ferenc kimúla szörnyűséges haláltól: „egyedül hagyatván a házban, egy cseberbe, melyben savó volt, fővel belebukott s oda beléfullada.”

S miféle kórságokat nem küld rád Isten, féregéletű ember! Lőrincz Györgyné 81 esztendős korában, hatesztendei halódás után úgy hala meg, hogy „a brant az ábrázatját megette”. Viszont „szép halála” lehetett öreg Kelemen Jánosnénak. Így írt róla erős nagy elérzékenyedésében Bikali Sámuel tiszteletes úr: „Mint az olaját-fogyasztott mécs világa, elaluvék a halál álmába.”

És egyszerre megváltozik a ténta, megváltoznak a betűk. Ez azt jelenti, hogy meghalt a pap, s más jött helyébe. Legtöbbször maga az új pap írta be elsőül elődje halála napját a matrikulába, pár illendő szó kíséretében.

Áldott emlékezetű papja volt a magyarvalkói eklézsiának Miháltz Elek tiszteletes. Idestova ötven esztendeig szolgálta népét. Amint egy kicsi veresmárvány tábla mutatja, ő tataroztatta ki 1880-ban a templomot, a parókiát. A papi kertben pavilont, azaz filagóriát és fürdőmedencét építtetett, melyet a Tunyáról csörgedező kis forrás táplált, mindaddig, amíg el nem apadt, hogy a hegy túlsó oldalán törjön magának új utat…

Az elődje jegyezte fel, tek. Kolumbán Ferenc úr, Kolozs megye erdészének szomorú halálát, mely Incselben esett, 1846-ban a következőképpen: „Egy Turkuj nevű gyilkos… által kegyetlenül megveretett, feje összvehasogattatott, kara két helyt eltöretett: tíz napi keserves kínok után megholt.”

Ugyancsak ennek a papnak a bejegyzéseiből tudjuk meg, hogy ezernyolcszáznegyvennyolcban húszan haltak meg, de negyvenkilencben már negyvennégyen, ezek közül huszonnégyen kolerában a kolozsvári járványkórházban, ketten a „hóráktól való félelmükben” – ami azt jelenti, hogy a felbolygatott mócok törtek rájuk, s ijedtükben szívük szakadt.

Incseli birtokos nemes úrfi, tek. Rácz Boldizsár haláláról már Miháltz Elek értesít, a következőképpen: „Zilaj felé vágtában hazafelé jövén, Nagyalmáson lova alá esvén, mejjét, oldalát összetörvén, megholt. Kár vala érte, szép deli ifjú úr volt.”

Incsel fiókeklézsia volt. A falu ma már színromán, s alig tudják a környező falvak magyarjai is, hogyan hívták magyarul: csak Csulaként emlegetik. Az utolsó Rácz pedig kastélya romjai közt eszelősen, volt jobbágyai könyöradományaiból tengeti életét.

 

 

Egy napon Miháltz Elek tiszteletes úr a kertjében dolgozott, tett-vett, tisztogatta, nyesegette fáit. Valahonnét, a temető felől bizonyára, kinyúlt hosszú karjával s egy kicsit megsuhintotta a halál. Talán csak a haja rezdült belé, talán csak arcán érzett valami hűvöset. De ez is elég volt ahhoz, hogy az öregember el-elszoruló szívvel induljon lefelé a meredek kerten át, s meg se álljon az íróasztaláig.

Elérkezett a testámentomtétel ideje.

Itt élt az isten háta megett, majdnem ötven évig. Álmában néha nagy házakat, templomokat látott, melyek alatt járkált fiatal fővel, valóságosan. Itt élt, népéért, majdnem ezernyi híve között, mint egy példás kisebb király. S ez a nép, bármennyire hálás is azokért a szellemi s kiváltképpen gazdasági tanításokért, melyeket tőle kapott, s bárhogy siratozzanak is az asszonyok a temetésén, ez a nép, egy-két nemzedék okán, talán még a nevét is elfelejti.

Pedig az ő élete nem oszolhat el nyomtalanul, oktalan sebességgel, mint ezeké az egyszerű embereké. Az ő élete bele kell lopakodjék az időbe, gyökeret kell eresszen, ahogyan a nagy almafák gyökereztek bele a köves kalotaszegi földbe, hadd lássák utódai, ki volt ő itt Valkón, s mit csinált ebből az elhagyatott, elkanászodott, „elistentelenedett” népből s köves, agyagos, kietlen határból szelleme s két keze munkája árán.

