Csokonai oltalmában

Tséri Verestói György, a XVIII. század erdélyi órátora

Halotti órátzió, mellyben néh. T. Tséri Verestói György úr, az erdélyi nagy fejedelemségben lévő reformata ecclesiáknak püspökje felett, ki légyen a holtak igaz barátja, kibeszéltetett. Kolozsváratt, a házsongárdi temetőben, az úrnak MCMXL. esztendejében.

Hazánknak Ékességi és Oszlopi, Tekintetes és Nemzetes Uraim, Díszes ékességgel és szemérmetességgel tündöklő asszonyi Rendnek Serege, Minden Renden lévő Szomorú Hallgatók!

Íme, én is eléállottam, hogy Erdély nagy Temető-Mestere felett, meg nem lelt sírja tájékán második tisztességet tévén, bútsuztató Órátziót mondjak. A napkeleti földön égi magasságba növekedő Pálmafák ezer esztendőket is élnek; a nagy hegyeket semmi zivataros és megháborodott idő le nem ronthatja, a Phoenix-madárról pedig azt tartja a szófia-beszéd, hogy hamvából mindég újraéled; sőt, a hitvány fekete holló is kilentz annyi ideig él, mint az Embernek fia – s én itt, Szomorú Hallgatók, mit kell tapasztaljak! A nagy roppant és már idegen nemzetbeli holtak sírköveivel is cifrálkodó temetőt ugyan hiába járom keresztül-kasul, a bésüllyedt sírboltok és korhadt fejtül való fák országát szemem hiába tzirkalmazza: a nagyférfiúnak, aki csupáncsak 175 esztendővel ezelőtt, azaz a Születés 1765-ik esztendejében helyheztetett ide porhüvelye szerért való nyugodalomra – sírotskáját sehol, de sehol fel nem találom. S minekutána tudván tudom, hogy e földön semmiféle testbéli matéria meg nem marad és meg nem állandósul, minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy belenyugodjam a változhatatlanba s a régi világbéli Poétával szólván: Ludit in humanis Divina Potentia rebus – tsak jádzik az Isteni Hatalmasság az emberi dolgokban – szememet nem is a béroskadt temető-Házak kövei alatt málladozó tsontokra, hanem a máris szép számmal körém sereglő lelkek apró fényességeire függesztem. De bizony, azt sem tudom, hová legyek nagy szégyelletemben és idétlen és a sietség miatt tővel-heggyel összehányt órátzióm gyarlóságát miként mentegessem. S tudásom törékeny, böltsességem rövidre szabott voltát szemem elől tévesztvén, ismét nyughatatlan faggatózással kérdezem magamban: betsületesen tselekedtem-é, mikor az imitt elmondandó Bútsúztató Beszéd matériájául a Holtakkal való Barátság mibenlétének körül tzirkalmazását és a Holtak Igaz Barátja kilétének megmagyarázását, valamint az Örökkévalóság zöldellő rév-partyára költözött Lelkekkel való Társalkodás vigasztaló hatalmát választottam? Mintha valami belső Hang, ama dudoros Homlokú, feneketlen böltsességű elme, Socrates által Daimonion-nak elkeresztelt Lélek azt kiáltaná: helyesen tselekedtem. Mert ugyan mondjátok meg nékem, Szomorú Hallgatók, miről egyébről beszélhetnék ezen a különös alkalmatosságon, mellyenn is annak a férfiúnak Szellemét kelletik megidéznem, aki egész életében a Holtakkal barátkozván, roppant elméjének külső Országban, nevezetesen a Belgiumbéli Franekerában gyarapított, és idehaza nagy könyvekből táplált fényességével, ama régi Szavaló-Mesterrel, Ciceróval vetélkedő ékesenszólásával annyi, de annyi nagy-nemzetségű erdélyi úriférfiút és asszonyt kísére el az Örökkévalóság küszöbére, vigasztalván egyszersmind a gyászos Koporsók köré sereglett megszomorodott szívű atyafiság és minden rendű hozzátartozók gyülekezetét. Hasonlót hasonló póráza vezet – tartja a közönséges mondás; s én is, amikor néh. t. tséri Verestói György Úrnak az egymás mellé fektetett Teleki-sarjadék felett mondott Órátziójának elején azt olvasom, hogy: „Jó helyre vetődtem ide én, mert én még gyermekkoromban azt tettem fel magamban, hogy amíg a Világi Életnek szélvészes Tengerén repülő vitorláimmal az Örökkévalóságnak tsendes rév-partyára által-hajókázom, mind addig inkább társalkodjam a Holtakkal, mint az Élőkkel” – mondom, amikor eme legszomorúbb alkalmatosságra írt Órátzióban ezt olvasom, egyszeriben megvilágosodik bennem, miért is szabtam én magamra azt a tisztséget, hogy Erdély nagy Temető Pásztoráról halotti Órátziót mondjak. „És, hogy már világosan kimondjam – folytatom a felül-álló citátumot – azt tartom én a halottakkal való Társalkodásnak, még pedig hasznos Társalkodásnak, mikor a régi meg-holt jámboroknak könyveiket olvassuk, és azoknak Tudományokat, Virtusaikat és egész Életeket követjük”, azaz miképpen a híres régivilágbeli Philosophus, Zeno, a Holtak Társaságában élünk.

Egyik Órátziójában azt olvasom, hogy vagyon Indiában egy tsudálatos fa, mellyet a természetet-vizsgáló Tudós Emberek Arbor Tristis-nek, azaz Szomorú Fának neveznek: mihelyt a Nap reggel feltámad, mintha megszomorodnék, leg-ottan zöld leveleit összehúzza, mosolygó virágait össze-szorítja, és mind addig nem virágzik, amíg a Nap el-enyészik; de mihelyt a Nap az estvéli Tengerekre leszáll és el-enyészik, leg-ottan zöld leveleit kiterjeszti, mosolygó virágait kinyitja és nagy vidámsággal virágozni kezd. Ilyen Szomorú Fának matériájából faragták volt az Isteni Végzés kegyes Áts-mesterei Erdély nagy halotti Órátorát, mert nem hinném, Szomorú Hallgatók, hogy hazug és tsalárd vélekedés volna meg-kotzkáztatni felőle azt az állítást, hogy lelkének kiterjesztését s elméjének kinyitását mások sötétnél sötétebb éjszakáira, fényes Napjok szomorú tengerekre való alászállásának idejére tartogatta. De még ha kételkednétek is a felül álló hasonlatosság igaz és betsületes voltában, akkor is megbékél tsak-hamar a ti elmétek háborgása, mivelhogy megmutattatik néktek eme újvilágbeli és szentelt templomi tsolnakon utazó Magyar Charonnak ama tsudálatos Indiai fához felette igen hasonlatos arculata.

Ama régesrégen Világ-alá-szállott időben, mellyben néhai tiszteletes Tséri Verestói György Úr a lelkek tsendes útraválásán s a megszomorodottak hasogató fájdalmainak enyhítésén munkálkodott, a temetési szertartás a mi időnkbeli földbe-tételtől felette igen különbözött vala. Noha ama régi közönséges mondás: Vigyázzatok a nyelvetekre, eszemben vagyon, mindazonáltal kimondani nem átallom, hogy ezeknek a régentén-való temetéseknek a másfajta, sőt, éppenséggel ellenkező tzélú és értelmű családi ünnepségekkel való hasonlatossága igen-igen szembeütköző vala. Nehogy azt tegyétek fel elmétekben, Szomorú Hallgatók, hogy én most a gyászolók könnyehullatásnak és egeket hasogató sírás-rívásoknak őszinteségét fogom itt előttetek, furfánt észjárással kétségbe vonni – Isten mindenkit megőrizzen ilyen tsúf káromlástól – tsak ama Valóságot akarom megvilágosítani, hogy a szomszédos falvakból, városokból eléállott atyafiság, s a halotti Tor zsíros falatjaira nyálát előre tsepegtető falubéli és messzevidékről való minden renden lévő népség gyülekezési, alá s fel való vonulgatása, a halotti Úri férfiú vagy asszonyság emlékezetére szerte szórandó Arany Pénzek reménységétől előre meg-ittasult jobbágy-sereg jövése-menése etc. etc. a halott jelenvalóságáról sokszor még a legközelebbi hozzátartozó figyelmezését is elvoná. A lelkétől megvált porhüvely többnyire a Ház udvarán átsolt zöld leveles-színben nyújtóztattatott ki. Ide áll vala azután eleibe, fekete bársonba vont sámolyra az óráló Személly, akinek méltósága a szerént változott, hogy a megboldogult életében milyen rendű és rangú, mekkora nemzetségű és betsületű férfi-ember vagy asszonyi-állat vala. Megtörténe, hogy a bútsúztató férfiút messze távolságban fekvő városból kelle hozatni. A Városból kiszólított Prédikátornak saját maga előtt való kötelessége az volt, hogy a feltsigázott érdeklődésű minden renden lévő embereknek, különösképpen azoknak, akik egész életükben azon Istennek háta megetti helységben lakoztanak, újaton-új vagy réges-régi böltsességet tsepegtessen elméjekbe, olyanképpen, hogy elmélkedésének matériája valamimódon összefüggésben légyen az előtte kinyújtóztatott s a változandóság sivatagáról a nem változásnak zöldellő mezejére elindult halott characterével. De jaj, Szomorú Hallgatók, hányszor megesett, hogy a fekete petsétes levelet vivő futár nagy-messziről érkezvén, a test hamaros romlandósága miatt nem maradt már elégséges idő éppenséggel arra az alkalmatossára el-elkészülni, hanem csak amúgy kelle felnyalábolni egy tsomó könyvet, papiros-szeletekre tett jegyzéseket, hogy ezekből útközben állíttathassék össze az Órátzió. Ezért kelle néha-napján olyanképpen mentegesse magát, mint ahogy példának okáért Magyar bikali Vitéz György úr teteme felett tevé, szólván: „Én is előállottam, Szomorú Hallgatóim, hogy elkeseredett és már eleintén is a szomorúságnak özön-vizében süllyedő Órátziómmal Ő Nagyságának utolsó tisztességet tegyek. De mitsoda matériát válasszak szomorú és darabos zajjal folyó Órátziómnak, éppen nem tudom bús elmémet meghatározni.” Az ilyen maga-mentés azonban sokszor nem egyéb, mint a rögtönzésnek, az elmebeli parázs fényesrevaló fúvásának illúsiókeltése. S t. Tséri Verestói György Úrról bízvást elmondhatjuk, hogy soha sem is kellett neki a zavarodottság és bizonytalan kapkodás kétségeibe esnie, mivelhogy ő tsendes óráiban mást sem tett, mint kemény poltzain és szekrényeiben hadi-rendekbe sorakozó könyveiből, antik világbeli Philosophusok és Külső Országokban megesmért tudós Professorok munkáiból alkalomadtán felhasználható és rögtön rögvest egybe szerkeszthető jegyzéseket csinált. Sőt, ama nehéz gyanúmat sem igen titkolhatom, Szomorú Hallgatók, hogy néhanapján, mihelyest a futár megérkezett, tsinnal egyberendezett, kész Órátziót vont elő, simítani sem kelle rajta, tsak éppen oda kelle mesterkedni a végére a hátul következő genealógiai összeállítást avagy tsaládfát…

Tudom, kívántsiak vagytok most már, Szomorú Hallgatók, millyen kults szerént választotta ki Órátziói matériáját s mitsoda tudományok és böltseségek kintses-kamaráit nyitogatta volt meg a mindenfelől odasereglett gyászoló gyülekezet előtt. Felütöm tehát a mintegy 1000 oldalt számláló Órátziós könyvetskét s néhányat tsak úgy találomra elésorolok a nagy erdélyi Bútsúztató-Ember Órátziói közzül; kérlek, jól véssétek emlékezetetekbe.

Valkai Miklós felett. 1730-ban, Magyar-Valkón (a sír-boltozat mai napig meg vagyon, én magam saját szememmel látám) A Halál-Házról. Jól vagyon, jól, mondjátok erre, Szomorú Hallgatók, tsak most már magyarázzam is meg nektek, hogy a fent említett Halál-Ház ugyan mi légyen? Meg mondom: Halál-háznak nevezte néh. t. Tséri Verestói György Úr annak a Famíliának a házát, amely Família fiágon utolsó pertzentésre juta. De nem tsak az ilyen magvaszakadt Tsaládok házaiba költözik be a Halál, hanem a dolgok által-menő természete folytán egyetlen roppant Halál-ház az egész Világ. Ebben az órátzióban különösképpen sokat töprenkedik az ember-nemzetség buborékhoz hasonlatos voltán s figyeljétek tsak meg, Szomorú Hallgatók, mitsoda zengzetű sorokban emlékezik meg az asszonyi termet töredékenységéről:

„Egykor akadék én egy igen szép Személyre, kinek még eddig életemben soha párját nem láttam; és mikor az a nagy musikazengés között kedvesével beszélgetne, egyszer tüze miatt fellobbanván, megváltozék ábrázatjában és tsak-hamar elhűlék belé, melly hamar kiüte a Halál-Ház ez ékes Személlyen, és mindjárt akkor felőle ilyen Magyar Verseket írék:

De nem-tsak e töredékeny Szépség, hanem minden erős, hatalmas hadi-ember is tsak pertzeket számláló gyenge és satnya gyermek a Halál erejéhez fogvást. Nem válogat az kastély s kaliba közt, király s pózi ember egyformán hamaros prédája. Az antik világnak a vers írás mesterségével árvíz módjára rohanó Poétája, Horatius, ezt a nagy szomorúságot így tzímerezte ki:

melly szépzengzetű latinsorokat a Mester illyen Magyar Versekben érteti meg megszomorodott szívű hallgatóival:

Beszprényi Ferentzné Havasali Sára felett, 1731-ben, A Fiziognómiáról tartott bútsúztató beszédet. Hallgassuk meg, miként vélekedtek a balgatag tudomású Phisiognomusok a kopasz emberekről, azután pedig, hogy minderről mi az ő maga-alkotta vélekedése: „A Phisiognomusok azt állítják egyenlő akarattal, hogy a kopasz emberek restek, henyélők, kevés-értelműek, és, a mi nagyobb, buja természetűek, kiknek megbódult szívek a tsattogó hidegség között is Aetna havassa módjára a buja szerelemnek lángozó tüzével ég. De ha ez igaz is volna, mit kellene tselekednünk ama szent emberekkel, Éliseussal és Jónással: kik, ha kopaszok voltanak is, ugyantsak ISTEN-nek választott Prófétái vóltanak és még máig is közöttünk jó hírekben és boldog emlékezetekben élnek? Ítéletem szerént azért valamelly embernek kopasz feje nem a restségre, és nem is a buja természetre mutat, hanem arra, hogy a mint az ő haja elhullott, úgy maga is elhull, és elhullott hajának utána mégyen. Sic ibimus, ibitis, ibunt…”

Láthatjátok s elmétekre vehettétek mindebből, Szomorú Hallgatók, hogy a Phisiognomia hamis és tsalárd tudományát kipellengérező beszédnek summája annyi, hogy az emberi testen lévő kívülvaló ismertető-jelek lehetnek ugyan többé-kevésbbé hasznosak az efféle kuruzsló-böltseségnek – de valóságosan az egészből tsak egyet tudhat meg nagy bizonyossággal az ember, azt, hogy mindnyájan, akár kitsinyek, akár hórihorgasok, akár kopaszok, akár fodorfejű veresek, akár kövérek és nagy eszem-iszom fajták, akár soványak és mértékletesek vagyunk – a Halálnak bélyegeit viseljük mi ortzánkon.

MAKRAI FERENTZNÉ Alvinczi Kristina felett. 1733. A Tündér-Országról. Ne gondoljátok, Szomorú Hallgatók, hogy a köznép fiainak száján vándorló elegy-belegy mesék és hazug történetek Tündér-Országáról szólott vala Alvintzi Kristina felett! Az a Tündér-Ország, mellyről Szép-Lakon, az udvarházban állított zöldlevélszínben emlékezett, maga az egész Föld, minden népeivel és birodalmaival Tündér-Ország, mert el-tűnik.

szól a szerelmesét nem látó ifjú-legény eme szemtelenségnek művhelyében koholtatott versekkel. Mi viszontagság a nagy Tündér-Országot, a Világot, látjuk s meg is foghatjuk, míglen egy napon tsak elhályogosul a szemünk, és a mit foghattunk is belőle, ki-sikamodik a kezünkből. Ó, mint szárnyal, mint repes ama tengerek felett repülő Alcyon módján a szép böltseségnek eme passusainál! Mint veti egyik szikrát a másik után kintses ládánál gazdagabb elméje, a világnak felette tünedékeny voltáról szólván! Vajha én is tsak sarkáig tudnék érni ebben a gyönyörűséges szárnyalásban s gyenge, hóhátára épített vélekedéseimmel a szomorúságból fakadó gyönyörűség vigasztaló hatalmát véletek is megéreztethetném!

Juthatna-é valakinek a lelkeket szépséggel reszkettetőbb versezet emlékezetébe, mint ez, amelyet Mesterem Adrianus Imperatorral együtt monda s azután szokása szerént, mindjárást magyarul is fordította:

Vajh, kinek nem szolgálna igaz örömére a tapasztalás, hogy a magyar fordítás nem tsak a szavaknak tündöklésében vetekedik a rómaiaknak széles birodalmakat tápláló és nagyramenendő nyelvökkel, hanem azt még prosodiai forma szerint is követni akarja. A temetési búsulás bármekkora is légyen, öröm és büszkeség költözik a szívekbe, mikor a magyar nemzeti nyelv Arany-Tsipke verő Mesterének minden földi nyelvet felül-múló ékesen szóllását hallgathatjátok:

„Járjátok el már, Szomorú Hallgatóim, tzirkáló elméitekkel ez egész látható Világot és esmérjétek meg velem együtt, hogy ez egész látható Világ Tündér-Ország, avagy, hogy itt szélesebb értelmű szóval éljek, Tündér-Világ. A szép Nap mosolyogva Nap-keletről fel-kél, és Délen által sietvén a Napnyugoti Tengerek felé, leszáll estvéli hazára, és szemünk elől eltűnik. Úgy szintén, mikor a szép Nap tündöklő fényében fogyatkozást szenved, mosolygó és kerekded formájából, vagy csorba tányér formába, vagy görbe sarló formába általtűnik, sőt némelykor, ha igen nagy a fogyatkozás, az Égnek piatzáról egészen el is tűnik. A Tsillagos Égnek Királyné-Asszonya, a fényes Hold, és a körülötte udvarló szép Tsillagok, éjtszaka a földre kívánatos sugaraikat bocsátják; de ha a sűrű fellegek az Égnek tiszta és vidám ábrázatját bé-borítják, vagy ha a fényes Nap virradó ortzáját Nap-keletről fel-emeli, mind ezek szemeink elől el-tűnnek… Másként is a Földnek színén ékeskedő Fák, Füvek és Virágok, ha előbb nem, avagy tsak mikor osztán a lassan fogyató régiség miatt el-sorvadnak, mint megannyi Tündéres dolgok, előbbeni formájokból eltűnnek, és a Földnek porába bétűnnek…” S végezetül, mindabból, amit az embereknek és más földi dolgoknak Tündérességekről mondott, igen rendes és egyenes lineából ki nem pattanó következés által kihozza azt, hogy a Föld kerekségén lévő minden Országok is Tündér-Világok. Világosan bizonyítják ezt – mondja – Ásiában, Africában, Európában, sőt Amerikában is sok és nagy roppant Birodalmak, Országok és Közönséges Társaságok, mellyek a Változásnak vakot-vető kotzkáján sokszor megfordulván, végre a föld színéről eltűnnek, és a halandóságnak feneketlen Tengerébe bé-tűnnek. S mivelhogy jól sajdítja az Órátor, hogy hallgatói azt várják, bárcsak szólana valamit a közönséges példa-beszédben Tündér-Országnak nevezett Erdély-Országról is, kifejti ehhez képest, hogy Erdély-Ország nem azért Tündér-Ország – mint ahogy némellyek gyermekekhez méltó mesélő együgyűséggel mondogatják –, mintha a hegyesvölgyes hazában egykoron Tündérek laktanak volna, hanem Tündér-Ország azért, „minthogy Erdély-Ország nem sík mezőből és tér Földből áll, hanem sokféle Hegyekből, Völgyekből és Erdőkből, és minthogy itt az utazó emberek a sokféle Hegyek és Erdők között tsak-hamar szemünk elől eltűnnek… Ehhez járul az, hogy Erdély-Országban is, mint más Országokban, magok viselésekre és sok rendbéli tselekedetekre nézve az emberek igen tündéresek: hol egy, hol más ál-ortzáját viselvén magokon a Képmutatásnak…”

Szomorúságotokon immár talám vigasztalást is vett Hallgatóim, elhiszem, megbocsáttok nekem, ha ezek után nem vészem így sorjába az Órátziókat, még úgy sem, hogy ezek matériájuknál, avagy a testnek törékeny hajójából az örökkévalóság felé szállaló végtisztességet vett Személly méltóságánál fogva meg is érdemlenék. Látva láthatjátok, hogy erre sem nekem erőm és képességem, sem nektek időtök és istenes türelmetek nem lehetne; hogy is tudhatnám én mostan mind a 26 Órátziót szemenszedegetni, mikor az emberre mindegyik, külön-külön is legalább félnapos elmélkedést szab? Meg kell elégedjék az én órátori betsületem az előttem fekvő tetemes Matériának sebtiben való átalsuhanásával.

A letűnt idők tudós ismerője és vizsgáló Professora joggal adhatja fel nekem még mindég a kérdést, hogy T. Tséri Verestói György Úr mivel vala különb, értékesebb, maradandóbb tudományú ember eme korszaknak többi Magyar- és Erdélyországbeli halotti bútsúztatóinál? Erre a kételkedő faggatásra én azt felelném, hogy Őkegyelme a köteles és megszokott lelki vigasztalás és megnyugtatás tselekedetén felül egyrészt: drága köves kösöntyűkre emlékeztető ékesenszólást, másrészt: az elméket szomjúsággal és vizsgáló kedvvel megtöltő tudományosságot pazérolt. Amerre tsak megfordult suhogó palástja, a gyász által feketébe vont udvarházak szobáiban poros könyvek toppantak elő, s még ha könyv nem is akadt volna, az emberi elme azon, amit ettől a drágalátos tudományú férfiútól halla, hosszú-hosszú időn keresztül töprengedhetett. A mindenfelől odasereglett gyászoló gyülekezet nem-tsak a sápadt Halálról, nem tsak Halál-Házról, hanem egyszer az Égnek Útjáról, s a tsillagok forgását figyelő, fejeket örökösen ég-felé tartó eget-hasogató elmékről, Newtonról, Cartesiusról, Copernicusról, másszor az Igaz Haza-Fiáról, az igaz Heroica Virtusról, a Keresztyén Vallásnak és a Polgári Állapotnak Egyességéről vagy éppenséggel a Jó Asszonyokról halla. S az ántik Világ Philosophusai, Zénó, Plato, Aristoteles, a Syracusai Archimedes, az Órátorok és hadi-nevezetességre szert-tett férfiak mellett az Ótestamentom bölts Prófétái is elé-eléállottanak, hogy megkérdeztessenek. De nemtsak a történelem kőtáblás könyvébe nagy roppant betűkkel béírt emberek tartottak beszédeiben tündökletes ünnepi vonulást, hanem kiállottak volt annak megtzikelyezett piatz-terére a mesékben gyönyörködő Régiség kitalált Vitézei is, mint Nimród, Krőzus, Priamus, Nagy Sándor királyok, Theseus és Achilles, valamint a hazájába húsz esztendős hányattatás után megérkező Ulysses. (Ha, immár ennél a régi Fejedelemnél járok, meg nem állhatom, Szomorú Hallgatók, kiváltképpen pedig azok, akik az Erdélyi Nagy Fejedelemség tündéres földjéről valók vagytok, hogy Mesteremnek reá-tzélozó szépséges beszédit ne idézzem. „Soha én egy Emberre is nem tekinthetek – szóla – és szemei közé nem nézhetek: hogy eszembe ne jutna ama régi Görög Fejedelem, avagy inkább ama reá-törő Szerentsének igen mostohán tartott Fija, Ulysses. Ki midőn hosszas bújdosás után, huszadik esztendőben… édes hazájába visszavetődnék, mind valami szegény kéregető koldus, rongyos és szakadozott köntösben maga Fejedelmi Udvarába bé-térvén és magát, ki volna, titkolván: történik, hogy kedves és régen óhajtott feleségének, Penelopénak parantsolatjaira az ő Dajkája, Euryclea akkori bé-vett szokás szerént, mint Úton Járónak, lábait meg mosván, a mosás közben meg találja látni egyik lába szárán azt a régi bélyeget, amely őrajta még gyermekkorában vadászás közben esett vala, és azon bélyegből megésmeri az ő kedves Fejedelmét, Ulyssest…” Nem de nem az jut most eszetekbe, Szomorú Hallgatók, hogy Erdély-Ország is, a mi sok hányattatás által elhagyott Ithaka szigetünk és Fejedelmi Udvarunk is ugyan-így, lábunk gyermek korban szerzett sebes bélyegeiből esmér egyszer reánk!) De nem felejtkezik meg a História mélly Tengerébe indiai gyöngy-halász módjára búvárkodó nagy Temetési Hoppmester a Magyar Nemzet történelmének nagy és aranyos képekkel ékes Krónikájáról sem. Hol Áttila király, hol az Árpád-nembeli Urak, hol Mátyás király, vagy éppenséggel olyan közelebbi ember, mint Szenezi Molnár Albert kerül elméjének tzirkalmára, melly utolsóról azt jegyzé fel, hogy Teleki Mihályné Bethlen Klárának elébe-tett imádságát hamarosan ilyen soltáros versekbe, foglalta:

De nagy hasznot és nemzeti tselekedetet tett őkegyelme akkoron is, amikor az egyszerű köz-nép, avagy máskor a Székelység közönséges mondásait rekesztette volt bé egy-egy példázatába; ilyen az, mellyet a Székelységben, gyermekkora hazájában hallgatott s a hadifegyverek leg-borzasztóbbikáról, a Puskáról monda: Ha pukkan, gugganny, mert megsanyarít a magva. A Mostoha Természetet pediglen erről a matériáról szóló Órátziójában teperedett vén szülének és vén satrantyúnak nevezé. S ihol egy másik közönséges mondás, mellyen az ember tsudálkozik, hogy pap létére, hogy is nem átallotta, minősítvén bár „tsúf vagdaló beszédnek” elmélkedésébe foglalni: A Pap sákja soha meg nem telik. A Tragoediát Szerzetes játéknak, a Transcendentiát Általmenő dolgoknak, a Stratégiát haditudománynak nevezi. Úgy szólott ő mindenkor nemzetünk nyelvén, hogy se azóta, se utána senki más. Az Erdély-Országbeli el-múlt fényességű Udvar-tartás napkeleti szőnyegek szövéséhez hasonlatos beszédét legigazabban a XVIII. századbéliek közzül ő őrizte meg. De, jaj, emberi háládatlanság, jaj, emberi emlékezetnek rövidre szabott volta! Mert amiképpen el-felejték porainak földi szállását, azonképpen veszíték el elméjekből ama szépséges nyelvet is, amelyen Órált – sőt, néhány rövid évtized múlva jövének immár ollyan emberek is, akik magokat Neológusoknak, azaz a nyelvet balgatagon nyesegetőknek és átsolgatóknak nevezvén – egyenesen irtogatni kezdték!

Poéta is vala, lelkének arany-húrú tziteráját gyakorta meg-megszólaltató Autor, akinek szavára ekhózva zendültek meg a hallgatóknak külső és belső Érzékenységei, mint megannyi lelki musikák.

Életének utolsó előtti esztendejében, 1764-ben, megírá latin nyelven az ő auto-biographiáját; innét tudhatjuk meg, Szomorú Hallgatók, hogy édesapja még magyarországi ember vala, aki tsak a Sárospataki oskola futása idején került a Székelyek földjére s ott, székely leányt vévén hitestársul, mindörökre meg is telepedett. Ő, negyedik magzatjokként 1698-ban született, a Küküllőmegyei Bonyhán. Iskoláit Udvarhelyen s később Kolozsvárt kijárván, 1721-ben Franekerában, Belgium nevezetes deákvárosában magasabb tudományok megszerzése végett magát a Mathesis és a Philosophia s egyéb hasznos böltseségek oskolájába íratta vala. S nem is jőve haza, tsak az 1727-ik esztendőben.

T. Tséri Verestói György uram a halál kemény rúgása miatt 1765. esztendőben kelle a halandóságnak keskeny törvénye alá rekesztett világból ki-váljon. S, noha tudjuk róla, hogy a Halálnak Útját bölcsességgel bé-vágó, megnyugodott lélek vala, még sem kergethetjük el magunktól ama jéghátára épített vélekedést, hogy halála előtt, akártsak Theophrastus, biztosan ő is koholt némi vádaskodást magában a Természet mostohasága ellen, amiért ez a hollóknak és szarvasoknak is sokkal hosszabb életet engedett, mint az Embernek – holott, ha az emberek hosszabb életűek volnának, tsak hamar azok a nemes Tudományok és Mesterségek, mellyek az emberi létre felette igen szükségesek, a magok tökélletességére vitettetnének…

Hogy ki és hová temeté el akkoron, nem tudom most néktek megmondani; el-tűnt, kivásott ő e Világból – de, íme, lássátok, nem hala meg, hanem ama Régi Fejedelemhez hasonlatosan, arany gyűrűjének fejében lévő drága kövét tsak befelé fordította. S talám nékem rendeltetett, hogy ezt a régi sírban aluvó gyűrűt, mintegy megtalálván, a fejében lévő drága-kővel ismét Világ-felé fordítván, néhai boldog emlékezetű tulajdonossának tsudálatos lelki-arculatját meg-mutassam. Joggal bútsúzhatik el ő most Tőlletek, Szomorú Hallgatóim, a következő Magyar Versekkel:

EL-MONDÁM.

Csokonai oltalmában

A legelsőkül megismert Csokonai-sorok igen mélyről és nagy messziről zengenek föl bennem: a gyermekkor visszhangtartó tárnáiból. És ezek a sorok, a zsenge életkornak megfelelő fogékonyság arányában, természetesen nem a szerelemmel vagy a „rémítő és vidító kétségekkel” küzdő Csokonai műveiből, hanem a mulatságos és zamatos Békaegérharc-ból valók, annak is az Invokáció-jából:

Ezeknek a soroknak zengését pedig nem csupán a magyaros – trocheus lábakon lépkedő vagy ugrándozó versforma kölcsönözte, hanem az a minden bizonnyal XVIII. századi diákdallam is, amelyen apám az Invokációt énekelte, úgy, ahogyan a kolozsvári Református Gimnáziumban tanulta volt. Az „énekeket” aztán már parlandóban hallgattuk tőle, de majdnem színésziesen előadva, magamagát is szórakoztatva, s nagy gyönyörűséget lelve fiainak csillanó értelmében és jó humorérzékében… Még a legvaskosabb részleteket sem „cenzúrázta”, érezvén azokat természetesnek és népiesnek s egy cseppet sem ízlésrontónak (tehát nem tudott vagy nem akart enyedi tanár mivoltában hajdani debreceni kollégája, Szilágyi Gábor puritán túlzásába esni) vagyis éppen odaillőknek a nevetséges és aljas érdekekből vívott öldöklő harci jelenetek érzékletes leírásához.

