Tséri Verestói György, a XVIII. század erdélyi órátoraHalotti órátzió, mellyben néh. T. Tséri Verestói György úr, az erdélyi nagy fejedelemségben lévő reformata ecclesiáknak püspökje felett, ki légyen a holtak igaz barátja, kibeszéltetett. Kolozsváratt, a házsongárdi temetőben, az úrnak MCMXL. esztendejében.
Hazánknak Ékességi és Oszlopi, Tekintetes és Nemzetes Uraim, Díszes ékességgel és szemérmetességgel tündöklő asszonyi Rendnek Serege, Minden Renden lévő Szomorú Hallgatók! Íme, én is eléállottam, hogy Erdély nagy Temető-Mestere felett, meg nem lelt sírja tájékán második tisztességet tévén, bútsuztató Órátziót mondjak. A napkeleti földön égi magasságba növekedő Pálmafák ezer esztendőket is élnek; a nagy hegyeket semmi zivataros és megháborodott idő le nem ronthatja, a Phoenix-madárról pedig azt tartja a szófia-beszéd, hogy hamvából mindég újraéled; sőt, a hitvány fekete holló is kilentz annyi ideig él, mint az Embernek fia – s én itt, Szomorú Hallgatók, mit kell tapasztaljak! A nagy roppant és már idegen nemzetbeli holtak sírköveivel is cifrálkodó temetőt ugyan hiába járom keresztül-kasul, a bésüllyedt sírboltok és korhadt fejtül való fák országát szemem hiába tzirkalmazza: a nagyférfiúnak, aki csupáncsak 175 esztendővel ezelőtt, azaz a Születés 1765-ik esztendejében helyheztetett ide porhüvelye szerért való nyugodalomra – sírotskáját sehol, de sehol fel nem találom. S minekutána tudván tudom, hogy e földön semmiféle testbéli matéria meg nem marad és meg nem állandósul, minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy belenyugodjam a változhatatlanba s a régi világbéli Poétával szólván: Ludit in humanis Divina Potentia rebus – tsak jádzik az Isteni Hatalmasság az emberi dolgokban – szememet nem is a béroskadt temető-Házak kövei alatt málladozó tsontokra, hanem a máris szép számmal körém sereglő lelkek apró fényességeire függesztem. De bizony, azt sem tudom, hová legyek nagy szégyelletemben és idétlen és a sietség miatt tővel-heggyel összehányt órátzióm gyarlóságát miként mentegessem. S tudásom törékeny, böltsességem rövidre szabott voltát szemem elől tévesztvén, ismét nyughatatlan faggatózással kérdezem magamban: betsületesen tselekedtem-é, mikor az imitt elmondandó Bútsúztató Beszéd matériájául a Holtakkal való Barátság mibenlétének körül tzirkalmazását és a Holtak Igaz Barátja kilétének megmagyarázását, valamint az Örökkévalóság zöldellő rév-partyára költözött Lelkekkel való Társalkodás vigasztaló hatalmát választottam? Mintha valami belső Hang, ama dudoros Homlokú, feneketlen böltsességű elme, Socrates által Daimonion-nak elkeresztelt Lélek azt kiáltaná: helyesen tselekedtem. Mert ugyan mondjátok meg nékem, Szomorú Hallgatók, miről egyébről beszélhetnék ezen a különös alkalmatosságon, mellyenn is annak a férfiúnak Szellemét kelletik megidéznem, aki egész életében a Holtakkal barátkozván, roppant elméjének külső Országban, nevezetesen a Belgiumbéli Franekerában gyarapított, és idehaza nagy könyvekből táplált fényességével, ama régi Szavaló-Mesterrel, Ciceróval vetélkedő ékesenszólásával annyi, de annyi nagy-nemzetségű erdélyi úriférfiút és asszonyt kísére el az Örökkévalóság küszöbére, vigasztalván egyszersmind a gyászos Koporsók köré sereglett megszomorodott szívű atyafiság és minden rendű hozzátartozók gyülekezetét. Hasonlót hasonló póráza vezet – tartja a közönséges mondás; s én is, amikor néh. t. tséri