Thomas Mann és A kiválasztott

Legyen a szó ez írás elején a Kosztolányié. Tristan-fordításával Thomas Mann legelső magyar adeptusai közé tartozik, és – ha a korai halál el nem ragadja – talán őt éri a tisztesség, hogy jegyezze az Erwählte című regénynek az enyémnél bízvást maradandóbb magyar változatát.

„Kevés író van a földön. Ebben a korban, mely a betűvetéssel együtt megtanítja a mondatfűzést, az elmésséget, néha még az érzést is, s majdnem annyi a tollforgatója, mint amennyi az olvasója, egyre ritkábban mutatkoznak olyanok, kik végzetet és igazságot árasztanak. Ő ezek közé tartozik. Az esendő emberek, a fáradtan lehanyatló lelkek rajzolója két regényével és számra nem is sok elbeszélésével delejes kört teremtett maga köré. Mi ez a varázs? Az, hogy az életet egységesen látja és érzi, s azoknak, kik hitetlenek és vallástalanok, hitet és vallást ad, a lelkiismeret és szépség vallását… E művészeterkölcsi felfogás keménnyé, tisztává teszi azt, amit ír, többé, mint művészetté, egy világgá, mely egész.” (Kosztolányi Dezső: Lángelmék.)

Kosztolányi 1922-ben írta ezt, még nem a személyes ismeretség közelségéből – mely a 30-as évek derekán barátsággá erősödik –, s a pályája közepére sem ért német írótársról máris oly jellemzést adott, hogy érvényét akkor látta volna csak igazán öröknek, amikor Thomas Mann élete alkonyán a Gregorius-monda újraelbeszélése ürügyén megfogalmazza világnézeti végrendeletét.

Minden legenda csupa költészet, az emberiség mítosztermő őskorának letéteményese. A XX. század írójának feladatai közé tartozik az idők folyamán felhalmozódott tapasztalatok és emóciók átvitelével e legendákat hamvadozásukból felszítani, életre kelteni. Maga Thomas Mann így fogalmazza meg ezt, az irodalomtudós E. Hilschernek írott levelei egyikében (Eberhard Hilscher: Thomas Mann élete és műve): „…néha azt hiszem, egész magasabb rendű irodalmunk nem egyéb, mint a nyugati mítosz, a nyugati kultúra hagyományainak sietős rekapitulálása – a kapuzárás előtt…”

Thomas Mann tehát minden esetben tudatosan fordult különös érdeklődéssel mitikus, bibliai témák felé. Mintha nagy és súlyos eseményt, mondanivalót csak egy-egy „archetípusra” fogva és annak sorsába ágyazva lehetne meggyőzően és hitelesen kifejezni… Már az 1906-ban keletkezett Wälsung-vér cselekménye voltaképp a germán mitológiába vetít vissza egy XIX. század végi testvérszerelmet – még ha az új Siegmund és Sieglinde nem is éppen Wotan őistenségének kései ivadékai. A Tristan című elbeszélés szintén már címével elárulja, hogy hősében felfedezhető a mitológiai előd némely tulajdonsága… És így tovább, a bibliai témájú József és testvérei-n, Az elcserélt fejek hindu legendáján, az újra ótestamentumi gyökerű Törvény-en, a középkori német mondát elevenítő és újraköltő Doctor Faustus-on át – A kiválasztott-ig, melyben költészete csúcsára érkezik.

Mi több, mitológikus sugalmazású művein belül is, ő maga mutatott rá egy másik, szorosabb s talán előre megtervezett összefüggésre: „Úgy rémlik – írta –, hogy József optimista emberséghimnuszát a komor Faustus közömbösíti, vagy »visszaveszi«, és akkor jön ez az Istenben gyönyörködtetni késztető történet a minden ízében bűnös Gregoriusról. Az egészet látni kellene.” Rendkívül fontos idézet ez – mutat rá a levél címzettje, E. Hilscher, mert maga a szerző jelöli meg A kiválasztott helyét „költői kozmoszában”.

