Csokonai oltalmában„Öleled e kis magyarságot” [ADY]
A legelsőkül megismert Csokonai-sorok igen mélyről és nagy messziről zengenek föl bennem: a gyermekkor visszhangtartó tárnáiból. És ezek a sorok, a zsenge életkornak megfelelő fogékonyság arányában, természetesen nem a szerelemmel vagy a „rémítő és vidító kétségekkel” küzdő Csokonai műveiből, hanem a mulatságos és zamatos Békaegérharc-ból valók, annak is az Invokáció-jából:
Ezeknek a soroknak zengését pedig nem csupán a magyaros – trocheus lábakon lépkedő vagy ugrándozó versforma kölcsönözte, hanem az a minden bizonnyal XVIII. századi diákdallam is, amelyen apám az Invokációt énekelte, úgy, ahogyan a kolozsvári Református Gimnáziumban tanulta volt. Az „énekeket” aztán már parlandóban hallgattuk tőle, de majdnem színésziesen előadva, magamagát is szórakoztatva, s nagy gyönyörűséget lelve fiainak csillanó értelmében és jó humorérzékében… Még a legvaskosabb részleteket sem „cenzúrázta”, érezvén azokat természetesnek és népiesnek s egy cseppet sem ízlésrontónak (tehát nem tudott vagy nem akart enyedi tanár mivoltában hajdani debreceni kollégája, Szilágyi Gábor puritán túlzásába esni) vagyis éppen odaillőknek a nevetséges és aljas érdekekből vívott öldöklő harci jelenetek érzékletes leírásához. Ez a megismerkedés a Békaegérharc Csokonaijával hét-nyolc éves koromra, vagyis nem sokkal az első világháború utánra tehető. Ehhez mérten a Remekírók Csokonai-kötetéből már régóta ismert ábrázatú és ruházatú költő, aki nemsokára, és szintén apám esti felolvasásainak hála, egyszer csak Petőfi jóízű verséből áll elém: a mi mélységes enyedi pincénkben felejt ott „csapot, papot” – s én azóta sem tudtam ezt a helyszínt az „eredeti” Debrecen környékinek átengedni… 1923. A nagyenyedi Bethlen Kollégium Csokonai Vitéz Mihály 150. születésnapját ünnepli… Alig tízéves voltam, még elemista, nem csoda hát, ha a műsorszámokból nem sokra emlékezem, ámbár valószínű, hogy – éppúgy, mint két évvel annak előtte a Dante-emlékünnepélyen – apám tartott emlékbeszédet vagy legalábbis bevezető előadást. Azonban A Hafíz sírhalma, úgy, ahogyan az ő elképzelése és betanítása szerint gimnazista fiúk és preparandista lányok (ez utóbbiakból került ki a kar) előadták: olyanformán visszhangzik máig is emlékezetemben, akárcsak a Kollégium dísztermének alkalmi kulisszákkal és drapériákkal bélelt, kétemeletnyi, karzatos falai visszhangozták akkoron… És, mint valami templomi freskónak illedelmesen tátogató angyalai, állnak előttem a fehér, peplosz-szerű jelmezben, virágkoszorús fővel az anakreóni sorokat majdnem énekelve szavaló, hullámzó keblű nagyleányok…
Az elhitető díszleteknek, az áhítatkeltő jelmezeknek köszönhetően mintha valóban napkeleten éltem volna át e néhány percet, egy, a költészet s a gyermekképzelet segítségével bárhonnan, tehát Nagyenyedről is pillanatok alatt elérhető Sirázban – méghozzá úgy, hogy a kerekre nyílt szemű fiúcska valamit a sír mélyén porladó perzsa költő halhatatlanságbeli idvezültségéből is megérezni vélt. 1924/25, Kolozsvár. A képekről jól ismert, beesett mellű, konya bajszú, horgas orrú költőt egyszer csak eleven, hús-vér mivoltában látom, amint alacsony fekhelyén, fehér hálóingben lihegve kapkod levegő után… Majd elhaló hangon, fejét jobbra-balra vetve, és tekintetét a mennyezetre függesztve, vádol és panaszkodik. Valakik meghallják, sorban odajárulnak a szegényes ágy elé. Egy fiatal nőalak is megjelenik, földet seprő rokolyában – Lilla volt? –, és finom kezét a haldokló poéta sápadt homlokára teszi… Az élettől búcsúzkodó Csokonai lobogó, nagy szeme ezekben a pillanatokban mintha valami boldog látomáson akadna fenn… Mindez nem is történhetett