Ez a megismerkedés a Békaegérharc Csokonaijával hét-nyolc éves koromra, vagyis nem sokkal az első világháború utánra tehető. Ehhez mérten a Remekírók Csokonai-kötetéből már régóta ismert ábrázatú és ruházatú költő, aki nemsokára, és szintén apám esti felolvasásainak hála, egyszer csak Petőfi jóízű verséből áll elém: a mi mélységes enyedi pincénkben felejt ott „csapot, papot” – s én azóta sem tudtam ezt a helyszínt az „eredeti” Debrecen környékinek átengedni…

1923. A nagyenyedi Bethlen Kollégium Csokonai Vitéz Mihály 150. születésnapját ünnepli… Alig tízéves voltam, még elemista, nem csoda hát, ha a műsorszámokból nem sokra emlékezem, ámbár valószínű, hogy – éppúgy, mint két évvel annak előtte a Dante-emlékünnepélyen – apám tartott emlékbeszédet vagy legalábbis bevezető előadást.

Azonban A Hafíz sírhalma, úgy, ahogyan az ő elképzelése és betanítása szerint gimnazista fiúk és preparandista lányok (ez utóbbiakból került ki a kar) előadták: olyanformán visszhangzik máig is emlékezetemben, akárcsak a Kollégium dísztermének alkalmi kulisszákkal és drapériákkal bélelt, kétemeletnyi, karzatos falai visszhangozták akkoron… És, mint valami templomi freskónak illedelmesen tátogató angyalai, állnak előttem a fehér, peplosz-szerű jelmezben, virágkoszorús fővel az anakreóni sorokat majdnem énekelve szavaló, hullámzó keblű nagyleányok…

Az elhitető díszleteknek, az áhítatkeltő jelmezeknek köszönhetően mintha valóban napkeleten éltem volna át e néhány percet, egy, a költészet s a gyermekképzelet segítségével bárhonnan, tehát Nagyenyedről is pillanatok alatt elérhető Sirázban – méghozzá úgy, hogy a kerekre nyílt szemű fiúcska valamit a sír mélyén porladó perzsa költő halhatatlanságbeli idvezültségéből is megérezni vélt.

1924/25, Kolozsvár. A képekről jól ismert, beesett mellű, konya bajszú, horgas orrú költőt egyszer csak eleven, hús-vér mivoltában látom, amint alacsony fekhelyén, fehér hálóingben lihegve kapkod levegő után… Majd elhaló hangon, fejét jobbra-balra vetve, és tekintetét a mennyezetre függesztve, vádol és panaszkodik. Valakik meghallják, sorban odajárulnak a szegényes ágy elé. Egy fiatal nőalak is megjelenik, földet seprő rokolyában – Lilla volt? –, és finom kezét a haldokló poéta sápadt homlokára teszi… Az élettől búcsúzkodó Csokonai lobogó, nagy szeme ezekben a pillanatokban mintha valami boldog látomáson akadna fenn…

Mindez nem is történhetett máshol, mint színpadon – ez esetben a kolozsvári Magyar Színházban, mely nagy múltú és nemes hagyományú intézmény alkalmasint a költő halálának 180. évfordulója közeledtét ragadta meg, hogy előadhassa az akkoriban már ismét kolozsvári lakos Kuncz Aladár színművét Csokonai utolsó órájáról és haláláról…

A címszereplő Kemény László színművész döbbenetesen „azonos” maszkkal tudta elhitetni velem, s gondolom, nálam idősebbekkel és színházba gyakrabban járókkal is – hogy mindenestül a haldokló Csokonai Vitéz Mihállyá lényegült át, úgyannyira, hogy amikor néhány nap múlva derékba szabott fekete télikabátban, fehér kesztyűvel, szép, selymes szürke fényű, nagy karimájú kalapban pillantottam meg a Fő tér forgatagában – valamiféle csalódást éreztem, nemcsak álmélkodást: hogy lehet, hogy él, sőt, vidáman köszönget jobbra-balra, s kalaplengetve mosolyog? Hát a betegséget, a haldoklást, halált ily könnyűszerrel kiheverte? Feltámadott?

Amennyire most rekonstruálható, alkalmasint ugyanerre az évfordulóra készítette elő a kolozsvári Református Kollégium dalkara a két legismertebb Csokonai-dalt, A reményhez s A tihanyi ekhóhoz címűt. A Farkas utcai templom kúria felőli oldalán, a félbemaradt vagy földrengés csonkította Rákóczi-torony egyetlen emeletén régi idők óta berendezett boltozatos zeneterem (emeleti bejáratától balra, elérhetetlen magas falsíkon, szinte a levegőben lógva, a több száz éves, barnapiros, kréta rajzolta életnagyságú hajdú- vagy huszáralakkal) – ilyen és hasonló ünnepi énekek kórusban való harsogására a legeszményibb és legmegfelelőbb környezet. A szopránban énekeltem, velem egyívású tizenegy-tizenkét éves fiúkkal, s hangunk, a hátunk mögül vagy oldalvást meg-megdördülő, bele-belebrummogó basszista nagydiák urak sorfalának előterében, ezüstösen és nevetségesen leányosan csilingel:

Kezemben dalkarbeli elődeim ujjaitól kártyalapok módján elszutykosodott kőótalap, s miközben Tárcza Bertalan zene- és énektanár úr nem annyira „idenéző s tovalátó” szemével, mint inkább éles fülével figyeli a produkciót, és vagy a tekintélyes hosszúságú, olykor fenyegetőn közeledő karmesterpálcával vagdalja a levegőt, vagy, erősítésül, az ütött-kopott harmóniumot nyeggeti – oly tökéletes átéléssel fújom, hogy magamat már-már e szívet tépő szomorúság hordozójának érzem; csak az vigasztal, hogy „Lillám” – akit még annyira sem bírok, hogy legalább látásból ismerném, vagy jelenlétét az internátusi lányok sorai közt felfedezhetném! – ott lesz az ünnepélyen, meghallja majd panaszaimat és megszívleli!

1929. Magyar irodalmi leckeóra a kolozsvári Református Gimnázium VI. osztályában… Mennyit kóborolt és „hánykolódott” a törékeny, tüdőbajra hajlamos poéta, és szenvedéseit, megaláztatásait micsoda remekművekké tudta átváltani!

A magánossághoz, a Dr. Földi sírhalma felett, s az Újesztendei gondolatok jó néhány versszaka ilyen órákon oltódik belém, s minden bizonnyal osztálytársaimnak értelmesebb-érzelmesebbjeibe is. A tanárról én már régóta tudom, hogy Petőfi, Arany és Ady mellett Csokonai a legkedvesebb költője; ezt a lelkesedését már legalább tizenöt „nemzedéknek” adta át, mért ne fogadná most is hálás érdeklődéssel az előttem és mögöttem ülő mintegy negyven kamasz is? Ez a javakorabeli tanár, előadói és nevelői adottságain túl, olyanfajta talentummal is megáldatott, mely tanítványai java része előtt nemcsak érdekesebbé, hanem megbecsültebbé is teszi. Költő. Az én viszonyulásom őhozzá, az osztályban, nem egészen zavartalan, sőt, bizonyos mértékben gátlásossá tevő. Mert ez a tanár: apám. (Ha tehát a magyar zárthelyi dolgozatom feltűnően jobban sikerül, mint a matematikai vagy fizikai, egy-két rosszhiszemű osztálytársam gyanúsítása kézenfekvő…)

Budapest, 1933/34. Az apró termetű, szürke bajszú, ferde orrsövényű ember még egyet-kettőt szippantott rézkupakos meggyfaszár pipájából, aztán néhány könyvet a hónalja alá fogott, pipafüstös szobájából a folyosóra lépett, s olyanforma járással, mint a református papok – miután palástjukat vállukra kerítették, süvegjüket fejükbe illesztették, s bal kezükbe fogták volna a Bibliát –, meg sem állt a nagy előadóterem katedrájáig. Ez a szürke, egyszerű bihari gazda külsejű ember a korszak legnagyobb irodalomtörténésze: Horváth János.

Még hatvanéves sem lehetett akkoriban, de azt az érzést keltette bennem, hogy a XVIII. századbeli dolgokról s magáról Csokonai Vitézről is mint kortárs és hiteles szemtanú beszél. Éppoly akkurátusan sorolta fel az életrajz apró, de jellemző mozzanatait, mint a „világosodás” századának Európát át- meg átjáró és költőnkben termőtalajra találó, áldott magvakat sodró áramlatait… Ez az időtelen bölcs nyelvében, beszédstílusában is az időfelettiséget érzékeltette: népies-régies hanghordozását, egy-egy ízes kifejezését sohasem lehet elfelejteni. Csokonainak az Idővel, a mulandósággal, a társadalommal, a szerelemmel való viaskodására s a halhatatlanságba mint az üdvözülés egyetlen módjába való kapaszkodására úgy tudta mazsolázni előadásait, oly jellemző verssorokat idézett, mint Ady a Vitéz Mihály ébresztésé-ben: igen, talán csak Ady hordozta ennyire magában, kivált a debreceni újságíróskodás idején, Csokonait.

Summa summarum: meggyőzött arról, hogy ama XX. századi „boldog maradék”-hoz tartozom, mely századot Csokonai „emberibbnek” képzelt, s biztosítottnak látta benne utóéletét.

*

És most érkeztem a legnehezebbhez: nemcsak elmondani, hanem bizonyítni is, hogy minden ifjúkori találkozásom Csokonaival és műveivel voltaképp előkészület volt, egy erős vár vagy templom boltozatonként való toldozgatása és magasítása, avégett, hogy mire fölépül, s az idők is úgy fordulnak, menedékül szolgáljon. S bizony az idők úgy fordultak, vagyis eljött 1941, a második világháború nekünk első, másoknak, már legalább negyedik esztendeje, s én legszűkebb családi körömtől, a pesti évek alatt szerzett barátoktól, pártfogóktól elszakadva, súlyos érzelmi válság után, sötét „ködképekkel a kedély láthatárán”, s kivált a téli hadviselés egyelőre távoli frontokról érkező, de mindenképp borzalmas híreitől rémüldözve s gondterhesen járkáltam az elsötétített Kolozsvár legrégibb utcáin; a hideg húsz fok körüli volt, s a Kollégium s a Templom közén, a testet-lelket átjáró szélben belém döbbent minden földi és evilági dolog veszendősége… Nem hiszem, hogy különleges vagy egyedülálló esetről vallanék; természetes, hogy olyan korszakokban, amikor hirtelen minden nemzeti-emberi intézményt és értéket végveszélyben érzünk, utolsó mentsvár gyanánt a „nemzet őrlelkeibe” kapaszkodunk, a költőkbe, és új értelemmel telítve jelennek meg, zendülnek föl bennünk szépséges bizakodásaik vagy zordon jóslataik. Nekem azon a télen jelent meg, ilyen „őrlélek” formájában Csokonai. (A másik oldalamra nemsokára Ady állt, s a legnehezebb időkben főként az ő versei kínáltak minden „gonoszra” ráolvasást.)

A Seol ellen című versem II. része (1941) gondolatmenetében és versformájában az Újesztendei gondolatok-at követi, 17 versszakon át. A Szentségtelen szonett-töredékek című ciklus (1943 telén) e darabjába (Országút mellett) is tudatosan került bele, esetleg a Vitéz Mihály ébresztésé-ből (Ady), mindjárt indításul a „kartács idő” kifejezés. És végül, nagyon óvatos, de félreérthetetlen jajszó módján, ez a négysoros mottó A kor dicsérete című vers homlokzatán, az Újesztendei gondolatok-ból:

A matrikula vallomása

Mint annyi más falusi temetőben, a magyarvalkóiban is nyomtalanul elkorhadnak egy emberöltő alatt a kopjafák. De mégsem fogynak el! Újak teremnek a kidőltek helyébe, mint szülők helyébe a gyermekek. A falu él lenn a völgyben, s itt fenn, a hegyoldalon csakúgy él a temetője.

A nagyerős, farkasagyonverő pásztorlegény kopjafája is eső, szú, egérfog martaléka lesz, mint a nagy tekintélyű bíróé vagy a világszerte híres javasasszonyé: egyaránt leskődik rájuk a föld fiának könyörtelenül kijáró teljes névtelenség.

De néha csoda történik: valakiből, régi törvények szerint, legenda lesz még életében, s aztán már hiába tűnik el a sírja: ő maga tovább él nemzedékek emlékezetében, s néha találkoznak vele, amint csikorgó éjszakán fehér lepedőben méri az utat, lábatlanul, a temető felé. Így beszélnek egy régi nagylegényről, aki három zsák búzát tartott ki a fél karján, s petrencerúddal mutatta eltévedt vándoroknak az utat. Valami Miklósnak hívták. Hogy mikor élt? Azt már senki sem tudja bizonyosan…

A nagy többség, nemzedékek megújuló százai, ezrei, csak élnek egyik napról a másikra, a föld emberéhez méltón, bátran az örök névtelenség küszöbén, természetesnek tartván a nagy eltűnést. Talán nem is sejtik, hogy mi az az erő, mely Mausolos király tornyát rakatta, mely Baskircsev Máriának annyi izgága, keserű órát okozott, s mely ott motoszkál a költők lelkében mindenkoron. Élnek a mában, a rettentő sanyarú erdélyi magyar jelenben, egyre csodálatosabbá váló múltjukkal hátuk mögött. Élnek, éldegélnek, s gyermekeikben továbbalkotják magukat…

A matrikula az ő mauzóleumuk, panteonjuk; volt és való papjaik egykor üvegporos gubacstinta, ma antracéntinta betűi minden aranyvésetű márványnál értékesebbek. Ott őriztetik a matrikula az eklézsia hétzáros vasszekrényében, adománylevelekkel, úrvacsora-serlegekkel, kancsókkal, óntányérokkal egy zugolyban. Tűz nem égetheti ott, víz nem pusztíthatja ott! Borjúbőr kötésű; benne apró likacsok, szújáratok. Penészszagú, s ha megfogja valaki, fényes üvegpor marad a kezén. Volt egy régibb is – így tudja Kónya Gyula tiszteletes –, de az elégett, falustul, papilakostul. Emez ezerhétszázhatvanból való, de így is annyi a mondanivalója, mintha legalább ezer éve vezetnék. Ugyanazok a nevek: Jánosok, Istvánok, Györgyök, Bálintok, Annák, Katák, Erzsébetek minden rubrikában, s ugyanazok a halálnemek: forró hideg, forró meleg, rothasztó hideg, fekete sárgaság, aszkór és a többi. A fajta életében ismétli önmagát, s nagyon kínálkozik, ezen az alapon, valamiféle több évszázadnyi életre vonatkozó valószínűségszámítás. Csak itt-ott, elvétve, öt-tíz évenként történik valami szabályellenes, valami szokatlan, de rendkívülisége és kirívó volta ennek is tompul, ha a mindenkori ősi életmódú földnépét vesszük figyelembe. Ebben a perspektívában a legszembeszökőbb rendkívüliség sem más, mint kivétel, mely legfellebb egy cseppet tágítja, de ugyanakkor erősíti a szabályt, a törvényt…

A falu váltakozó papjai voltak azok a műszerek, melyek a mindennap sivárságától egy hajszállal eltérő jelenségeket felfogták s lejegyezték. S tették ezt minden időben az utókorra kacsintva, az elkövetkező „maradvák”-ra, kiknek legyen miből okulniok.

A halál néha körmönfont, alattomos módon kaparintotta meg kiszemelt áldozatát. Íme, lásd, kései vizsgálódó lélek, mi és mik történnek az Úr 1793-as esztendejében, július havának 21. napján.

„Both Márton és Soós Márton ifiú legéneket, kik egy ló hátát megülve ereszkedének le a havasról, lovastul ott megüté a villám. Imádkozzál érettek egy miatyánkot.”

De hosszú életet ád az Úr annak, ki betartván törvényét, őt szeretve él. Mert lásd: Vince Anna kerek 92 esztendeig élt ezen a földön, mígnem ezernyolcszáztizenegyben egy nyári nap szép csendben, „együltőhelyében el nem aluvék”.

Legény Lőrinc János éhség miatt hala meg. Anno 1815. Lám, lám, „mit nem hoz az anyai gondatlanság”!

1819-ben kisded Bálint Ferenc kimúla szörnyűséges haláltól: „egyedül hagyatván a házban, egy cseberbe, melyben savó volt, fővel belebukott s oda beléfullada.”

S miféle kórságokat nem küld rád Isten, féregéletű ember! Lőrincz Györgyné 81 esztendős korában, hatesztendei halódás után úgy hala meg, hogy „a brant az ábrázatját megette”. Viszont „szép halála” lehetett öreg Kelemen Jánosnénak. Így írt róla erős nagy elérzékenyedésében Bikali Sámuel tiszteletes úr: „Mint az olaját-fogyasztott mécs világa, elaluvék a halál álmába.”

És egyszerre megváltozik a ténta, megváltoznak a betűk. Ez azt jelenti, hogy meghalt a pap, s más jött helyébe. Legtöbbször maga az új pap írta be elsőül elődje halála napját a matrikulába, pár illendő szó kíséretében.

Áldott emlékezetű papja volt a magyarvalkói eklézsiának Miháltz Elek tiszteletes. Idestova ötven esztendeig szolgálta népét. Amint egy kicsi veresmárvány tábla mutatja, ő tataroztatta ki 1880-ban a templomot, a parókiát. A papi kertben pavilont, azaz filagóriát és fürdőmedencét építtetett, melyet a Tunyáról csörgedező kis forrás táplált, mindaddig, amíg el nem apadt, hogy a hegy túlsó oldalán törjön magának új utat…

Az elődje jegyezte fel, tek. Kolumbán Ferenc úr, Kolozs megye erdészének szomorú halálát, mely Incselben esett, 1846-ban a következőképpen: „Egy Turkuj nevű gyilkos… által kegyetlenül megveretett, feje összvehasogattatott, kara két helyt eltöretett: tíz napi keserves kínok után megholt.”

Ugyancsak ennek a papnak a bejegyzéseiből tudjuk meg, hogy ezernyolcszáznegyvennyolcban húszan haltak meg, de negyvenkilencben már negyvennégyen, ezek közül huszonnégyen kolerában a kolozsvári járványkórházban, ketten a „hóráktól való félelmükben” – ami azt jelenti, hogy a felbolygatott mócok törtek rájuk, s ijedtükben szívük szakadt.

Incseli birtokos nemes úrfi, tek. Rácz Boldizsár haláláról már Miháltz Elek értesít, a következőképpen: „Zilaj felé vágtában hazafelé jövén, Nagyalmáson lova alá esvén, mejjét, oldalát összetörvén, megholt. Kár vala érte, szép deli ifjú úr volt.”

Incsel fiókeklézsia volt. A falu ma már színromán, s alig tudják a környező falvak magyarjai is, hogyan hívták magyarul: csak Csulaként emlegetik. Az utolsó Rácz pedig kastélya romjai közt eszelősen, volt jobbágyai könyöradományaiból tengeti életét.

Egy napon Miháltz Elek tiszteletes úr a kertjében dolgozott, tett-vett, tisztogatta, nyesegette fáit. Valahonnét, a temető felől bizonyára, kinyúlt hosszú karjával s egy kicsit megsuhintotta a halál. Talán csak a haja rezdült belé, talán csak arcán érzett valami hűvöset. De ez is elég volt ahhoz, hogy az öregember el-elszoruló szívvel induljon lefelé a meredek kerten át, s meg se álljon az íróasztaláig.

Elérkezett a testámentomtétel ideje.

Itt élt az isten háta megett, majdnem ötven évig. Álmában néha nagy házakat, templomokat látott, melyek alatt járkált fiatal fővel, valóságosan. Itt élt, népéért, majdnem ezernyi híve között, mint egy példás kisebb király. S ez a nép, bármennyire hálás is azokért a szellemi s kiváltképpen gazdasági tanításokért, melyeket tőle kapott, s bárhogy siratozzanak is az asszonyok a temetésén, ez a nép, egy-két nemzedék okán, talán még a nevét is elfelejti.

Pedig az ő élete nem oszolhat el nyomtalanul, oktalan sebességgel, mint ezeké az egyszerű embereké. Az ő élete bele kell lopakodjék az időbe, gyökeret kell eresszen, ahogyan a nagy almafák gyökereztek bele a köves kalotaszegi földbe, hadd lássák utódai, ki volt ő itt Valkón, s mit csinált ebből az elhagyatott, elkanászodott, „elistentelenedett” népből s köves, agyagos, kietlen határból szelleme s két keze munkája árán.

Nagy árkus papirost vett elő, s írta fel a legtetejébe: Curriculum vitae.

A kezdő sorok fölé pedig mottóul: Propria laus sordet. Aztán minden bizonnyal előkereste számadáskönyveit, kertészeti jegyzeteit, s onnan másolt le egyet-mást. Kertjéről naplót vezetett, mint fiatal apa a gyermekéről.

Az egész határban az ő fái nőnek, az ő almáit majszolják a gyermekek, az ő szilváin nyámmognak a vénasszonyok, az ő diófáit kongatják a legények, nagy fenyőkarókkal ősszel. S „fáradságom jutalmazva is van – írja –, mert kertem fiatal gyümölcsfái évenként 60-80 frt-nyi jövedelmet adnak. Legfőbb nyereségem pedig az, hogy híveim a gyümölcsfatenyésztést annyira megkedvelték, hogy most már nem lopják le a gyümölcsöt bingyó korában, hanem csak a szép oltványt a temetőből. Ez is nagy haladás, mert a gyümölcsészet iránti érdeklődésüket tanúsítja.

Annyira szeretem gyümölcsfáimat, hogy holtam után is köztük akarok nyugodni, s kérem hivatali utódaimat – abbeli hálábul, miképp ötven frt helypénzt élvezhetnek, jól berendezett, kényelmes papilakásba lakhatnak, jövedelmező gyümölcsfákkal beültetett papi kertet s telket használhatnak – a papi kertben ásandó síromat, ha nem is ápolják, legalább ne háborgassák!

Családom tagjai pedig porrávaló részeimet helyezzék a papi kert nyugatra néző, temető felőli részébe, egy almafa alá, hadd táplálja testem is azokat a fákat, melyeket életemben annyira ápoltam-szerettem. Magyarvalkón, 1889. december 5-én.”

Miért, miért nem, Miháltz Elek pomológus tiszteletes úr utolsó kérése nem teljesíttetett. Csak ott kapott örök szállást, hol elődei s utódai is: a cinteremben, azaz a temetőkert legbelső, templom körüli részében. Ez a papoknak halottaikban is kijáró kiváltság, mint ahogy fehér mészkő – „emlékezetnek köve” – jár nekik a kopjafa helyett, mely némelykor több száz évig is hirdeti hajdanvolt életüket, működésüket…

A cinteremben áll hát Miháltz Elek sírja is; fehér, csúcsos faragású mészkő koppadozik felette, és szilvafák sóhajtoznak a láthatáron ormosodó Vlegyásza szélében. A sír körüli rácstól pár lépésre emelkedik a fehér falú templom. Árpád-kori kerek ablaknyílásaival, századok alatt egymásra húzott vakolatrétegeivel. Az utolsót ő kenette rá: most is olyan szép fehér tőle a templom, mint hatvan évvel ezelőtt. Mögötte emelkedik a hegy, a Tunya. Sírocska, templom, hegy. Lépcsőzet ez, a mulandóság lépcsőzete; mert a kopjafákat túlélheti száz évvel is a fehér mészkő oszlop, de egy napon csak feldönti a hegyi szél, miután tavaszonként megrepesztették az éjjeli fagyokat követő langyos nappalok. S a templom is állni fog, amíg él a kalotaszegi magyar nép; de egyszer eljön az ő ideje is. Csak a Tunya fog állni mindörökké, őrként a falu felett, nődögélnek oldalában a fenyők s aljában a parmen- és citromalmafák, melyeket egy rég porladt kéz ültetett.

A Miháltz Elek fia, Ákos, ki apját követte hivatalában, a matrikulai bejegyzésekre már nagyobb gondot fordított. Művészlélek volt, a parókia faverandáján virágindás népies festései még ma is virítanak. Bejegyzései közül egyik-másik valóságos kis emberi jellemkép. Néhány jó vonással felvázol egy-egy igazán érdekes falusi magyart. Van köztük olyan is, kinek emléke még ma is élő hagyomány a faluban, ahol pedig egy emberöltő mérhetetlen nagy idő.

Gábora Andrásról például, Kalotaszeg hét határban ismert ezermesteréről ki ne tudna? Úgy emlegetik az öregebbek, mintha csak tavaly halt volna meg. Pedig őkegyelme bizony immár hatvan esztendeje porlad, s kopjafájának, sírjának se híre, se hamva a valkai temetőben. De lássuk, mit tud róla a matrikula.

„Művészi tehetségekkel felruházott asztalos volt, az egész Kalotaszeget ő látta el festett, faragott tulipántos ládákkal, fogasokkal. Egész szerzeményét kancsókra, tálakra, hímzésekre költötte; most is meglevő háza egész kerámikai gyűjtemény. Legénykorában, hogy a katonaságtól megszabaduljon, akarattal nyomorékká tétette magát; egy havasi oláh asszonnyal hasinait feltépette. Többen tettek így, ezidőben ez volt a katonaszabadítás legjobb módja. Gyomorsérvet kapott, mindég betegeskedett, élete végén sokat szenvedett egy iszonyú betegségtől… Aztán halála évét, napját előre megjósolta pontosan, sírkövére is előre felmetszette. Híres szemorvos is volt, messziről jöttek hozzá gyógyíttatni. Titkát a sírba vitte: gyermeke – fájdalom – nem maradt.”

A ház, amely annak idején egész kis vidéki múzeumocska volt, még most is áll. A tárgyakat azonban, amelyeket Gábora mester szenvedélyesen felraktározott benne, szertehordták különböző múzeumokba. Érdekes, hogy a nemrégiben – sok nehézség árán – megalapított bánffyhunyadi Kalotaszegi Múzeum-ot immár jó harminc évvel ezelőtt építgetni kezdte a maga szerény eszközeivel egy iskolázatlan magyarvalkói ember, akinek falumunkáról, szociográfiáról, hungarológiáról akkor még fogalma sem lehetett!

És mindjárt ez után a vidéki, ösztönös művész után, kinek keze nyoma azonban még ma is ható, eleven erő a falu háziművészetében, olyan valaki következik a matrikulában, aki valamikor nagy, fényesebbnél fényesebb publikumok ünnepelt művésznője volt, s lábai elé Budapesten, Kolozsvárt, Kassán rajongó ifjúság borult. Valami nagy, kifürkészhetetlen csalatkozás, kiábrándulás, karriertörés lehetett az oka ennek a világtól való elbúvásnak, önkéntes számkivetésnek. Sajnos erről a feltételezett sérelemről semmi foghatót nem mond a bejegyzés, mely így hangzik: „Özv. Kovács Benőné, Török Katalin, meghalt 76 éves korában, végelgyengülésben. A 30-as, 40-es években híres színésznő volt, Prielle Kornélia, Bulyovszkyné, Jókainé kortársa, kik később segélyezték. (Latabárné testvére.) Férje is színész, később itt erdész, aztán jegyző lett. Egy fiú-, négy leánygyermeke földmívesekké lettek, ide mentek férjhez. (Egy leánya, Júlia, most is él, s igen fennhordja az orrát származása miatt. Másik lánya, Irén, 1887. december 22-én Hunyadról jövet megfagyott.)”

Ezután négy esztendőn keresztül semmi figyelemre méltó adat. Csak ismétlődnek a szabályszerű halálesetek az egyik oldalon, s velük a másik oldalon farkasszemet néznek a születések.

De ezerkilencszáznégy karácsony napján, tüdővészben meghalt György Pali János huszonöt éves korában. Ezt írta róla Miháltz Ákos a matrikulába: „Vidám fiú volt szegény, a fiatalság tréfacsinálója. Mellbetegsége egyre fogyasztotta kedvét. Maga-gyógyító szándékkal, javasasszony tanácsára rendszeresen szarkahúst evett. Tán az ebből támadt csömör ölte meg, mert utóbbi időben semmi táplálékot nem vett magához. Utolsó perceiben kislányát magához kérette, ringatta; úgy is halt meg, bölcsőmadzaggal a kezében.”

Ha pedig elolvassuk az 1905. január 14-i keltezésű bejegyzést, úgy érezzük, rajtakaptunk, megragadtunk egy csodálatos ballada-keletkezést. Egy őrült halt meg ugyanis e napon, Sós János Picula, koldus, 51 éves korában. Ezt írta róla a pap:

„A Sós család utolsó férfitagja volt. Legénykorában szép, déli ifjú volt, híres furulyás, nagy táncos, s mint a harang, olyan kongású szépséges hangja. Egy leány szerelemitalt adott neki (ahogy itt mondják: »megcsináltatta«), mitől egy évig nagy beteg volt, aztán csendes őrült lett szegény. Egy kis ételért egész nap dolgozott, mint a barom. Soha nem beszélt senkivel; munka közben is folyton énekelt. Őrültsége óta mindég egy puszta sütőkemencében hált, ott is fejezte be nyomorult életét.”

Micsoda alak lehetett ez a paraszt-Hamlet, falucsúfja, kit kutyák ugattak, s gyerekek hecceltek, rugdaltak! Van egy skót ballada, abban is megmérgezik a legényt…

S álljon itt még két magas kort ért valkói ember másvilági passeportja, kik közül az első, talán mindjárt Gábora mester után, alaposan rászolgált a falusi megörökítésre.

„Lőrincz Both István (mgh. vízkór, 76 é. 1905). Ennek kizárólagos keresete a vadászat volt, soha semmi mezei munkával nem foglalkozott! Fiatalabb éveiben a valkói közbirtokosság havasában gornyik (erdész) volt; akkor itt még bőven volt a medve, magam is láttam, egy egyméternyi kis puskájával azon a helyen lőtte meg a vadat, amelyet előre megjelöltek neki (szemén, szügyén). A szabadságharc alatt honvéd volt, az ojtozi szoroson benyomuló muszkák közül egy kémlelő orosz főtisztet fogadásból lelőtt, ezer forint jutalmat kapott érette. A Forradalom után ezért feladták, halálra ítélték. Szökés árán rnegmenekült, sokat bolyongott.”

„Péter Borzos Pál (mgh. tüdőgümőkór, 68 é. 1906). Végtelen elhagyott nyomorúságban élt. Még életében megcsináltatta koporsóját, mert a férgek élve kikezdték, s amint szemét behunyta, azonnal koporsóba kellett tenni. Híres énekes volt, néhány régi balladát és csatadalt is lejegyeztek utána. Valószínűleg Gyulai Pálnak is énekelt, aki 1870 körül gyűjtött Kalotaszegen.”

