Új francia széphistória

Franciaországban olyan ismert ez a könyv, mint nálunk a Fekete kolostor; de van-e Magyarországon nem sajátosan irodalommal foglalkozó lény, aki ismerné vagy még csak hallott volna róla? Alig hiszem. Most, a szerző hősi halálának huszonötödik évfordulója körül, megjelent húgának (Isabelle Rivièresnek, az ismert író feleségének) könyve a csodálatos életű Henri Alain-Fournier gyermek- és ifjúkoráról, hogy megmagyarázza a Grand Meaulnes-regény keletkezését, és számon tartóit olvasásával az Alain-Fournier-titoknak még elmélyültebb beavatottjaivá tegye. Habár ennek a titoknak most részesei lettünk, olyannyira, hogy a „Francois de Galais-lovagrend” – (ki ne emlékeznék az erdő mélyén felfedezett évszázados sír feliratára:

„Imitt alussza álmát Francois de Galais lovag, Istenhez, Királyához s Szépéhez hű marad”) –

tagjainak érezzük magunkat, törvényszegően mindent elfecsegnénk, amit tudunk, érzünk – ha volna elegendő szavunk és sóhajtásunk hozzá. Íme, én ennyit mondhatok azoknak, akik szintén azon fáradoznak, hogy még ifjúságukban megközelítsék Francois de Galais lovag nyugvóhelyét, s megcsodálhassák a szívéből növő Kék Virágot. Hátha sikerül őket útbaigazítanom?…

Henri Fournier Épineuil-ben született, s ott is nőtt fel; algimnáziumi tanár volt az apja. Bent laktak a régi, manzárdos iskolaépületben, s okkal-móddal részt vettek a városka társadalmi életében. Kishúga, Isabelle, három-négy évvel fiatalabb nála, de – amint most könyvéből kiderül – kora gyermekségétől fogva részese bátyja örömeinek, szenvedéseinek: kicsi védőangyal, akinek barátsága szeretett bátyját talán sok kamaszkaland csábításától óvja. A képzelődő gyermeket szülei már nyolcéves korában ott altatják a ház egyik félelmekkel teli padlásszobájában: bátorításul és pirongatóul esténként húgát adják mellé, hadd kísérje fel a „gyáva” fiút. A lámpafény egy-két székre, vetett ágyra s a fal különös, régi képére esik: nagy köpenyeges, torzonborz ember áll rajta, körülötte zivatar csapkod, kalapjáról esőlé csurog, s reszkető kezét pipája elé tartja. A címe: Az utolsó gyufaszál – valami angol metszet a múlt század elejéről… Reggel kinéz az ablakon. Mit lát? A jegyző házának toronydúca ott kéklik a régi kert fái között! Be jó lenne – gondolja –, be izgalmas volna bár egy éjjel ott aludni! Aztán jön a kis Isabelle, s óvakodva nyitnak be a padlásajtón. Mennyi csodát rejteget itt a félhomály! Régi családok limlomjai, régi életek törmelékei között botorkál a két gyermek. Poros szarufák alól, kötelek és drótok közül hirtelen rájuk vigyorog egy rézből való napkorong: hajdani „katorz-zsüllyék” (július 14!) roncsa…

Hosszú, olvasmányos délutánokat töltenek az iskolakertben vagy az egyre mélyülő, alkonyati hangulatú szobákban, ahol a gyermek néha kimondhatatlan szépségeket sejt meg a homályból, s az éppen eltűnt nap nosztalgiáit, az eltűnt idő visszahívásának vágya gerjedelmet teremt a szívben és soha be nem tömhető űrt. Édesanyjuk közben lánykori darabjait zongorázza. Mesebeli kalandok nyomán halad az élet, minden ígéretteljes, minden megvalósítható…

A városkába néha vándorcigány-karaván érkezik, ekhós szekereken, rengeteg rajkóval, hasadozott ruhájú, szép fehérnépekkel és nagy, fekete suhancokkal. Szinte fenyegetően vonulnak fel a piacon, s a templom árnyékában lesátoroznak. A városkán rémület borsódzik át, a gazdák korán bezárják kapujukat. Máskor vándorkomédiások ütik fel ugyanott a sátorfájukat, s a város gyermekei – közöttük a kis Henri Fournier – kíváncsian kukucskálnak a kordé kis ablakainak függönye mögé. Aztán késő este, előadás után, világba vágyakozóan bámul a tiszta égbolt csillagaira, úgy mendegél szüleivel hazafelé.