Verestói György Úrnak az egymás mellé fektetett Teleki-sarjadék felett mondott Órátziójának elején azt olvasom, hogy: „Jó helyre vetődtem ide én, mert én még gyermekkoromban azt tettem fel magamban, hogy amíg a Világi Életnek szélvészes Tengerén repülő vitorláimmal az Örökkévalóságnak tsendes rév-partyára által-hajókázom, mind addig inkább társalkodjam a Holtakkal, mint az Élőkkel” – mondom, amikor eme legszomorúbb alkalmatosságra írt Órátzióban ezt olvasom, egyszeriben megvilágosodik bennem, miért is szabtam én magamra azt a tisztséget, hogy Erdély nagy Temető Pásztoráról halotti Órátziót mondjak. „És, hogy már világosan kimondjam – folytatom a felül-álló citátumot – azt tartom én a halottakkal való Társalkodásnak, még pedig hasznos Társalkodásnak, mikor a régi meg-holt jámboroknak könyveiket olvassuk, és azoknak Tudományokat, Virtusaikat és egész Életeket követjük”, azaz miképpen a híres régivilágbeli Philosophus, Zeno, a Holtak Társaságában élünk. Egyik Órátziójában azt olvasom, hogy vagyon Indiában egy tsudálatos fa, mellyet a természetet-vizsgáló Tudós Emberek Arbor Tristis-nek, azaz Szomorú Fának neveznek: mihelyt a Nap reggel feltámad, mintha megszomorodnék, leg-ottan zöld leveleit összehúzza, mosolygó virágait össze-szorítja, és mind addig nem virágzik, amíg a Nap el-enyészik; de mihelyt a Nap az estvéli Tengerekre leszáll és el-enyészik, leg-ottan zöld leveleit kiterjeszti, mosolygó virágait kinyitja és nagy vidámsággal virágozni kezd. Ilyen Szomorú Fának matériájából faragták volt az Isteni Végzés kegyes Áts-mesterei Erdély nagy halotti Órátorát, mert nem hinném, Szomorú Hallgatók, hogy hazug és tsalárd vélekedés volna meg-kotzkáztatni felőle azt az állítást, hogy lelkének kiterjesztését s elméjének kinyitását mások sötétnél sötétebb éjszakáira, fényes Napjok szomorú tengerekre való alászállásának idejére tartogatta. De még ha kételkednétek is a felül álló hasonlatosság igaz és betsületes voltában, akkor is megbékél tsak-hamar a ti elmétek háborgása, mivelhogy megmutattatik néktek eme újvilágbeli és szentelt templomi tsolnakon utazó Magyar Charonnak ama tsudálatos Indiai fához felette igen hasonlatos arculata. Ama régesrégen Világ-alá-szállott időben, mellyben néhai tiszteletes Tséri Verestói György Úr a lelkek tsendes útraválásán s a megszomorodottak hasogató fájdalmainak enyhítésén munkálkodott, a temetési szertartás a mi időnkbeli földbe-tételtől felette igen különbözött vala. Noha ama régi közönséges mondás: Vigyázzatok a nyelvetekre, eszemben vagyon, mindazonáltal kimondani nem átallom, hogy ezeknek a régentén-való temetéseknek a másfajta, sőt, éppenséggel ellenkező tzélú és értelmű családi ünnepségekkel való hasonlatossága igen-igen szembeütköző vala. Nehogy azt tegyétek fel elmétekben, Szomorú Hallgatók, hogy én most a gyászolók könnyehullatásnak és egeket hasogató sírás-rívásoknak őszinteségét fogom itt előttetek, furfánt észjárással kétségbe vonni – Isten mindenkit megőrizzen ilyen tsúf káromlástól – tsak ama Valóságot akarom megvilágosítani, hogy a szomszédos falvakból, városokból eléállott atyafiság, s a halotti Tor zsíros falatjaira nyálát előre tsepegtető falubéli és messzevidékről való minden renden lévő népség gyülekezési, alá s fel való vonulgatása, a halotti Úri férfiú vagy asszonyság emlékezetére szerte szórandó Arany Pénzek reménységétől előre meg-ittasult jobbágy-sereg jövése-menése etc. etc. a