Mennyi érdekes alakot mentett meg a matrikula! Tudják is ezt a mai emberek, s úgy élnek, hogy kiérdemeljék a pap egy-két megtisztelő sorát. Aki pedig tudja, hogy úgyis hiábavaló minden ebbeli törekvése, az más megoldást keres. Ezerkilencszázharmincnégy nyarán például az öreg Csukás, aki ötven évig csendes bojtárkodással töltötte idejét havasi legelőkön, halála előtt pár órával megmondta Zöld Marcikának, a harangozónak, hogy a nehézséges nyavalya háromszor törje ki naponta, ha temetésekor nem harangozik úgy neki, ahogy még senkinek se harangozott, ahogy még magamagának se harangozna?! S Marcika húzta is, hogy majd megszakadt belé…

Kik azok, kik a most élők közül ide bekerülnek? Az idő erősen rostál, akár a kultúrvilágban, talán Magyarvalkón is sebesebben jár, mint azelőtt. Két rádió is szól a faluban: a papé s a tanítóé. A legényeket a tenger mellé viszik katonának, s a lányok Kolozsvárt, Bukarestben szolgálnak. A karácsonyfások, varrottassal utazók Budapestre is el-elvetődnek, s nem egy Franciaországba is eljutott. Akik otthon maradtak, azok küzdenek, ahogy még talán soha, a földért, a mindennapiért. Külön-külön és mindközönségesen megérdemelnék, hogy bekerüljenek a matrikulába.

Bálint András Dombi bizonyosan bekerül. Bíró volt, kurátor volt, hét határban sincs daliásabb ember nála. Mintha annak a törzsnek főnöke volna, melyet valamikor ide telepített egy régi vezér. Bajuszára veréb szállhatna, nem konyulna le. A faluban megforduló idegenek nem mulasztják el fényképre kapni szálas alakját.

És Kiszely Erzsi is bekerül, ki már kétszer járt álmában a mennyországban, s találkozott ősz-öreg dédapjával meg bopájával, bonyájával s a többi régi öreggel. Látta az Úristent is aranytrónusán.

És Simon Pituj Erzsi, kinek takaros kis házában vasárnap összegyűl a fiatalság, s legrégibb, legeslegszebb nótáit vevegeti elő. Úgy énekelnek, mint az angyalok, kik meg-megcirógatták Kiszely Erzsi haját.

350 éves a Fejedelem Kollégiuma

Néhányan közülünk, akik e bensőséges ünnepre összegyűltünk, emlékeznek még ama másik ünnepségre ötven évvel ezelőtt, mely ettől a maitól nemcsak arányaiban, tarkaságában, hangosságában – hanem helyszínében is nagyon különbözött.

Gyermek- vagy ifjú lélekkel vettünk részt azon; hattyús címerű, virágfüzéres oszlopok és emelvények, végtelennek tetsző felvonulások kápráztattak el, s visszhangzottak bennünk az alkalomra szerzett kórusdal zengő sorai. Hittük, hogy nemcsak a díszterem faláról, s a frissen felavatott belső udvari márványtábláról, hanem a felhők közül is „áldva néz ránk Bethlen Gábor”.

A Kollégium udvarán, faalkotmányokon, széksorokban s a folyosóablakokban, sőt még az ölfarakásokon is, több ezer főnyi közönség szoronghatott.

A díszruhában ékeskedő hölgyek csoportjába – akik mintha Barabás Miklós vásznairól szálltak volna le – természetes bájjal illeszkedtek bele a környékbeli falvak népviseletben pompázó asszonyai és leányai. Nehéz palástos egyházi méltóságok és zsakettes világi tekintélyek, kurátorok és professzorok feketesorai elé ünneplő csizmában, kék ujjasban környékbeli földmívesek csoportja járult, és szószólójuk egyszerű igékkel hálálkodott „a szegény munkás emberek nevében”, hogy a Kollégium, híven az alapító szelleméhez, „befogadott mindenféle tanulókat, és a szegényeket segélyezte” évszázadokon át, a bőkezű fejedelmi alapítványból.

A tornakertben, s tova lent, a labdapályán, több napon át zajlottak a testvérkollégiumok közötti atlétikai versenyek, s ha nem is éppen a teljesítmények, de az izgalmak felülmúltak minden későbbi olimpiai viadalt.

A kisváros élete az odasereglett vendégek sokaságától egy kerek hétre úgy megpezsdült, mint talán Budapesté a millennium idején.

Amikor mint ifjak vagy gyermekek, mindezt álmélkodva megéltük, ki tudhatta, hogy olyan eseményeknek vagyunk a tanúi, melyeknek megismétlésére sem színeiben, sem méreteiben nem kínál több alkalmat a történelem.

Látásunk térbeli volt, külsőségektől káprázó és mámoros. Nem láthattuk az ünnepélyesen sugárzó matrónaarcok és a pátriárkahomlokok felett a súlyos gondok fellegét.

És csak a felsősök érettebbjei ha felfogták igazán a főgondnoknak és a költő-tanárnak egybehangzóan szeizmikus tüneteket észlelő aggodalmait.

Ezen a mai évfordulón semmi kápráztató térbeli látnivaló a szemünk előtt. Mintha már ez a tény is kifejezné, hogy mostani találkozásunk inkább kegyeletes elmélyülést kínáló alkalom: emlékezés és emlékeztetés arra, hogy Kollégiumunk, a küzdelmes három és fél évszázad alatt, milyen mértékben váltotta valóra a messze tekintő fejedelem szándékait.

A Bethlen Kollégium hatalmas, szürke-sárga épületének emlékképe minden enyedinek és volt diáknak lelkében él; hol derűs ragyogásban, hol el-elborongva, de soha végképp el nem homályosulón. Dávid király templomának látomását hordozhatta ilyenformán jóban-rosszban a bibliai nép.

Az a körülmény, hogy a Kollégium, tőlünk néhány száz kilométerre, valóságos alakjában is fennáll és működik, mintha kiváltságos kegyelem lengedezné körül: nem hiszem, hogy csak valamiféle csoda eredménye volna. Pedig annak látszik. E látszólagos csoda sokkal több részecskéből tevődik össze, semhogy elemzését, a történészek munkájába kontárkodva, megpróbálhatnám. De méltán kereshetjük a „csoda” gyökerét Bethlen Gábor bölcsességében, aki mérlegelőn a jövőbe tekintve, a rövid béke egy kegyelmi pillanatában a Kollégiumot megalapította.

Rendkívüli bizakodás és bátorság kellett ahhoz, hogy a Kétfejű Sas és a Félhold szorításában, szinte tüntetően vesse meg egy humanista-protestáns programú s az európai művelődés fővonalába illeszkedő tudományos intézmény alapjait!

Koncepciójának jövendőt szolgáló tudományosságát bizonyítja, hogy alapító- és adományleveleiben egyaránt nagy hírű királyok és fejedelmek példájára hivatkozik, akik tudták, hogy maradandó dicsőségre csak lelki és szellemi műveltséget terjesztő intézmények létrehozásával számíthatnak.

Ez a tett Bethlen Gábor „egyetemes magyarságot szolgáló országalkotó politikájának” akkor csak egyik láncszeme; a jelenből visszatekintve azonban „egész életművén a korona” – idézem egy volt enyedi diák, az idősebb Makkai Ernő ide illő megállapítását.

A fejedelem szándéka és akarata, mint valami áldást sugárzó erő, még életében hatni kezdett, és emberöltőnként olyan géniuszok képviselték és adták tovább, mint például Apáczai Csere János, Pápai Páriz Ferenc, Bolyai Farkas, Kőrösi Csoma Sándor, Kemény Zsigmond – hogy csak a legnagyobbakat említsem.

Hála működésüknek és műveiknek, a Kollégium hamarosan magyar nyelven is szolgálja a művelődést, nemcsak latinul, és lélekébresztő ereje minden nemzedékben „befényküllőzi” a magyar eget.

A XVIII. század végén a felvilágosodás fáklyája lobban – másféle, gonosz tüzek hamvaiból éledező falai közt. A XIX. század harmincas éveiben a reformeszméknek, majd a függetlenségi harc ideológiájának fellegvára.

A Kollégium híres diákjainak és professzorainak szerepét a magyar s, bátran mondhatjuk, az európai kultúrában csak egy-egy ponton érinthettem. Részletes és elmélyült ismertetését felkészültebb előadótól fogjuk hallani.

A véletlen jóvoltából azonban, nemrég, a Tudományos Akadémia kézirattárában, olyan klenódiumot pillantottam meg, melyet itt említetlen hagyni mulasztás volna, mert ama messze sugárzó és termékenyítő erőnek megható bizonyítékát tarthatjuk benne nyilván.

Kőrösi Csoma Sándor darjeelingi sírját ábrázoló, kis olajfestmény, ovális aranykeretben. A gyűjtemény tudós őre megilletődve mondta el, hogy ez a képecske mindvégig ott volt, legsötétebb napjaiban is, Széchenyi István döblingi íróasztalán. Ő foglaltatta aranykeretbe, s vésette rá, mint valami testamentumát, a maga fogalmazta köriratot, melynek néhány sorát ezen a napon idéznem kell.

„Nem magas helyzet, nem kincs a nemzetek védőre, hanem törhetetlen honszeretet, zarándoki önmegtagadás és vasakarat. Vegyetek példát hazánk nagyai és gazdagai egy árva fiún, és legyetek hű magyarok tettel, nem puszta szóval, áldozati készséggel és nem olcsó fitogtatással.”

A kép klenódiumértékét számunkra nem a keret aranytartalma vagy a festmény művészi becse határozza meg! A szellem az, mely az aranyba kívánkozó igéket sugallta – csodálatos, de nem véletlenszerű összecsengésben Bethlen Gábor alapítólevelének szellemével; Kőrösi Csoma Sándor heroikus lelke adta tovább a „legnagyobb magyarnak”, hogy vigasztalással szolgáljon a kétségbeesés esztendeiben.

Ennek már jó száz esztendeje. De több jele észlelhető, hogy ez a termékenyítő, példaadó szellem mindmáig hat és működik, hol kisebb, hol nagyobb terekre sugározva a Kollégium ősi fókuszából, a világ különböző pontjain.

Ez élteti reményünket, hogy az Alapítás negyedik centenáriumának is lesznek megünneplői, ha e világ ki nem hullatja addig történelmi és kulturális emlékezetét.

A mostani ünneplés hangzatosság, „fitogtatás” nélkül zajlik le; mintha valami velünk született vagy vérünkké vált diszciplínával követnők Széchenyi intelmeit – és a Fejedelemét, akinek bölcsességéből és lelkierejéből telt arra, hogy rugalmasan mérlegelje az idők parancsait.

Régi ember, régi kalendárium

Így sóhajtott az időhöz Újesztendei gondolatok című, nagy, idővel bajlódó versében Csokonai Vitéz Mihály. Az idő egy és egész – tudta jól –, nincsen neki se kezdete, se vége, apró részecskéire csak a véges ész szabdalta fel… Csak az ember, az eltűnés ellen legjobban és legsikeresebben kapálódzó földi lény, agyalt ki mindenféle gépezetet és kalendáriumot ellene. S ez is talán a veszte. Mert az idő órával s naptárral mérve szemlátomást gyorsabban telik, s a régi, elvásott órák, poros, szamárfüles kalendáriumok könnyeket sajtolnak az ember szemébe: az elkopott, rozsdás gépezeteken s a szürkéssárga, koporsószagú papírlapokon, az égi jeles, csillagjóslatos, feljegyzéses táblák között úgy keresztülillant az idő, mint a víz a hálón… Jaj, hasztalan volt az emberi küzdelem, hiába volt a csavaratos agyvelők furfangja: azok, akik talán óesztendő éjszakáján vagy újesztendő reggelén kezükben tartották, olvasgatták, s életüket előrevetítvén, egy-egy adott napra kiterveltek s odacsatoltak valamit, miközben mindenen járt az eszük, csak éppen az elmúló Időn nem – csakúgy kivástak réges-rég belőle, mint amazok, akik távcsövekkel, kuruzslásokkal kimesterkedték a kalendáriumokat a mélyen enyésző múlt századjaiban.

Halálra figyelmeztető s ugyanakkor életre serkentő társa volt az embernek a naptár, akár a másik életkísérő könyv, a Biblia. „Ha az életet szereted, tehát jól használd időd, mert belőle van az élet szőve” – olvassuk a jó tanácsot egy százéves kalendárium decemberi oldalán. Una ex hisce morieris – írhatták volna a hónapok táblái elé ezt a napóra-jelmondatot: ezeknek egyikében meghalsz – de amíg élsz, próbálj rakoncát vetni a „hágdosó idő” elé, hogy életed ne legyen jég hátára épített házhoz hasonlatos. Így a kalendárium, az időnek ez a láthatatlan ketrece, életre való buzdítás volt, az ember folyamatosság-érzésének furfangos biztosítása, gyenge lelkek erősítője, táplálója mindazoknak, akik az esztendő vége felé, sötét telek didergő napjaiban egyebet se tettek, csak piszmogva várták elmúlásukat. Milyen nagy dolog is lehetett a múlt századok embereinek a friss nyomdaszagú könyvecskék fellapozása, új ábrázolatok, új hasznos tanácsok és műveltségterjesztő írások felfedezése – a régi, s esztendőnként visszatérők között! Milyen érdekes lehetett összehasonlítgatni múltat jelennel és jövővel, s végigtanulmányozni az új jóslatokat! Vajon milyen lesz az új tavasz, a nyár, az ősz, a tél? S vajon békesség lesz-é, vagy tovább tart a háborús idő? S lesznek-e nagy „tűzbeli veszedelmek”, jégverés, fagykár az idén? S hát a postakocsi menetrendje a régi marad-é?… Már az adatok ellenőrzésének érdekessége, fogadásra késztető játéka elég volt ahhoz, hogy életkedvet csempésszen a csüggedőkbe, az életuntak lelkébe. Olyan élmény lehetett, mintha börtönfal nyílt volna meg, s a nyirkos sötétségben senyvedő rabok hirtelen kanyargós hegyoldali utakra, virágos gyümölcsösökre tekinthettek volna…

Semmi sem döbbentené meg az idővel hadakozó és elébe gyakorta gáncsot vetegető embert, mint három-négyszáz egyvégtibe állított, évenként következő kalendárium látványa, azoké, amelyek a történelem által „újkornak” nevezett, de Isten tudja, minő időcsalatkozás folytán, a rómaiak koránál is avasabbnak, messzebb tűntnek s visszahozhatatlanabbnak tetsző Krisztus utáni XVI., XVII. és XVIII. században – vagy a tegnap bealkonyult s máris világ alá süllyedt XIX. században méricskélték az idő futását, vasmacska módra igyekezvén megtartani az esztendők töredékeny-süllyedékeny hajóit… Jártam homályos könyvtárfolyosón réges-régi kalendáriumok sorfalai között; mintha sok-sok kicsi koporsó között lépkednék, bizony olyanformán éreztem magam. Amikor egyet-egyet találomra kiemeltem, s belevilágítottam – mintha csak balzsamozott szép halottról emeltem volna le a szemfedőt.

Most pedig forgassuk vissza az idő kerekét – vagy, jobban mondva, lépkedjünk lefelé a holt esztendők horpadt-kopott garádicsain a magyar múlt réteges mélységeibe, s míg kétszázat nem léptünk, meg se álljunk… Így. Már 1738-ban vagyunk, mégpedig éppenséggel Pozsony városában. Kétszáz esztendő! – legalább négy-öt emberöltő. Hadd lássuk, mit vártak a jövőtől (az akkori, múlttá vált jövőtől) e város nagyszerű polgárai, nemesei, katonái. Hadd lássuk, hasonlítható-e akkori reménykedésük a mostani lélekállapothoz? Nemigen van új a Nap alatt…

Pozsonyi Kalendárium 1738-ra. Az „Évrészekről” szóló fejezetben a következőket olvassuk: „…Júniusban kemény szél, mennydörgés és villámlás következik (az Úr Isten irgalmazzon a jégesőtül) és így ezen kikeletnek a vége igen kedvetlen lészen. Némely hatalmasoknak állhatatlanságok kevés jót okozhatnak… September kezdete köllemetesebbnek találtatik egész végéig ezen fertályesztendőnek. A nagy dolgok halogatása soha jót nem okozhat.”

Hát a Háborúról és Békességről szóló cikkelyben mi áll? „Kívánnám – mondja első személyben az egyébként személytelen jövendőmondó –, hogy ezen dolgokrúl tsak egyedül a Békességet hirdethetném, de tartó, hogy sok vérontással a Föld ne festessék, mivel Mars jobbára Nap nyugot felé hajlandó, mellyből nem sok jót jövendölhetünk: és ámbár Jupiter Békességének némelly sugárit mutattya, de mégis jó végét nem reméllhettyük, mivel mind a belső, mind penig külső Statusban sok féle nyugtalanságok találtatnak, melly a közönség közt is elég visszavonyást okozhat.”

A Betegségekről és Gyermek-szülő Asszonyokrul cím alatt ezt olvashatjuk: „…A terhes asszonyokat penig könnyű szűléssel biztattya (az esztendő), mivel az ő Regensek, Vénus, Saturnus és Mars alatt affligáltatik, kik az emberi nemzetnek nagy ellenségi: mind azáltal mégis Januárius, Mártius, Junius, Augustus, October és Novemberben magokra vigyázzanak, mivel némelly veszedelmes sugárok akkorban ereszkednek.”

A Tűzbéli Veszedelmekről című részben többek között ez a meggondolkoztató mondat áll: „Ezen 1738. esztendő majd minden hónapokban tűzzel fenyeget: Sőt a tüzes Mars rossz erköltsű embereket akar felingerelni, hogy szomszédgyokat megkárosítsák: melyre nézve minden Tisztben lévő, alatta valóknak hogy jó vigyázásban legyenek, rendelést tegyen, hogy így kitsiny szikra által nagy és közbéli épületek hamuba ne temettessenek.”

Most lépjünk egyet felfelé: üssük fel az 1739-re szóló Pozsonyi Kalendáriumot. Itt a Betegségekről szóló részben valóságos kis értekezést lelünk a csillagok kórságokat sugárzó hatalmáról, mely nagy körültekintésre vallón kiterjed egyszersmind az Istennek még ezeknél a csillagoknál is erősebb, parancsoló akaratára. „Az égi forgások és veszedelmes Planéták Conjunctiói, hogy az Betegséghez sokat contribuáljanak, nem víttatom, tudván aztot, hogy a jó keresztyén embernek úttyai az Isten előtt kedvesek, ki is imádságával a tsillagokat fellyül haladván, azoktul meg nem ronttathattatik, sőtt nekiek is parantsolhatnak: mind az által a földnek párázattya által, mely a tüdőnek üregiben vévén magát, megvész, és így különös változásokat az emberben okoz, nem különben az mértéktelenség is sokat effektuálhat: az Téli fertál nehéz Catharussal, náthával és forróhideglöléssel fog tapasztaltatni: a Kikelet hideglöléssel, huruttal és szárazbetegséggel fenyeget; a nyár felnyitja sok nedvességnek az úttyát, különbféle Betegségekre. Az ősz penig fejfájással, huruttal, hideg fluxusukkal és hirtelen véletlen halállal ijeszget.” A Békesség és Hadakozásról alatti pár sovány sorocska a zsákutcába jutott, köntörfalazó, csűrő-csavaró asztrológusok módszerére világít rá, melyet abban az esetben követtek, ha nem tudtak semmi okosat mondani. Ilyenkor jóslásukat olyan ravaszdi módon szerkesztették meg, hogy bármi is történjék a Nap alatt, félig-meddig benne foglaltassék, és semmi rendkívüli esemény meg ne cáfolhassa őket. Tehát: „Az Astrológusok nem kívánják jelenteni, hogy a Plánéták Aspectusai okoznák a Fő renden lévőknek hadakozásra és békességre lévő hajlandóságukat (hogy’ mossák a kezüket!), ámbár a kegyetlen Mars az hideg Saturnussal és az Jupiter hegyes nyilaival kívánna gyönyörködni, melyet az Sas kemény szárnyával el-verhet és semmivé tehet.” Ebből okosodjék ki valaki!

De ilyen a Tűzbéli Veszedelmekről szóló cikkely is… „Való az – mondja valami furfangos öregember, szakállát vakarva –, hogy ezen esztendőben a Mars igen directus, melynek igen nagy ereje vagyon, s így félő a Tűznek szerentsétlensége, kitűl az Úr Isten nem tsak nemes Hazánkat, hanem külső országokat is kegyelembül megoltalmazzon, imádsággal megnyerhettyük.” Ha tehát valóban nagy tűzvész támadna valahol, azért történnék, mert nem imádkoztak eleget az emberek – ha pedig nem támadna (ami ugyan teljesen valószínűtlen), akkor azért nem támadt, mert megfogadták a Kalendárium „tanátsát”, és a veszedelmet elimádkozták a nyakukról. A jövendőmondó nem tévedett!

Megható a Pozsonyi Kalendáriumok végén ez a vissza-visszatérő hagyakozás: „Már ezzel az idén megelégedvén, ha az Isten bennünket esztendőre éltet, tovább fogjuk continuálni.”

Állapodjunk meg most a negyvenedik lépcsőfokon; Kassán vagyunk, 1779-ben. Kezünkben ugyanis a „Magyarországra és Erdélyre s az öt szomszéd tartományra alkalmazott Házi és Úti új Kalendárium”, melyet Landerer Mihály adott volt ki, saját költségével. Ebből megtudhatjuk többek között, hogy mi módon utaztak például Kassától Kolozsvárig, vagy Brassóig, a parókás, burnótszelencés császári fiscus-emberek, olasz vármérnökök, magas rangú katonák, áthelyezett egyházi férfiak. Be jó volna most beleülni abba a régi postakocsiba s hegyen-völgyön át keresztüldöcögni a vendégfogadós, lóváltóhelyes községeken, városokon, a következő útvonalon: Szina-Tokaj-Debrecen-Székelyhíd-Zilah-Kolozsvár- Torda-Enyed-Alvinc-Gyulafehérvár-Szászsebes-Nagyszeben-Brassó… Úristen, van-e valaki, aki ne vállalná ez út fáradalmait, aki nem boldogan rázatná magát végig valami fullajtáros delizsánszon a hepehupás, vándorcigányos, juhnyájas, vándorlegényes, zsiványos, mokánylovas utakon?

Ha most ismét megindulunk, és csak hatvanat lépünk felfelé, már csak száz esztendő választ el az idő mai rétegétől, a Felvilágtól. 1839-ben járunk a Kassai Kalendárium jóvoltából, melyet a derék Ellinger István adott ki, az a felvidéki nyomdász, aki jó harminc éven át mert ujjat húzogatni s ki-kibabrálni a helytartótanács hetvenkedő cenzúrájával, s nemegyszer vállalta a cenzúrázatlanul kiadott munkákért járó pénzbüntetést.

Vizsgáljuk csak meg alaposabban ezt a kalendáriumot, hisz szülővárosa már az emberemlékezet Kassája… A kis nyolcadrétű füzetecske belső oldalán úgy kuporog a cirkalomos, földgömbös, távcsöves, csillagfejtő ember, mintha maga Kopernikusz vagy Regiomontanusz volna, vagy – hogy ne menjünk olyan messzire – Bolyai Farkas professzor úr. A kis tábla bal sarkában ott ékeskedik a magyar címer, mint egy sugaras égitest, olyan; jobb sarkában a napisten arca s középen a holddal a kilenc bolygó látható. Így találtuk az ókumlálandó magiszter ábrázolását már a XVIII. századi kalendáriumokon is. De a fedőlap belső részét már ügyes hirdetésekre használja fel Ellinger mester, ilyenformán: „Ezen Magyar- és Erdélyországra alkalmaztatott Házi és Úti Kalendárium kiadójának Kassán, a Malom-utszán, 555-ik számon lévő tulajdon Házánál, egyéb közhasznú könyveken kívül ezek találtatnak: Agustana Confessió, az az: a Keresztyén Evangyélika Hitnek vallástétele; Utazási rajzok Hrabovsky Dániel által; A Szent Érzések Oltára; London és lakosi jelenkorunkban, s végül a Felsőmagyarországi Minerva 1836-iki tizedik évfolyama, s minden eddigi évfolyam.” A belső címlap második oldalán a király és királyné, valamint a királyi család tagjainak életrajzi adatai következnek, még a nőké is, magáé a királynéé is, pontosan, szépítés nélkül – talán mert a királynők és királykisasszonyok, akárcsak az igazi nagy színésznők, el nem öregednek soha. A negyedik oldalon a külső országi Fejedelmek vannak felsorolva, az ötödiken következnek a jelmagyarázatok. Aztán jön a szorosan vett naptári rész, mely után az évszakokra vonatkozó jóslásokat találjuk, s általában azt a fejezetet, amely a kalendáriumok velejét jelenti. Itt vannak felsorolva a mai tiszti címtáraknak megfelelően a magyarországi és erdélyi méltóságok és tisztségek, mely után a műveltségterjesztő rész következik, ilyen címekkel: Történelmi Töredékek, Természeti Ritkaságok és Házi Fortélyok. Végül a Magyar- és Erdélyországi sokadalmak (vásároknak) feljegyzése kerül sorra. Az utolsó három oldalon a menetrendet, azaz a Magyar- és Erdélyországi Póstáknak Rendit találjuk.

Hát tükrös kalendáriumot látott-e már valaki? Alig hiszem. Pedig valaha ilyen is divatozott. Hasonló egy pici retikülhöz, amelynek egyik oldalához, belül, apró tükör tapad. Pozsonyban, 1815-ben jelent meg így a Magyar Dámák Kalendáriomja, újesztendei ajándékul a szép nem számára „Wéber és Fiá”-nak költségével. A késő rokokó és a kora biedermeier stíl megható emléke ez a könyvecske, annyira, hogyha az ember a ki tudja milyen körülmények között, milyen szerencsétlenség előjeleként vagy következtében megrepedt tükörbe néz, önkéntelenül igyekszik azok arcjátékát utánozni, akik jó száztíz esztendővel ezelőtt rizsporozták, csinosították benne rég elporladt arcocskájukat. Úgy bizony, a száz évvel ezelőtt tündöklött pozsonyi szépasszonyok, a németül is, tótul is beszélő, de magyarul érző, magyarul olvasgató felvidéki hölgyek alakjai suhannak keresztül a repedezett tükröcskén, s valami tipegő, libegő, szoknyaszegélytartó táncban illannak el. S milyen magas ízlésűek, választékosak és tökéletesek lehettek! A szerkesztők tudták, kiknek állítják össze a kis könyv irodalmi részét, mert az akkori magyar irodalom legjavát igyekeztek adni, s a nevek, akik itt szerepelnek, egy-kettő kivételével máig számon tartottak. Kazinczy, Kölcsey, Szemere, Vitkovics, Kis János, Virág Benedek, Dajka, Révai… Ők akkor az idő élhullámán lovagoltak a jövőbe, s ha nekünk már modoros és megmosolyogtató is, az itt közölt elbeszélések és versek nagy részének szerzőiről jól tudjuk, hogy nagyot, szépet, jót – s nem sekélyesíteni, hanem nevelni, mívelni akartak. A naptári rész után – mely a Fénelon-féle „Telemach” finom kis metszeteivel megtűzdelt – a tizenkét kép magyarázó szövege következik. Második Kazinczynak A Repülőszekér vagy használt és nem használt hatalom című beszélye, melynek Bagdad a színtere; aztán Kölcseynek egy „eredeti Ballade”-ja, majd Horváthnak A szép nemnek hazaszeretetéről való elmélkedése következik, melyből mindjárt idézek is néhány mondatot: „…szerették Hazájokat a vitéz lelkű Egri Asszonyok, kik Eger várát a török ostromlása ellen bajnoki vitézséggel védelmezték; Szereti Hazáját, pedig forrón szereti – azon Fő Méltóságú Magyar Dáma (vajon ki lehetett?), ki a háborúban sebbe esett legkedveltebb fiát szemeim láttára első összejövetelkor azzal vigasztalta forró anyai tsókjai közt, hogy azon sebeket tsak azért szereti fián szemlélni, mivel fia azokat a Haza védelmében szerzette…” Ezután Kis János verse következik, Magyar Utazó Éneke, a Duna hátán, Baváriában, majd Ferentzy elbeszélése, s még vagy tíz költemény, Szemerétől, Kölcseytől, Dajkától, Virágtól s köztük egy, Révaié – legjobbjai közül való –, A Mulandóság című, mely különösen meggondolkoztatóan ékelődik ide, a naptár lapjai közé. Mulandóság! – Hisz a kalendárium éppen a Mulandóság, a megfoghatatlan idő ellen szegül!… Hogy kerül hát ide ez a szomorú költemény:

Hát nem tapintatlanság volt ilyen verset kalendáriumban világ elé bocsátani?

Lehet, ezt a szerkesztők is észrevették, mert a legutolsó oldalon kedvderítő verset, Ferentzy népdalutánzatát találjuk, s ezzel aztán búcsúzhatunk is a kedves, kicsi, selyembe kötött, kanárisárga kalendáriumtól. A vers együgyű sorai ma meggyarapodott tartalommal, alkalmi ünnepélyességgel vonják magukra a figyelmet:

Végül ne sajnáljuk az időt s fáradságot, kockáztassunk meg egy térbeli ugrást. Nem bánjuk meg, mert egykettőre az 1838-ra és 1839-re szóló Nagyváradi Kalendáriumok-hoz jutunk, azokban is olyan szép naptári versekhez, melyeknek párját más kalendáriumban hiába keresnők. Minden hónapnak megvan a maga külön kis verse, ott húzódik meg a napok alatt. Íme, a három legsikerültebb:

Szomorú, de biblikusan magasztos záróakkord következik: ott találjuk az 1839-es Nagyváradi Kalendárium hátlapján:

*

Szegény, kicsi, ravasz időkelepcék! Vajon szolgált-e, célra, eredményre vezetett-e a jövendőmondástok, tanítástok, sok kegyes csalástok? Meg tudták-e általatok fogni egy-egy percig, egy-két óráig az időt azok, akik előttünk forgatták, böngészték, akik lapjaitokhoz mérték napjaikat?

Nemigen van a világon szomorkásabb dolog, mint egy régi kalendárium feljegyzések számára meghagyott sárga lapján valami régi, akkor fontosnak tartott, mára tökéletesen jelentéktelenné vált ügy emlékeztető feljegyzését megtalálni. Elszomorít, könnyet is fakaszt az ilyesmi, de ugyanakkor az idő hangját is halljuk, az Időét, mely kalendáriumainkkal együtt oszthatatlanul és feltartóztathatatlanul sodor magával, s ezt zsongja: „Ha nem is nagyot, de mindig csak jót cselekedni, jót cselekedni!”

A Pusztítás géniuszai

Széchenyi István következetes naplóíró már ifjúkorának azon éveiben, amikor még nem tudja, hogy katona marad-e, vagy költő, világjáró, gazdálkodó – esetleg éppen „országtudománnyal” foglalkozó férfiú lesz belőle.