Épineuil két nagy ünnepén, július 14-én és Úrnapján, éjjel tűzijáték csodáját figyeli, s a nagy, történelmivé magasztosuló, múlt életek ízét érzékeltető emberzsivajt: A „velencei lámpák” még késő éjszaka is égnek, megvilágítják félelmes padlásszobáját. Mintha az ablakon állandóan ijesztő arcok kémlelnének be rá…

Nagy élmény a jegyzőék fogadónapja is. A tanár úrék magukkal viszik csemetéiket, hadd ismerkedjenek a velük egykorú gyermekekkel. Az ünneplős fiúk és leányok álmélkodva bujkálnak, szaladgálnak a kísértet járta, zegzugos, folyondáros, régi épületben és nagy kertjében, melynek már kapuja is kalandot sejtet: olyan, mintha valami régi kolostorkapu volna. Estefelé az egész birodalmat titokzatos fátyol vonja be, a méretek megnövekednek, s olyan lesz egyszerre az öreg villa, mint egy századok mélyéből, a lovagkor regéiből itt maradt kastély, melyben abbahagyott ünnepségek kezdődnek mindjárt újra, réges-régi zenebona kíséretével.

Ez az első számú kastélyélménye Henrinak. De van ezen kívül még kettő, egy hétköznapibb és egy csudálatosabb. Ahányszor nyári pihenésre utaznak, meg-megbámulnak a vonatablakból egy park közepén álló kastélyromladékot. Mintha a düledék falakat már csak az elvadult fasorok sárga virágú hársai támogatnák…

A másik kastélykaland olyan szép, hogy Csipkerózsa meséjét juttatja eszünkbe. Apjával, anyjával, húgával kis szamárfogaton kidöcögtek egy szép napon a La Chapelle környéki „kormányzósági erdőbe”, melynek titokzatossága régóta csalogatta mindnyájukat. Valami elhagyatott, begyepesedett útra kerültek, s mind beljebb, beljebb hatoltak a mesebeli rengetegben. Egyszer csak tisztáson találják magukat. Középen kolostorszerű, csodálatos kastély. Minden ablakon spaletta: a finom művű kémények erdeje füsttelenül ágaskodik az égnek az óriási, kékezüst csúcsíves tetőről. Jobbra valami kápolna tornya darvadozik, gótikus ablakív ásít a levegőbe. Embernek különben sehol semmi nyoma. Élők nemigen járhatnak ebben a kastélyban, talán évszázadok óta. Csak három kicsi mezei nyúl játszadozik a park elvadult pázsitján, néha megállapodnak, s első lábukkal kenegetik az orrukat. Mindenütt csend, mozdulatlanság. Mintha a repkényfüggönyös ablakok mögött a kastély úrnője, szerelmi epekedésben elemésztődött vagy kegyetlen átok sújtotta Csipkerózsája aludnék, s mintha a moszatos vizű, zöldellő tó felett régi vigasságok látomása suhanna…

– Forduljunk vissza – szólalt meg elszorult hangon édesanyjuk, s lábujjhegyen, pisszenés nélkül hagyták ott a csodát; hogy többé soha viszont ne lássák életükben.

A nyaralás családi életük egy mélyebb rétegével ismerteti meg gyermekeket: nagyanyjuk, Barthe anyó sokat mesél rég elfelejtett családtagokról, vagy unokái szórakoztatására régi dalokat énekel. A kis Henri legszívesebben a Víz és a Bor vetélkedéséről szóló nótát hallgatja, melyet nagyanyja vásári énekesektől tanult valaha. Különös tartományok s birodalmak nevei nyüzsögnek benne: hadd idézzük azt a két sort, amelyet Isabelle könyvében találunk:

íme, Magyarország is szerepel a nótában mint nagyszerű bort termő mesebeli ország, kétségtelen.

A családi históriák közül főleg a következőt vehetjük a Grand Meaulnes-regény alakulása szempontjából figyelembe:

Egyik különc nagynénjének, aki valaha a környék legszebb lánya volt, angol kérője akadt: egy ifjú lord, akit apja hozott felejteni erre a vidékre. A búskomor szőke ifjú halálosan beleszeret a francia gazdalányba, s megkéri a kezét. Már-már semmi sem áll egybekelésük útjában. Azonban egy éjjel féltékeny és elszánt francia legények támadják meg a hazaballagó lovagot, s félholtra verik. Másnap találják csak meg, vérbe fagyva. Kétségbeesett apja felpakolja szegényt egy nagy berlinerre, s hanyatt-homlok elmenekíti az átkozott vidékről…

Ebből az élménytermő környezetből ragadja ki a kamaszodó fiút édesapja áthelyeztetése. Vissza se utazhatik már elbúcsúzni a lelkével összeforrott gyermekkori helyektől, hanem a nyári vakációról egyenesen Brestbe megy, a tengerésziskolába. A tengerre készül, vagy inkább az elérhetetlen messzeségbe, hogy kiégesse lelkéből a szülőföldvesztés sebét.