halott jelenvalóságáról sokszor még a legközelebbi hozzátartozó figyelmezését is elvoná. A lelkétől megvált porhüvely többnyire a Ház udvarán átsolt zöld leveles-színben nyújtóztattatott ki. Ide áll vala azután eleibe, fekete bársonba vont sámolyra az óráló Személly, akinek méltósága a szerént változott, hogy a megboldogult életében milyen rendű és rangú, mekkora nemzetségű és betsületű férfi-ember vagy asszonyi-állat vala. Megtörténe, hogy a bútsúztató férfiút messze távolságban fekvő városból kelle hozatni. A Városból kiszólított Prédikátornak saját maga előtt való kötelessége az volt, hogy a feltsigázott érdeklődésű minden renden lévő embereknek, különösképpen azoknak, akik egész életükben azon Istennek háta megetti helységben lakoztanak, újaton-új vagy réges-régi böltsességet tsepegtessen elméjekbe, olyanképpen, hogy elmélkedésének matériája valamimódon összefüggésben légyen az előtte kinyújtóztatott s a változandóság sivatagáról a nem változásnak zöldellő mezejére elindult halott characterével. De jaj, Szomorú Hallgatók, hányszor megesett, hogy a fekete petsétes levelet vivő futár nagy-messziről érkezvén, a test hamaros romlandósága miatt nem maradt már elégséges idő éppenséggel arra az alkalmatossára el-elkészülni, hanem csak amúgy kelle felnyalábolni egy tsomó könyvet, papiros-szeletekre tett jegyzéseket, hogy ezekből útközben állíttathassék össze az Órátzió. Ezért kelle néha-napján olyanképpen mentegesse magát, mint ahogy példának okáért Magyar bikali Vitéz György úr teteme felett tevé, szólván: „Én is előállottam, Szomorú Hallgatóim, hogy elkeseredett és már eleintén is a szomorúságnak özön-vizében süllyedő Órátziómmal Ő Nagyságának utolsó tisztességet tegyek. De mitsoda matériát válasszak szomorú és darabos zajjal folyó Órátziómnak, éppen nem tudom bús elmémet meghatározni.” Az ilyen maga-mentés azonban sokszor nem egyéb, mint a rögtönzésnek, az elmebeli parázs fényesrevaló fúvásának illúsiókeltése. S t. Tséri Verestói György Úrról bízvást elmondhatjuk, hogy soha sem is kellett neki a zavarodottság és bizonytalan kapkodás kétségeibe esnie, mivelhogy ő tsendes óráiban mást sem tett, mint kemény poltzain és szekrényeiben hadi-rendekbe sorakozó könyveiből, antik világbeli Philosophusok és Külső Országokban megesmért tudós Professorok munkáiból alkalomadtán felhasználható és rögtön rögvest egybe szerkeszthető jegyzéseket csinált. Sőt, ama nehéz gyanúmat sem igen titkolhatom, Szomorú Hallgatók, hogy néhanapján, mihelyest a futár megérkezett, tsinnal egyberendezett, kész Órátziót vont elő, simítani sem kelle rajta, tsak éppen oda kelle mesterkedni a végére a hátul következő genealógiai összeállítást avagy tsaládfát… Tudom, kívántsiak vagytok most már, Szomorú Hallgatók, millyen kults szerént választotta ki Órátziói matériáját s mitsoda tudományok és böltseségek kintses-kamaráit nyitogatta volt meg a mindenfelől odasereglett gyászoló gyülekezet előtt. Felütöm tehát a mintegy 1000 oldalt számláló Órátziós könyvetskét s néhányat tsak úgy találomra elésorolok a nagy erdélyi Bútsúztató-Ember Órátziói közzül; kérlek, jól véssétek emlékezetetekbe. Valkai Miklós felett. 