Ahová csak a napóleoni háborúk alatt és után huszártiszt minőségében a kötelesség parancsolja (Franciaország, Németország, Itália és természetesen Ausztria s Magyarország majd minden tája), vagy ahová tudásszomja, elsősorban nemzetgazdász érdeklődése vezérli (Anglia): lelkiismeretesen jegyezget a magával hordozott nagy ívrét alakú füzetekbe. Nemcsak sűrűn változó testi-lelki állapotát, sikereit-kudarcait írja le, jóformán az önanalízis kényszerével, hanem kulturális, gazdászati és technikai megfigyeléseit is. Mi több, és ez már az alább közlendő naplórészletre vonatkozik, megörökíti idegen sorsokkal való találkozásait, nevezetesebb élményeit.

Ezek közül rémületes voltával kiválik az, melynek hallomása a Pest megyei Pilis községben rázza meg, 1820 szeptemberében, amikor az eset még frissen foglalkoztatja a környékbelieket, hiszen alig egy évvel azelőtt játszódott le. Széchenyi stílusa, érzékletes leíró készsége a nagy francia kortárs: Stendhal becsületére válnék! Értékét csak emeli az esemény átélésének és kommentálásának szenvedélyesen szubjektív, szinte izzó hőfoka…

Nem hagyhatom említetlen – mert a vadorzó Véletlen évtizedekre időzített, ravaszul működő kelepcéjét vélem látni ebben –, hogy magam is közeli ismeretségbe kerültem a Beleznay dráma főszereplőivel, túlságosan is közelibe, semhogy a Felejtés fátyla beboríthatta volna irtózatos alakjukat.

1934 nyarán földrajzilag is rövid távú érzelmi utazást tettem Pilisre, teniszbálra szóló meghívó levélkével a zsebemben… A nagy, lapos alföldi falu porlepett akácai közt, a jegyzői lakban, kedves fogadtatás, boldog viszontlátás órái vártak. Délután séta, a község nevezetességeinek megtekintése. Kísérőim a Beleznay-kastélyt csak kívülről mutatták: sárga falú, késő barokk épületre emlékszem; ha nem tévedek, két torony támogatta kétfelől. Az a két torony hajdan gyilkos golyópárbaj színhelye volt – mesélték –, egy Beleznay fiú ott lőtte agyon az apját… A hátborzongató história bizonyítása az evangélikus templom pincéjében következett be, a Beleznayak sírboltjában, ahová a hirtelen előkerített harangozó, az öreg Bajtrok, istállólámpással kalauzolt, és Hamlet sírásójának bennfentességével emelgetvén fel a háború utáni háborgó időkben megbolygatott érc- és fakoporsók fedelét, sorra bemutatta tiltakozásra képtelen lakóikat.

Egy penészzöld mentés, ráncos csizmás, horgas orrú férfiú homlokán kétujjnyi, csontszilánkos lyuk. Az apa! És közelében, szegényesebb koporsóban, szegényes ruhafoszlányok közt félrehajtott fejű, keresztbe tett kezű halott: a fiú. És még vagy öt-hat koporsóval voltam kénytelen megismerkedni a szörnyű illetlen művelet keretében, amilyen a halottak mutogatása és bámulása. (Köztük Beleznay Miklós generáliséval is.)

Kereken negyven esztendő múlt el, míg Széchenyi naplójának fordítása közben 1820 szeptemberéhez érve, a Beleznay-esettel újra találkoznom adatott. Igaz ugyan, hogy amikor 1954-ben Lenau-verseket, többek közt A kísértet címűt fordítottam, gyanús volt, hogy őróluk van szó: Lenau életének egy részét magyar tájakon töltötte, miért ne hallhatta volna visszhangját ennek az apagyilkosságnak – mely a vers szerint vadászaton történt –, és miért ne láthatta volna a kastélyt, már elvadult rémtanya állapotában, „ahol ál- és valódi kísértetek kergetőznek”!

A dráma Széchenyi leírta változatához képest az 1934-beli verzió úgy hat, mint valami lovagiassá finomított biedermeier duellumhistória. A Lenaué ennél sokkal meggyőzőbb, balladás elemekben bővelkedő, romantikus látomás. Íme:

A „teljesség” kedvéért, s annak bizonyítására, hogy az eset hányszor s milyen szívósan kísértett, ide másolom a Friss Újság 1903. január 2-i számából azt a hírecskét is, melyet a Széchényi Könyvtár hírlaptárában véletlenül fedeztem fel vagy húsz évvel ezelőtt, és rövidítve kimásoltam:

Meghalt Pilisen a száztíz éves cigányasszony, Raffael Károlyné Kolompár Borcsa. Fiatalkorában szeretője volt az egyik Beleznay grófnak, aki „feleségének megalázására egy vacsora alatt, melyen jelen voltak a környék, Pest megye előkelő nemzetségei, a szép Borcsát kiöltöztette, s maga mellé ültette”. – Borcsa egész életében büszke volt erre. Vénségére orgazdáné, rabló cigányok esze és kapitánya, vajdája! A pandúrok semmit se tudnak rábizonyítani. Senki el nem árulta. 48-ban megmenti az osztrákoktól a Pilis körül járkáló honvédeket: lopva álomport önt az osztrák kapitány poharába, majd foglyul ejteti.

Koporsója felett nem imádkozik katolikus pap. Evangélikus tót asszonyok énekelnek, de katolikus temetőben temetik el. Temetésére cigánykaraván érkezik, messze földről…

És most legyen végre Széchenyié a szó! Hadd lássuk, hogyan találkozott Ő a Beleznay-esettel, még aznap, melyen a Debrecen környéki táborozásból szabadságra menet, Ceglédről hosszú lovaglás után Pilisre érkezett.

„(1820. szeptember.) 15-én Abonyból Ceglédre 2 óra 40 perc alatt. Egy igen takaros görög asszonynál voltam szállásban, aki azonban nem tud görögül! Fölöttébb csodálkoztam ezen, hiszen e nép újjászületése idején nem természetes ez!

16-án Ceglédről Pilisre 3 óra 40 perc alatt. Ez a hely a Beleznay család miatt nevezetes, mert ez a család azok közé tartozik, melyekben egy magasabb erő befolyása, azé, mely az embereket kormányozza, láthatóvá válik: az elkerülhetetlen Végzet! Az apák sorsa és bűne több nemzedéken át egészen a gyermekekig kihat, úgyszólván mindegyiküket egyazon bélyeggel jegyzi meg, míg végül győz a bűn pusztító hatalma, és az egész nemzedék kihal – vagy a családban egy szent születik, aki magát százféle áldozat és szigorgás árán a család többi tagjával egyetemben a tirannusi végzettől elszakítja, és azután minden nyűgtől szabadon, és oly könnyűszerrel immár, mint más halandók: a jóknak és igazaknak útján halad.

Különösek némely ilyesfajta családokban született embereknek egyéni küzdelmei valamely kényszer ellen, mely őket egész életükben üldözi, attól nem menekülhetnek, s végül is meghatározza minden tettüket, bármennyire kapálózzanak ellene; úgyannyira, hogy a legmegbocsáthatóbb csínyükből is a legborzasztóbb gyásznak, a legirtóztatóbb csapásnak kell következnie. – Ahogyan némely ember fölött egy áldó Géniusz látszik őrködni, mely a legrosszabb indítékból a legfénylőbb sikert szüli – úgy élnek bizonyos emberek szívében, mondhatni velejében, a pusztulás géniuszai, és minden a szerencsétlenségbe, az enyészetbe rohan!

(Az erény a lélek egészsége, ahogy a bűn a lélek betegsége. Az erény örök, a bűn mulandó!)

Ha az ember nem sajnálná a fáradságot, bizonyos famíliáknak belső viszonyait vizsgálni, bízvást rábukkanna, hogy mindig egy és ugyanazon hiba, avagy eset (kis változatokkal) történt meg a nagyapával, az apával, a fiúval és az unokával, etc. etc. Mintha a gonosz a gonosszal párosulva, örökké csak bűnt és vétket hozna létre.

Ismerem (s ezt is csak azért, mert az emberek beszélik) a Beleznay család rendkívüli eseteit az elmúlt 10 esztendőben; az, ami korábban fordulhatott elő ugyanitt, ismeretlen maradt, pedig valószínű, hogy az első ok, vagy voltaképpen mag, amelyből aztán mind ez a borzalom, mely megrendíti az embert, keletkezett: oly piciny és jelentéktelen, hogy figyelmünket elkerülte.

(Teljességgel lehetetlen, hogy a fiú az apját hidegvérrel megölhesse, ha csak nem bűnben fogant és született, és a Gonosz nem verne apránként oly mély gyökeret a szívében, hogy lelkében kihamvad az erény legutolsó szikrája is.

Jaj, az életben mily gyakorta hordoz apró bűn is nagy szerencsétlenséget! Viszont nem ritka, hogy a vétek elhal immár a cselekedetben.)

Pilis ura, Beleznay gróf az, aki körül az események, e hozzávetőleg 10 éves időközben, forognak. Beleznay generálisnak volt az örököse, akinek özvegye sokáig élt, és maradt a vagyon haszonélvezetében. Türelmetlen sóvárgása nagybátyjának és birtokának bírására azáltal tűnt fel szembeszökően annak idején, hogy nagynénjének hosszú és halálos betegségekor a halál-hír hozójának 100 dukátot ígért – amit Szombaty doktor nyert el. Még ez előtt feleségül vette tulajdon juhászának leányát, kit is, amikor még az ágyasa volt, nyilvánosan megkorbácsoltatott, és csak későbben kelt véle egybe.

(Melyik furcsább: a férfiú, aki a nevét viselendő nőt megbecsteleníti; vagy a nő, aki férjhez megy ahhoz, aki korbácsütésekkel egyszer már meggyalázta?)

Feleségének apja azonban mindig juhász maradt – és a maga, vagy a lánya vétsége miatt többízben deresre húzták. –

A gróf vagyona időközben majdnem fölemésztődött, mert jövedelmeiből alig futotta az egyezkedési és békéltetési ajándékokra, amiket olyan embereknek kellett adnia, kiket bántalmazott. Többek közt egy nemesemberre, az udvarában, 50 botütést méretett, ellene az kártérítési pert indított, s végül 50 ezer dukáttal elégíttetett ki. Beleznay gróf több embert vadászpuskával megsebesített, egy parasztlegényt pedig agyonlőtt. – Fia, aki minden nevelés nélkül töltötte be 23. életévét, apja által folyton bántalmaztatott – amit részben meg is érdemelt. Az apja egyszer 25-öt veretett rá, egyszer pedig egy álló esztendeig ült vasban a vármegyeházán Pesten, büntetésből. – Az apa, fiával egyetemben a legszertelenebb, kicsapongóbb és fertelmesebb életmódot folytatott, amilyen csak elképzelhető, és egyazon ringyónál valának vetélytársak.

A végső katasztrófa pedig az volt, hogy az öreg gróf, nem tudni mi okból, a fiára ismét 25 botütést akart méretni, az viszont kétcsövű puskájával az apjára dupláz, s mindkétszer talál, utána pedig egészen hidegen és higgadtan megtölt egy másik puskát, apja fejéhez tartja, s szétroncsolja koponyáját.

(Simonyi^* azt mondta egy parasztnak: »Az jó, hogy az öreg Beleznay agyon lövetett, de tsak kár, hogy a fia lőtte őtet agyon!« A paraszt: »De inkább az volt jó, mert most kettővel vagyon kevesebb.»)

Az anya, aki már régebben elvált vala a gróftól, egy fölöttébb laza erkölcsű kálvinista lelkipásztorral él, akinek két gyermeket szült. A család vagyonából semmije sincsen, életbenmaradt gyermekei mit sem adnak neki, és sohasem látják.

Az apagyilkos kivégeztetett – és a nők, kik jelen voltak, amikor lefejezték, vérét felfogták, akárcsak egy mártírét, kendőkbe, úgy, hogy még a veresre festett homokot is elvitték: Nők…

A kihalt, ezentúl immár csak pénzhamisítóknak alkalmas házban, ahol ál- és valódi kísértetek kergetőznek, egy kicsiny könyvtárat találtam – a legnagyobb rendetlenségben. Nagy részük imakönyv, melyeket nagyon sokat használtak. – Mintha már sejtették volna, hogy lelkükön egy idegen hatalom ült meg és uralkodik? És hátha mind e kis vallási kísérletek ama szándékból történtek volt, hogy magukat attól megmentsék? – De mindhiába: mint ahogy a vízáradatok, ha nekibőszülnek, a legjobb úszót is elnyelik, és hasztalan igyekezetét, vergődését a haldokló görcsös vonaglásaihoz teszik hasonlatossá. Szintígy egy kárhozottnak imádsága is üres kongás, és fájó jajongással hatol vissza tulajdon csontjába és velejébe. –

Szeptember 17-én pihenőnap.

18-án Pilisről Gyömrőre 3 óra 40 perc alatt. Ez a hely Wartensleben gróf és Teleky gróf birtoka, akinek a házában lakom.”

Alig egy esztendő telik el, és Széchenyi 1821. október 1-én a diószegi táborból Tiszafüreden át saját lovaival Pestre indul. Erőltetett menetben 3-án megérkezik, de már egy nap pihenés után báró Brudern Józseffel (a lóversenymozgalomban szervezőtársa) Gödöllőre utazik Grassalkovichékat meglátogatni. E látogatásról szóló rövid feljegyzését ő vagy a titkára később kivágta…

Pilis közel van, az emlék is! Az előző évben hallott rémdráma alkalmasint szóba kerül. És Brudern elmesél valamit, vagy inkább: bevall valamit, ami a dolog természetéből következően, röviddel a kivégzés után történhetett, tehát még 1819 nyarán…

Széchenyi olyasmit hall, hogy V. Hugo vagy A. Dumas sárga irigységgel hallgatta volna, s ki tudja, mit kerekített volna belőle. De Széchenyi oly illedelmes, mértéktartó szűkszavúsággal rója naplójába, mintha egy kissé elhatárolná magát, vagy mintha nem mert volna hinni a fülének:

„(1821. október.) 4-én Pesten maradtam. 5-én Brudernnel Gödöllőn voltam, igen jól fogadtak. –

Brudern, annak idején, maszkot akart a lefejezett Beleznayról (fej). A bakóval megegyezik. Szolgája vagy vadásza éjnek évadján elmegy a vesztőhelyre, a földből kiássa a fejet és beviszi a hóhér házába – ki a halott láttán oly rémületbe esik, hogy elmegy a háztól. A vadász egyedül marad a hóhérnéval. Alaposan megnézik a fejet, lemossák. Beleznay nem volt megberetválva. Az öntés gipsszel lehetetlen így. A vadász fogja a bakó beretváló szerszámait, s éppen kezdené beretválni a fejet, amikor kopognak az ajtón. A kivégzett anyja jön, aki el akarta lopni a tetemet, de a fejet nem találta. A vadász nem zavartatja magát, a fejet nyugodtan megberetválja, és két maszkot készít, melyek most is megvannak!

6-án délután Dorogra. 7-én Péten át Ürményre. 8-án paradtam. Nyulásztam. Gabriella megérkezett. Tele vagyok a legszomorúbb emlékekkel!”

Széchenyi István, veszélyek vonzásában vagy keresésében

Széchenyi István naplójából többek közt az is nyilvánvalóvá válik, hogy pályafutása egyetlen összefüggő életveszély-sorozat.

Azzá teszi elsősorban maga a korszak, a társadalom, amelyben él (a megerősödő, de rettegő abszolutizmus a francia forradalom, illetve a napóleoni háborúk után) – s amelyben Széchenyi „rendszerellenessége” már a 20-as évek elejétől egyre nyíltabb, türelmetlenebb.

Csodálni való s egyszersmind érthetetlen azonban, hogy milyen feltűnéskereső, kihívó viselkedéssel, szinte tüntetően bizonygatja ezt. Vagy hogy elvétve milyen naivak és átlátszóak figyelemelterelő kísérletei. Egyénisége annyira nyílt, kifelé fordult, hogy majdnem magamutogató; jellemében konspiratív hajlamnak, álorcaviselésnek nyoma sincs… Mintha tudatából folyamatosan kiesne vagy kihagyna a valóságismeret, s a nyomában és körülette mindenütt lopakodó és hallgatózó besúgófüleket – melyek közt akadnak az ő társadalmi osztályának tagjai is – elhanyagolható mennyiségnek tartaná. Mondhatni: szuverénül jár el, kiváltképpen bizakodó, derűlátó korszakaiban; hatalmat érez magában s maga körül – egy kis állam a nagy államban. (Ez a magatartás alkalmasint főrend mivoltának, családja tekintélyének s apja, részben bátyjai révén a hatalomba való viszonylagos beépültségének tudatából magyarázható.)

Szakadatlan veszélyzónát teremt – az amúgy is meglévőn belül – maga körül. Számtalan, a naplóban alapossággal leírt esete bizonyítja, hogy ő maga provokálja a veszélyt, politikai értelemben elsősorban. De éppígy kimutatható, hogy valósággal keresi a kockázatot fizikai erőpróbák és vállalkozások formájában is, s ezekről jó regényíró tollára méltó színesen és izgalmasan számol be – olykor még aznap vagy az órában – naplójának. Több esetben azonban nem állapítható meg, hogy kétségtelenül ő maga hívta ki s vállalta az életveszélyt; megengedhető, hogy belekerül, belesodródik, valósággal vonzza a veszély… Szándékos, keresett erőpróbáinak gyakoriságából mégis kézenfekvő a feltevés, hogy – (akárcsak a hóhérkard vásárlása s szobájában való kifüggesztése esetében, „szoktatni kell magunkat, edzeni a gondolathoz…” kommentárral) – edzésnek szánja ezeket az erőpróbákat, felkészülésnek a hatalommal vívandó, egyre közeledő élethalálharcra. 1848 márciusától pedig előfordulásuk száma a bitófákat naplójában – az őrá és társaira váró bitófákat – valóságos erdővé sűrűsíti…

A korszakot csak egy kissé ismerve is, alig érthető meg, hogyan mert rábízni annyi „kompromittáló”, önleleplező adatot a bárki által könnyen kinyitható, kis kapcsos zárral óvott naplófüzeteire. Ez a hovatovább nemcsak képzeletben, képzelődésben, hanem valóságban is üldözött lélek – ilyenné válik, zuhanásszerű gyorsasággal, az 1825–26-i országgyűlésen való megnyilatkozásai után – naplóbeli vallomásaival voltaképp folyamatosan kiadja, hogy ne mondjam, „feljelentgeti” magát. Mi több – merő naivságból –, másokat, elvbarátait, küzdőtársait is, kiknek kifakadásait, vélekedéseit csodálatos emlékezőtehetséggel, mintegy magnószalagról másolja le – nemegyszer olyasmiket is, amik fejükbe kerülnének, ha Sedlnitzky grófnak, a bécsi rendőri főhatóság elnökének kezébe jutnak… A bécsi policáj mindent beszövő, óriási hálózatáról a napló első sajtó alá rendezőjének és bő jegyzetekkel ellátójának (Viszota Gyula) idevágó kutatásai az olvasót álmélkodással töltik el: az ilyen meggondolatlanul nyílt, őszinte vallomások hogyan is nem kerültek, hűséges másolatban, a besúgójelentések aktáira? Talán bizony szent volt előttük a levél- s a naplótitok? Országgyűlési keserű kifakadásokból is tudjuk, mennyire nem volt az, s milyen reménytelenül szólaltak fel Széchenyi és elvbarátai az emberi jogok ez egyikének tiszteletben tartása érdekében… Vagy nem találtak Sedlnitzky ügynökei minden hájjal megkent, alkalmas inast, komornyikot Széchenyi szolgálatában, aki a kapcsos zárat gyakorlottan nyitogatva, naponta bele-belekandikáljon a sűrűn egymás alá rótt naplósorokba?… Másik magyarázata, hogy ilyesmire nem került sor: úgy látszik, beérték azzal, hogy Széchenyinek országgyűlésen, társaságokban, esetleg magánbeszélgetésekben tett kijelentései, elejtett szavai és vélekedései – a spiclik jelentéseinek hála – rendszeresen, gyorspostával kerültek a policájfőnök asztalára…

Egészen sajátságos, majdnem kettős könyvvitelszerű jelenséggel találkozunk olykor-olykor ezen a téren: előfordul, hogy éppen ezekből az „adekvát” jelentésekből ellenőrizhető Széchenyi naplóbeli feljegyzéseinek, leírásainak hitelessége!

De a magának teremtett politikai kockázatokról most ennyi elég. Lássunk inkább egy nem tudatosan keresett és vállalt életveszélyhelyzetet, melyre ráfogható, hogy véletlenül, esetleg meggondolatlanul sodródott bele.

1819 áprilisában, a görög szigetekre tett s több, szinte nyaktörő helyzetbe sodró utazás után, a szicíliai Cataniába érkezik. Lelkét Caroline emléke látogatja, bűntudat gyötri, joggal, minden jel szerint. Már a szigetekre is ez elől az emlék elől menekül, de Cataniában kezdi csak igazán égetni a lelkifurdalás… Rég nem gyónt, titkát – reméli – senki sem tudja. – Elhatározza, hogy egy ismeretlen olasz papnak gyónja meg, s tőle kér feloldozást. Ez meg is történik, de nem kielégítőn, utána nyugtalansága talán még fokozódik. Ilyen kedélyállapotban megy el a tengerbe fürdeni… Jelképes cselekedetnek szánta volna, mindenestül való tisztálkodásnak, a csalódást okozó gyónás után?… De szóljon maga a napló:

„Megáldoztam. Mit tartok erről? Senki emberfiának nem akarom megmondani. De nagy magasságba vergődtem fel, Isten felé tudtam szállani, és ezentúl még hitem szokásait is pontosan be fogom tartani. Az, amit Istenről és a mi jövőnkről tartok, azonos mindazok hitével, akik férfiasan gyakran készültek a halálra, és nem vakbuzgók, képmutatók.

Elmentem a tengerbe fürdeni. A tenger nagyon nyugtalan volt, és egy kis borzongást éreztem a mólóról, mely lávából van, a tengerbe ugrani. E szorongást férfiatlannak tartottam s a tengerbe ugrottam. Nem úszom valami jól, s mikor a vízből felbukkantam, egy hatalmas hullám a sziklához vágott – elkábultam –, ugyanaz a hullám inasomat és egy másik szicíliai idegenvezetőt, kik ruhában voltak és engem néztek, oly erővel ragadta el, hogy mindkettő a tengerbe esett. Most mindhárman ugyanabban a hullámban voltunk, én teljesen elkábulva, inasom anélkül, hogy úszni tudna, a szicíliai pedig csizmában és minden bátorság nélkül. Segítség messze volt. Fejemet is elvesztettem egy kicsit, és megpróbáltam a mólóig jutni, de a víz oly keményen vágott a sima lávakőhöz, hogy a fejem betört volna, ha előre nem nyújtom mindkét kezem. Ujjaimról minden köröm leszakadt, s visszavágódtam mélyen a vízbe. Azt hittem, most megfulladok, és a gondolat, hogy félórával előbb teljes alázattal Istennek ajánlottam magam, isteni megnyugvást adott. Itt ér hát utol a végzetem, gondoltam, és hamarosan por vagyok, és azoktól elfeledve, kik engem oly őszintén szerettek valaha. Nem erőlködtem menteni magam, a hullámok le s fel ráncigáltak, szuflám még volt, s még nem nyeltem vizet. Elkészültem a halálra, de moccant bennem a férfiasság, gyalázatos, gondoltam, magam a halálnak ily olcsón odaadni, és teljes lélekjelenléttel, minden lehetséges erőmet összeszedve, a veszedelmes sziklától elrugaszkodtam, hamarosan a nyílt tengerre értem, ahol minden veszély nélkül és nyugodtan vártam meg egy kis hajót, amely nagy üggyel-bajjal a két másik félig vízbefúltat is kihalászta a hullámokból. – Gyakran voltam életveszélyben, de ily boldogan és elégedetten soha nem mentem volna a másvilágra. (…) És e pillanatban egészen nyugodtan és boldogan megyek ágyba, miután tegnap – a szentáldozás után – egy hajszál híja, hogy elpusztultam (…)”

Életveszélybe sodró erőpróbák, végletes vállalkozások – a veszélyvonzás és a vonzó veszély bizonyos pszichés alkatokra jellemző ambivalenciájában – amint említettem, számtalan helyen rögzítődtek naplójában. Ilyenekül utalok elsősorban a párbajaira; ezeket majdnem minden esetben ő kezdeményezi. A nápolyi kormányzó kihívása és megleckéztetése – a végén bocsánatkéréssel, a kormányzó részéről! – szerelmi indítékú, igen jóízű, valóban huszáros história… A többi párbaja sötétebb színezetű, némely esetben véres kimenetelű, Széchenyire nézve nem mindig előnyös társadalmi visszhanggal…

Leggyakoribb erőpróbái a lovaglással kapcsolatosak. Lovasbravúrok, mondhatni „lépten-nyomon” – mintha a korszak világhírű úrlovasának, Sándor Móric grófnak dicsőségét szeretné elhomályosítani… Lóról való zuhanásainak többször kell nyögnie következményeit.

Egyik legérdekesebb naplórészlet köszönhető a Pireneusokban történt hegymászó-balesetének. Egy égig érő hegyormon, melyet őelőtte csak helybeli vadászok és pásztorok másztak meg – összeomlik az erőfeszítéstől; kísérőinek kell úgyszólván ölben levinniök a völgy menedékházáig… Miért kellett erre a nyaktörő vállalkozásra elszánnia magát? – kérdezi az ember – két ismeretlen kísérővel, úgyszólván tanúk nélkül, ismeretlenül… Kiknek vagy kinek akarta volna testi-lelki erejét e félisteneket is próbára tevő vállalkozással bizonyítani?

Nem hagyható ki számtalan hosszú távú úszkálása sem, különböző vizekben, főként a Dunában. Sok esetben tüntető vállalkozás: élvezi, ha nézősereg figyeli a partokról. Ugyanide sorolhatók erőltetett csónakkirándulásai is; egy ízben például Pestről Fótig, egyhuzamban, egy keskeny angol szkiffen, egy-két barátjával…

Úgyszintén gondosan, mint sikerélményeket, jegyzi fel a zajló Dunán jégtáblák közt ugráló vagy csolnakkal vergődő átkeléseit.

Említésre érdemes több tengeri veszedelem is, hajótörés és vízbefúlás közelségének rémületei s ezek nagyszerű leírása.

Lehet-é hát Széchenyi vakmerő erőpróbáinak rugóját pusztán holmi „byronizmusnak” tulajdonítani? Igaz, hogy Byron Széchenyinek első számú bálványa és mintaképe, s a Boszporusz átúszása bizonyára követendő példa a szemében, de veszélykeresése, úgy tetszik, endogén eredetű. – Második férfi eszményképe már 1821-től Wesselényi Miklós – de ez a fanatikus más módon s több testi s lelki erővel megáldott veszélykereső. – Széchenyi eredendően önsanyargató, vezeklő lelki alkat: pisztoly csövébe meredő, halálkereső. Ha nem ilyen volna, egyszerűen a század gyermekének, a magyar reformnemzedék programját követő sportsmannek tekinthetnők, akikről – erdélyi viszonylatban – Újfalvy Sándor feljegyzi, hogy – élükön Kendeffy Ádámmal és Wesselényi Miklóssal – szenvedélyesen edzették magukat minden lehetséges veszély elviselésére, s vadászaton, lovaglásban, vad vizekben való úszkálásban stb. valósággal keresték a férfipróba végletes helyzeteit. – A reformista arisztokrata Széchenyinek egész társadalomra kiható, veszélyt kihívó, veszélyt megvető, épatírozó, a feltűnést, olykor a botrányt is élvező lelki alkatához csak egyvalakié hasonlítható: a plebejus-jakobinus Petőfié – s ezt talán maga Széchenyi is tudatosította, mire Döblingben kedves fiaként emlegeti.

Tűnődések és észrevételek Széchenyi naplójának fordítása közben

Újfalvy Sándor emlékezései

Kereken száz esztendővel ennek előtte tett pontot Újfalvy Sándor emlékiratai után; amint maga mondja, meggyengült kezei már nem bírták a tollat… Az osztrák rémuralom kellős közepén, azokban az években dolgozott rajta, melyekben Vörösmarty A vén cigány-t, Arany a Walesi bárdok-at, Vajda János a Virrasztók-at írta: az országban Bach-huszárok, különféle fogdmegek és beamterek tevékenykedtek; a csehországi, ausztriai tömlöcök tele magyarokkal, az emigráció pedig egyre reménytelenebbül kilincsel, széledezik szerte a nagyvilágban.

A 63. életévét morzsolgató öregember, felgyújtott, szétdúlt patriarkális falusi otthonától 1849 óta távol, idilli környezetéből kiszakadva, patronált, gyámolított alárendeltjeiben tragikusan csalatkozva, egy kolozsvári házacskában hajlik, már nagybetegen és életuntan, a rég- s a közelmúlt emlékei fölé. Az a világ, melyhez – mint az erdélyi reformnemzedék tagja – minden ostorozó, megrovó tiltakozás ellenére is, gyökerei szerint tartozott, felismerhetetlenné hullt szét, akárcsak egykori otthona, a Szabadságharc romjai alatt. Majdnem két emberöltő van mögötte; a XVIII. század végéből is kapott ízelítőt, s apró gyermek korában olyan alakok ragadták meg csírázó írói figyelmét, akik még egyenest a fejedelmi Erdélyben gyökereztek, s ósdiságukkal, furcsa szokásaikkal immár az enyedi kollégium Mirotéziumába – a csodák múzeumába illenek. Ilyen az édesapja, a jellegzetes erdélyi táblabíró, ilyen a vén Keczeli, akinek portréját a legnagyobb íróink tollának is becsületére váló művészettel festi meg. De nem kevésbé értékes, sőt, művelődéstörténetünk számára még becsesebb, s az Emlékiratok-nak éppenséggel gerincét teszi, az évszázad nagyjairól adott jellemzése; azokról a nagy állócsillagokról, melyeknek fénye a kisebb bolygó pályájának egy-egy szakaszát több-kevesebb időre tápláló, éltető sugárral világította. Ilyen mindenekelőtt a Kőrösi Csoma Sándorról s a Wesselényi Miklósról való emlékezése. Egyik az iskolatársi respektus, bizalom, másik a férfikori lelkes elvbarátság közvetlen közelségéből átélve s számtalan felbecsülhetetlen adattal a két rendkívüli testi – s lelki erővel megáldott múlt századi magyar tüzetesebb megismeréséhez. De hasonló írói éleslátássál örökíti meg a Széchenyi Istvánnal való kétszeri s a Kisfaludy Sándorral való egyszeri találkozás benyomásait, s szintúgy a kortárs hitelességével jegyzi fel mindazt, amit hallomásból Bemről, Csányiról s a Szabadságharc erdélyi főalakjairól adatott meg tudnia.

Újfalvy Sándort – ahogyan Gyulai Farkas, emlékiratainak első kiadója nevezte: „a XIX. század Apor Péterét” – nemcsak ezekért a ritka írói tehetséggel megalkotott jellemábrázolásokért tartjuk méltónak arra, hogy a múlt század jeles írói közt emlegessük; erre a rangra nem utolsósorban eszmélkedő, kiutat kereső, önmarcangoló lelkiismerete emeli. Osztályának, kortársainak jobb lelkiösmerete szólalt meg őbenne, s szólalt méghozzá az ostorozás és feddés olyan vészharangkongásával, aminőt azelőtt talán csak a XVI-XVII. század prédikátorai hallattak, akik is fáklya módján világították meg „az országban való romlásnak okait”.

