Királyidillek a századvégen

Ki ne emlékeznék a Történelmi időket élünk című, régi híradókból összeragasztott riportfilmekre s abban is Ferenc József temetésére? A kicsi, ezüstpántos, bakacsinba vont koporsót Chopin gyászindulójának kíséretével tüntetik el a gyászhuszárok a kapucinusok kriptájában, s utána az ember úgy érzi, hogy most már aztán monarchiának, dinasztiának, istennek, hazának vége van… Amennyi siralmas, előjeles Habsburg-rémdrámát hallottunk nagyanyáinktól, mind eszünkbe jut hirtelen, s középkori töredelemmel borzongunk a királyok koporsójánál, akárcsak királydrámákban élő és gondolkozó öregeink.

Ilyen gyászindulós érzések kíséretében olvastuk most Robert Goffin belga írónak Erzsébet királynéról s a Habsburgok alkonyáról szóló, érzelmes rémregény stílusban megírt s helyenként egészen meglepő, a szakembereknek bizonyára legyintésre vagy vitatkozásra okot szolgáltató adatokkal, „leleplezésekkel” megtűzdelt könyvét. Goffin – amint a befejező részben elmondja – a Genfi-tó partjától a Wittelsbachok müncheni sírboltján, a Starnbergi tavon, a Hofburgon s a schönbrunni kastélyon át a kapucinusok kriptájáig minden helyet bejárt, ahol valaha a halálba lépkedő királyok, királynék, főhercegek és főhercegnők árnyéka suhant, végigzarándokolt elsősorban a szenvedélyes királyné lábnyomain, hogy kripták csendjéből, parkok mélyéből meghallhassa néha a zaklatott női szív dobogását. Nyugodt lelkiismerettel meri mondani, hogy Erzsébet sokkalta közelebb áll a valóság szépséges, emberséges uralkodónéjához, mint amazok a hideg és finnyás hősnők, akiket eddig csináltak belőle életének felületes megközelítői. A bronzkoporsó látványa, mely megnyugodott földi porait őrzi, könnyeket fakasztott a szeméből. Így, könnyein át látja azóta is – s látta bizonyára megírása közben – a rettenetes sorsú, gyönyörű királynét.

Mit is tudunk mi, a huszadik század gyermekei, erről a rendkívüli asszonyról? Elégségesek-e nagyszüleink elbeszélései ahhoz, hogy nyomon kísérjük és ellenőrizzük a meglehetősen szabadjára eresztett fantáziájú belgát? A név zenéje jóságos, szépséges nagyasszonyt idéz bennünk… Jótékonykodva jár-kel a világban s az országban, szép, nagy kontyos fekete fejével, hófehér arcával, turnűrös ruhában; a magyarokat becézi, gyámolítja, s arcán örökös fájdalmas kis vonás, mely nemcsak az országos gondokkal elfoglalt hideg és értetlen császári és királyi férjnek, hanem annak a pillanatnak is szól, amelyben majd az az elvetemült, emberségéből kivetkőzött anarchista, Luccheni, háromszegletű reszelőt nem döf a mellébe…

A János-hegyi kilátón valaha megállott, álmélkodva nézte el a fejlődő, terebélyesedő Budapestet. A kegyelet emlékkövet állított ide, reá hexameteres-pentameteres feliratot véstek, emlékezetem szerint vagy hatsorosat, mely így kezdődik:

S megnézhetjük vasárnaponként a királyi palota Erzsébet-termeit vagy a piarista ház római csontvázas ásatási gödrei felett emelt oszlopcsarnok bronzasszonyát s a Kis-Svábhegy egyik korcsmájában kezünkbe vehetjük Jean bácsi jóvoltából állítólagos napernyőjét, melyet egy inkognitós kiruccanása alkalmából valami pesti étterem asztalán felejtett…

Hiába. Ez mind semmi a könyv Erzsébet-tudományához képest. S a kegyelet, az alattvalói emlékezés által belénk oltott Erzsébet-képhez fogva bizony tiszteletlen és szentségtörésszerű ez a másik, melyet az idegen állampolgár festett elénk. S mégis, a királynét csak most érezzük igazán emberinek, olyannak, ahogyan igazán emberiek Shakespeare szerelmes, gyilkos, fösvény, vérnősző vagy éppenséggel őrült királyi hősei, vagy ahogyan igazán emberi egy-egy középkori király portréja Huizinga könyvében, éppúgy, mint a lovagi történetek fejezeteiben… Emberi, de fenséges az emberek között, mert az emberinek ismert szenvedélyeket fenséges és misztikus fokon hordozza gyönyörű testében.