1730-ban, Magyar-Valkón (a sír-boltozat mai napig meg vagyon, én magam saját szememmel látám) A Halál-Házról. Jól vagyon, jól, mondjátok erre, Szomorú Hallgatók, tsak most már magyarázzam is meg nektek, hogy a fent említett Halál-Ház ugyan mi légyen? Meg mondom: Halál-háznak nevezte néh. t. Tséri Verestói György Úr annak a Famíliának a házát, amely Família fiágon utolsó pertzentésre juta. De nem tsak az ilyen magvaszakadt Tsaládok házaiba költözik be a Halál, hanem a dolgok által-menő természete folytán egyetlen roppant Halál-ház az egész Világ. Ebben az órátzióban különösképpen sokat töprenkedik az ember-nemzetség buborékhoz hasonlatos voltán s figyeljétek tsak meg, Szomorú Hallgatók, mitsoda zengzetű sorokban emlékezik meg az asszonyi termet töredékenységéről: „Egykor akadék én egy igen szép Személyre, kinek még eddig életemben soha párját nem láttam; és mikor az a nagy musikazengés között kedvesével beszélgetne, egyszer tüze miatt fellobbanván, megváltozék ábrázatjában és tsak-hamar elhűlék belé, melly hamar kiüte a Halál-Ház ez ékes Személlyen, és mindjárt akkor felőle ilyen Magyar Verseket írék:
De nem-tsak e töredékeny Szépség, hanem minden erős, hatalmas hadi-ember is tsak pertzeket számláló gyenge és satnya gyermek a Halál erejéhez fogvást. Nem válogat az kastély s kaliba közt, király s pózi ember egyformán hamaros prédája. Az antik világnak a vers írás mesterségével árvíz módjára rohanó Poétája, Horatius, ezt a nagy szomorúságot így tzímerezte ki: Pallida mors aequo pulsat pede pauperum tabernas, Regumque turres… melly szépzengzetű latinsorokat a Mester illyen Magyar Versekben érteti meg megszomorodott szívű hallgatóival:
Beszprényi Ferentzné Havasali Sára felett, 1731-ben, A Fiziognómiáról tartott bútsúztató beszédet. Hallgassuk meg, miként vélekedtek a balgatag tudomású Phisiognomusok a kopasz emberekről, azután pedig, hogy minderről mi az ő maga-alkotta vélekedése: „A Phisiognomusok azt állítják egyenlő akarattal, hogy a kopasz emberek restek, henyélők, kevés-értelműek, és, a mi nagyobb, buja természetűek, kiknek megbódult szívek a tsattogó hidegség között is Aetna havassa módjára a buja szerelemnek lángozó tüzével ég. De ha ez igaz is volna, mit kellene tselekednünk ama szent emberekkel, Éliseussal és Jónással: kik, ha kopaszok voltanak is, ugyantsak ISTEN-nek választott Prófétái vóltanak és még máig is közöttünk jó hírekben és boldog emlékezetekben élnek? Ítéletem szerént azért valamelly embernek kopasz feje nem a restségre, és nem is a buja természetre mutat, hanem arra, hogy a mint az ő haja elhullott, úgy maga is elhull, és elhullott hajának utána mégyen. Sic ibimus, ibitis, ibunt…” Láthatjátok s elmétekre vehettétek mindebből, Szomorú Hallgatók, hogy a Phisiognomia hamis és tsalárd tudományát kipellengérező beszédnek summája annyi, hogy az emberi testen lévő kívülvaló ismertető-jelek lehetnek ugyan többé-kevésbbé hasznosak az efféle kuruzsló-böltseségnek – de valóságosan az egészből tsak egyet tudhat meg nagy bizonyossággal az ember, azt, hogy mindnyájan, akár kitsinyek, akár hórihorgasok, akár kopaszok, akár fodorfejű veresek, akár kövérek és nagy eszem-iszom fajták, akár soványak és mértékletesek vagyunk – a Halálnak bélyegeit viseljük mi ortzánkon. MAKRAI FERENTZNÉ Alvinczi Kristina felett. 1733. A Tündér-Országról. Ne gondoljátok, Szomorú Hallgatók, hogy a köznép fiainak száján vándorló elegy-belegy mesék és hazug történetek Tündér-Országáról szólott vala Alvintzi Kristina felett! Az a Tündér-Ország, mellyről Szép-Lakon, az udvarházban állított zöldlevélszínben emlékezett, maga az egész Föld, minden népeivel és birodalmaival Tündér-Ország, mert el-tűnik.