Újfalvy, mint osztálykötöttségein felülemelkedő, „kimívelt” emberfő, tudván tudja, hogy a patriarkális-feudális világnak befellegzett, s hogy ennek fenntartását célzó minden erőfeszítés konok hiábavalóság, anakronizmus; tudja, hogy a korabeli közigazgatás, a jogszolgáltatás, az iskoláztatás módszerei ijesztően elavultak, s főként, hogy a mezőgazdaság, az ipar fejlődését „avatég” eszközökhöz való ragaszkodás akadályozza, s hogy a köznép siralmas körülmények közt nyögi mindazt, ami ezekből következik. Felismeri, s e felismerésének következtében minden lehető helyen hallatja is, hogy Magyarország immár háromszáz esztendeje nem egyéb, mint osztrák gyarmat, s azoknak a magyaroknak, akik a gyarmatosítók bérenceivé aljasultak – mint akik nemcsak a haza, hanem az egész emberiség haladásának ügyét elárulják –, nem tud megbocsátani. És hitet tesz az emlékirat utolsó s a szabadságharc előzményeiről és kimeneteléről szóló fejezetében a forradalom mindenkori szükségszerűsége mellett, mint ami nélkül nem képzelhető el semmiféle társadalmi megújulás.

Ahogyan ítéletalkotó bátorsága, magát a megalázó, függő helyzetekből kivágó, független és szabad szelleme részint előnyös osztályhelyzetéből (N. B. korát megelőző engedményeket élvező, egyenlő értékű emberként kezelt jobbágyokkal virágoztatott, jókora birtok gazdája!), részint ősi székely nemesi származásából következik, ugyanúgy írható éppen eme sajátosságok rovására egynémely, manapság korszerűtlenül ható, negatív megnyilatkozása is. Kisebb ellentmondásai s következetlenségei pedig alkalmasint a rövid két esztendő alatt áttekintett és összefoglalt hosszú életpálya természetes emberi változandóságaival magyarázhatók, semmint zavaros fejűséggel, őszintétlenséggel.

Mindent egybevéve, lánglelkű magyar volt, valóban méltó a korszak legjobbjainak, Kőrösi Csoma Sándornak, Wesselényi Miklósnak, Széchenyi Istvánnak bizalmára, barátságára!

Az Emlékiratok sajtó alá rendezését, első kiadását az erdélyi múlt lankadatlan kutatójának, Gyalui Farkasnak köszönhetjük; elöljáróban többek közt elmondja, milyen nehézségekbe ütközött az Újfalvy hagyatékában kétfelé szakadt, sokáig kallódó Emlékiratok felkutatása, azután pedig, több évtizedes huzavona végén (anyagi, társadalmi, politikai akadályok leküzdése, illetőleg eloszlása után) közzététele. Még a század húszas éveiben is akadtak egyesek, akik az Emlékiratok némely kitételeit családjukra nézve sértőnek találták, s a megjelenést minden eszközzel akadályozták…

De ez az első, nehéz vajúdás árán megszületett kiadás (Erdélyi Múzeum Egylet, Kolozsvár, 1941) inkább tudományos célokat szolgált: ahhoz, hogy a nagyközönséghez eljusson, már csak példányszáma sem lehetett kielégítő. Most, a memoriálé keltezésének századik évfordulóján, végre közkinccsé válhatnak ezek a színes művelődéstörténeti, politikai, társadalmi, néprajzi adatokban bővelkedő s „a közeli múlt borzadalmait az utókor számára hűen feljegyzett” emlékiratok.

„Az igazi messiásodás”

Aki évfordulóra szólal meg, annak tudomásul kell vennie, hogy egy hatalmas, szétszórt karnak az énekese, s mint ilyen, eleve arra kárhoztatott, hogy alkalmazkodjék az ünnepélyes előadás szabályaihoz: kirívó hanghordozásával, morgással vagy rikoltással nemcsak kartársait bosszantaná meg, hanem az ünnepeltet is megsebezné. De különben is, kinek van ma Adyról, halála után huszonöt esztendővel, olyan mértékben egyéni véleménye, hogy nyilvánításával különösebb feltűnést vagy botrányt keltene? Az egykori kíméletlen irodalmi küzdőfeleket, sőt, már-már csatáik emlékét is kezdi szépen elegyengetni az idő. Az Ady értéke és jelentősége körül zajlott ellentétes értékelések után – ahogy a mostani évfordulóra írt tanulmányokból, elmélkedésekből és személyes visszaemlékezésekből is észlelhettük – a várva várt egy szintre jutás állapotába érkeztünk. Már tudniillik az irodalmi berkekben. Mert, fájdalom, társadalmunk minden rétegére ez a megállapítás nem vonatkozhatik. A nagyközönség ama részében ugyanis, melyhez általában egy-egy emberöltő elteltével érkeznek el a művészeti megújulások s különféle forradalmak megszelídült hullámai, Ady költészetéről máig is az ismert Karinthy-paródia alapján sejtenek valamit, a róla alkotott fogalmaik körülbelül egy „mindent kétszer mondó”, részeges, rabiátus, vérbajos, felforgató vadzseni egyénenként más-más módon színezett ábrázolásában merülnek ki. Sokan vannak, akik egy árva sorát sem olvasták – „ki se hallgatták, máris elítélték” –, hanem a rosszabbik híre alapján, tunyaságukra és nemtörődömségükre mintegy igazolást találván, érthetetlennek és értelmetlennek deklarálták. Hogy ennek mi az oka? Inkább kik az okai. Azok az egykori irodalompolitikai potentátok, akik botfülűek és vakok voltak egy éppen zajló prozódiai megújulás jelenségeinek meghallásához, érzékeléséhez. Sajnos, a szükségességen túl, ezt a műfaji forrongást Ady maga is olyan túlzó mértékben forralta, hogy hellyel-közzel könnyű támadási felületet kínált ellenfeleinek, és kezükbe könnyen forgatható, maga gyártotta fegyvereket adott. Ilyen fegyver volt például az, amit általában „értelmetlenség”-nek szoktak emlegetni, idézvén rá főképpen A fekete zongorá-t. Való igaz, hogy némely verse értelmetlen lehetett a korának, mert Ady hajhászta a szimbólumokat, szerette a burkolt értelmű, képletes beszédet. Ahogy életmódjában a baudelaire-verlaine-i attitűdöt túlozta – saját rovására –, úgy hajtotta túl műveiben is az ő idejében már lehanyatlott francia költői irány, a szimbolizmus elemeit. Fiatalságát minden jel szerint ezek a kissé félreértett, túlságosan komolyan vett, „Hôtel Pimodan”-beli pózok és a megelőző kor önpusztító francia költőinek kötelező példája kormányozta; s mire a pózokat legfőbb ideje lett volna levetkeznie, már vérévé váltak – kénytelen-kelletlen következetes kellett maradjon. Életét ekképp szépen „eltavaszolta”.

De ha már az Ady-pózoknál megálltunk, vegyük szemügyre, legalább érintőleg, alkatának másik fő-fő jellemvonását, a földi dolgokkal való telhetetlenséget, a lehetetlent ostromló emberfeletti-vonást. Sok más nyugtalansága között, elsősorban ezek az ő „istenülő vágyai” nem hagyták békében. Hasonlítható ebben mediterrán kortársához, akinek boldogságból, dicsőségből, szerelemből többet és szebben mért az Isten, sőt ráadásul majdnem kétszer olyan hosszú élettel is megajándékozta: D’Annunzióhoz; mert ők ketten a nietzschei felújításban Európa-szerte jelenlevő antik világbeli emberfelettiséget, félistenszerűséget körülbelül egyforma fokon és módon keresték. Az itáliai, habár életével és nem művével a lehetetlenhez, a csodához magyar sorstársánál egy fokkal közelebb jutott, életét mégis a nagy csalódottak „sono infelice” sóhajtásával fejezte be; Ady pedig, mint egy kései, eltorzult Empedokles, az alkohol Etnájába vetette magát. Ez a körülmény szintén hozzájárult ahhoz, hogy sokakat, a művészet jelenségeit is elsősorban szigorú etikai mértékkel mérőket, eltávolítson, vagy egyáltalán, közel se eresszen magához.

De huszonöt esztendő nagy idő, még halottnak is nagy: az ember, a porhüvely elporladt; a test igévé lőn: csak a mű maradt meg, az Ady-mű, mely évszázadunk „költeményes maradvái” közt a legmaradandóbb.

Aki összegyűjtött verseit olvasgatja, némi fáradság ellenében hamarosan könnyűszerrel el tudja választani a póz Adyjától a vér Adyját; a szerepjátszó, félistenkedő költőt az őszinteség emberétől. S akkor tudja csak meg igazán, mekkora volt, milyen csodálatos volt az igazi költő benne, mennyivel több, mintsem attól kellene félteni, hogy idővel saját pózai és emberi foltjai el tudnák homályosítani. A nagy rosta érezhetően neki kedvez: minél több ocsúját hullatja ki, annál jobban aranylik a tiszta magvak pazar s még így, rostáltan is, alig megmérhető garmadája. Ő is azokhoz a költőkhöz tartozik, akiknek teljes műve „kevesebb”, mint szemelt, válogatott java kiadásuk. (Ugyanezt, hogy egy egészen közeli és friss példát említsek, Reményikről is el lehet mondani.) A teljes mű irodalomtörténészeknek való, akik álság és valóság, korjelenség és korfeletti értékek közt könnyebben eligazodnak; de egyáltalán nem alkalmas az átlagolvasók meghódítására, sőt, néha, mint Ady esetében is, elidegenítésre vezethet. Aki azonban „kikalászolta” magának a jobbik Adyt, a nagy Ady-florilégiumot, az biztos lehet, hogy a legszilárdabb magyar költői halhatatlanságba kapaszkodott bele; olyan kincsnek, hogy ne mondjam: valutának birtokosa, melyet semmiféle világnézeti infláció, művészeti újhitűség meg nem kisebbíthet, át nem értékelhet. Az „élet teljes kórusát” hallgathatja, melyben ott sír a nemzeti fájdalom, a szociális igazságkeresés, az emberi gyógyulás- és gyógyításvágy, az Istennél való fájdalmas pereskedés, a szerelmi gyötrődések szólama, s mindez olyan fokon, ahogy azelőtt s azóta senki sem szólaltatta. Avagy volt-e még költőnk, aki a magyarság ügyének vagy a Duna-medence népei sorsának úgy végére látott volna, mint Ady Endre? Kis népek sorsát ki fogta meg jobban, ha nem ő? (Most hirtelen csak a kevésbé ismeretesek közül való, a Dal a Hazugság-házról című versére utalok, melyben a Paprika Jancsik és Pintye Gligorok közös tragikuma felett borong.) Volt-e valaki, aki úgy tudta volna versben követelni a társadalmi megújulást, a csökevényes állapotoktól való elszakadást? Hát aki a szerelmet, sokak fő-fő életbeli ügyét, a férfi és a nő kietlen harcát olyan marcangoló őszinteséggel, tudósnak is beillő kísérletező, tapasztalati elmélyedéssel tárta volna apróra fel, s olyan furorig menő, mindent-kimondással panaszolta volna? (Listára nincs hely, ezúttal csak az Elbocsátó, szép üzenet-et, A nagy Híd című verseket említem példaképpen.) S a messziről jövő, elkéső népek és emberek örök Nyugat-vágyakozását hitelesebben és jellemzőbben ugyan mik mutathatnák meg, ha nem az ő Párizs-versei?

A negyvenen alig volt túl, amikor meghalt. Utolsó, még életében kiadott kötetében, A halottak élén címűben, úgy mutatkozik, mint aki nagyon is győzi szóval, kifejezésbeli egyenértékessel könyvelni, naplózni az első világháború apokaliptikumát. Sőt, ami a legcsodálatosabb, éppen ebben, az utolsó kötetében, jelentkeznek a várva várt, általános egyszerűsödés, az ige megtisztulásának tünetei. Elmondható róla, hogy éppen, amikor az apokalipszisről beszél, akkor a legközérthetőbb s a legemberközelibb. (Pl. A Rémnek hangja, A nagy tivornyán, Emlékezés egy nyár-éjszakára, Nótázó, vén bakák stb.) Nem arra bizonyíték ez a tény is, hogy ez az emberi rom még költői fejlődésben volt? Nem gondolhatnánk-e joggal arra, hogy, ha még húsz évig élhet, verseinek még nagyobb részét lehetne a „fiatalkori zsengék” osztályába sorolni, hogy ama bizonyos „értelmetlenek”, túlságos bizarrak, mesterkélten szógyártók is mind ide kerüljenek? Földi-testi léte „a Kényszerűség Fájának” gyümölcse volt; mire megért, meg is romlott. Romlásának okait ő maga a már sok nagyunkat elveszejtő magyar messiásvégzetben látja; „azért éltem tragikusan, bután, mert a sorsom magyar” – keres mentséget s magyarázatot végzetére (Régi énekek ekhója). Alig hihető, hogy egy szemernyi reménysége maradt volna 1919 elejére. Haláltusáját a szétmarcangolt nemzetével egynek érezte – sajnos, szinte jogosan. Egy félisten együtt látta pusztulni magát hazájával, az Olimpusszal.

Csak sajnálni lehet azokat, akikben nincs meg Ady elfogadásának, megértésének vágya vagy adottsága. Ezek a tartózkodók és fanyalgók – ha az életet talán nem is – a magyar költészetet csak félig élik, csak félig érzik. Megelégszenek azzal, hogy egy csodálatos, gauguini színekben gazdag ősrengeteg vad mélységei és szépségei helyett virágházak pálmáiban és más melegágyi tenyészet remekeiben gyönyörködjenek. (Mert az Ady-mű és a kortársi költészet közt körülbelül ez a különbség.) Megfosztják magukat attól, hogy hallgassák a legnagyobb költőszív dobogását, amely, ha mégoly rendetlenül és szörnyűeket rebbenve is, egy nagy magyar revenant vérkeringését szolgálta, amíg csak doboghatott.

Ady – ma

Elöljáróban, és ez írás megértése végett, idézem a Petőfi Irodalmi Múzeum rendezte Ady-ankét kérdéseit.

1. Hogyan látja ma Ady jelentőségét, hatását a mai olvasóra és a mai irodalomra?

2. Eleven hatóerő-e élő irodalmunkban, alakuló társadalmunkban Ady életműve?

3. Ha nem, mi lehet ennek az oka (esztétikai és társadalmi okok)?

4. Melyek azok a vonásai Ady életművének, amelyek ma is aktuálisak, és mit lát belőle elavultnak?

5. Mi az oka annak, hogy Adyval olyan nehéz betörni a világirodalomba?

6. Hogyan látja Ady világirodalmi helyét?

7. Hogyan látja Ady jelentőségét a magyar líra fejlődésében?

Válaszom a fenti kérdésekre:

1. Ady mai jelentősége kivált abban rejlik, hogy egy-két emberöltőnek előtte az akkori értelmiségre és általában az irodalmi-művészeti köztudatra hatott, s támasztott a magyar nyelvterületen rég várt erjedést. Ezek a nemzedékek egyet-mást továbbplántáltak belőle. Nem minden tagadható meg és vethető el abból, amit a közelebbi és távolabbi elődök hagytak miránk, még akkor sem, ha azok időközben netán hivatalos rangra emelődtek volna…

2. A Bartók-életművel ellentétben lehetséges, hogy az Ady-életmű kisugárzó ereje napjainkban fogyatkozóban.

3. Az oka, gondolom, az is, hogy Ady a mai ifjúság szemében sokkal inkább kötelező olvasmány, mint a húsz-harminc évvel ezelőttiében, amikor jobbadán spontán érdeklődés, felfedezés tárgya vagy éppen rajongás bálványa volt, és a pro vagy kontra indulatokból valóságos forgószél kavargott még friss emléke körül. S az is lehetséges, hogy az akkori átkozódó prófétát oly aránytalan mértékben homályosították a Hágár oltára előtt térdeplő lírikus fölébe, hogy az utóbbi úgyszólván mellékalakká töpörödött.

A hajdani, kortárs „ifjú szívek”, melyekben élni vélt s lehetett hite, nagyrészt elhamvadtak vagy hamvadóban; utódaik pedig még ostorozó mivoltában is holmi patriarkális, erősen hazai kötöttségű művészt látnak Benne. Ugyanakkor Bartók, akivel Ady körülbelül hasonló korkifejező, és (a húsz évvel tovább tartó alkotói pályát nem számítva) művészi érdeklődésében is testvérjelenség – a rádió hullámain érkezik naponta vissza világhódító útjairól; ez a műfaj kínálta nemzetek-fölöttiség az itthoni érdeklődést folyamatosan ébren tartja, s terjeszti az érdeklődést őiránta.

S még valamit ehhez a ponthoz: a mai húszévesek élményvilágában a történelmi tájékozódás ösztönén kívül a magyar nyelv iránti érdeklődés, tájékozódókedv is csappanóban, ami az előbbivel párhuzamos jelenség. Ady nyelvezete, prozódiája őnekik, félő, nem kincsesbányának, hanem afféle salabakternek számít. (Az átlagtípusról van szó, nem a mindenkori szellemi elitről, melynek magatartása az Ady-kérdésben sokkalta bonyolultabb s több gyökerű, semhogy vizsgálatába bocsátkozhatnám…) Mindazonáltal a társadalmi jelenségek, kordivatok apály-dagály rendszerét tekintve, elképzelhető már a közeljövőben egy mindenestül való Ady-reneszánsz.

4. A látnoki, „sámáni”, helyenként ezoterikus Ady – akár a magyar sorsról, akár egyéni végzetéről vall – csak azok számára lehet „elavult” vagy érdektelen, akikből hiányzik egy bizonyos hajlambeli adottság, felfogóképesség vagy műveltségbeli plusz.

A mai sznobok antiadysták!

Ady szimbolizmusa azonban, mi tagadás, imitt-amott már mutatja a másodlagosságnak, ennek a világirodalmi síkon a maga idejében is elkésett kifejezési formának romlásjegyeit. S ez a jelenség, kétségtelen, szintén a mai sznobok malmára hajtja a vizet.

5. Ugyanaz, amivel például Móricz Zsigmondnak sajátos országhoz, nemzethez való kötöttsége is magyarázható: tolmácsolhatatlan árnyalású magyar szókincs és szintaxis, melynek sava-borsa kilúgozódik a nyugati nyelvekre való fordítás lombikjaiban. Ez a fajta történelmi és társadalmi mondanivaló legfeljebb a környező népek élményvilágában, traumáiban lelhető fel, s bennük találhat visszhangra. – Mégsem tartom egészen elképzelhetetlennek, hogy a misztikus, ezoterikus Ady (a Tegnapi tegnap siratása, az Én, szegény Magam stb. költőjére gondolok, s egy leendő válogatásra, az ilyenfajta verseiből) méltó francia, olasz vagy német tolmácsolóra találva, „betörhet” még a világirodalomba.

6. Akkor is a XX. század költőormai közé tartozik – abban a hegyláncban, melynek többek közt Apollinaire, Rilke, T. S. Eliot az óriásai –, ha nyugat felől nézve még felhők takarják is el, vagy ha az itthonról rátekintők látószöge eltolódott az utóbbi évtizedekben.

7. Bonyolult, több ágú választ kívánó, irodalomtörténésznek való kérdés; ilyen válasszal hát adós maradok. Ady nélkül – felmérhetetlen űr! – a modern magyar lírát egyszerűen el sem képzelhetem. Ott is hat máig is, ahol tagadják – elidegenedést játszó „szalonokban”, össze-összeröffenő „önképzőkörökben” –, s még azok is az Ő nyomdokain járnak, akik a legmerészebb röpívben szeretnének felette elsuhanni.

„Az első csók”

Szmirna, Rodosz, Szalamisz… és még négy görög város tartotta magát Homérosz szülőhelyének. Dante halála után néhány évvel úgy szaporodtak azok a városok, melyek nagylelkűen menedékjogot adtak a híres száműzöttnek, mint eső után a gomba. Krúdy Gyulának érzelmes kapcsolatairól még három-négy évvel ezelőtt is magnetofonba ömlengtek meggyőző bennfentességgel – Dévától Léváig s fel a diófáig – magas kort ért egykori szépasszonyok.

Az Ady-irodalom sem szegényebb e tekintetben, de, akárcsak a Krúdyra vonatkozó adatgyűjtemény, ez sem léphet fel ez idő szerint a teljesség és lezártság igényével. Még mindig akadnak vitrinek vagy ládafiák, ahonnan egy-egy ereklyeértékű inggomb, írótoll, szivarvágó, gyászjelentés vagy szerelmes levél előkerül. És remegő, rendszertelenül kalapáló szívek is kitárulkoznak olykor, melyekbe valaki évtizedekkel ezelőtt örökre belopta magát… Az alább közlendő beszélgetés legalábbis ezt bizonyítja.

Az ezüsthajú, bársonyfekete szemű nagyasszonnyal egy házban lakom. Szappanyos Gabriella írónő. A húszas-harmincas években néhány regénye és novellája jelent meg Kolozsvárt és Budapesten is. Eddig családi és egyéb okok gátolták abban, hogy életének ezt a legérdekesebb élményét megörökítse: főleg a kicsinyes hiúság, amint mondja – „mert elárultam volna életkoromat”! Most azonban, mikor ezeket a szempontokat, véleménye szerint, elsodorta az idő, az élmény írásos megörökítését kezének reszketése akadályozza…

Vállalom tehát az íródeák szerepét, és tollal, ívpapírokkal felkészülten várom, hogy azok a nagy árnyak, akiket magával hordoz, s akik jelenlétében valósággal megtöltik a szobát, az ő halk és remegő hangján megszólaljanak.

És rövidesen, ahogy az első mondatokat jegyzem, mintha szuggesztió hatása alá kerülnék, Ady Endre szavait hiteleseknek érzem, és meggyőzőnek tartom Kuncz Aladár szerepét, viselkedését is ebben a „legnagyobb élményben” – Kuncz Aladárét, akinek hasonló társasági ténykedéseit, csínyjeit és kedves tréfáit kortársai feljegyzéseiből ismerem.

– Nagynéném – kezdi történetét Sz. Gaby –, Szappanyos Vilma, és barátnője Szász Erzsébet, kolozsvári nők, Budapesten, a Damjanich utcában panziót nyitottak. Bánták is ők, mit szól hozzá a kolozsvári jó társaság! Úttörők voltak e téren, mertek és győztek. Ugyanis a finom légkörű penziónak hamar híre kelt, és kivált erdélyieknek lett otthona; lévén a tulajdonosnők erdélyiek. Itt lakott éveken keresztül Kuncz Aladár, aki akkoriban egy Damjanich utcai magániskolában tanárkodott, s többek közt engem is tanított, s itt lakott ifjúkori, kolozsvári barátja, Laczkó Géza, s már mindketten elismert írók voltak, a Nyugat munkatársai. Ehhez tudni kell, hogy Kuncz Aladárt mi, kolozsváriak, csak per Dadi hívtuk és tituláltuk, vagyis gyermekkori becenevén. Nohát Dadi, az én kedves tanárom és lakótársam a penzióban, sokat beszélt rólam nagy barátjának, Ady Endrének, aki abban az időben a Városmajori Szanatóriumban lakott. Elmondott szépnek, okosnak, intelligensnek, szóval mindannak, ami nem voltam… Ady Endre többször is kérte: „Hozd el hozzám azt a kislányt!” (Még tizenhat éves sem voltam.)

– Amit most elmesélek, ahhoz tudni kell – folytatja Sz. Gaby, és innen kezdve tüzesedik át a mondanivaló –, hogy Ady olyan ember volt, hogy ha egy kicsit ivott, mindjárt a legnagyobb ajándékokat ígérve megkérte a kezét az illetőnek: vagyis azt ígérte, hogy a nevét adja! „Akarod, hogy a nevemet adjam?” – kérdezte például Kaffka Margittól is, valahányszor egy társaságban voltak, többször is megkérte, ami nehéz helyzetbe hozhatta K. Margitot, mert, amint Kuncz Aladártól tudom, K. Margitnak egyik legfőbb óhaja volt, hogy Ady felesége legyen! Igen, de Ady Endre másnap reggel, mihelyt kijózanodott, ment egy nagy csokor virággal: „Margitkám, ne vedd komolyan az esti lánykérést!” – és elváltak a legnagyobb barátságban…

– 1912-ben, egy vasárnap, azt mondta nekem Dadi: „Ma öltözz fel gyönyörűen, Gaby, vedd fel a rózsaszín ruhádat, hozzá fehér cipőt, fehér kalapot, légy olyan gyönyörű, amilyen csúnyaságodtól csak kitelik!” – Megkérdeztem tőle: „Hova viszel?” – Azt felelte: „Majd megtudod, előbb elkéreztetlek Vilma nénitől.”

– Beültünk egy konflisba, és elmentünk valahova Budára, vagy hova, nem ismertem az utcát. Ott be egy nagy házba, s azt mondta, várjak. Bement egy szobába, s kijött egy nagy szemű emberrel, akinek nagy csokor virág volt a kezében; azt mondta nekem:

– „Hát te vagy az a híres Szappanyos Gaby, aki olyan szép és olyan okos?” (Ránézett Dadira.) – Nagyon bájos a kislány – és átadta nekem a csokrot.

Azt kérdi Dadi: „Tudod, ki ez a bácsi?” – Nem – feleltem. „Ez Ady Endrének a legnagyobb ellensége!” – mondta. Mire én: – Akkor nem leszünk jóban! – mértem végig a nagy szemű embert. „Miért, tán adysta vagy?” – kérdezte az. – Az hát! – vágtam rá, ő erre közelebb lépett, fejét egy cseppet felvetette, s ezt mondta:

„Na, hát én vagyok Ady Endre!” – Úgy? – hitetlenkedtem. – Akkor én meg Ráskai Lea vagyok. – Ne butáskodj – szólt rám Kuncz Aladár látható zavarban, mert erre nem számított, hogy tréfája ilyen jól sikerül –, ez tényleg Ady Endre.

Ady erre csak mosolyogva nézett, megsimogatta a hajamat, s így szólt: „Nagyon tetszik nekem, hogy nem vagy félszeg. Kislányok az én társaságomban mindig megnémulnak.”

Jólesett a dicséret, az a kis zavar elmúlt, így mentünk le a kertbe, pazar uzsonnát kaptunk – habos kávé, eper – és megbeszéltük, hogy szombaton eljön hozzánk Ady Endre, tejfölös paprikás csirkére, amit nagyon kedvelt. El is jött. Kitűnően elszórakoztunk, sok dáma vette körül, mind tisztelői voltak, utána ki az Angolparkba, Dadi velünk, végigcsináltunk minden mókát. Attól kezdve rendszeresen járt be a penzióba. Egyszer Dadi úgy intézte, hogy ketten maradhattunk egy szobában. Hogy beszélgethessünk. Azt mondta Ady Endre:

„Csacsogj még, édes! Mindegy, akármit, csak beszélj. Beszélj: hogy élsz te, ki vagy, mi vagy, mindenről beszélj. Családodról. Mi az apád?” – Földbirtokos. – „Nemes vagy?” Én: – Az.

És egyszerre érzem, hogy lélekben messze távolodik tőlem, gonosz lesz az arca, a hangja, ahogy beszél:

„Szóval te afféle gentry vagy, én pedig azt nem szeretem. Nyúzza apád a büdös parasztot, ugye?”

Valósággal megrémültem. – Ó, ne beszéljen ilyeneket! Az én apám valósággal édesapja a falusiaknak. Ha valami bajuk van, mindenben édesapám intézkedik, ha betegek, édesapám gyógyítja őket, ha felfúvódik a lucernától a jószág…

„Jól van, jól van, csak nem fogok egy ilyen édes kis teremtéssel politizálni!” – mondta most már simogató hangon. – „S még ha nincs is igazad, akkor is igazad van!” – Ezt szó szerint így mondta, ezt nem lehet elfelejteni. És amit ezután mondott, az is szó szerint maradt meg emlékezetemben – mintha tegnap lett volna.

„Hány éves vagy?” – Szeptember 19-én leszek tizenhat éves.

„Fiú pajtásod van, vagy volt?” – Nem volt soha.

„Csókolt már meg téged valaki?” – Nem, soha.

„Szóval neked szűz szád van?” – kérdezte, azzal átölelt, és nagyon forrón a fülembe súgta:

„Most meg fogom csókolni a szűz szádat!”

Én álltam bódultan, ő átölelt és megcsókolt. De nagyon respektálhatta fiatal voltomat, vagy talán Daditól tartott, aki bizonyára lelkére kötött egyet-mást, mert egyáltalán nem volt tolakodó és erőszakos. Egy-két pillanat múlva megszólalt:

„Tudod, most mire gondolok? Arra, hogy hogyan fogom én azt megírni, hogy megcsókoltam a te szűz szádat!”

Most ijedtem meg csak igazán! Mi lesz velem, ha édes titkunkat közhírré teszi, s egész Szolnok-Doboka vármegye megtudja? – Csak nem fogja megírni? – könyörögtem.

„Mért ne írnám meg? Talán szégyellsz?”

– Úriember ilyet nem tesz, hogy elkürtölje, ha valakit megcsókolt – argumentáltam, ahogy tudtam, ijedtemben.

„Én nem vagyok úriember, én költő vagyok!” – jelentette ki indulatosan.

– Írjon valami mást – indítványoztam szepegve.

„Hogyne, majd beállok Farkas Imrének, és megéneklem a kis rózsaszín batisztruhádat!” – mondta, és megint át akart ölelni, abban a hitben, hogy érvei győzedelmeskedtek egy kis vidéki leányzó aggályai felett. Éreztem, hogy a helyzet kezd forrósodni. Arra gondoltam, én most Ady Endrével csókolózom, s az igazat megvallva, nem a férfi számított nekem, hanem a név. S ez büszkévé tett… De azért közben rimánkodtam is, hogy ne írja meg… Sírtam.

Erre jött be Kuncz Aladár.

„Hát ez mért bőg?” – kérdezte Adytól.

„Mert közöltem vele, hogy meg akarom írni: megcsókoltam a szűz száját.”

– Na látja, már el is árult! Úriember ilyet nem tesz. Egész Szolnok-Doboka rajtam fog kacagni! Apám kiátkoz, Vilma néni agyonüt, ha megtudja!

„Az egész ország téged fog irigyelni!” – így Ady. De én csak soroltam tovább az ellenérveket, mert komolyan vettem a fenyegetést, és őszintén féltem a következményektől, ha valóra váltja. Erre mondta Ady aztán a következőt:

„Na, jól van, nem írom meg, de akkor egyebet sem írok!” (Úgy értette, hogy valami szelídebb verset sem ír erről a négyszemközti találkozásról.)

Látták, hogy megnyugodtam. S úgy kezdtek beszélgetni a jelenlétemben, mintha nem is rólam volna szó:

„Tudod, mit gondoltam? – fordult Kuncz Aladárhoz. – Én, ezt a Gabyt elveszem feleségül. Utálom a sok hisztérikát, akik körülvesznek. Egy ilyen kis vidéki úrilány, kis rózsabimbó kell nekem!”