Aztán családja Párizsba kerül. Henri Brestet otthagyja, s valami líceumnak lesz a tanulója. Erre az időre, körülbelül tizennyolc éves korára esik megismerkedése Yvonne de Galais-val, akinek gyors, hirtelen elvesztése egész hátralevő életét gyógyíthatatlanul sóvárgással tölti el. Az École Normale-Supérieure-be nem sikerül bejutnia: visszautasíttatik a felvételi vizsgán. Újabb zuhanás a búskomorság, a spleen-kórság felé. Mint minden más lelki baleset után, most is a tengerre vágyik, a messzeségbe, vad szigetvilágba, hogy minden bántalmas, régi dolgot elfelejtsen. De csak teng-leng tovább Párizsban, mint helyét soha sem lelő gyökértelen. Egy-egy elégikus hangú verssel próbál hébe-hóba gyötrelmei fölé emelkedni. Aztán önkéntesi éveitől vár segítséget (bevonulása előtt még elment a boul. St. Germain kis palotájába, s a házmestertől kérdezősködött Yvonne de Galais felől: megtudta, hogy a kisasszony még a télen férjhez ment, s már a tavaly pünkösdkor, találkozásuk idején, menyasszony volt!), de a katonaélet tönkreteszi. Leszerelése után még nyughatatlanabb s még összeférhetetlenebb az élettel, mint azelőtt. Fájdalmas lelkében gomolyogni kezd az életpótló mű: szinte ópiumos álomban járkál gyermekkorának tájain. A szülőföld titokzatos vidékei és a titokzatosan örökre eltűnt szőke leány képzeletbeli feltalálása és visszaszerzése: ez a Grand Meaulnes-regény fogamzásának titka. A Párizsban egyszer látott Yvonne-t visszavetíti gyermekkorának emlékei és élményei közé, olyan módon, hogy minden félbemaradt, értelmetlen vagy céltalan, kusza dolgot köréje kristályosít s vele megmagyaráz, értelemmel lát el. Holdkóros gyönyörűsége telhetett abban, hogy Yvonne-t beleköltözteti az egyszer látott kastélyba, melynek élménye azon a családi kiránduláson állította el a lélegzetét.

Saját magát pedig vágyainak és kedélyállapotainak formát adóan hármas osztódottságban szerepelteti: azonos az elbeszélővel, Seurel tanítóval, aki diákkorában Grand Meaulnes lakótársa a kis manzárd diákszobában, s ámulattal figyeli s hallgatja kalandozásait. Azonos Yvonne rejtélyes vőlegényével, a Komédiással, aki nem jön el az esküvőre, s végül magával Grand Meaulnes-nal, aki álomszerű utazáson érkezik meg ugyanerre az esküvőre, és ismerkedik meg a cserbenhagyott gyönyörű leánnyal… Kastély, kirándulás, padlásszoba, vándorcigányok, komédiások, ünnepség, régi románcok, éjjeli verekedés szerelemféltésből, erdőmélyek, kastélytornyok, különös alakok – íme így vonul fel az Ismeretlen birtok, a Domaine Mysterieux, azaz maga a gyermekkor, minden elemével és motívumával. Így teljesedik ki, így pótlódik az elveszett boldog és örök ízű élet egy Párizsban papírra vetett regény hasábjain. Henri Alain-Fournier talán csak addig volt boldog életében – művészi, alkotói boldogságot értünk alatta –, amíg írván, át- meg átélte regénye álomkalandjait, melyeknek azonban mindenike olyan, hogy akár meg is történhetett volna. A rue Cassiniban dolgozik, szobájában a Perpignani Krisztus összevissza kaszabolt, vértől lucskos, meggyötört teste: „a fájdalom s a kimondhatatlan szeretet képe ez, a halálé és a fel-felserkenő reményé…”

A regény kész is nemsokára – de a nyugtalanság nem szűnik. Kisebb irodalmi munkákkal kísérletezik, ődöngő, kószáló életet él a baráttalan, embertelen nagyvárosban. Arra gondol, hogy elmegy szerzetesnek; Claudel verseit nagyon magába szívja. Yvonne képe lassan Szűz Máriáéval keveredik el búskomor, képzelgésekbe esett lelkében…

Hogy aztán 1914-ben milyen lelkiállapotban vonul a háborúba, arról érthetetlenül semmit sem ír húga, Isabelle. Egészen bizonyos, hogy megkönnyebbülés volt mára gondolata is annak, hogy nagy emberáradatba dobhatja magát, hogy feloldódhatik, elpusztulhat a füstben, a zajban és a vérben…

A rue Cassiniba hiába várják vissza. Hiába vár a riadt és lassan eltehetetlenedő nagymama, a húg, a Perpignani Krisztus. Csak a háború végén törődnek bele Henri halálába. Azt is megtudják, hogy valahol a Meuse berkeiben esett el, s ott is pihen, nagy fák alatt (mint Francois de Galais lovag, akinek sírját egy gyermekkori kiránduláson, a regényben megtalálja), sajgó, örök sóvárgással porladó szívében…