Habár félig-meddig elfogadjuk Goffin magyarázatait, és vele együtt visszatekintünk a huszadik század lélektanosdis, freudista magaslatairól a századforduló emberi gyarlóságokat és fertelmeket gomolygató homályába – a fin de siècle, azaz széthulló, neuraszténiás század végi világ jellemző és kimagasló alakját ismerhetjük fel Erzsébetben, ki éppen úgy szenvedélyes és mindent habzsoló hőse akar lenni korának, mint egy-egy fiatalon felőrlődött költő vagy művész – vagy hogy ne menjünk messzebb: unokafivére, II. Lajos, az őrült, hamleti bajor király. „Ce sarabande terrible” – így emlegeti többször a század végi dinasztiák haláltáncszerű életét Goffin. S valóban, a könyvet elolvasván, úgy látjuk magunk előtt szereplőit, mint egy különös, dantei felvonulás tévelygő, ugráló, el-elsuhanó, groteszk rángásokkal rémítgető alakjait – vagy mint egy óriási fekete bábszínház kétségbeejtően szomorú és együgyű figuráit, akik felett talán maga a Fehér Asszony, a bécsi Burg kísértete ül, s görcsös kezében ügyes elvetemültséggel cibálja a sorsfonalakat. El kell tűnjenek a föld színéről a jól megépített kripták sötétjében – érzik mindannyian –, elrendelte valaki, nincs menekülés. A végzet elől való kisiklás, elsurranás kényszere lehetetlen kalandokba kergeti őket. Itt van egy ilyen „kalandlajstrom”, hadd olvassuk:

„Hogy az udvari élet fenséges unalmából elillanjanak – abból a halálos ürességből, mely huszonegy éves korában megfojtja Napóleon fiát – hercegek és hercegnők válogatott szökésterveket agyalnak ki. Miksa délibábos trónt hajszol Mexikóban, ám helyette vérpadot talál. Toscanai János herceg címéről és javairól lemondván hajóra száll, s mint Orth János kapitány pusztul el valahol Patagónia partvidékén. Rudolf korhelykedéseiben mind mélyebbre és mélyebbre zuhan. Két ifjú főhercegnő, a császár unokái, szép hadnagyokhoz mennek feleségül, kik egyáltalán nem királyi vérből valók, Ferenc József fivére, Károly Lajos főherceg három feleséget nyű el, szörnyű orgiákat rendez még azután is. Lajos-Viktort kisfiukkal kapják rajta, s Salzburgba internálják, Rainer főherceg egyetemi tanár lesz. Henrik, címéről lemondva, feleségül veszi Hoffman Leopoldina színésznőt. Lajos Salvator Mallorca szigetén háremfélét rendez be magának. Ottó koporsókat ugrat át lovon, egyik bolondságot a másik után követi el, s végül megszöktet egy Robinson Lujza nevű színésznőt, akivel azután bagolyhiten éldegél Wahringban; rettentő betegség támadja meg, arcát, orrát lemarja, hogy maszkot s viaszorrot kénytelen hordani, s beszéd gyanánt artikulálatlan hangok jönnek ki a torkán…”

És így tovább. Mintha egy pszichopátiai szakkönyvet olvasna az ember! Rémülten kérdezzük: miben különbözik ettől a gyülekezettől, mellyel alaposan meg lehet tölteni a dantei purgatórium egy fertályát, miben különbözik a Kínok Városának eme polgáraitól a mi Erzsébetünk? Szilaj s szenvedélyes menekülő ő is, akár a többi. Spleenesen járja a világot. Felséges férje szintúgy: ha nem az Alpok hűvös magányába – tisztesség ne essék mondván –, melegebb tájra: Schratt Katalin szoknyája közelébe vonul. Szép hitvese Lancelot-kat választ magának, hol Gödöllőn, hol Skóciában, mint a hajdani Ginevra királyné, Arthur király felesége; vadul lovagol, utazgat, szenved és szeret… A Fehér Asszony olykor megjelenik előtte s figyelmezteti a közeli végre, mely hamarosan eléri mindnyájukat. Larisch grófné emlékezéseiben van egy vers, Erzsébet maga írta volna; ilyen sorok vannak benne:

Jellemző eset – mondhatná a pszichoanalitikus –, ez a saját neuraszténiás és egyéb lélekfájdalmait hozzátartozóira is kivetítő s családját a saját nemtörődömségével párhuzamosító beteg képzelődése: ossianismus a pszichopátiában. De ebben az esetben (habár így is igaz) nem lehet egyszerű orvosi skatulyázásnál maradni. Erzsébet ugyanis már gyermekkorától olyan vészjóslatokat cipel magával, hogy környezetének és saját szervezetének esendőségét kénytelen velük kapcsolatba hozni. Édesanyja egy Bragance-i hercegbe volt halálosan szerelmes, amikor Wittelsbach Miksához kényszerítették; elkeseredésében már-már klastromba menekült. Lányának, Erzsébetnek gyakran mondogatta azután vészterhesen: „Szerencsétlenséggel vemhes ez a házasság, s átok van azokon, akik belőle születtek, míg csak az utolsó Wittelsbach is vissza nem adja lelkét teremtőjének…”

A halott anyák, nagyanyák szavai idővel mind látnokibban, mind szimbolikusabban visszhangzanak a gyermekekben, unokákban. Hogyne élt volna hát Erzsébet – édesanyja rémes jóslata és a Hofburg-beli Fehér Asszony periodikus megjelenései között – állandó élethajszoló, szenvedélyes és szenvedelmes, Krisztina királynői életet? Vagy vonult volna inkább kolostorba? Tudta, hogy mi vár reá. Halála előtti esztendőben egy párizsi jósnő királyné-tragédiát jósol az elkövetkezendő esztendőre. Magára veszi, de mit sem cselekszik az irányban, hogy kikerülje sorsát. Csak egy-két kedveséről – elsősorban bizonyos Kaiser Lily nevű leánykáról – próbál gondoskodni idejében…

A belga-francia író helyenként túlságosan is franciás, nemegyszer könyörtelenül politizáló beállításaival nem szállhatunk szembe, történészekre bízzuk. Itt van például II. Lajos bajor király halálának vagy a meyerlingi tragédiának új megvilágítása. A két újabb variációt, különösen a másodikat, a Rudolfot illetőt – csatoljuk egyszerűen a végeérhetetlen és évtizedenként új „dokumentumokkal” színeskedő Meyerling-aktacsomóhoz. (Habár miért ne lenne így igaz?? Van annyira valószínűtlen, mint a többi: Goffin szerint ugyanis a trónörökös egyenesen a magyar trónra vonatkozó, apjaura, Ferenc József elleni puccskísérletének áldozata. E fantasztikus elképzelés szerint a hóhérmunkát Habrda nevű cseh, udvari főkém és Galimberti nuncius, udvari pap irányításával Bolfrass báró végezte volna – ha hinni lehet a meyerlingi kastély belső inasa, egy Loschek nevű cseh emlékezetének. „Rudolf a kapucinusok hideg bronzai közé tért meg – fejezi be ezt a részletet Goffin –, míg a drága kicsi bárónőt irtózatos körülmények között földelték el a Bécs melletti Heiligen-Kreuz temetőjében, hogy e szép szerelmes leány ábrándvilágából ne maradjon más, mint néhány lábnyi föld, melyet szerelmespárok virágokkal borítanak el tavaszonként…”)

Íme, a királyok elfogyhatnak, eltűnhetnek a föld színéről: a királyi legendák azonban élnek, kristályról kristályra fejlődnek tovább az örök „alattvalói” képzeletben, akár azokéban, akik az Arthur-mondakört, Ginevra királyné szép-szomorú regényét szőtték-sződögélték, vagy éppenséggel Jozafát királyfiét. Királyidillek vagy királydrámák mindig lesznek, míg a világ világ s míg az ember ember… – Milyen jó élvezni, habzsolni ezt a világot, amelyben királyok szürcsölték vagy szürcsölik az élet örömeit – így az alattvaló –, s milyen egyszerű és természetes meghalni, eltűnni a világból, amikor a királyok is meghalnak, méghozzá nemegyszer rettenetes halállal!…