– De nem adnak magához! – vágtam közbe, egy kicsit bosszankodva, hogy engem efelől meg sem kérdezett, s mintha csak az ő akaratától függne a dolog. Ady megérezhette, mi rejlik a replikámban, s megint azzal a gonosz arccal folytatta:

„Vártok valami fiatal földbirtokost vagy egy szolgabírót, mi? Ahhoz hozzáadnának, ugye? Nektek diósadi és lellei Ady Endre nem is jó?”

– Magából most a bor beszél! Azért ilyen rossz hozzám! – fújtam én is a magam nótáját. S nem tudom, hogy végződött volna, talán összeveszéssel, ez a jelenet, ha Kuncz Aladár valahogyan, az ő csiszolt és diplomatikus modorában, meg nem nyugtatja a feleket. Ady mindenesetre megígérte, hogy már másnap komolyabb formában is előáll a leánykéréssel, és hangoztatta, hogy egyáltalán nem részeg. Másnap csakugyan megszólalt a hangja a telefonban:

„Itt vagyok, színjózanul, egy korty bort sem ittam! És megismétlem: leszel-e a feleségem?” Én: – Majd erről még beszélünk. Én olyan kis senki vagyok, mért éppen engem kér? – Ő: „Hisz éppen azt szeretem benned!”

Aztán megbeszéltük, hogy most nyárára hazamegyek a falumba, s mihelyt szeptemberben visszajövök, találkozunk. Hazamentem. Hát két hét múlva levelezőlapot kapok tőle: az ismert sokszorosított Ady-fénykép, a következő sorokkal: „Nagyon rosszul esett magától búcsú nélkül elszakadni, de ki tudja, talán még szeptember előtt kegyes lehet a Sors? Kezeit csókolja Ady Endre.”

Gondoltam magamban, ez azt várja, hogy nyárára meghívjam hozzánk. De mindjárt az is megjárta az eszemet, hogy apám bolondnak tartja szegény Adyt, ő Vörösmartyért, Aranyért, Petőfiért rajongott. Most én meghívjam ide? Hiszen összevesznek az első nap! Ismertem Adynak is az érzékenységét, a beállítottságát, nem, ez a meghívás lehetetlen. Azonkívül: nálunk nem volt szokásban levelezni fiúkkal. Nem is mertem írni neki, hallgattam az egész Ady-üggyel. S hogy milyen okosan tettem, a következő eset bizonyítja: egyszer, még azon a nyáron, azt mondja nagynéném apámnak, aki az ügyről tőlem is, Kuncztól is tudott: Ady feleségül akarja venni Gabyt! Apám erre kimeresztette a szemét, nagyot nyelt s csak ennyit mondott: – Zsidó még úgysem volt a családunkban!… – Az ajtót bevágta, s ezzel a kérdés, az ő részéről, el volt intézve.

Én sem mukkantam. Ha már olyasmit is ráfog apám Adyra, ami nem felel meg a valóságnak, akkor mi volna, ha jogos vádakat vágna a fejemhez, hogy beteg, hogy alkoholista, hogy bohém a végtelenségig, és így tovább… Így tudom csak megérteni ma, miért nem válaszoltam a lapjára. Mert nem válaszoltam, s ezzel szörnyen megsértettem a hiúságát. Több lapot nem is kaptam tőle, s azt a verset sem írta meg, tudtommal, a szűzi szájról. Így aztán többet nem láttuk egymást, s az az első csók az utolsó is volt, Adyval, s talán éppen ezért kísér el holtomig. De bárcsak lett volna több is, akkor most Ady Endréről többet mesélhetnék, s nem bánnám, ha kacag is rajtam egész Szolnok-Doboka vármegye!

*

Ezt a beszélgetést, Szappanyos Gabriella emlékeit Ady Endrével való ismeretségéről, nem az állig felfegyverzett Ady-filológusok magabiztosságával teszem közzé. Tudom ugyanis, hogy az emberi memória nem fényképezőgép-, fonográf- vagy magnetofon-pontossággal raktározza benyomásait, de még ha úgy raktározná is, az idő akkor is hol kirágna belőlük, hol toldana hozzá, minden akarati beavatkozás nélkül… Mégis közzéteszem, mert jellemzőnek tartom, esetleges pontatlanságok- vagy eltolódásokkal is számolva, az első világháború előtti évek Adyjára, arra, aki több akkortájt keletkezett versében vallja addigi élete csődjét, összeomlását – s valami újnak, megtisztítónak, rurálisabbnak a vágyát, arra az Adyra, aki végül a Boncza Bertuka kínálta révben köt ki, ugyanolyan földbirtokos após hasonló vagy azonos értelmű vádjaival és ellenkezésével dacolva. Az Ady-idéző élő tanú, Szappanyos Gaby emlékezésének hitelességét éppen ez a következő, szűziszáj-kereső vállalkozás lendülete igazolja.

De akkor is közzé merném tenni, ha csak arra szolgálna bizonyítékul: hogyan él ma Ady Endre azokban a hajdani, „ifjú szívekben”.

A podolini kísértet-ről – és Krúdy Gyula némely kísértetéről

Előrebocsátom, hogy ez a feladat: Krúdy Gyula egyik legelső regényének dramatizált változatát a közönség figyelmébe ajánlani – meglehetős nehéz. Magam is kíváncsi vagyok rá, hogyan sikerült az érthetőségig egyszerűsíteni a rendkívül bonyolult cselekményt, mely olyanformán kacskaringózik vagy ágazik jobbra-balra, mint a sziklás tájban kígyózó Poprád folyó…

Ez a regény, Krúdy első ifjúsági regénye, az irodalomtudósok egybehangzó véleménye szerint még Krúdy mikszáthos korszakában keletkezett, sőt, a századvég s a századelő több más népszerűbb regényének elemeit is magában hordozza…

Krúdy tehát még nem találta meg a hangját, noha már huszonhét éves, s több regény és számtalan elbeszélés van mögötte. A podolini kísértet című regényében mondhatni, idegen tollakkal ékeskedik, s csak alaposabb vizsgálódás után fedezhetők fel e vad tarkabarkaság mélyén a későbbi Krúdy-művek jellemző motívumai és visszatérő alakjai.

S most álljunk meg egy pillanatra az írói vagy művészi magára találás kérdésénél, hiszen ez, kivált olyan író esetében, aki kortársaihoz – Adyhoz, Babitshoz, Kosztolányihoz képest későn ismeri fel egyéniségének legszemélyesebb jegyeit, ez a kérdés rendkívül érdekfeszítő… Összefügg magával a homo sapienssel, akinek magára kell találnia ahhoz, hogy megvalósíthassa önmagát.

Az ősi mítoszokban is fel-felbukkan ez a motívum, a cél- vagy hivatástudat olykor hosszas keresése és hirtelen fellelése. A kerekasztal mondakör legkalandosabb lovagja, Lancelot például tizennyolc éves koráig abban a hitben él, hogy a Tó Asszonyának és Merlin boszorkánymesternek a fia… Azonban már első lovagi próbaútján egy hatalmas, ledöntött sírkövet sikerül felemelnie, s a feliratból megtudja, hogy nem az, akinek addig hitte magát, másvalaki az anyja és más az apja; és lovagi feladata pedig nem kisebb, mint a közeli Elátkozott Kastély rab lelkeit kiszabadítani… Krúdy magára találása és hivatástudata egybeesésének ilyen plasztikus példázatát talán valamelyik Szindbád-novellából lehetne kibontani… A podolini kísértet-ben azonban Krúdy még az a Lancelot, aki egyelőre csak külső vértezettel és fegyverzettel, de igazi, világító belső céltudat nélkül kószál, méghozzá mások törte utakon. Útvonala – hogy a hasonlatot folytassuk – oly zegzugos, hogy a legjobb szimatú kopó is elvesztené. A regény tartalmának kihámozásával nem is próbálok hát szerencsét, legfeljebb azzal, hogy dióhéjban felmutassam a velejét – azokat a motívumokat, melyek Krúdyt magát is a leginkább érdekelhették.

Pogrányit, a költőt, egy Lizi nevű ártatlan német leányzó szerelmesét, párbajra kényszerítik, és aljasul megölik vetélytársai: Kavaczky és Riminszky, két felvidéki lengyel-magyar oligarcha ivadék. A megtört szívű hajadon világgá bolyong, műlovarnő lesz, évekig járja cirkuszával az európai és amerikai nagyvárosokat, de sebe soha be nem gyógyul; lelkében bosszúvággyá sűrűsödik a fájdalom… Évek (vagy évtizedek?) telnek el; Pogrányi gyilkosai bosszulatlanul élik zordon, duhaj agglegényéletüket sasfészekszerű várukban vagy középkori palotájukban, ahol mintha megállott volna az idő. Liziből közben Erzsébet lesz, lába törött, kvietált műlovarnő, s egyszer csak hogy, hogy nem, megjelenik Kavaczky bagolyvárában; megmérgezi, majd Riminszkyt keríti hálójába, s rövidesen őt is halálba kergeti. A jól elvégzett bosszúmű után kísértetöltözetben, hol vörös, hol fehér uszályos ruhában rémítgeti az egyszerű, babonás felvidéki népet…

Szusszanjunk egyet… A közönség nem is sejti, milyen grand-guignolos jeleneteken suhantam át, s hányszor kellett megfogóznom, hogy bele ne szédüljek a korai Krúdy fantáziájának szurdokaiba! … De a vállalkozás megérte a kockázatot! A regénynek szerencsésen a végére érve, világossá vált, miért Krúdyé s nem másvalakié a századelőről. Itt van mindjárt a Krúdyra oly jellemző elmosódó, meghatározhatatlan időtényező. Ezen a regényen az utolsó két-három évszázad zsilip nélkül hömpölyög keresztül-kasul; hősei ehhez képest hol lovon, hol postakocsin, hol gyalogszerrel róják a hó befútta felvidéki utakat, viszont, ha kedvük szottyan, üzenetközvetítőként a telegráfhoz folyamodnak… S megismertük a regény alakjait: festett viaszalakok ugyan, s beszédük, mondókájuk olyan, mintha valami német vagy cseh vásári regényből magyarították volna – mégis, mégis a Krúdy-műben prototípusoknak tekinthetők. Mert kell-e erőlködés, hogy a sértett lelkű műlovarnőben például Maszkerády kisasszony elődjét véljük felfedezni; a durva mackóban, Kavaczkyban a Nyírség korhely Pistoliját; az ármányos Riminszkyben az Asszonyságok díjá-nak randalírozó Palaczkyját; Ancsurkában, az ártatlan falusi leányzóban, a későbbi Natáliát, s végül, de nem utolsósorban Pogrányiban, a sápadt, alkoholtisztelő „költőben” az első, s még nagyon sfumatós, halvány Krúdy-önarcképet, azt, aki majd Szindbád, Rezeda Kázmér, Nagybotos Viola, Végsőhelyi Kálmán néven szinte minden Krúdy-műben jelen van, s a lelkén futtatja át a történéseket…

A podolini kísértet ilyen értelemben „kulcsregénynek” is minősíthető. Ezért érdemel a most következő dramatizált változata figyelmet: bizonyára aranyozottabb dióhéjban tudja felmutatni a fiatalkori Krúdy megcsillanó értékeit.

A vörös postakocsi nyomában

Amikor az óbudai házban, sercegő gyertyacsonk alatt örökre lehunyta szemét, azt hihette volna a világ, hogy meghalt Krúdy Gyula, oda a varázslat. Csak a villanyt helyettesítő gyertyácska aludt el azonban. Az a nem e világból való kék láng, melyet Krúdy halhatatlan varázsló lelke csiholt álomból, csodából: a magyar irodalom tornyában sohasem fog kialudni.

Mindig akad egy-egy őrszem, ki e lángot csodálatával táplálja, növeszti.

Hat esztendeje tűnt el Óbuda neki teremtett tartományából ez a hatalmas ember; tavaszi szélből, őszi esőből, téli hófúvásból mégis hányszor nem suhan elénk szellemalakja? Ha nem is éppen vele, teremtett alakjaival hányszor, de hányszor találkozunk! Úgy élnek ők tovább teremtőjükkel a régi házacskák útvesztőjében, mint az Erdős-Kárpátok rengetegében Rudolf trónörökös emlékalakja, a legendás Zöld Vadász…

Krúdy Gyula árnyéka egyre nő, s már-már egész irodalmunk síkján végigterül, mint dombon járóé a völgyön, szép, tiszta naplementén.

Volna-e köztünk, húsz-egynéhány esztendősök között egy is, ki ne érzett volna néha-néha megállapodni egy súlyos, de bársonyos és langyos kezet a fején, hallván egyszersmind a magasból szelíd, rekedtes szavakat: „Fiacskáim, szeretlek benneteket; más a rossz álmot, ti a valóságot hessegetitek el magatok felől, mert a világgal hamar leszámoltatok. Korán kitanultátok s meg is gyűlöltétek százezer csalását, alakoskodását; szívetek azt kívánja, mi nem e világból való…”

Az ifjúember életében törvényszerű állapot az apával való haragtartás; közvetlenül lát, figyelget s tán retteg valakit, aki viszont naponta ítélkezni szokott felette, aki tiltaná s óvná őt mindattól, amibe ő maga annak idején beleesett vagy beleártódott. Ámde fia által éppen ő ítéltetik meg. A nagyapa, bagószagú, ósdi ruhájú öregúr, ott él valami hátsó szobában, vagy a földszinti lakásban, s nevető-könnyező szemmel, cinkos helyesléssel figyeli a lázongó unokát. Sokszor eltréfálkozik vele, anekdotákban, példálózásokban felvonultatja egész gyermekkorát. Aztán meghal egy szép napon, mielőtt megunták volna. Az unoka megsiratja, s emlékét őrzi, mint valami csodálatos könyvet, ama régi világból.

Így vagyunk mi Krúdy Gyulával. Ami művében más szemében talán avasnak vagy zavarosnak tűnik, nekünk nem más, mint antikvitások értékemelő csorbasága, fogyatékossága. Nem bíráljuk. Hatása ellen nem tiltakozunk. Nem idézzük, de újra-meg újraéljük, tovább zsongatjuk magunkban. Ady, Szabó Dezső, Móricz Zsigmond, Babits Mihály, Kosztolányi – apáink ugyan, sérthetetlen és büszkén vallott nagyapánk azonban Krúdy Gyula.

Aki százados érdemét nyirbálja, kritizálja, saját maga felett mond ítéletet. Botfülű ember hiába hallgat Mozart-muzsikát.

Ki tudná közülünk elképzelni nélküle századunk irodalmát? Ő nem más, mint a kísérleti, kudarcos irodalmú századvég jóvátétele, századvégiség a századelőbe oltva; drága és illatos olaj, a nagy időkerék csikorgásának tompítója, azé a keréké, mely irodalmunkat egyik korból a másikba lendítette át. A múlt alaktalanul zsongó morajából finom füleknek való, jól hallható álommuzsikát komponált; a régi világ enyésző duruzsolását látta el helyettesíthetetlen szóhangjegyekkel. A soha vissza nem térő dolgoknak fájdalmát fejezte ki, azt a fájdalmat, melyet nagyszülők sírja felett érez az ember.

Kifejezett s kifejezve legyűrt fájdalom. Vigasztal. Nem tudunk leszokni a benne való gyönyörködésről, mint valami bódító orvosságról. Olyan, mint Mozart muzsikája: a végtelen szomorúságú hangképeket hirtelen mennyei fuvolaszó váltja fel, hogy e zsongító és reméltető fuvola után ismét megríkató, mély csellóremegés következzék…

Nekilódult sebességgel halad az idő, s félelmes tömegben tornyosulnak felénk a lapozatlan s bejegyzéstelen kalendáriumok. Nemcsak városrészeket bontanak le szakértő csákányosok, de országok tűnnek egyik napról a másikra „kis sorsunk vidékéről”, Közép-Európából, mely Krúdy életének és művének e földön egyedül lehetséges színtere. Hol vannak a nagy bajszú lengyel fuvarosok, kik borért jártak Tokajba – Krúdy kedves emberei?…

Milyen jó, hogy itt hagyta művét, e sok megunhatatlan szonátát, melynek mélységes szépsége gyakori ismétlés után tűnik csak igazán elő. A belőlük előfelhőző álomvilág már-már valóságunkká válik.

A varázslat nem szakadt meg; örökre él lelkünkben, munkáinkban az utolsó magyar bűbájos: Krúdy Gyula.

Móricz Zsigmond behunyta a szemét

Még egy-két ilyen nagy, a pótolhatatlanság fekete lobogóit csapdosó haláleset, s ránk mondhatják: „Pleurez enfants, vous n’avez plus de père.” Magunkra maradunk, szorgalmuk, szellemük, hitük nélkül.

Micsoda fáraók átka fogta meg ezt a nemzedéket, hogy mindenkinek ilyen hamar el kell mennie? Melyikük művéről érezzük, hogy folytathatatlan, hogy mestere mindent elmondott, s nem vitt magával semmit a sírba? Melyikük ment el úgy, hogy ne hagyott volna ijesztő űrt maga után? S miért nem adatott meg közülük csak egynek is az emberi életkor határát súroló vénség Nestor-joga?

Móricz Zsigmond bátran elélhetett volna még húsz évig is; alkotásai felett bóbiskolva, végre írótoll és notesz nélkül a kezében, panteoni létre csendesen aludhatta volna át magát. Miért kellett mégis alkotó szándékkal, felfedező, felrázó és bizonyító kedvvel telve, hatvanhárom esztendősen elmúlnia? Miért kellett halálának ama gyümölcsfa képét idéznie bennünk, melyet akkor tör ketté egy éjjeli vihar, amikor gyümölcse érleléséhez már néhány szép nap elegendő lett volna?

S mégis, befejezetlenül is szép a Befejezetlen Szimfónia.

Most, hogy Móricz Zsigmond szívósan lobogó mécsesét egy felszakadt érzsilip áradása örökre eloltotta, igyekezzünk a halottsértés és káromlás látszata nélkül az „így rendeltetett” igéjével vigasztalni magunkat. Ki tudja, mi elől ment el, ki tudja, mit kellett volna vénségére megérnie? Az utolsó időben szellemének legfrissebb termése nem éppen irodalmi fórumokról érkező kárhoztatást szenvedett. A ferde-eszménykép-teremtés, a hőstelen-hős-kultusz vádját sütötték rá. Akik azonban „bűnpártolás” vagy „bűntett feldicsérés” vétségében fogták perbe, s elmarasztalták, mint Rózsa Sándornak valami későn felbukkant cinkosát, nem vették figyelembe azt az általánosnak nevezhető művészi tulajdonságot, mely az alkotót ösztönszerűen mindig a szegények, a gyengék – elsősorban a fajtájabeliek – ügye mellé állítja, s ha nem így történnék, el is játszaná hitvalló becsületét, s nem érdemelné meg az író nevet; hivatása foglalkozássá válna, melynek múlt században keletkezett elnevezése: tollnokság. Felfelé kisebbítő, lefelé nagyító eljárása pedig éppen a szándék jóhiszeműségénél fogva, tökéletesen érthető. A lovát ugrató vagy szemöldökét összevonó betyár végeredményben a tizenkilencedik századi Európa („nálam is, másnál is”) elhanyagolt, bántott, türelmét vesztett földnépének egyetlen egyéniségre rántott, sűrű szimbóluma. Pontosabban: ugyanazé a magyar népé, melynek megerősítéséért, szaporodásáért – földreformról vagy a háború utáni Európa rendjéről írván – maguk az elmarasztalók is dolgoznak. A falu jegyzője nemdenem kötelező olvasmány? Ne pusztuljon a Nyúzó, s ne éljen Viola? Vagy talán amit szabad volt egyszer a korának érzeményétől hevített bárónak, azt ma a nemzetéért korok feletti fájdalommal sajgó tiszaháti bocskoros kisúrnak nem szabad?

Móricz Zsigmond, ha nem is éppen szorongó előérzet sarkallására, de bizonyára az általános, nagy tizenkettedik óra ijesztő kondulására utolsó hősét a múlt századi vásárok gyékényétől emelte magasba. Trilógiájához nagy tárgyi nekigyürkőzéssel, tudásához illő adathalmozással fogott hozzá, talán hogy ez legyen egy második Alföld-szegélyi, Arany János-i író groteszk hősiességre alapozott ellen-Toldi-ja, egy lelkiismeret-táncoltató, magyar Nyomorultak. Ugyanez idő alatt, a visszacsatolás után úgyszólván az első alkalmat felhasználva, beteg lábú, vastag bottal támogatott testét a leghatalmasabb magyar történelmi regény, az Erdély jelenbeli tájain hordozta meg; poros utakon, hol nyitott teherautó tetején, hol rázós székely ekhós szekéren járta be ezt a nagyon neki való földet. S ha nem éppen díszkapuk, de mindenütt nyiladozó szívek és régtől fogva előkívánkozó vivátok fogadták, ahogy ez már a Nagy Fejedelem bölcsessége letéteményesének dukált. Mindenkit meghallgatott; figyelt, fürkészett, jegyezgetett. Pesten lapot szerkesztett, Leányfalun kertészkedett… Csuda-e, ha az ultima ratiós, utolsó kísérlet jellegű mű ezenközben lazult, omladozott benne? Ha nem rítt le arról az Erdély-ciklusnak erdélyi várkastélyok zordon tömegességére emlékeztető fensége, harmóniája? Mert be kell látnunk, hogy a Rózsa Sándor-hármasság első darabja inkább a szándékban, a magyar nép baján való gyors segítés vágyában, a fogantatás nagy mélységű voltában s tárgyi hatóerejében, semmint művészi megformálásában impozáns. Az anyag a formát felülmúlta. Mintha egy Michelangelo-szerű szobrásznak utolsó, hagyakozásszámba menő szoborcsoportja nyers kőből való megfaragásához nem maradt volna sem elég testi ereje, sem elég ideje. Azonban feltételezhetjük, hogy a befejezett mű a maga teljességében különálló egységeinél zártabban, egységesebben hathatott volna.

Akárhogy is, e nagy szellem örök szerelmének kései gyümölcse. Fogadjuk hát magunkba, kegyeletesen okulva.

Vajon az a kicsi fekete notesz, melybe erdélyi útján annyit jegyezgetett (merőlegesen tartotta szeme elé, s a plajbászt majdnem vízszintesen irányította), s a többi rengeteg emésztetlen feljegyzés, rovás, méltó kezekbe vagy valamiféle harmincadra került? Fogják-e kellőképpen tisztelni és becsülni hagyatékának nemzeti vagyon értékét?

Ma éjjel álmomban, nagy dunai sziget közepében, elszáradt és gyökerestől kifordult tamariszkuszfát láttam, s tudtam róla, hogy ez a Móricz Zsigmond-fa. Kapirgálni kezdtünk a homokos talajban, s íme, diónyi kerek és bozontos magot találtunk; el is ültettük a fa helyébe.

Hol van az a mag? Valahol csak van, minden bizonnyal.

Esti Kornél utolsó útja

…A temetés napja elérkezett. A Kerepesi út körül olyan párás volt a levegő, mintha a század végén alapított krisztinavárosi temetkezési vállalat közbenjárására vonták volna be fátylas, lebernyeges bakacsinba az eget. Talán november 3-a vagy 4-e volt, az Úr 1936. esztendejében…

Amikor a temetőkápolnához értünk, a koszorús kocsi már-már elindult. A búcsúbeszédeket, eszerint, elszalasztók, s útitársnőm ezt nagy veszteségnek érezte. Vigasztaltam, ahogy tudtam: – Készülődik az időben egy gyászszertartás, melyről, sajnos, nem késhetünk el!… – Felnézett rám könnyfátylas, mélyfekete szemével, majd fejét lehajtva meredt a lábunk előtt sárba fúlt falevelekre…

A díszsisakos rendőr intett egyik társának, aki a koszorús kocsi előtt állt. Kalapok lendültek le férfifejekről: most hozták ki a koporsót, s tették fel a gyászkocsira. Indul hát utolsó útjára Kosztolányi Dezső! Hosszú-hosszú út lesz, gondoltam, talán nem is ebbe a temetőbe kerül, hanem valamelyik hegyre vagy erdőbe a budai határban, s mi sokáig, erőnk fogytáig mendegélünk leszegett fővel, egymásba kapaszkodva a krizantémillatú koszorús kocsi s a fekete, festékszagú gyászhintó után…

De alig száz lépést ha tehettünk: ott volt a kihantolt gödör, nem messze a kápolnától, azon a környéken, ahová a tavaly Gombocz Zoltán professzorunkat is kikísértük… Ebben a homokrétegben fog hát ő is elhamuhodni?

S ekkor villant belém – s rögtön közöltem is a sápadt, égő szemű lánnyal –, hogy hátha nem is Kosztolányit temetik? Hátha valami szándékos, vagy véletlen csalafintaság van a dologban?… Ő itt ballag valahol, a gyásznép soraiba elvegyülve – Esti Kornél mivoltában –, rajta elegáns havelock, gombos cipő, fekete monokli, álszakállal – nézzünk csak körül, hátha ráismerünk? S ha igen, akkor hiába várja őt a mély homokgödör, százezer éves halak és kagylók kövesedett maradványaival: az a sárga, összeaszott, múmiaszerű haldokló, akinek láttán Török Erzsike sírógörcsöt kapott, s e koporsóba zárt halott – már nem Ő…

Ott álltunk a mélységes mély sír előtt. Csak fél tucat ember választott el a kiásott homokhalomtól, s a koporsótól, melyet leeresztésre készen már elhelyeztek a tátongó üreg fölött. S íme, e koporsóhidas szakadék túlsó oldalán, a gyásznépnél is feketébb karéjban: a Kosztolányi család… A fia! Milyen átszellemülten halavány volt szegény – akiről akkoriban oly furcsa hírek keringtek! De ez az „előírásos”, kifogástalan magatartás, önfegyelem – apja temetésén! – a nagy nyilvánosság előtt megcáfolt minden mendemondát – ahogyan ő írta – „egyetlen kosztolányiádámról”. Mellette egy idősebb férfiarc komorlott; sose láttam, de ráismertem: a bátyja volt, a szabadkai orvos. És ott állt, félig az erős férfivállra dőlve, a költő asszonya: könnyei a fekete fátylat megtört arcához tapasztották. És mögöttük, körülöttük ismerős írók, művészek – hogy kicsodák voltak, már rég elfeledtem –: lehajtott vagy magasba emelt fejek, maguk elé révült, vagy messze tekintő szemek… Ilyen lesz egykor, de talán már holnap vagy holnapután, az ő temetésük is – gondolhatták a nagy korszak megviselt eszmetársai, oldalukon fátylas vagy fátyoltalan nőalakokkal, akik közül nem is egy némán könnyezve vagy halkan fel-felzokogva sírt…

És hirtelen, amikor egy előttem álló, magas férfi hátrahúzódott, a koporsó oldalán megláttam a nevét. Címe, rangja, hívatása nélkül, ahogyan királynak, koldusnak, költőnek – koporsója oldalán – kijár. Lehet-e még hitegetni magunkat a csalálommal, hogy nem Őt, hanem valaki mást visz mindjárt a föld alá az ezüst feliratú fekete kazetta?… „Élt 51 évet” – őrá vall ez is. Bizony eljött érte „az Idegen Ember”. Öreg édesanyja, a messzi Szabadkáról, nem nyújthatta föléje karját, nem védhette meg a szegény, panaszkodó kisgyermeket, aki lelkében mindig volt is a világgal szemben, s mind azabbá vált a közelében settenkedő halál előtt. A háromévnyi szenvedés alatt harminc kilót fogyott, és legalább ennyi esztendővel lett testben öregebb – s lélekben gyermekibb.

S most itt van előttünk. Fekete, páncélfényű csuklyát öltött magára, hogy senki se lássa, s el ne borzadjon a testén esett változástól. Koponya lesz egyáltalán nem halállal-eljegyzett-költő fejéből… Milyen húsos, párnás, finom kis mosolyokat vibráltató arca volt! Nem az a fajta költő, aki korán kacérkodni kezd, s akasztófahumort erőltetve néz a halállal farkasszemet, miközben jöttét önpusztító módon maga is sietteti. Nem ez a költőtípus volt! A halállal, az ő személyes halálával sohasem számolt igazán. Inkább úgy látom Őt, mint nagy izomerejű bajnokot, ki reggelente – kivált a hajnali pillanatokban – plasztront (jaj, hogyan mondaná ő ezt magyarul?), csuklóvédőt szerel magára, vastag kesztyűt húz, s így áll ki tréningre (ezt bizonyosan edzésre javítaná) csupa csont ellenfelével, s úgy összevissza vagdossa-csapkodja, mint életerős, virgonc királyfi öreg, fásult vívómesterét. (Ilyenformán támadtatta meg és győzette le a Halált, ezt a vén spadassint, egy öngyilkosságról szóló novellában s a Véres költő-ben Seneca halálának iszonyú leírásával…)

– Jutott valaha eszedbe, hogy Kosztolányi fél homlokára csapott, kócos haja alatt, arcának húspárnái, mosolyai alatt, szeme mögött halálfő vicsorog?… Nekem sohasem jutott eszembe. Most ezért bűnhődöm, ezért fáj, nyilall valami bennem, e homoküreg láttán, mely – nézd csak falában a kövesedett halcsontvázakat! – a költő testét néhány évtizedes kitartó munkával szintén fehér-sárga vázzá morzsolja, őrli…

Ilyenformán tűnődtünk, s közben észre se vettük: a Sermo super sepulchrum véget ért. De Neki szólt-é igazán? Avagy koldusnak-királynak-költőnek ugyanez jár: latin igék csuhájába burkolt személytelenség? Tudta-é egyáltalán a dél-dunántúli kiejtéssel recitáló, vörhenyeges egyházi férfiú, hogy kit búcsúztat? Vagy csak az ősi szertartás tiltotta tudomásul vennie s a gyásznéppel tudatnia?… S aztán, alighogy az ámen elhangzott, rázendített a krisztinavárosi dalkör férfikórusa. S ahogy szemügyre vettem az egyik deli termetű, javakorabeli dalost, akinek fején zimankótól védő selyemsipka volt – hirtelen olyasmit éreztem, hogy e férfiú jelenlétéhez, szerepéhez e szertartásban Kosztolányinak valamiféle köze van – mint ahogyan volt is mindenhez, ami érette s körülötte történt –, ha más nem, annyi, hogy valahol az egészet, így, ahogy most zajlik, már réges-rég megírta!…

És ekkor, egy észrevétlen jeladásra, ott teremtek a temetések fekete uniformisos, fürgén forgolódó vitézei, s nekirugaszkodtak a koporsónak. Mint mohó, virgonc vízikígyók, tekerődtek rá a nehéz vitorlavászonnal bevont kötelek… És a következő pillanatban Kosztolányi Dezső búvárharangja, rajta utoljára megcsillanó ezüstbetűs nevével – elmerült a sötét mélységben.