Thomas Mann a Gregorius-legendával nyolcadik évtizedének küszöbén találkozik, mégpedig a Doctor Faustus-hoz szükséges kutatásai közben, amikor Leverkühn számára keres oratóriumtémát a Gesta Romanorumban. Megint egy testvérszerelem, jó negyven évvel a Wälsung-vér után, mi több: egyszersmind az anyával elkövetett vérfertőzés esete, a görög végzetmítoszból keresztényült Oidipusz-elbukás. Egy másik levelében, a regény archaizáló nyelvéről írva, azt vallja magáról, s nem is mellesleg, hogy „a kiválasztott bűnösség témája nem nélkülözi szívbéli vonzalmát”. És e különösen hangzó vallomásban alkalmasint már a Wälsung-vér-ben megnyilvánult érdeklődésére utal. Ebben a korai elbeszélésben azonban a bűnbeesés-sorozat mintegy játékos, sznob, társadalmilag-családilag elnézett szalonfokon zajlik, s az író is gunyorosan pellengérezi ki a könnyelmű, de veszéllyel nem dacoló bűnösöket. A kiválasztott-ban viszont olyan történetet mond el, „melyben túlcsordul a test iszonyúsága – és szörnyű bizonyosság arra, hogy félelem és tiltakozás nélkül mi mindenre vetemedik a test” – ami természetesen vonja maga után a bűnhődést.

Régóta nem titok, hogy érdeklődését a Wälsung-vér megírására a felesége családjában előfordult Siegmund-Sieglinde-eset kelti fel. De elképzelhető-e, hogy ez az eset negyven év múlva is annyira kísértse, hogy csupán a testvérszerelem iránti érdeklődésében lássuk új vállalkozása indítékait? Valami más oka is lehet; s vajon tévútra csábulunk-e, ha e többszörös vérfertőzés bűnét egyfajta jelképnek tekintjük, olyan végletes emberi bűnhalmazat sűrítésének – melyre bűnbocsánat csak végletes vezeklés, földi pokolra szállás után remélhető. E kérdés feszegetésekor nem hanyagolható el – Thomas Mann világnézeti magatartásának ismeretében – akkori tartózkodási helye, vagyis Kaliforniának Európától több ezer mérföldre fekvő partjai, amikor a témára bukkan. Az a képesség is, amit az Elbeszélés Szellemének tulajdonít, hogy „száz helyen és egy időben” jelen lehet, ezt a gyanút erősíti. Mint ahogyan ő maga is, emigráns élete tizennyolcadik évében, a tér és idő összevont távlatából repdeshet emlékezetével az egész kis Európa fölött! Csillagászati perspektíva ez. A föld sápadt golyó, egy-egy kontinens apró folt csupán, egy-egy ország pedig pici szeplő – vagy vérpetty rajta. (A vezeklő Németország!?) Az Elbeszélés Szelleme, Clemens barátban öltve testet, Sankt Gallenban – a háborús Európa akkori békés Svájcának területén – ül írópultja elé, hogy a pergament „piciny és finom, tudós és ékes” betűivel beborítsa. S hogy a szerzővel mennyire azonos, nyilvánvaló, ha A kiválasztott kéziratának első oldalát szemügyre vesszük. Valóban sűrűn egymásra torlódó, barátírásra emlékeztető, álló betűk, a szavak közt viszont szokatlan nagy hézagok, mintha az író külön-külön is hangsúlyozni akarná fontosságukat.

Amint Clemens barát szerény-dicsekvőn mondja, teljesen bizonytalan, hogy történetét latinul, franciául, németül vagy angolszászul írja-e: s ez ismét csak rendkívüli idő- és térbeli távlat kínálta sugallatra utal, s voltaképp nem más, mint a nemzet feletti és nemzet előtti középkori Európa, vagy egy ilyen Európa lehetőségének felvillantása, „Clemens” mögött Thomas Mannon kívül – alkalmasint egy olyan írónak gloriolás alakja fénylik, amilyent a XX. század még csak Rilkében produkált, abban a német költőben, aki a német-francia testvérháború után egy fél évtizeddel, élete utolsó esztendeiben (szintén kapuzárás előtt!) „véletlenül” egy svájci remetetoronyban már franciául szüli hagyakozó quatrainjeit. – „Maga a nyelv tekinti magát korlátlannak – kérked tovább a Szellem –, és a nyelvfajokra és nyelvbeli honistenségekre nem sokat ád.” Thomas Mann így jelenti be, hogy a kegyelmi mondát, melyet témájául választott, az egész emberiség okulására szánja.