szól a szerelmesét nem látó ifjú-legény eme szemtelenségnek művhelyében koholtatott versekkel. Mi viszontagság a nagy Tündér-Országot, a Világot, látjuk s meg is foghatjuk, míglen egy napon tsak elhályogosul a szemünk, és a mit foghattunk is belőle, ki-sikamodik a kezünkből. Ó, mint szárnyal, mint repes ama tengerek felett repülő Alcyon módján a szép böltseségnek eme passusainál! Mint veti egyik szikrát a másik után kintses ládánál gazdagabb elméje, a világnak felette tünedékeny voltáról szólván! Vajha én is tsak sarkáig tudnék érni ebben a gyönyörűséges szárnyalásban s gyenge, hóhátára épített vélekedéseimmel a szomorúságból fakadó gyönyörűség vigasztaló hatalmát véletek is megéreztethetném!
Juthatna-é valakinek a lelkeket szépséggel reszkettetőbb versezet emlékezetébe, mint ez, amelyet Mesterem Adrianus Imperatorral együtt monda s azután szokása szerént, mindjárást magyarul is fordította:
Vajh, kinek nem szolgálna igaz örömére a tapasztalás, hogy a magyar fordítás nem tsak a szavaknak tündöklésében vetekedik a rómaiaknak széles birodalmakat tápláló és nagyramenendő nyelvökkel, hanem azt még prosodiai forma szerint is követni akarja. A temetési búsulás bármekkora is légyen, öröm és büszkeség költözik a szívekbe, mikor a magyar nemzeti nyelv Arany-Tsipke verő Mesterének minden földi nyelvet felül-múló ékesen szóllását hallgathatjátok: „Járjátok el már, Szomorú Hallgatóim, tzirkáló elméitekkel ez egész látható Világot és esmérjétek meg velem együtt, hogy ez egész látható Világ Tündér-Ország, avagy, hogy itt szélesebb értelmű szóval éljek, Tündér-Világ. A szép Nap mosolyogva Nap-keletről fel-kél, és Délen által sietvén a Napnyugoti Tengerek felé, leszáll estvéli hazára, és szemünk elől eltűnik. Úgy szintén, mikor a szép Nap tündöklő fényében fogyatkozást szenved, mosolygó és kerekded formájából, vagy csorba tányér formába, vagy görbe sarló formába általtűnik, sőt némelykor, ha igen nagy a fogyatkozás, az Égnek piatzáról egészen el is tűnik. A Tsillagos Égnek Királyné-Asszonya, a fényes Hold, és a körülötte udvarló szép Tsillagok, éjtszaka a földre kívánatos sugaraikat bocsátják; de ha a sűrű fellegek az Égnek tiszta és vidám ábrázatját bé-borítják, vagy ha a fényes Nap virradó ortzáját Nap-keletről fel-emeli, mind ezek szemeink elől el-tűnnek… Másként is a Földnek színén ékeskedő Fák, Füvek és Virágok, ha előbb nem, avagy tsak mikor osztán a lassan fogyató régiség miatt el-sorvadnak, mint megannyi Tündéres dolgok, előbbeni formájokból eltűnnek, és a Földnek porába bétűnnek…” S végezetül, mindabból, amit az embereknek és más földi dolgoknak Tündérességekről mondott, igen rendes és egyenes lineából ki nem pattanó következés által kihozza azt, hogy a Föld kerekségén lévő minden Országok is Tündér-Világok. Világosan bizonyítják ezt – mondja – Ásiában, Africában, Európában, sőt Amerikában is sok és nagy roppant Birodalmak, Országok és Közönséges Társaságok, mellyek a Változásnak