Emlékszel – de hogyan is emlékezhetnél, három évtized után? – ujjaim szorítására a bal felső karodon? (Pedig megkékülhetett!) – Ez abban a pillanatban volt, amikor a lékből az istrángkígyók üresen rángatóztak vissza, mert a költő búvárharangja a mélyben elhelyezkedett… Nagy szemedből kibuggyantak a könnyek, s mielőtt aláperegtek volna arcodon – vajon észrevetted-é? –, az én mécsesem is eltörött… Talán nem is miatta: a mindenkori Akárki halottért, ebben a pillanatban – ahogy ez már koldusnak, királynak, költőnek, kolduskirálynak, költőkirálynak, költőkoldusnak egyformán kijár…

Túl, a gödör másik szélén a hirtelen feltörő zokogás más természetű volt: Neki szólt, a testvérnek, a férjnek, az apának: a fiú remegve, halálsápadtan istápolta hátracsukló, ájuldozó anyját, orvos bátyja meg-megvonagló arcát fehér zsebkendővel függönyözte el. És valahonnan, a hátsó sorokból, egy kicsit tolakodó sietséggel egy katona lépett elő, s valami szelencéből koromfekete földet öntött a sárgálló homoksírba.

– Egy kevés nemeskosztolányi föld – rebegte. Utánabámult egy pillanatig, majd sarkon fordult, s még gyorsabban vonult vissza, mint ahogy érkezett.

Mi sem akadályozhatta már, hogy munkához lássanak a marcona hantolók: Shakespeare sírban danolászó, bepálinkázott sírásójának utódai… A felemelt lapátok homokjába kezek nyúltak jobbról is, balról is, s odalent meg-megkondult a búvárharang – mintha nem is volna benne senki, senki. De hamarosan, néhány pillanat alkotásaként, ott állt Kosztolányi porrá válandó részeinek geometrikus, föld feletti bizonyítéka, a koporsóidommá egyengetett, lapogatott sírhalom!… Hát ilyen hamar, egyik percről a másikra válik föld alatti lakossá a budai polgár és magyar költő – a szűkülő horizontú magyar halhatatlanság temetőjében?…

Éppen a rövid, alacsony bükkfa keresztecskét hozták, hogy beledöfjék fejtül-való-fául a friss halomba, amikor fent, szokatlan magasságban, megjelent egy kéken meg-megcsillámló repülőgép, s egy-két kört írt le a sürvedő levegőben. Halkan szálldosott, nem sokan észlelhették furcsa megjelenését. Csak mi bámultunk felfelé, s ez elzsibbadt nyakunknak, oly régóta leszegett, földre s földbe néző tekintetünknek mindenképp jólesett. Addig bámultunk fölfelé, amíg a kék repülő el nem tűnt a novemberi alkonyat ködében.

– Esti Kornél! – szóltam. – Észak felé repült…

Ez a repülőgép szolgált vigasztalásul: igazolásául gyermeki hitünknek, sejtelmünknek: mégsem Őt süllyesztették el a halál marcona cinkosai! Kosztolányi Dezső, azaz lelkéből lelkedzett hőse, Esti Kornél már messze jár, a Hebridák felé – azon repülőn, mely az imént ködbe tűnt –, s valami rendkívüli kalandra készül.

A költő műhelye

A nagy írók szellemi hagyatékában könyvtárpolcon utolsó, de érdekesség szerint bizonnyal első helyet foglalnak el a „paralipomenák”. A szellemi forgácsoknak, nagy művek lepattogott szilánkjainak, ha valamilyen formában feldolgozzák őket, olyanforma ízük lesz, mint a kenyértésztából maradt vakaréknak, a lángosnak: ízletesebb, mint maga a kenyér. Amikor Kosztolányi – nemcsak a tér, hanem a zseb ürességének horrorában (némely alkotás genezisét magyarázva, ő maga emlegeti a „horror vacuit”) –, vasárnapról vasárnapra, el nem avuló regények, versek és műfordítások között, néhány csésze feketekávé, tíz-húsz cigaretta ellenében kicsikarta szellemétől ezeket az elmélkedéseket, meg sem fordulhatott a fejében könyv alakban való viszontlátásuk gondolata. Egyenként hasonlíthatók ezek az írások a vasárnapi igehirdetéshez; a költészet felkent papja szól egy megszámlálhatatlan és beláthatatlan gyülekezethez: az olvasóhoz. Igazi célja ama nagy üresség betöltése, mely alkotó és közönség között a világ minden táján, de legfőképpen hazánkban tátong, s fél szemével az olvasón, féllel saját maga égető kérdésein, sikerül neki a legtanulságosabb magyar irodalmi „szövegmagyarázatot” megalkotnia. S ezt olyan könnyedén csinálja, hogy az olvasó észre sem veszi e homo ludens játékaiban a komoly felvilágosító szándékot. – Mily üdülés a bennfentes körülményeskedése után a bennszülött közvetlensége! – kiált fel a bevezetésben Illyés Gyula. S mi, akikre szelleme egykor közvetlen közelből, élete melegségével sugárzott, tudjuk, hogy ez a könyv – nem egy könnyen ellenőrizhető tévedésével, több saját korára jellemző, de ma már némileg meghaladott szempontjával együtt – minden ígérkező író hasznos kézikönyve.

Kosztolányi sohase tartotta hét lakat alatt műhelyét. De most aztán, hála ennek a könyvnek, akárki beléphet e tizenharmadik szobába. Talán a legérdekesebb a Szegény kisgyermek panaszai-nak keletkezésére rávilágító vallomás a Hogy születik a vers és a regény című fejezetben: hogy szült csodát az Üllői úti diákkaszárnyában egy hajnali szoba! De amennyire meghatott ez adat, annyira mulattat s talán cseppet bosszant is az Édes Anna-regény fogantatásáról szóló két ellentétes vallomás. Először azt mondja, hogy ama cselédlány könyvecskéjét, akiről Édes Annát mintázta, még most is az asztalfiókjában őrzi, s ezáltal sejteti azt, hogy ez a leány akkor az ő szolgálatában állott – később, jó néhányszor ötvenhárom vasárnap elteltével, első vallomásának akaratlan cáfolatául megvallja, hogy „az élmény, mely ennek a munkájának alapja, tökéletesen tisztázatlan” előtte; újságok hasonló tárgyú napihíreit s egy budai ház előtt ácsorgó, figyelmét szerénységével felkeltő pesztonkát emleget Édes Anna földi másául. Mintha, a játék kedvéért, néha Esti Kornélnak, a lehetőségek és lehetetlenségek kalandorának adná át a szót. Ugyanígy lep meg a költészet lényegéről alkotott véleményeinek cikkenkénti különbözősége; az a tétele ugyan, hogy a vers, a költészet: játék, állandó szám minden idevágó elmélkedésében. De a játszás módja körül figyelemre méltó ellentmondások vannak (vö. 159. és 165. old.). Nagyjában s egészében meghökkenti az embert a rím és a ritmus elsőségének hirdetése a keletkezésben: a költészetnek jellegzetesen szecessziós tana. Mi úgy érezzük, hogy a versben a gondolat, a „mondanivaló”, tehát a tárgy a fontos, keletkezés szerint is elsődleges, míg a rím csak engedményes járulék, mely természeténél fogva nem megszorító, hanem kibővítő fejlesztő hatással van a műre. A rím nem rabszolgája a versnek, ebben igaza van; csakhogy a vers sem a rímnek: a rím – hogy folytassuk a Boileau-val kezdett vitát – felszabadított rabszolga, ki a versnek csak jószántából engedelmeskedik, kénye-kedve szerint, a vers pedig, mivel kelleténél jobban megszokta, nem zárkózik el alkalmi szolgálatától.

De bevezet bennünket ez a könyv mások műhelyébe is, fenséges, titokzatos műtermekbe, melyekben olyan ravasz titánok és lángeszű mesterek dolgoztak (egyformán az önmegörökítés bódulatában), mint Poe Edgar, Shakespeare, Arany, Petőfi, Kisfaludy Károly. Milyen jó, hogy annak idején, amikor nekimentek, nem hagyta magán száradni a támadásokat, hanem visszavágott! Ha nem tette volna, nagy műfordításainak műhelytitkairól csak kusza kéziratok széljegyzeteiből olvashatnánk. Ezek a pro domo írások adtak neki alkalmat arra, hogy kifejtse s leszögezze a műfordítás néhány elévülhetetlen törvényét. Nem szabad a műfordítótól betű szerinti hűséget követelni, mert a betű szerint való hűség hűtelenség – írja, s elismeri, hogy „a műfordítás művészi munka, kompromisszumok sorozata, sok kompromisszum legügyesebb megoldása – ha úgy tetszik –, zseniális csalás”. Ismerjük el mi is, hogy ebben aztán igazán zseniális volt. A hangról és a szavalásról szóló tanácsait szintén örök érvényűeknek találjuk; minden színésznek, előadóművésznek figyelmébe ajánlható…

Érdekes volt találkozni egy eleddig ismeretlen Kosztolányival: a dühössel. Eddig, ha behunytuk a szemünket, mindig azon mosolygósan láttuk, amilyennek nemcsak fényképei, de a valóságos találkozások is mutatták. S most, íme, megjelent előttünk a mosolygós, fölényesen bölcs költő hörcsögi mérgű ábrázata. Eszébe jut Ady – felborzolja a haját, és fújtat mérgében. Elolvassa Illyés Gyula első kötetei egyikét – nekigyürkőzik, és megírja Vojtina új levelét egy fiatal költőhöz. Eszébe jut Csokonai – fanyarul biggyeszti ajkát, és siet kiábrándítani a megtévelyedett Csokonai-rajongókat. Nem baj, ezt is elnézzük neki; annál emberibb volt, minél többet tévedett. Írjuk ezeket is alkotói hitelessége javára. Nem látta meg Ady óriás voltát, csak azt látta, hogy idomtalan. Nem vette észre – ez előttem a legérthetetlenebb – Csokonai isteni játékosságát, csobogó, áradó eredetiségét; s végül: az Illyés-Erdélyi-féle újulásban a halaszthatatlanságot, a szükségszerűséget nem ismerte fel; csak a népi költők túlzásait, vaskosságait észleli, de nem irányteremtő értékeiket.

Mindezen már nem lehet változtatni, s nem is kell. Kosztolányit ez után a könyv után, ezzel a könyvvel a vérünkben, még jobban szeretjük, mint valaha – s ami fő: úgy érezzük, hogy él! Nemcsak költői utóélete szerint, hanem hús-vér valójában is. Szinte jön, hogy neki magának mondjuk el észrevételeinket, melegiben. Mert ez az a könyv, „melynek segítségével utódainkkal érintkezünk és üzenünk a jövendőnek”. Aki mást nem keresne benne, mint esztétikai bölcsességet, fogjon neki, s írja ki belőle elszórt aranymondásait: kis kötetrevalót lehetne gyűjteni belőle.

Illyés Gyulának, a kötet egybeszerkesztőjének, régi sérelmen felülemelkedő kegyeletes buzgalmáért sok hálával tartozunk: ez az anyag méltóbb kézbe nem is kerülhetett volna.

Hol van Kuncz Aladár?

Idestova egy hónapja élek újra Kolozsvárt, s ezalatt – egy-két régi ismerős híján (ezek közül való ő is) – majdnem mindenkivel találkoztam. Az embernek nem kell őket lakásukban háborgatnia: elég, ha ott lézeng naponta a mi Szent Márk terünkön, mint ezeknek a nagy alkonyati perceknek örökös meghívású vendége, s rendre-rendre belekerül a kolozsvári társaságba. „Lanszírozza” magát.

Annál csodálatosabb és hihetetlenebb, hogy még mindig nem találkoztam Vele.

Valamikor, nem is olyan régen, a két-három vérzivatarral fenyegető, vagy lassúbb ütemű, de majdnem biztos eltűnéssel kecsegtető esztendő alatt, Párizsban, Rómában, Budapesten, hányszor nem fogott el ama nagy szorongás, melynek hallucináló állapotában mindig csak ezt a sziszegő Erinnüsz-szózatot véltem hallani: „senkit sem találsz életben az otthoniak közül!” De, istennek hála, most éppen az ellenkezőjét tapasztalhatom „mindenki” itt van, „mindenki” él! Annál hihetetlenebb, hogy az, akire annyit gondoltam, s akinek módszerét, szerepét, az életben követett magatartását elsőéves Eötvös-kollégista korom óta példaképül szerettem volna magam előtt tartani – nem található a Viszontlátások és Találkozások napjaiban, hónapjaiban.

Kolozsváron utoljára a mostani Minerva könyvesbolt előtt láttam. Jobb kezében újságot tartott, s fontoskodó szemöldökkel, elmélyedve olvasta. Baljában, csípője táján, cigaretta égett. Egyik lábát – mintha nem is az övé volna – a század eleji gavallérok tartásával, vén cipőtisztogató székecskéjére nyújtotta. 1930 nyarán lehetett. Olyan alaposan megnéztem, mintha megsejtettem volna, hogy Kolozsváron már soha többé nem láthatom viszont.

Azután már csak Pesten találkoztam vele, éppen egy esztendő múlva, 1931 kora nyarán. De hová lett addigra a múlt nyári, őszülő bajszú, világoszöld ruhás, sárga cipős kolozsvári gavallér? Klinikai ágyon feküdt, égő, idegesen forgó szemmel, izzadt hálóingben; foga megnőtt, kiállott, hangja rekedtes suttogás volt. Kezet adott, de gyorsan vissza is kapta, mert érezte, hogy megérzem: milyen izzadt és meleg; – Hol van édesapád? Mit csinál ma? – kérdezte hátranyaklott fővel. – Kiránduláson van – feleltem tapintatlanul, hogy ne hazudjam. – Ja? – szalasztotta ki a száján, a szeme megnőtt, s valahol a mennyezeten keresgélt, mintha apám zöld erdős útjait követné. Magába roskadt, elérzékenyedett; pár pillanatig elfelejtkezett a tapintatlan látogatóról. Ha nem tévedek, könnyezett. És aztán hirtelen, mintha ráébredt volna a valóságos helyzetre, fáradt, fakó arcára nevetést erőltetett, s a láthatatlan illemkönyv, a „Nagy Gentleman” tanácsát követve, elhessegette, finom társasági modorban eloszlatta közülünk azt a felhőt, amely őt, a halálos beteget, tőlem, az egészséges diáktól elválasztotta. – Hát te mit csinálsz? Hogy érettségiztél? – kérdezte, s a régi Kuncz Aladár-i kedveskedéssel mosolygott reám. Megmondtam, hogy az érettségim sikerült, s a napokban megyek felvételi vizsgára az Eötvös-kollégiumba. Nagyot nézett. Mintha azon csodálkozott volna, hogyan lehet az, hogy az a gyermek, aki még a „tegnap” mezítlábas kölyökként futkározott körülötte, egyik napról a másikra, sebbel-lobbal, Eötvös-kollégista. Ő sokkal „nagyobb” és sokkal „érettebb” volt gólya korában, gondolhatta. De a következő pillanatban már megint leereszkedett közénk az a felhő. Lelke messze járt. Látta önmagát, a magas galléros, elegáns, Apolló-fürtű ifjút, a régi Eötvös-kollégiumban.

Édesanyám süteményt küldött. Letettem valami asztalkára. Elmondtam a mondókámat, hogy szeretettel üdvözlik, mielőbbi gyógyulást kívánnak – visszacsalogattam abból a félelmetes messzeségből. Édesanyám süteményeit mindig nagyon szerette, s most hálálkodott, hogy nem feledkeztek meg a gusztusáról. Aztán, búcsúzáskor, még egyszer éreztem meleg, nedves keze szorítását.

Pár nap múlva csak a nevét láttam, ezüstben játszó betűkkel, nagy, fekete koporsóján a Kerepesi temetőben.

Eltelt tíz esztendő. Éppen tíz esztendő telt el. Hogy Gérard de Nervalt idézzem:

De bennem elevenül él. S mind-mind várom a találkozást. Nem veszítem el a reményt. Már Hunyady Sándor is itt van, aki majdnem ikre volt itt egy időben. A Fekete kolostor, a Monastero nero, a Noirmoutier, a Black Monastery, Kuncz Aladár földi létének mindmegannyi folytatása, s időben való meghosszabbításaként, ebben a csúful érdekes Európában jelen van és képviseli őt; és reméljük – merjük-e remélni? –, hogy hozzájárul a hadviselők egymás iránt való megbecsüléséhez? S hogy nem az Adminisztrátorok szaporodnak, hanem a derék, az embertelenségben is ember Guillaume őrmesterek… Annyi csodát éltünk meg mostanában! Hogy egy alkonyaton vagy egy éjjeli templom körüli sétámon mégiscsak előbb-utóbb találkozom vele, miért ne hihetném rendületlen együgyűséggel tovább?

Kuncz Aladár hét levele

Szász Böske húga, Damokosné Szász Fanny, 1974. október 27-én elküldte hozzám Kuncz Aladár hét levelét. – „Én már nem sokáig tartogathatom” – hangzott a kísérőlevél egyik mondata. Előérzet szólt belőle: a hajdani kolozsvári szellemi arisztokráciának ez a csupa szelíd napsugár alakja. Szász Károly leszármazottja, egy évvel e hagyományozó levélküldemény után, 87 éves korában elköltözött az élők sorából…

Amint írta volt, a hét levelet fiókrendezés közben találta Böske nénje hagyatékában. Két évvel ennek előtte, egyik látogatásom alkalmával, már jelezte, hogy valahol lappang nála néhány Böskéhez írt Kuncz-levél – a többit, 1958-ban elhalálozott nénje iránti kegyeletből, jobbnak látta elégetni.

Kuncz Aladárnak Szász Böskével, a Damjanich utcai „irodalmi panzió” társtulajdonosnőjével való barátsága még kolozsvári gyermekkorukból eredett. Virágzott a tízes évek elején is, már Budapesten; az internáltság után pedig minden valószínűség szerint Kuncz Aladár első és legtartalmasabb érzelmi kapcsolata. Szász Böske fontos szerepe a megviselt, kiéhezett fogoly emberi és férfiúi talpra állításában – rehabilitásában – a fennmaradt írásbeli, tárgyi emlékek, szóbeli emlékezések alapján kétségbevonhatatlan. Az sem titok, hogy Kuncz csapongó természete Böskének sok szenvedést, a családjának nem egy aggodalmat és bosszúságot okozott; ez magyarázza, hogy később Fanny éppen azokat a leveleket ítélte máglyára, melyek a Böske-Aladár-ügy legizzóbb vagy legkeserűbb fázisának lehettek bizonyítékai. A kegyeleti máglyát túlélő hét levél már szerelmük barátsággá finomult állapotában született, s bennük csak egészen halaványan, egy-egy célzás formájában ismerhető fel némi parázs a hamu alatt. Így magyarázható meg, e barátsággal, K. A.-nak a rejtélyes budatétényi nőügyben való nyíltsága Böske iránt; félben-szerben maradt pesti dolgainak intézését sürgető segítségkérése; irodalmi vállalkozásaiban sáfárkodásra, közbenjárásra biztatása – egyszóval olyanfajta teendőkkel való elhalmozása, amilyeneket csak a legbizalmasabb barátjára vagy bennfentes titkárnőre bízhatna az ember.

Már az első levélben feltűnik, s a továbbiakban is szembeszökő, e levelek gyakorlatias, hevenyészett, úgyszólván „sürgönystílusa”. Köznapi szóhasználatok, stiláris pongyolaságok, íráshibák stb. a beavatatlan olvasóban holmi hánykolódó hajós fedélzeti naplójának képzetét kelthetik. Aki pedig olvasta K. A.-nak a francia internáltságból Ferenczi Sárihoz írt néhány levelét (Lőrinczi László fordította magyarra s tette közzé e franciául írt leveleket),^* valósággal megdöbbenti emezeknek s a kolozsváriaknak stílusa között észlelhető különbség. Már a röpívük is egészen más szögű: a fogságbelieket szinte Mikes Kelemen-i s jóformán nem is annyira a címzettnek, mint inkább az utókornak szóló műgondjuk, szabatosságuk par excellence „irodalmi levelekké” avatja; még a dátum is akkurátusan ott komorlik minden levél elején. A kolozsváriaknak keltét – egy kivételével – viszont csak következtetve, hozzávetőleg lehet megállapítani. Mindenképp figyelemre méltó tünet, hogy K. A. a Szász Böskéhez írt kolozsvári levelekről következetesen elfelejti a dátumot. A magyarázatot csak találgathatjuk. Az újélet-kezdés időtlenségérzete? Állandó kimerültség, a szerkesztőségi-kávéházi-újságíró-klubbeli bohém életmód? A gyakori szállásváltoztatások megpróbáltatásai? Vagy valamiféle politikai óvatosság? – amire nézve akad is egy-két támpont ezekben a zaklatott lelkiállapotot rögzítő levelekben. Akármi legyen is, szimptóma, annyi szent, akárcsak az is, hogy nincs két egyforma levélpapír a hét levél között! Mintha hol a ruhatárostól, hol a főpincértől, hol a szerkesztőségi titkárnőtől – vagy az unokahúgától kérte volna kölcsön. Élete rendezetlensége, a napról napra élés kötetlen rögtönzésrendszerében, már a levelek külalakjából is nyilvánvaló.

Dátumtalanság tekintetében második kivétel az utolsó levél. Ezt azonban már a budapesti Üllői úti klinikán írta, halálos ágyán. Bizony ezen már van dátum: Bp. jún. 3. – (a negyedívnyi, valami neki küldött levélből leszakított papírdarab bal sarkán). Mintha, ellentétben a kolozsvári hiperaktív újélet-kezdés szétfolyó időtlenségérzetével: már tudná, hogy nemcsak napjai, de órái is megszámlálhatók – és megszámozandók!

Visszatérve most már a Ferenczi Sárinak írt „irodalmi levelekre”: valami paradox helyzet észlelése elkerülhetetlen. Mintha a kolozsváriak volnának, minden pongyolaságuk ellenére, irodalmi levelek, vagyis képviselnének mondanivalójukkal nagyobb irodalomtörténeti értéket, mint a magasabb röpívű, finom előadásmódú „Fekete kolostor”-beliek. Ez természetesen a kolozsváriak helyzeti előnyéből következik: nem egy fénycsóvát vetnek az első világháború utáni zavaros homályból kibontakozó, éledező és árvaságában magára találó erdélyi magyar irodalmi és szellemi életre, és Kuncz Aladárnak ama korszakára, amikor szülővárosában egyelőre téblábolón, úgyszólván egyik napról a másikra tengeti magát, s még messze van attól a felismeréstől vagy eseménytől, mely Erdélyben maradását eldönti.

Ennek okai közül, a levelek tanúsága szerint, első helyen a budatétényi nő erinnüszi szerepe említendő, akinek, bármily furcsa is, e tekintetben az erdélyi magyar irodalom csak hálával adózhatik! (Olyanformán, mint az amerikaiak annak a viharnak, mely Kolumbust azokra a partokra, sodorta…) E nő üldöző, kellemetlenkedő szerepe majdnem egy esztendeig tart, s Lőrinczi László szóbeli közlése szerint végül a tekintélyes jogászprofesszor Kuncz Ödönnek sikerült a szívós és ádáz lelkületű hajadont jobb belátásra bírnia… Itt jegyzendő meg, hogy a budatétényi nőügy előzményeiről és következményeiről feltételezésem szerint K. A.-nak Laczkó Gézához írt kiadatlan leveleiben remélhetünk, a nő nevével együtt – Fazekas Bábic? –, pontos felvilágosítást.

Kuncz Aladár Erdélyben maradásának további okai lehetnek: a magyarországi infláció tetőzése, a szürke nyomor minden téren, az irodalomban is; egy új, minden pesti „hidat” felégettető kolozsvári szerelem – amire nézve a tervezett (és 1928 őszén megvalósult!) grenoble-i utazás szolgáltat alapos gyanút; s végül, de nem utolsósorban az erdélyi magyar irodalomban rá háruló szerep felismerése és elfogadása. Ezekből a tényezőkből alakulhatott ki tehát, körülbelül 1925-től számítva, az a tevékenysége, melynek korabeli eszményített minősítése: „békítésből és kiengesztelésből álló irodalmi-diplomata küldetés”.

Kuncz Aladár tehát Erdélyben maradt. Elhatározása a Szász Böskével fennálló barátságot, újabb válsággal fenyegethette. Ebből az időszakból azonban nem maradt a hagyatékban több (vagy ha maradt is, máglyára került minden) Kuncz-levél. Márpedig levélváltás nélkül bajosan képzelhető el Szász Böske kolozsvári látogatása és két-három hónapos Erdélyben időzése (Szász Fanny közlése; bizonyítéka Gruzda János festőművész havasi tájképe szobája falán – a festőt Enyedről indulva Áprily Lajos társaságában 1925 tavaszán vagy őszén Zalatnán meglátogatták). Az „érzelmes utazás” azonban inkább kiolthatta a hamu alatti kis parazsat, semmint felszította, ha nem tévedek. A Grenoble-motívum, egy nagyobb és szenvedélyesebb expedíció körvonala, akkor már kialakult – „a Mont Blanc-nal és a halállal a láthatáron”. És az utolsó levél keserű, bocsánatkérő sóhajtása: Szász Böskének vajmi szerény kárpótlás és elégtételadás. Az pedig, hogy ez a sóhajtás éppen Kolozsvárra száll, csakugyan „furcsa”: e földrajzi helycserében ismét van valami fekete kolostorbeli, álomszerű, már-már síron túli vonás.

1.[Dátum nélküli levél. Feltételezett kelte 1923. szept.–okt.]

2. [Nagyobb alakú levélpapírra, lila tintával írt levél. Alatta a dátum, egy sor kivágás ellenére is, ép; évszám nélkül, Kolozsvár, okt. 5/9 (?)]

3. [„Kutyanyelvszerű”, keskeny papírdarab. Dátuma nincs. Talán 1924 legelejéről való. A lap szélén, fent: Szász Böske, VII. Damjanich u. 28. B. (Ez arra vall, hogy a levelet utassal küldte. Erre, amint az alábbiakból kiderül, jó oka volt!)]

4. levél. [Felzetes: ERDÉLYI ÉS BÁNSÁGI NÉPKISEBBSÉGI ÚJSÁGÍRÓSZERVEZET KLUBJA. Cluj-Kolozsvár (a dátum kipontozott helye üres), Monostori út 18. Feltételezett kelte 1924 tavasza, húsvét előtt.]

5. levél. [Hosszú, régi fajta, ún. miniszteri papír, nyolcrétre hajtogatva, ami arra vall, hogy zsebben vitte valami utas, s nem a postára bízta volt. Nagy sietséggel, zaklatott lelkiállapotban íródhatott: ellaposodó, kusza betűvetése erről árulkodik. Semmi dátum. Az előzmények ismeretében 1924 nyarának derekára tehető.]

6. levél. [Ez a legkisebb méretű, kislánylevelezésre való levélpapír. A két belső oldala egyvégtiben keresztülírva. Dátum nincs, kelte 1924. aug. végére vagy szept. elejére tehető. Ez K. A. Szász Böskének írt utolsó fennmaradt kolozsvári levele.]

7. levél. [Talán egy hozzá írt levélnek tisztán maradt fele; a szakítás jól látható. Ceruzával írt, rövid sorok. A betűk, szavak itt-ott elmosódtak. Négyrét hajtva küldhette ki valaki látogatójával az Üllői úti klinikáról, néhány nappal halála előtt. (1931. jún. ?) Dátum alul, a bal sarokban. (Lehetséges, hogy a legutolsó fennmaradt Kuncz-manuscriptum?)]

Kuncz Aladár emlékezete

Most júniusban negyven esztendeje, hogy az Üllői úti Herczog-klinikán örökre becsukódott Kuncz Aladár nagy, barna, bársonycsillogású szeme.

Nem mindig csillogott ez a bársonyos szempár; néha elfátylasodott, mintha a szinte szakadatlanul füstölgő cigarettája tette volna fakóvá vagy befelé révedővé. „Az ő szemében a Fekete Kolostor öt éve lobogott sötéten”, a francia internáltság pokoljárásának árnyékai – találtak a közelállók ezekre a jelenből kieső pillanatokra kézenfekvő magyarázatot. És én, gyermekkoromtól fogva csodálója és rajongója, borzongással és sajnálkozással vettem tudomásul ezt a magyarázatot.

Amikor utoljára láttam, a klinikai szoba vaságyán, s éreztem halálverítékes keze szorítását, hallottam erőtlen, rekedtes hangját: már beroskadt szemgödörből lobogott felém a búcsúszó s a sovány-sápadt arcban megnövekedett barna szempár.

A Fekete kolostor, az első világháborús internáltsors és szenvedés e halhatatlan magyar vádja és jajszava, akkor már olvasott könyv volt az egész magyar nyelvterületen, sőt, érdeklődni kezdtek iránta, talán már javában fordították is a „művelt világ” országaiban. Írója azonban nem élvezhette művének keserű diadalát. Akkor derült ki, amikor meghalt, hogy könyvét a fogságból hozott kórtól összeroncsolt szervezettel, a szó szoros értelmében utolsó erejével fejezte be, valahogy olyanformán, mint az az ember, aki házát küzdelmesen felépíti, s utána mindjárt holtan esik össze.

Kuncz Aladár korai elmúlását az egész magyar irodalom a nagy veszteséghez méltó fájdalom és gyász hangján siratta akkor… Az Erdélyi Helikon emlékszámmal szolgálta a legfőképpen számára fájdalmas szertartást: egyik alapítója és spiritus rectora végtisztességtételét.

Ebben az összevont Helikon-számban (1931. augusztus-szeptember) úgyszólván minden jelentős erdélyi író és költő lerója a kegyelet adóját, s a keservesekhez Magyarországról Benedek Marcell, Laczkó Géza és Trócsányi Zoltán csatlakozik; így kerekedik-gazdagodik ez a szám valósággal emlékalbumszerűvé, amely szomorú „aktualitásából” annyira nem vesztett, hogy nyugodtan ki lehetne adni, ebben az eredeti formájában, ma is.

Engem, a Kuncz Aladár nyomaiba, az, Eötvös-kollégiumba készülődő maturandust, ezek közül az őt idéző emlékezések és jellemrajzok közül elsősorban a Laczkó Gézáé ragadott meg: a közös kolozsvári gyermekkor és ifjúkor élményeit hozta közelembe. E biographie romancée-szerű nekrológnak különösen ama részére tapadt figyelmem, melyben Laczkó az ifjúkori szerelmek elhatározó jelentőségéről tesz vallomást. Olyasféle előérzetem volt, mintha magam is az övékhez hasonló expedícióra készülődnék, s ezt a következő megállapításnak köszönhettem: „Mert a földi szerelem kiégeti az ifjúból a salakot, s lehetővé teszi számára az életút közepén az égi szerelembe higgadást. De az ifjúkorban választott égi szerelem hajlékonnyá teszi a lelket minden szenvedésre, izgalomra, ami később testivé konvertálódik, s megteremti a szerelem örök Afrika-kutatóit, a nagy Don Juanokat és (vagy: tehát?) a nagy boldogtalanokat.”

Laczkó Géza emlékezése a továbbiakban nyomon kíséri Kuncz Aladárt bölcsészkori, majd írójelölti világfias próbáin és sikerein, az Eötvösből való éji kiruccanásokon vagy a Ferenczi Zoltánék irodalmi szalonjában. Azonban későbbi, vagyis az „interné civil”-sorsból való hazatérés utáni férfipályájáról, ennek sem négyéves budapesti, sem mintegy nyolcéves kolozsvári szakaszáról nem tesz említést. „C’est un homme fini” – gondolta magában, miután a reszkető kezű, ványadtarcú, „idegen és roncs” jövevényt, akinek 1919-ben budai lakásán szállást adott, alaposabban megmustrálta.