Mélységesen szubjektív, alig burkolt önéletrajzi vonatkozások az említetteken kívül is lépten-nyomon észlelhetők. A hőssel való rokonszenvezés úgyszólván az azonosulásig kisejlik imitt-amott. Avagy nem ide sorolható-e Grigorsz-Credemi-Tristan idegenszerűségének, kiválasztottságának érzékeltetése St. Dunstan szigetének őslakói közt? Ha a magányt kereső novícius, az apátúrság várományosa, az Isten Békessége klastrom könyvesházában lovagregényekre veti magát: nem azonosítható-e Thomas Mann-nal, amikor az a készülő regényhez középkori olvasmányokba merül? Hogy magát idegen világban idegennek érezze, nem kellett Amerikába emigrálnia: éppen ez érzés elől menekült el saját hazájából, a fenyegető „druida borzalmak” közül. De még jóval e borzalmak előtt, 1920-ban, miért írta róla Kosztolányi – akinek emberismeretében nem kételkedhetünk –, hogy „közlékeny és tartózkodó, a művész gondjával, mely az életben, az emberek között kietlenül idegenné és társtalanná teszi”? És Grigorsz másik jellemvonása: az erő emberfeletti összeszedésének képessége – vajon nem szintén önvallomás?… Ezek s hasonló mozzanatok nagymértékben hozzájárulnak a mű lírai többrétűségéhez, s közelebb vezetnek genezisének ismeretéhez.

 

*

 

Thomas Mann a József-regényről azt mondta annak idején: intellektuális éposz. Elvetné a sulykot, aki A kiválasztott-at intellektuális legendának nevezné?

Szerkezete, a fonálvezetés – (elejtése, újra felvevése) – az olvasó érdeklődésének rutinos csigázása: a regényépítés rendkívüli tudatosságát érezteti. A főszereplők mindig oly szörnyű veszteségérzéssel válnak el egymástól, hogy találkozásuk és bűnös összeborulásuk ellenállhatatlan s egyszersmind megbocsátható legyen. És ezeken a pontokon már szívbe markolón ragadják meg az olvasót a regény nagy, sarkalatos pillanatai.

Az Elbeszélés Szelleme „pajkos és bölcs szellem” – figyelmeztet a szerző jó előre. Ne csodálkozzunk hát, ha a szent életű Clemens barát olyanformán mutat meg pajkosnál pajkosabb jeleneteket, mint az, aki szemét befogja, de ujjai közt kikandikál. (Persze, ez az attitűd nem egy „gyönyörteli fertelmesség” leírására ad felmentést!) De amikor Clemens a szemét igazán befogja: amit leír, őt magát is könnyekre fakasztja; ilyenkor rendszerint az olvasó torka is el-elszorul. Ilyenformán „intellektuális legenda” ez a regény; de még jobban illenék rá a szentimentó-groteszk műfaji meghatározás.

 

*

 

Ahogy a történet a végéhez közeledik, úgy mélyül, súlyosodik a mondanivaló. A pajkos-bölcs szerzetesnek már nincs miért ujjai közt kikandikálnia.

Amikor a Szent Péter trónusára emelt, minden bűnéért megvezekelt Gregorius, a Kereszténység Atyja – „aki hajlamosabb oldozásra, mint kötözésre” – nála is bűnösebb és szintén alaposan megvezekelt anyjával találkozik: Clemensszel együtt az olvasónak is be kell a szemét fognia. Ilyenkor érződik, hogy Thomas Mann milyen mérnöki szimmetriával építette a művet, ezekig a gótikus ormokig!… És azután, mikor „az öregasszony” meggyónja „nagy és extrém bűnét” – melyet csak térden lehet elmondani –, és kialakul a rákövetkező párbeszéd: mintha angyalszárnyak suhogását hallanók, úgy suhan minden a regény legteteje felé. Ez pedig ott van, amikor kimondatik: íme, Satanas hatalma véges, csak a kegyelem végtelen.

Valete! – búcsúzik Thomas Mann az olvasótól, s talán ujjai közt figyeli, hogy szárogatják-e könnyeik.

1951-et írtak akkor; az egész világot különféle új borzalmak fenyegetik, ő maga hetvenhat éves, s ebben az életkorban minden írói megnyilatkozás egyszersmind véghagyatkozás. „Hogy az eredmény hasznos-e a társadalomra nézve – nyilatkozik A kiválasztott-ról egyik utolsó levelében –, nem tudom. De állítom, hogy a humanitáshoz van valami köze.” Nagyon sok köze van. Hogy mennyi, eldöntheti az olvasó is, hajlamai szerint.