vakot-vető kotzkáján sokszor megfordulván, végre a föld színéről eltűnnek, és a halandóságnak feneketlen Tengerébe bé-tűnnek. S mivelhogy jól sajdítja az Órátor, hogy hallgatói azt várják, bárcsak szólana valamit a közönséges példa-beszédben Tündér-Országnak nevezett Erdély-Országról is, kifejti ehhez képest, hogy Erdély-Ország nem azért Tündér-Ország – mint ahogy némellyek gyermekekhez méltó mesélő együgyűséggel mondogatják –, mintha a hegyesvölgyes hazában egykoron Tündérek laktanak volna, hanem Tündér-Ország azért, „minthogy Erdély-Ország nem sík mezőből és tér Földből áll, hanem sokféle Hegyekből, Völgyekből és Erdőkből, és minthogy itt az utazó emberek a sokféle Hegyek és Erdők között tsak-hamar szemünk elől eltűnnek… Ehhez járul az, hogy Erdély-Országban is, mint más Országokban, magok viselésekre és sok rendbéli tselekedetekre nézve az emberek igen tündéresek: hol egy, hol más ál-ortzáját viselvén magokon a Képmutatásnak…” Szomorúságotokon immár talám vigasztalást is vett Hallgatóim, elhiszem, megbocsáttok nekem, ha ezek után nem vészem így sorjába az Órátziókat, még úgy sem, hogy ezek matériájuknál, avagy a testnek törékeny hajójából az örökkévalóság felé szállaló végtisztességet vett Személly méltóságánál fogva meg is érdemlenék. Látva láthatjátok, hogy erre sem nekem erőm és képességem, sem nektek időtök és istenes türelmetek nem lehetne; hogy is tudhatnám én mostan mind a 26 Órátziót szemenszedegetni, mikor az emberre mindegyik, külön-külön is legalább félnapos elmélkedést szab? Meg kell elégedjék az én órátori betsületem az előttem fekvő tetemes Matériának sebtiben való átalsuhanásával. A letűnt idők tudós ismerője és vizsgáló Professora joggal adhatja fel nekem még mindég a kérdést, hogy T. Tséri Verestói György Úr mivel vala különb, értékesebb, maradandóbb tudományú ember eme korszaknak többi Magyar- és Erdélyországbeli halotti bútsúztatóinál? Erre a kételkedő faggatásra én azt felelném, hogy Őkegyelme a köteles és megszokott lelki vigasztalás és megnyugtatás tselekedetén felül egyrészt: drága köves kösöntyűkre emlékeztető ékesenszólást, másrészt: az elméket szomjúsággal és vizsgáló kedvvel megtöltő tudományosságot pazérolt. Amerre tsak megfordult suhogó palástja, a gyász által feketébe vont udvarházak szobáiban poros könyvek toppantak elő, s még ha könyv nem is akadt volna, az emberi elme azon, amit ettől a drágalátos tudományú férfiútól halla, hosszú-hosszú időn keresztül töprengedhetett. A mindenfelől odasereglett gyászoló gyülekezet nem-tsak a sápadt Halálról, nem tsak Halál-Házról, hanem egyszer az Égnek Útjáról, s a tsillagok forgását figyelő, fejeket örökösen ég-felé tartó eget-hasogató elmékről, Newtonról, Cartesiusról, Copernicusról, másszor az Igaz Haza-Fiáról, az igaz Heroica Virtusról, a Keresztyén Vallásnak és a Polgári Állapotnak Egyességéről vagy éppenséggel a Jó Asszonyokról halla. S az ántik Világ Philosophusai, Zénó, Plato, Aristoteles, a Syracusai