Nemcsak a Kuncz Aladár műve, humánuma, hivatástudata és élete iránti, majdnem hőskultuszszerű érdeklődésemnek, hanem a véletlennek is köszönhetem, hogy idők folyamán, Kolozsvárt és Budapesten, egy-két adat birtokába jutottam a szerelem e „nagy boldogtalanának” (N.B. az Afrika-kutatóságnak az internáló táborban, öt esztendőre befellegzett!) nők körüli vállalkozásairól. S noha jól tudom, hogy látszólag nem kegyeletes megemlékezéshez illő téma, mégis előhozakodom velük, pontosabban két levélmásolattal, melyek a bölcs véletlen folytán éppen az évforduló előestéjén bukkantak felszínre, egy 1938-ból való zsebnaptárban. X. Y.^* kolozsvári szépasszony, ismervén Kuncz Aladár utóélete iránti érdeklődésemet, engedte meg lemásolnom e két, számomra akkor még szinte kézmeleg dokumentumot, és egy-egy homályos pontjukat, valamint a kezdőbetűk mögé rejtett nevek viselőit is megvilágította. Azóta e nevek viselői közül, egy kivételével, mindenki a „Házsongárdba” került – írom képletesen, a Kerepesi temetőt is, ahol Kuncz nyugszik, e gyűjtőnéven illetve, úgyszintén a Győr megyei falu cintermét, ahová e kolozsvári szépasszony, a menekültsors megaláztatásai elől, suicidium árán, aránylag fiatalon költözött…

Az írói szépmívességben, szellemi vagy stiláris csillanásokban nem túlságosan bővelkedő billet doux-k a kései s valószínűen ártatlan „Afrika-kutatás” (avagy donjuankodás) bizonyítékai; ezért tartom érdemesnek továbbmentésüket. Azonkívül figyelmet érdemlők azért is, mert 1930 farsangján íródván, Kuncz Aladár alkalmasint legutolsó lovagi próbálkozásának emlékét őrzik. Semmi lázas nagyotmondást, türelmetlen esdeklést vagy követelődzést ne várjunk! Inkább csak a társalgási formák közt megengedett széptevés, szalonudvarlás hanglejtése érződik ki belőlük – a mélyben viszont a jellegzetesen Kuncz Aladár-i rezignáció sostenuto zsongása hallható.

A kezdőbetűk feloldása messzire vezetne, vagyis Kuncz kolozsvári baráti körének ismertetésére. Mindössze a H betűt egészítem ki, abban a felismerésben, hogy az utána következő mondatok játékosan rávillantanak a Kuncz Aladár és H(unyady Sándor) közti elválhatatlan kaján barátság és rivalizálás állandóságára, melynek annyi változatát írta meg éppen Hunyady, de sűrűn emlegették kettejük jellemzéséül mások is.

Az útiterv, amelynek Kuncz Aladár őszintén örvendezni látszik, egészen bizonyosan Pestre vonatkozik.

A második levélmásolat mindössze néhány soros. Ez is címzetlen borítékban, az első levélben emlegetett C-a b-né közvetítésével érkezhetett.

Nos, ez az I. maga a férj volt! A helyzet eléggé kényes lehetett, ha mégoly szemet hunyó volt is a fiatal mágnás, s ha mégúgy becsülhette is a ragyogó szellemű, világjártas-pokoljártas irodalmárt. Akárhogy is, még két hónapig leveleztek, s találkozgattak, mindig társaságban; a címzés és megszólítás nélküli leveleket azonban, erről a két hónapról, a „címzett” nem mutathatta meg, bár mint mondta volt, még jó néhány volt, csak nem hozzáférhető helyen… Aztán a férj hirtelen súlyos betegségbe esett, s a szépasszony hét hónapig el sem mozdult az ágya mellől, „valóságos ápolónőjévé szegődtem, s e hét hónap alatt nem láthattuk egymást Aladárral”. Így múlt el a regényes s valószínűen csak ilyenfajta leveleket termő Liebelei, s a férjét ápoló asszony azt sem tudta a végén, hogy szép szavú rajongója Pesten halálos beteg.

Nos, ha a fentebb közlötteket abban a tükörben vizsgálom, melyet pszichoanalitikushoz illő megállapításával Laczkó Géza tartott elém, e két levél szellőztetéséért kegyeletsértő frivolság, halott sebekben való piszkálás vádja nem érhet. Meggyőződésem, hogy a magyar könyvkiadóprogramokból soha nem hiányozható Fekete kolostor fájdalmas mélységeibe is vetnek valami bágyadt sugárt. És nem utolsósorban, majdnem hallható-érthető közelségbe hozzák a huszadik század egyik legnagyobb és legtragikusabb magyar íróját, azt a Kuncz Aladárt, aki családalapítás, fészekrakás vállalkozó kedvétől megfosztva, haját-fogát, illúziói nagy részét franciaországi várbörtönök és kazamaták priccsein hagyva, hazavergődve, szép lelkű és még szebb testű dámák oly sokáig nélkülözött bűvkörében hordozta a sötét árnyékokat kerek tíz esztendeig – azokat az árnyékokat, melyek végül is művé konvertálódtak, a Fekete kolostor-rá sűrűsödtek össze, őt magát pedig halálba ragadták.

Szép napok a Szappanyos-penzióban

Az erdélyi dámák Damjanich utcai penziója, mint egy emlékezetes Ady-látogatás színtere, már szerepelt a Szappanyos Gabyval folytatott régebbi beszélgetésben. Azt is megtudtuk eközben, hogy a bizonyos fokig emancipáltnak minősíthető hölgyek vezette s nemcsak családias meleget, hanem előkelő társasági és irodalmi légkört is árasztó penzió a tízes években többek közt Kuncz Aladárnak is kosztot-szállást adott; sőt, alkalmasint pótolta vagy éppenséggel kielégítette az anyátlanul felnőtt, majd sokáig internátusokban tanyázó fiatalember természetes családszükségletét. Azonfelül, hogy a Kuncz Aladárral cirka egyívású penziótulajdonosnők, Szász Erzsébet és Szappanyos Vilma gyöngéd gondoskodással vették körül, s mindent elkövettek, hogy a penziót valóságos otthonának érezze, feltehetően a híres, hajdani író nagy-nagybácsijuk, Szász Károly hagyományainak folytatásaképpen, olyan élénk szellemi légkört kínáltak, melyben a fiatal Nyugat írói – mondhatnám úgy is, a vezérkar – állandó vendégként vagy gyakori látogatóként otthonosan érezték magukat. (Állandó lakó volt ezekben az esztendőkben például Laczkó Géza, Kárpáti Aurél és Rédey Tivadar, aki mézesheteit is a penzióban töltötte; Ady, Babits, Kosztolányi és Móricz Zsigmond pedig gyakori vendégnek számított; még a kedvenc ételeiket is számon tartották…)

Nos hát, itt, a Damjanich utca 28/b (az egész földszint és első emelet, legalább tizenöt kisebb-nagyobb szoba, társalgó stb.) alatt volt a szállása annak a harminc év körüli férfiúnak, akire később (írói diadalával, a Fekete kolostor megjelenésével végzetesen egybeeső halála után) a nekrológokban, mint a budapesti szalonok és kávéházak külső és belső eleganciában felülmúlhatatlan monoklis dandyjére emlékeznek barátai és kortársai („Elegáns volt, charmeur, könnyed, mindnyájunk és mindenki, főleg a nők, sok nő Dadija.”) Innen indulgatott párizsi útjaira is…

Utolsó franciaországi utazására azonban, amint ezt Laczkó Géza fennebb idézett nekrológjából tudjuk, „a Vár lejtőjén a Vérmezőre néző albérleti szobájából” indult, 1914 nyarán. De nem látszik lehetetlenségnek az sem, amit Szappanyos Gaby mond, s amit Szász Erzsébet húga, Damokosné Szász Fanny is elképzelhetőnek tart, vagyis, hogy a Damjanich utcai penzióból azért még nem vonult ki mindenestül abban az évben, s a Laczkó említette Vérmezőre néző szoba, érthető előnyeivel, elsősorban független legényéletének s alkotói nyugalmának biztosítását szolgálta… Laczkó Géza szomorú emlékképe a hordár vonszolta talicskáról, rajta az immár francia internáló táborban sínylődő jó barát könyveivel, egy-két ruhájával s „egy nagy, Gyulai Pált ábrázoló olajfestménnyel” – az Ostrom utcán lefelé, az ő Lövőház utcai lakásába, egy késő őszi alkonyaton –, szintén nem zárja ki, hogy Kuncz Aladár folyamatosan fenntartotta légyen, legalábbis amaz érzelmes barátság síkján, amely a penziót vezető hölgyek egyikéhez, Szász Böskéhez fűzte – a Damjanich utcai „főhadiszállást”.

Valóságos pokoljárás után, a szenvedések őrültjei és mindenfajta betegség nyomorodottjai közt eltöltött öt esztendő múlva vergődik vissza Budapestre, 1919 júliusában. Ha ismerjük a borzalmas képet, amelyet Laczkó fest a váratlanul betoppanó Kuncz Aladárról, s magunk elé idézzük a koldust, akivé ez az öt év nyomorította, rögtön értjük, miért ide, a régi jó barát és ennek jóságos hitvese hajlékába kopogtat be, s nem a delnők penziójába kér bebocsáttatást. Tíz napig maradt Laczkóéknál, s igyekezett az ő segítségükkel összeszedni magát, s csak azután szedelőzködött és költözött el, egy kicsit túl gyorsan és látszólag indokolatlanul, és Laczkó Géza azt sem mondja meg, talán mert nem tudta bizonyosan, hová. Szappanyos Gaby és D. Szász Fanny egybehangzó, hitelt érdemlő emlékezéséből azonban kiderül, hogy a Damjanich utcai penzióba! A női nem teljes hiányának s mindenfajta asszonyi közelség nélkülözésének öt esztendeje után elképzelhető, milyen szívrepesve sietett ide vissza, de az is természetes, hogy nem akart rémületet és szánalmat keltő toprongyos koldus módján, mindjárt hazaérkezésekor ide beállítani.

Feltűnő azonban – ha a Fekete kolostor-t lapozgatva, a Damjanich utcai penziónak vagy a háznépének említését keressük –, hogy erre valló utalásokkal vagy adatokkal nem találkozunk. E rejtélyre sápadt magyarázatul az kínálkozik, hogy szörnyű messze, a kontinens peremén vagy az Atlanti-óceán szigetén vergődő fogoly álmait és révedezéseit elsősorban gyermekkori és zsenge ifjúkori élményvilágának alakjai, családtagjai és ismerősei népesítik be, és a színterük Kolozsvár, nem Budapest. Másrészt az is igaz, hogy legalábbis a megkérdezett öreg hölgyek emlékezete szerint, levélváltás a penzió vezetői és Kuncz közt ez idő alatt nem történt…

Akárhogy is, az internáltságban megviselt ember, egykori magának valóságos kísértete, újjáéledésre, a húszas évek nyomorgó Budapestjén nem is találhatott volna a Damjanich utcai penziónál alkalmasabb helyet.

Az erdélyi nők féltő gondoskodással vették körül, mint valami védangyalok, és semmi okunk kételkedéssel fogadni Szappanyos Gaby állítását, mely szerint Kuncz Aladárt ebben a válságos korszakában az alkoholizmus útján „szép szóval és eréllyel” Szász Böske állította meg. (Itt érzem szükségesnek megjegyezni, hogy ennek a nőnek a szerepe Kuncz életében, a mostani beszélgetésekből rekonstruálható részletek szerint, talán fontosabb volt, mint a többiének összevéve! Az emlékező nagyasszonyok azonban, amikor ehhez a ponthoz érünk, úgy legyintgetnek, mintha valami fájdalmas emléket hessegetnének; vagy ajkuk egyenest hétpecsétes titkot őrző, keskeny zárrá szorul össze…)

Hogy a Damjanich utcai Szappanyos-penzió kínálta otthon milyen mértékben szolgálta Kuncz Aladár testben-lélekben való újjászületését s az alkotó munkába való visszalendülést, azt a vaskos Gobineau-kötet, a Renaissance, bizonyítja; határozott adatom nincs ugyan rá, de az akkori Budapesten működő olvasótermek zsúfoltságának, fűtési viszonyainak hozzávetőleges ismeretében, valószínűnek látszik, hogy e művet javarészt a nyugalmat biztosító penzióban fordította – mint ahogy szintén itt vethette papírra a Feljegyzések-et, fogság utáni lelkiállapotának ezt a rendkívül értékes látleletét.

Vannak azonban Kuncz Aladár penzióbeli életének ennél tárgyibb emlékei is! Mindenekelőtt egy másfél arasznyi hosszú, arasznyi széles, körülbelül kétujjnyi vastagságú fa dombormű: elválasztott hajú, Rippl-Rónainak Ady-rajzára emlékeztető férfiportré, profilból ábrázolva, alatta, a szegélyen, ez a véset: Max. von Bergen 1914.

Mikor a bokaficammal heverő nagyasszony, D. Szász Fanny, e vörösbarna, színe szerint cseresznyefára valló domborműre a falon felmutatott, olyanfajta borzongás járt át, mint amilyen, gondolom, a hivő lelkeket, egy-egy hitelesnek tartott szent ereklye láttán; ez a tárgy átélte, tanúként figyelte Kuncz Aladárnak és rabtársainak középkori mártírlegendába illő szenvedéseit! És úgy vettem le a régi szegről, hogy közben aggodalmasan kérdeztem magamban: nem követek-e el valamiféle szentségtörést?… S ahogy néztem a vésett, nagybetűs autogramot; képzeletemben a név viselője is megjelent: „a mindig szomjas” von Bergen német szobrász, aki az internáltakat Vénusz-fétisekkel látta el, aki Kuncz csellóját, azt a bizonyos, olykor, lázálmos éjszakákon, magától is meg-megszólaló csellót kifaragta, rajta „óriási mellbimbójú, miniatűr női alakkal” – ahogyan reprodukcióiról ismerjük –, s aztán józanul latolgatom a Jugendstil vagy szecesszió stílusjegyeit magán viselő alkotás művészet- és irodalomtörténeti becsét. És hol lehet a cselló, vajon melyik családtag őrzi? – kérdezném a nagyasszonyt, de máris újabb Kuncz-emlékekre tereli érdeklődésemet. Az egyik egy Ady-fényképes levelezőlap, Szász Böskének címezve, legalább tízsoros szöveggel (közlése azonban nem illeszkedik bele ebbe a Kunczról szóló emlékezésbe), a másik egy kicsi, tizenhatodrét, csomagolópapírnál alig jobb minőségű cédula. Közepén, felül, vastagnyomú ceruzaírás, címszerűen, Kuncz jellegzetes dűlt betűivel:

A betűk imitt-amott már erősen halaványak, s egyik-másik aláírás alig rekonstruálható, maga a cédulácska egy szívósabb papírdarabra felragasztva… Amint megtudom, a fa dombormű is, az értékes autogramokat őrző cédula is, Szász Böske tulajdona volt: Kuncz Aladár adta neki emlékül, amikor 1923 elején visszaköltözött Kolozsvárra.

Arra kértem Szappanyos Gabyt, csavarja fel egy kicsit a memóriáját, elevenítsen fel s mondjon el valami színes epizódot, az internáltság előtt híres gavallér, a monoklis dandy penzióbeli életének jellemzésére. Az alábbiakban szó szerint adom vissza, Szappanyos Gaby szavaival és kifejezéseivel, Kuncz Aladár egy kacagni való, de idők haladtával szomorkásra fordult hoppon maradásának történetét.

– Azt hiszem, már mondtam volt, hogy mindenütt, a penzióban is szép hölgyek vették körül, s ő hol ennek, hol annak udvarolt, de tudtommal le nem horgonyzott sehol… Talán ez az udvarló csapodársága és ártatlan ugratásai adták az ötletet, hogy én is beugrassam egyszer. Ha már az iskolában tanítványa voltam, hadd legyek az egy kicsit az életben is! Egyszer, amikor éppen számos penzióbeli hölgy vette körül, a társalgóban, én kiosontam, és felhívtam egy távol eső szobából telefonon, mintha a városból hívná valaki. Elváltoztatott, kényeskedő hangon, nagyon sok idegen szót használva adtam elő, hogy vörös hajú, hófehér bőrű, méghozzá teljesen szeplőtelen bőrű, tengerszemű nő vagyok: éppen Párizsba készülődöm, s mivel hallottam, hogy többször megfordult Párizsban, szeretném, ha útikalauzomnak szegődne… Családi körülményeim, sajnos, nem engedik meg, hogy egyelőre többet mondjak, de mihelyt lehet, felfedem kilétemet, s jelentkezni fogok a közös párizsi utazás érdekében… Szegény Dadi elhitte, s mint később megtudtam, azon frissiben, lázas izgalommal mesélte el a hölgykoszorúnak, milyen nagyszerű ajánlatot kapott… Na, egy pár nap múlva egy cserép szobapáfrányt küldtem neki, elváltoztatott írású levélke kíséretében, A Tengerszemű aláírással, és szerét ejtettem, hogy a küldeményt az ő jelenlétében megtekintsem.

– Na látod – mondta kedvesen oktatva –, ez aztán ízlés! Te bizonyosan olyan virágot küldtél volna, mely két-három napig ordít a színeivel, aztán elhervad. Ez tovább él. Micsoda kultúra! Micsoda nő! – Már találkoztál vele? – kérdeztem. – Nem – felelte –, de csak szép nő lehet ilyen magabiztos – és gyöngéden cirógatta a szobapáfrány bólogató levelét.

– Akkor már nem volt egészen jó a lelkiismeretem – folytatta Szappanyos Gaby –, úgy láttam, a beugratás túl jól sikerült. Kuncz az ismeretlen nőről csak rajongással beszélt, valósággal nyomozott már utána, nyugtalan és szórakozott volt napokon át, és én kezdtem aggódni, hogy mi lesz, ha turpisságom kiderül… Lapítottam is mindvégig, mert úgy éreztem, Kunczot nem ébreszthetem fel ebből a varázslatból… Még tíz év múlva, 1923-ban Kolozsvárt is emlegette nekem a Tengerszeműt, aki titokzatosan és láthatatlanul üldözte szerelmével annak idején, s aki – amint mondta – talán a legszebb szerelme lett volna, vagy éppenséggel a felesége… Tehát igaza volt, a páfrány tovább élt!… Akkor már végképp beláttam, hogy nem ábrándíthatom ki ebből az idült illúzióból.

Hányan élhetnek még néhai Kuncz Aladár úr tanítványai, s ezek közül vajon hányan képesek egy-két jellemző, az ő hanghordozását, fejtartását idéző szóval, mozdulattal elénk varázsolni ezt a pedagógusnak is szuggesztív, ritka nevelői adottságokkal áldott egyéniséget? Szappanyos Gaby e kevesek közé tartozik, de az is lehet, hogy immár az egyetlen alkalmas és hiteles tanú. „Hiteles”, írom, ámbár egy rajongásokra hajlamos tizenhat-tizenhét éves diáklány feltételezhető befolyásoltsága a világfias modorú, „apollói külsejű” fiatal tanár közelében nem elhanyagolható szempont. Az ilyen gyökerű aggodalmat azonban eleve eloszlatja az az adat, melyet maga Kuncz hagyományozott ránk a Fekete kolostor lapjain, éspedig a VI. kerületi állami fiúgimnázium növendékeinek áldozatos gyűjtéseiről, csomag- és pénzküldeményeiről a svájci Vöröskereszt révén, francia várbörtönökben sínylődő szeretett tanárjuk címére!

Szólaljon meg hát e tárgyban is a beszédes tanú, Szappanyos Gaby, és – kérdéseim ne zavarják az emlékezés perceiben!

– Engem Kuncz Aladár 1911-től 1913-ig tanított egy kereskedelmi magániskolában. Itt, óraadóként, mellékesen működött; főállása egy fiúgimnáziumban volt. De már jónevű író is volt akkoriban, s ezt a tanítványai is tudták róla. Mondanom sem kell, hogy az egész leányiskola szerelmes volt belé. Mindig elegánsan és sugárzó mosollyal jött be az osztályba, vagyis éppen ellentéte volt a hagyományos, rojtos nadrágú, savanyú ábrázatú, morcos tanárnak. És ő erre sokat adott, az ifjúsággal való eredményes foglalkozás egyik fő kellékének tartotta… Mivelhogy én Dadival a penzió révén jó barátságban voltam, igyekeztek a lányok kedvemben járni: gyorsíró ceruzáimat tűhegyesre faragták, csokoládéval, süteménnyel traktáltak. És én hasznot húztam a Dadival való barátságból, hagytam magam megvesztegetni; viszonzás fejében ejtettem is egy-egy jó szót egyik-másik bajba jutott, gyenge előmenetelű osztálytársnőm érdekében… (Na de ennyi sok is volt tán bevezetőnek!) Emlékszem, magyar dolgozataim nagyon tetszettek neki. Én jellemzőnek tartom későbbi irodalom-szervezői s szerkesztői szerepére, hogyan dicsérte ezt a hajlamomat, s hogyan igyekezett érdeklődésemet a szépirodalom felé terelni. Ez persze inkább magánleckéken történt… Közben arról is gondoskodott, hogy sohase hiányozzanak mellőlem a jó olvasmányok, s így adta kezembe elsősorban a Dickens-regényeket, majd Gogol, Dosztojevszkij, Csehov következett, s végül a franciák, az ő igazi kedvencei, Anatole France, Flaubert, Maupassant. – Aki ilyen ügyes dolgozatokat ír – biztatott –, az írhatna már valami mást is… szépirodalmat! Persze, ne kezdjél nagy dologba, írd meg valami élményedet, valami derűsebb vagy könnyedebb históriát!… – Buzdítása hatott: nemsokára megírtam, novellaszerűen, egy élemedett korú, Szolnok-Doboka megyei földbirtokosné, Milka néném, egy valóságos női peleskei nótárius látogatásának történetét a pesti Nemzeti Színházban. Hatalmas lámpalázzal adtam oda Aladárnak. És másnap találkoztunk.

– Na látod, te szamár! Egészen ügyesen megírtad – mondta. – Jó humorod van, ami jelentős… Nem azt mondom, hogy éppen remekmű ez, mert van egynéhány hibája! Először is vizuális képet kell adni a hősnődről, ez csak könnyű, nem? És aztán elindítani a cselekményt… No, majd legközelebb! Az a fő, hogy hajlamod van az írásra!

Ez a tárgyilagos nem agyba-főbe dicsérő vagy „bájaimnak” és életkoromnak szóló vállveregetés megmaradt bennem. De én bizony továbbra is csak magyardolgozataimmal „brillíroztam”. Az az igazság, hogy semmi önbizalmam nem volt – az akkori nőnevelés következménye, amikor is túlzottan szerénynek nevelték az embert, s ez az én esetemben túl jól sikerült. Kuncz Aladár buzdítása azonban mégsem múlt el minden eredmény nélkül, hiszen a húszas években végül is nem egy novellát írtam az ő újabb nógatására. Ez abban az időben volt, amikor az erdélyi irodalmat szervezte, s még a lappangó tehetségeket is mozgósítani igyekezett. Mikor az Asszonysors című novellámat elolvasta – akkor már az Ellenzék irodalmi mellékletét szerkesztette –, e szavakkal dicsért meg: – Gaby, egészen jó novellista lett belőled!

– Az első világháború éveit Erdélyben töltöttem – folytatja emlékezését Szappanyos Gaby. – Ebből az időből őrzöm egy fájdalmas találkozás benyomását: jóval később, már Kuncz Aladár halála után, írásba foglaltam. Itt van!

Magam elé teszem a sárgult, fakó, gyűrött papírlapot, s egyéb dolgom sincs, mint a másolás, egyetlen szó elvétele vagy hozzátétele nélkül; s közben arra gondolok, milyen érzésekkel olvasta volna ezeket a sorokat, ha frissiben leírják s elküldik vala neki a Fekete kolostorba – Kuncz Aladár!?

„1915 őszének egy zimankós napján Nagyiklódon fölszálltam a szamosvölgyi vonatra. A kupéban két utas ült. Egy fiatalember, aki újságjába temetkezett, és egy öregúr, aki csüggedt arccal nézett ki a tájra. Rátekintettem, és azonnal ráismertem. Az idős utas Kuncz Elek tankerületi főigazgató volt, a Dadi jóságos édesapja. – Kuncz bácsi! – kiáltottam fel örömömben. Felállott és megölelt. – Drága gyermekem, mennyire örvendek, hogy látom! Mindenkinek örvendek, aki Dadira emlékeztet. Magának meg éppen, mert tudom, mennyire szerette Dadit!

Persze hogy Dadiról beszélgettünk. – Az én drága fiamnak rettenetes sors jutott – mondta megtörten. – Éhezik, fázik! Egyre azon rettegek, nehogy valami betegség üsse föl a fejét a táborban, hiszen mind elpusztulnának… Az ilyen hideg, zord napon fáj a testemnek a meleg szoba… egyre rá gondolok, aki didereg… Szeretem mind az öt fiamat, jó, becsületes emberek. De talán nem bűn az, ha őt tartom a legtöbbre. Dadi a legtehetségesebb, de mindenikük többre fogja vinni, mint ő. Ő nem erre a világra való! Nagyon is őszinte, nagyon is egyenes. Ami a szívén, az a száján…

Rövid az út Nagyiklódtól Szamosújvárig. Huszonöt perc alatt befutott a vonat. Fájó szívvel hagytam ott egy összeroskadt, könnyező öregembert.”

Ha eszembe jut, hogy éppen ezen a zimankós órán kezdett Kuncz a távolban, előérzetesen nyugtalankodni édesapja miatt, s hogy ez az „összeroskadt, könnyező öregember” már decemberben meghalt – akkor tartom csak igazán értékesnek ezt a szomorú feljegyzést.

*

– Egy nyári napon a belvárosba igyekeztem a kolozsvári Ferenc József-hídon át – folytatja emlékezését Szappanyos Gaby, most már az ifjúkori városába visszatért Kuncz Aladárról. – Hát a vakítóan ömlő napfényből egyszer csak derűs arccal, frissen, halkan dúdolgatva ki toppan elém? Kuncz Dadi, akit annyiszor megsirattunk, meggyászoltunk magunkban a rettenetes világháborús esztendők alatt. Ekkor már, hála a Damjanich utcai penzióban töltött újabb három esztendőnek, rajta megtörtségnek, elhanyagoltságnak semmi nyoma! Boldogan borultunk egymás nyakába, éppen a híd közepén. Kiderült, hogy éppen mihozzánk indult…

És aztán Kolozsvárt elég gyorsan visszazökkent a régi kerékvágásba, vagyis azzá vált, aki 14 előtt volt. Hogy szerette az életet! Mennyi szépséget, örömet tudott benne felfedezni! Hogy tudott örvendeni mindennek: jó könyvnek, szép muzsikának, egy csokor virágnak, a szép nőknek, akik most is hamarosan udvart alkottak körülötte. És újra szaporodtak kedves csínytevései, s ez is bizonyította, hogy csakugyan megtalálta régi önmagát és lelki egyensúlyát szeretett városában.

Egy-két ilyen kedves csínytevését megjegyeztem. Egy nyári napon Hunyady Sándorral és Teleki Ádámmal sétált a kolozsvári Fő téren. Egyszer csak szívósan kéregető, rendkívül szurtos cigányleányka, olyan tíz-tizenkét éves forma, szegődött a nyomukba. Elképzelhetetlenül maszatos volt! – Vajon ez a kis teremtés mikor fürdött utoljára? – kérdezte barátaitól Kuncz Aladár, s aztán egyenesen a gyermeknek is feltette a kérdést. A válaszból kiderült, hogy szegénykének fogalma sincs róla, miről faggatják… Végül is szépen elvitték a Monostori úti népfürdőbe, egész presztízsüket latba vetve jegyet adattak neki, s a kabinosné gondjaira bízták. Aztán visszamentek a Fő térre, beültek a New York kávéház teraszára. Egy jó óra múlva csodaszép leányka áll meg a mellvédnél, finom ujjú kis kezét feléjük nyújtja, s ismerős hangon, ismerős szöveggel, kunyerál. Ugyanaz a leányka volt, de alig lehetett ráismerni, olyan gyönyörű napkeleti királykisasszony! – Mire kell a pénz, hallod-e? – kérdezték. – Hát a fürdőre, instálom – hangzott a válasz. Persze hogy szívesen adtak neki! S aztán naponta háromszor is megfürdött a leányka, s minden összekoldult pénzét a népfürdőbe vitte, amíg el nem kergették… Kockázatos az emberi sorsokba beleavatkozni.

Ennél a cigányleány-fürdetésnél sokkal jellemzőbb Kuncz Aladár névtelenül, háttérből gyakorolt nagylelkűségére a híres, öreg kolozsvári színésszel, Várady Miklóssal való esete. Egy szép májusi délelőtt szembejött vele híres, nagy somfa botjával az öreg, nyugdíjas színész, a csupa virág Majális utcában – ahol Kuncz akkoriban Máthé Szabónénál, özvegyasszony húgánál lakott. – Hogy vagy, Miklós bátyám? – kérdezte, nemcsak a formaság kedvéért, hanem főleg azért is, hogy hallhassa az öreg szokásos, érces hangú, optimista válaszát: „Ember már jobban nem lehet!”

Az ám, de mintha a következő pillanatban megbánta volna az öreg, mert rövid gondolkodás után így folytatta: – Csak tudod, édes öcsém, mi a szomorú? Az, hogy már a szivar is megdrágult! Én meg úgy hozzászoktam, hogy nem tudnék meglenni nélküle… De hát a nyugdíjból erre már nem futja. Le kell mondani erről is. – Hallgatja Kuncz az öreg panaszát, töri a fejét, mivel vigasztalja, mert ismeri ezt a rendkívül büszke, régi világbeli embert, s tudja, hogy mindenféle alamizsnálkodó gesztus megsértené. De már meg is született a megoldás: – Súgok neked valamit, Miklós bátyám! Nem mindenütt lett ám drágább a szivar! Van az Óvárban egy trafik, tudod, a Mátyás király szülőházával szemközt. Ott a szivart a régi áron adják. Csak arra kérlek, ne áruld el senkinek!

Az öreg megköszönte a jó tanácsot, s szaporán elindult, egyenest az Óvár felé. Kuncz elcsípett egy fiákert, s lóhalálában vágtatott a trafikba. A trafikos ismerős volt. Beavatta a dologba, s adott neki egy párszáz lejt, hogy az öreg színésznek a régi árban adja ezentúl is azt a napi egy-két szál szivart! S attól kezdve Várady Miklós rendszeres vevője volt, még hónapokig, a trafiknak. Csak akkor derült ki szegény Dadi turpissága, amikor már néhány hete a Kerepesi temetőben pihent, s nem volt, aki a trafikosnak a különbözetet megfizesse.

Búcsú a világfiságtól