Nagy árkus papirost vett elő, s írta fel a legtetejébe: Curriculum vitae.

A kezdő sorok fölé pedig mottóul: Propria laus sordet. Aztán minden bizonnyal előkereste számadáskönyveit, kertészeti jegyzeteit, s onnan másolt le egyet-mást. Kertjéről naplót vezetett, mint fiatal apa a gyermekéről.

Az egész határban az ő fái nőnek, az ő almáit majszolják a gyermekek, az ő szilváin nyámmognak a vénasszonyok, az ő diófáit kongatják a legények, nagy fenyőkarókkal ősszel. S „fáradságom jutalmazva is van – írja –, mert kertem fiatal gyümölcsfái évenként 60-80 frt-nyi jövedelmet adnak. Legfőbb nyereségem pedig az, hogy híveim a gyümölcsfatenyésztést annyira megkedvelték, hogy most már nem lopják le a gyümölcsöt bingyó korában, hanem csak a szép oltványt a temetőből. Ez is nagy haladás, mert a gyümölcsészet iránti érdeklődésüket tanúsítja.

Annyira szeretem gyümölcsfáimat, hogy holtam után is köztük akarok nyugodni, s kérem hivatali utódaimat – abbeli hálábul, miképp ötven frt helypénzt élvezhetnek, jól berendezett, kényelmes papilakásba lakhatnak, jövedelmező gyümölcsfákkal beültetett papi kertet s telket használhatnak – a papi kertben ásandó síromat, ha nem is ápolják, legalább ne háborgassák!

Családom tagjai pedig porrávaló részeimet helyezzék a papi kert nyugatra néző, temető felőli részébe, egy almafa alá, hadd táplálja testem is azokat a fákat, melyeket életemben annyira ápoltam-szerettem. Magyarvalkón, 1889. december 5-én.”

Miért, miért nem, Miháltz Elek pomológus tiszteletes úr utolsó kérése nem teljesíttetett. Csak ott kapott örök szállást, hol elődei s utódai is: a cinteremben, azaz a temetőkert legbelső, templom körüli részében. Ez a papoknak halottaikban is kijáró kiváltság, mint ahogy fehér mészkő – „emlékezetnek köve” – jár nekik a kopjafa helyett, mely némelykor több száz évig is hirdeti hajdanvolt életüket, működésüket…

A cinteremben áll hát Miháltz Elek sírja is; fehér, csúcsos faragású mészkő koppadozik felette, és szilvafák sóhajtoznak a láthatáron ormosodó Vlegyásza szélében. A sír körüli rácstól pár lépésre emelkedik a fehér falú templom. Árpád-kori kerek ablaknyílásaival, századok alatt egymásra húzott vakolatrétegeivel. Az utolsót ő kenette rá: most is olyan szép fehér tőle a templom, mint hatvan évvel ezelőtt. Mögötte emelkedik a hegy, a Tunya. Sírocska, templom, hegy. Lépcsőzet ez, a mulandóság lépcsőzete; mert a kopjafákat túlélheti száz évvel is a fehér mészkő oszlop, de egy napon csak feldönti a hegyi szél, miután tavaszonként megrepesztették az éjjeli fagyokat követő langyos nappalok. S a templom is állni fog, amíg él a kalotaszegi magyar nép; de egyszer eljön az ő ideje is. Csak a Tunya fog állni mindörökké, őrként a falu felett, nődögélnek oldalában a fenyők s aljában a parmen- és citromalmafák, melyeket egy rég porladt kéz ültetett.

 

 

A Miháltz Elek fia, Ákos, ki apját követte hivatalában, a matrikulai bejegyzésekre már nagyobb gondot fordított. Művészlélek volt, a parókia faverandáján virágindás népies festései még ma is virítanak. Bejegyzései közül egyik-másik valóságos kis emberi jellemkép. Néhány jó vonással felvázol egy-egy igazán érdekes falusi magyart. Van köztük olyan is, kinek emléke még ma is élő hagyomány a faluban, ahol pedig egy emberöltő mérhetetlen nagy idő.

Gábora Andrásról például, Kalotaszeg hét határban ismert ezermesteréről ki ne tudna? Úgy emlegetik az öregebbek, mintha csak tavaly halt volna meg. Pedig őkegyelme bizony immár hatvan esztendeje porlad, s kopjafájának, sírjának se híre, se hamva a valkai temetőben. De lássuk, mit tud róla a matrikula.