Archimedes, az Órátorok és hadi-nevezetességre szert-tett férfiak mellett az Ótestamentom bölts Prófétái is elé-eléállottanak, hogy megkérdeztessenek. De nemtsak a történelem kőtáblás könyvébe nagy roppant betűkkel béírt emberek tartottak beszédeiben tündökletes ünnepi vonulást, hanem kiállottak volt annak megtzikelyezett piatz-terére a mesékben gyönyörködő Régiség kitalált Vitézei is, mint Nimród, Krőzus, Priamus, Nagy Sándor királyok, Theseus és Achilles, valamint a hazájába húsz esztendős hányattatás után megérkező Ulysses. (Ha, immár ennél a régi Fejedelemnél járok, meg nem állhatom, Szomorú Hallgatók, kiváltképpen pedig azok, akik az Erdélyi Nagy Fejedelemség tündéres földjéről valók vagytok, hogy Mesteremnek reá-tzélozó szépséges beszédit ne idézzem. „Soha én egy Emberre is nem tekinthetek – szóla – és szemei közé nem nézhetek: hogy eszembe ne jutna ama régi Görög Fejedelem, avagy inkább ama reá-törő Szerentsének igen mostohán tartott Fija, Ulysses. Ki midőn hosszas bújdosás után, huszadik esztendőben… édes hazájába visszavetődnék, mind valami szegény kéregető koldus, rongyos és szakadozott köntösben maga Fejedelmi Udvarába bé-térvén és magát, ki volna, titkolván: történik, hogy kedves és régen óhajtott feleségének, Penelopénak parantsolatjaira az ő Dajkája, Euryclea akkori bé-vett szokás szerént, mint Úton Járónak, lábait meg mosván, a mosás közben meg találja látni egyik lába szárán azt a régi bélyeget, amely őrajta még gyermekkorában vadászás közben esett vala, és azon bélyegből megésmeri az ő kedves Fejedelmét, Ulyssest…” Nem de nem az jut most eszetekbe, Szomorú Hallgatók, hogy Erdély-Ország is, a mi sok hányattatás által elhagyott Ithaka szigetünk és Fejedelmi Udvarunk is ugyan-így, lábunk gyermek korban szerzett sebes bélyegeiből esmér egyszer reánk!) De nem felejtkezik meg a História mélly Tengerébe indiai gyöngy-halász módjára búvárkodó nagy Temetési Hoppmester a Magyar Nemzet történelmének nagy és aranyos képekkel ékes Krónikájáról sem. Hol Áttila király, hol az Árpád-nembeli Urak, hol Mátyás király, vagy éppenséggel olyan közelebbi ember, mint Szenezi Molnár Albert kerül elméjének tzirkalmára, melly utolsóról azt jegyzé fel, hogy Teleki Mihályné Bethlen Klárának elébe-tett imádságát hamarosan ilyen soltáros versekbe, foglalta:
De nagy hasznot és nemzeti tselekedetet tett őkegyelme akkoron is, amikor az egyszerű köz-nép, avagy máskor a Székelység közönséges mondásait rekesztette volt bé egy-egy példázatába; ilyen az, mellyet a Székelységben, gyermekkora hazájában hallgatott s a hadifegyverek leg-borzasztóbbikáról, a Puskáról monda: Ha pukkan, gugganny, mert megsanyarít a magva. A Mostoha Természetet pediglen erről a matériáról szóló Órátziójában teperedett vén szülének és vén satrantyúnak nevezé. S ihol egy másik közönséges mondás, mellyen az ember tsudálkozik, hogy pap létére, hogy is nem átallotta, minősítvén bár „tsúf vagdaló beszédnek” elmélkedésébe