máshol, mint színpadon – ez esetben a kolozsvári Magyar Színházban, mely nagy múltú és nemes hagyományú intézmény alkalmasint a költő halálának 180. évfordulója közeledtét ragadta meg, hogy előadhassa az akkoriban már ismét kolozsvári lakos Kuncz Aladár színművét Csokonai utolsó órájáról és haláláról… A címszereplő Kemény László színművész döbbenetesen „azonos” maszkkal tudta elhitetni velem, s gondolom, nálam idősebbekkel és színházba gyakrabban járókkal is – hogy mindenestül a haldokló Csokonai Vitéz Mihállyá lényegült át, úgyannyira, hogy amikor néhány nap múlva derékba szabott fekete télikabátban, fehér kesztyűvel, szép, selymes szürke fényű, nagy karimájú kalapban pillantottam meg a Fő tér forgatagában – valamiféle csalódást éreztem, nemcsak álmélkodást: hogy lehet, hogy él, sőt, vidáman köszönget jobbra-balra, s kalaplengetve mosolyog? Hát a betegséget, a haldoklást, halált ily könnyűszerrel kiheverte? Feltámadott? Amennyire most rekonstruálható, alkalmasint ugyanerre az évfordulóra készítette elő a kolozsvári Református Kollégium dalkara a két legismertebb Csokonai-dalt, A reményhez s A tihanyi ekhóhoz címűt. A Farkas utcai templom kúria felőli oldalán, a félbemaradt vagy földrengés csonkította Rákóczi-torony egyetlen emeletén régi idők óta berendezett boltozatos zeneterem (emeleti bejáratától balra, elérhetetlen magas falsíkon, szinte a levegőben lógva, a több száz éves, barnapiros, kréta rajzolta életnagyságú hajdú- vagy huszáralakkal) – ilyen és hasonló ünnepi énekek kórusban való harsogására a legeszményibb és legmegfelelőbb környezet. A szopránban énekeltem, velem egyívású tizenegy-tizenkét éves fiúkkal, s hangunk, a hátunk mögül vagy oldalvást meg-megdördülő, bele-belebrummogó basszista nagydiák urak sorfalának előterében, ezüstösen és nevetségesen leányosan csilingel:
Kezemben dalkarbeli elődeim ujjaitól kártyalapok módján elszutykosodott kőótalap, s miközben Tárcza Bertalan zene- és énektanár úr nem annyira „idenéző s tovalátó” szemével, mint inkább éles fülével figyeli a produkciót, és vagy a tekintélyes hosszúságú, olykor fenyegetőn közeledő karmesterpálcával vagdalja a levegőt, vagy, erősítésül, az ütött-kopott harmóniumot nyeggeti – oly tökéletes átéléssel fújom, hogy magamat már-már e szívet tépő szomorúság hordozójának érzem; csak az vigasztal, hogy „Lillám” – akit még annyira sem bírok, hogy legalább látásból ismerném, vagy jelenlétét az internátusi lányok sorai közt felfedezhetném! – ott lesz az ünnepélyen, meghallja majd panaszaimat és megszívleli! 1929. Magyar irodalmi leckeóra a kolozsvári Református Gimnázium VI. osztályában… Mennyit kóborolt és „hánykolódott” a törékeny, tüdőbajra hajlamos poéta, és szenvedéseit, megaláztatásait micsoda remekművekké tudta átváltani! A magánossághoz, a Dr. Földi sírhalma felett, s az Újesztendei gondolatok jó néhány versszaka ilyen órákon oltódik belém, s minden bizonnyal osztálytársaimnak értelmesebb-érzelmesebbjeibe is. A tanárról én már régóta tudom, hogy Petőfi, Arany és Ady mellett Csokonai a legkedvesebb költője; ezt a lelkesedését már legalább tizenöt „nemzedéknek” adta át, mért ne fogadná most is hálás érdeklődéssel az előttem és mögöttem ülő mintegy negyven kamasz is? Ez a javakorabeli tanár, előadói és nevelői adottságain túl, olyanfajta talentummal is megáldatott, mely tanítványai java része előtt nemcsak érdekesebbé, hanem megbecsültebbé is teszi. Költő. Az én viszonyulásom őhozzá, az osztályban, nem egészen zavartalan, sőt, bizonyos mértékben gátlásossá tevő. Mert ez a tanár: apám. (Ha tehát a magyar zárthelyi dolgozatom feltűnően jobban sikerül, mint a matematikai vagy fizikai, egy-két rosszhiszemű