„Művészi tehetségekkel felruházott asztalos volt, az egész Kalotaszeget ő látta el festett, faragott tulipántos ládákkal, fogasokkal. Egész szerzeményét kancsókra, tálakra, hímzésekre költötte; most is meglevő háza egész kerámikai gyűjtemény. Legénykorában, hogy a katonaságtól megszabaduljon, akarattal nyomorékká tétette magát; egy havasi oláh asszonnyal hasinait feltépette. Többen tettek így, ezidőben ez volt a katonaszabadítás legjobb módja. Gyomorsérvet kapott, mindég betegeskedett, élete végén sokat szenvedett egy iszonyú betegségtől… Aztán halála évét, napját előre megjósolta pontosan, sírkövére is előre felmetszette. Híres szemorvos is volt, messziről jöttek hozzá gyógyíttatni. Titkát a sírba vitte: gyermeke – fájdalom – nem maradt.”

A ház, amely annak idején egész kis vidéki múzeumocska volt, még most is áll. A tárgyakat azonban, amelyeket Gábora mester szenvedélyesen felraktározott benne, szertehordták különböző múzeumokba. Érdekes, hogy a nemrégiben – sok nehézség árán – megalapított bánffyhunyadi Kalotaszegi Múzeum-ot immár jó harminc évvel ezelőtt építgetni kezdte a maga szerény eszközeivel egy iskolázatlan magyarvalkói ember, akinek falumunkáról, szociográfiáról, hungarológiáról akkor még fogalma sem lehetett!

És mindjárt ez után a vidéki, ösztönös művész után, kinek keze nyoma azonban még ma is ható, eleven erő a falu háziművészetében, olyan valaki következik a matrikulában, aki valamikor nagy, fényesebbnél fényesebb publikumok ünnepelt művésznője volt, s lábai elé Budapesten, Kolozsvárt, Kassán rajongó ifjúság borult. Valami nagy, kifürkészhetetlen csalatkozás, kiábrándulás, karriertörés lehetett az oka ennek a világtól való elbúvásnak, önkéntes számkivetésnek. Sajnos erről a feltételezett sérelemről semmi foghatót nem mond a bejegyzés, mely így hangzik: „Özv. Kovács Benőné, Török Katalin, meghalt 76 éves korában, végelgyengülésben. A 30-as, 40-es években híres színésznő volt, Prielle Kornélia, Bulyovszkyné, Jókainé kortársa, kik később segélyezték. (Latabárné testvére.) Férje is színész, később itt erdész, aztán jegyző lett. Egy fiú-, négy leánygyermeke földmívesekké lettek, ide mentek férjhez. (Egy leánya, Júlia, most is él, s igen fennhordja az orrát származása miatt. Másik lánya, Irén, 1887. december 22-én Hunyadról jövet megfagyott.)”

Ezután négy esztendőn keresztül semmi figyelemre méltó adat. Csak ismétlődnek a szabályszerű halálesetek az egyik oldalon, s velük a másik oldalon farkasszemet néznek a születések.

De ezerkilencszáznégy karácsony napján, tüdővészben meghalt György Pali János huszonöt éves korában. Ezt írta róla Miháltz Ákos a matrikulába: „Vidám fiú volt szegény, a fiatalság tréfacsinálója. Mellbetegsége egyre fogyasztotta kedvét. Maga-gyógyító szándékkal, javasasszony tanácsára rendszeresen szarkahúst evett. Tán az ebből támadt csömör ölte meg, mert utóbbi időben semmi táplálékot nem vett magához. Utolsó perceiben kislányát magához kérette, ringatta; úgy is halt meg, bölcsőmadzaggal a kezében.”

Ha pedig elolvassuk az 1905. január 14-i keltezésű bejegyzést, úgy érezzük, rajtakaptunk, megragadtunk egy csodálatos ballada-keletkezést. Egy őrült halt meg ugyanis e napon, Sós János Picula, koldus, 51 éves korában. Ezt írta róla a pap:

„A Sós család utolsó férfitagja volt. Legénykorában szép, déli ifjú volt, híres furulyás, nagy táncos, s mint a harang, olyan kongású szépséges hangja. Egy leány szerelemitalt adott neki (ahogy itt mondják: »megcsináltatta«), mitől egy évig nagy beteg volt, aztán csendes őrült lett szegény. Egy kis ételért egész nap dolgozott, mint a barom. Soha nem beszélt senkivel; munka közben is folyton énekelt. Őrültsége óta mindég egy puszta sütőkemencében hált, ott is fejezte be nyomorult életét.”