foglalni: A Pap sákja soha meg nem telik. A Tragoediát Szerzetes játéknak, a Transcendentiát Általmenő dolgoknak, a Stratégiát haditudománynak nevezi. Úgy szólott ő mindenkor nemzetünk nyelvén, hogy se azóta, se utána senki más. Az Erdély-Országbeli el-múlt fényességű Udvar-tartás napkeleti szőnyegek szövéséhez hasonlatos beszédét legigazabban a XVIII. századbéliek közzül ő őrizte meg. De, jaj, emberi háládatlanság, jaj, emberi emlékezetnek rövidre szabott volta! Mert amiképpen el-felejték porainak földi szállását, azonképpen veszíték el elméjekből ama szépséges nyelvet is, amelyen Órált – sőt, néhány rövid évtized múlva jövének immár ollyan emberek is, akik magokat Neológusoknak, azaz a nyelvet balgatagon nyesegetőknek és átsolgatóknak nevezvén – egyenesen irtogatni kezdték! Poéta is vala, lelkének arany-húrú tziteráját gyakorta meg-megszólaltató Autor, akinek szavára ekhózva zendültek meg a hallgatóknak külső és belső Érzékenységei, mint megannyi lelki musikák. Életének utolsó előtti esztendejében, 1764-ben, megírá latin nyelven az ő auto-biographiáját; innét tudhatjuk meg, Szomorú Hallgatók, hogy édesapja még magyarországi ember vala, aki tsak a Sárospataki oskola futása idején került a Székelyek földjére s ott, székely leányt vévén hitestársul, mindörökre meg is telepedett. Ő, negyedik magzatjokként 1698-ban született, a Küküllőmegyei Bonyhán. Iskoláit Udvarhelyen s később Kolozsvárt kijárván, 1721-ben Franekerában, Belgium nevezetes deákvárosában magasabb tudományok megszerzése végett magát a Mathesis és a Philosophia s egyéb hasznos böltseségek oskolájába íratta vala. S nem is jőve haza, tsak az 1727-ik esztendőben. T. Tséri Verestói György uram a halál kemény rúgása miatt 1765. esztendőben kelle a halandóságnak keskeny törvénye alá rekesztett világból ki-váljon. S, noha tudjuk róla, hogy a Halálnak Útját bölcsességgel bé-vágó, megnyugodott lélek vala, még sem kergethetjük el magunktól ama jéghátára épített vélekedést, hogy halála előtt, akártsak Theophrastus, biztosan ő is koholt némi vádaskodást magában a Természet mostohasága ellen, amiért ez a hollóknak és szarvasoknak is sokkal hosszabb életet engedett, mint az Embernek – holott, ha az emberek hosszabb életűek volnának, tsak hamar azok a nemes Tudományok és Mesterségek, mellyek az emberi létre felette igen szükségesek, a magok tökélletességére vitettetnének… Hogy ki és hová temeté el akkoron, nem tudom most néktek megmondani; el-tűnt, kivásott ő e Világból – de, íme, lássátok, nem hala meg, hanem ama Régi Fejedelemhez hasonlatosan, arany gyűrűjének fejében lévő drága kövét tsak befelé fordította. S talám nékem rendeltetett, hogy ezt a régi sírban aluvó gyűrűt, mintegy megtalálván, a fejében lévő drága-kővel ismét Világ-felé fordítván, néhai boldog emlékezetű tulajdonossának tsudálatos lelki-arculatját meg-mutassam. Joggal bútsúzhatik el ő most Tőlletek, Szomorú Hallgatóim, a következő Magyar Versekkel:
EL-MONDÁM.
1940 |