osztálytársam gyanúsítása kézenfekvő…) Budapest, 1933/34. Az apró termetű, szürke bajszú, ferde orrsövényű ember még egyet-kettőt szippantott rézkupakos meggyfaszár pipájából, aztán néhány könyvet a hónalja alá fogott, pipafüstös szobájából a folyosóra lépett, s olyanforma járással, mint a református papok – miután palástjukat vállukra kerítették, süvegjüket fejükbe illesztették, s bal kezükbe fogták volna a Bibliát –, meg sem állt a nagy előadóterem katedrájáig. Ez a szürke, egyszerű bihari gazda külsejű ember a korszak legnagyobb irodalomtörténésze: Horváth János. Még hatvanéves sem lehetett akkoriban, de azt az érzést keltette bennem, hogy a XVIII. századbeli dolgokról s magáról Csokonai Vitézről is mint kortárs és hiteles szemtanú beszél. Éppoly akkurátusan sorolta fel az életrajz apró, de jellemző mozzanatait, mint a „világosodás” századának Európát át- meg átjáró és költőnkben termőtalajra találó, áldott magvakat sodró áramlatait… Ez az időtelen bölcs nyelvében, beszédstílusában is az időfelettiséget érzékeltette: népies-régies hanghordozását, egy-egy ízes kifejezését sohasem lehet elfelejteni. Csokonainak az Idővel, a mulandósággal, a társadalommal, a szerelemmel való viaskodására s a halhatatlanságba mint az üdvözülés egyetlen módjába való kapaszkodására úgy tudta mazsolázni előadásait, oly jellemző verssorokat idézett, mint Ady a Vitéz Mihály ébresztésé-ben: igen, talán csak Ady hordozta ennyire magában, kivált a debreceni újságíróskodás idején, Csokonait. Summa summarum: meggyőzött arról, hogy ama XX. századi „boldog maradék”-hoz tartozom, mely századot Csokonai „emberibbnek” képzelt, s biztosítottnak látta benne utóéletét.
*
És most érkeztem a legnehezebbhez: nemcsak elmondani, hanem bizonyítni is, hogy minden ifjúkori találkozásom Csokonaival és műveivel voltaképp előkészület volt, egy erős vár vagy templom boltozatonként való toldozgatása és magasítása, avégett, hogy mire fölépül, s az idők is úgy fordulnak, menedékül szolgáljon. S bizony az idők úgy fordultak, vagyis eljött 1941, a második világháború nekünk első, másoknak, már legalább negyedik esztendeje, s én legszűkebb családi körömtől, a pesti évek alatt szerzett barátoktól, pártfogóktól elszakadva, súlyos érzelmi válság után, sötét „ködképekkel a kedély láthatárán”, s kivált a téli hadviselés egyelőre távoli frontokról érkező, de mindenképp borzalmas híreitől rémüldözve s gondterhesen járkáltam az elsötétített Kolozsvár legrégibb utcáin; a hideg húsz fok körüli volt, s a Kollégium s a Templom közén, a testet-lelket átjáró szélben belém döbbent minden földi és evilági dolog veszendősége… Nem hiszem, hogy különleges vagy egyedülálló esetről vallanék; természetes, hogy olyan korszakokban, amikor hirtelen minden nemzeti-emberi intézményt és értéket végveszélyben érzünk, utolsó mentsvár gyanánt a „nemzet őrlelkeibe” kapaszkodunk, a költőkbe, és új értelemmel telítve jelennek meg, zendülnek föl bennünk szépséges bizakodásaik vagy zordon jóslataik. Nekem azon a télen jelent meg, ilyen „őrlélek” formájában Csokonai. (A másik oldalamra nemsokára Ady állt, s a legnehezebb időkben főként az ő versei kínáltak minden „gonoszra” ráolvasást.) A Seol ellen című versem II. része (1941) gondolatmenetében és versformájában az Újesztendei gondolatok-at követi, 17 versszakon át. A Szentségtelen szonett-töredékek című ciklus (1943 telén) e darabjába (Országút mellett) is tudatosan került bele, esetleg a Vitéz Mihály ébresztésé-ből (Ady), mindjárt indításul a „kartács idő” kifejezés. És végül, nagyon óvatos, de félreérthetetlen jajszó módján, ez a négysoros mottó A kor dicsérete című vers homlokzatán, az Újesztendei gondolatok-ból:
1972 |