Micsoda alak lehetett ez a paraszt-Hamlet, falucsúfja, kit kutyák ugattak, s gyerekek hecceltek, rugdaltak! Van egy skót ballada, abban is megmérgezik a legényt…

S álljon itt még két magas kort ért valkói ember másvilági passeportja, kik közül az első, talán mindjárt Gábora mester után, alaposan rászolgált a falusi megörökítésre.

„Lőrincz Both István (mgh. vízkór, 76 é. 1905). Ennek kizárólagos keresete a vadászat volt, soha semmi mezei munkával nem foglalkozott! Fiatalabb éveiben a valkói közbirtokosság havasában gornyik (erdész) volt; akkor itt még bőven volt a medve, magam is láttam, egy egyméternyi kis puskájával azon a helyen lőtte meg a vadat, amelyet előre megjelöltek neki (szemén, szügyén). A szabadságharc alatt honvéd volt, az ojtozi szoroson benyomuló muszkák közül egy kémlelő orosz főtisztet fogadásból lelőtt, ezer forint jutalmat kapott érette. A Forradalom után ezért feladták, halálra ítélték. Szökés árán rnegmenekült, sokat bolyongott.”

„Péter Borzos Pál (mgh. tüdőgümőkór, 68 é. 1906). Végtelen elhagyott nyomorúságban élt. Még életében megcsináltatta koporsóját, mert a férgek élve kikezdték, s amint szemét behunyta, azonnal koporsóba kellett tenni. Híres énekes volt, néhány régi balladát és csatadalt is lejegyeztek utána. Valószínűleg Gyulai Pálnak is énekelt, aki 1870 körül gyűjtött Kalotaszegen.”

Mennyi érdekes alakot mentett meg a matrikula! Tudják is ezt a mai emberek, s úgy élnek, hogy kiérdemeljék a pap egy-két megtisztelő sorát. Aki pedig tudja, hogy úgyis hiábavaló minden ebbeli törekvése, az más megoldást keres. Ezerkilencszázharmincnégy nyarán például az öreg Csukás, aki ötven évig csendes bojtárkodással töltötte idejét havasi legelőkön, halála előtt pár órával megmondta Zöld Marcikának, a harangozónak, hogy a nehézséges nyavalya háromszor törje ki naponta, ha temetésekor nem harangozik úgy neki, ahogy még senkinek se harangozott, ahogy még magamagának se harangozna?! S Marcika húzta is, hogy majd megszakadt belé…

Kik azok, kik a most élők közül ide bekerülnek? Az idő erősen rostál, akár a kultúrvilágban, talán Magyarvalkón is sebesebben jár, mint azelőtt. Két rádió is szól a faluban: a papé s a tanítóé. A legényeket a tenger mellé viszik katonának, s a lányok Kolozsvárt, Bukarestben szolgálnak. A karácsonyfások, varrottassal utazók Budapestre is el-elvetődnek, s nem egy Franciaországba is eljutott. Akik otthon maradtak, azok küzdenek, ahogy még talán soha, a földért, a mindennapiért. Külön-külön és mindközönségesen megérdemelnék, hogy bekerüljenek a matrikulába.

Bálint András Dombi bizonyosan bekerül. Bíró volt, kurátor volt, hét határban sincs daliásabb ember nála. Mintha annak a törzsnek főnöke volna, melyet valamikor ide telepített egy régi vezér. Bajuszára veréb szállhatna, nem konyulna le. A faluban megforduló idegenek nem mulasztják el fényképre kapni szálas alakját.

És Kiszely Erzsi is bekerül, ki már kétszer járt álmában a mennyországban, s találkozott ősz-öreg dédapjával meg bopájával, bonyájával s a többi régi öreggel. Látta az Úristent is aranytrónusán.

És Simon Pituj Erzsi, kinek takaros kis házában vasárnap összegyűl a fiatalság, s legrégibb, legeslegszebb nótáit vevegeti elő. Úgy énekelnek, mint az angyalok, kik meg-megcirógatták Kiszely Erzsi haját.