Eminescu-antológia, magyarul

Mihai Eminescu, az európai szellem országokon átfutó római limesének egyik őrtornya, mely messzi testvértornyok felé küldi riadt fényjeleit, nálunk csak napjainkban, jobbára az új erdélyi magyar költők jóvoltából vált annyira-amennyire ismertté. A kortársak, korszakos tévedések következtében, kölcsönösen nem vettek egymásról tudomást. Pedig – ha az idők szelleme megengedi – egy Reviczky például szívest örömest ültette volna át a verseit! Az egyazon filozófiai emlőkön nevelkedett román költőben saját igazolását látta volna, s most irodalmunk egy érdekes, a korai magyar-román szellemi közeledés értékes emlékeként ható érintkezéssel volna gazdagabb…

„A románok legnagyobb költője” – ennyit tán tud róla, aki elolvasta Szerb Antal irodalomtörténetét – még annyira sem él a magyar közönség tudatában, mint mondjuk Omar Khájjám vagy Federico García Lorca. Itt az ideje, hogy arcát – szép és fájdalmas, mint egy megsebesített istenfő a Parthenonon – és egyéniségét, mely Balassival, Petőfivel, Reviczkyvel és József Attilával hordoz sok-sok rokon vonást, tőlünk telhetően megmutassuk.

Mindenekelőtt hadd mondjuk el – captatio benevolentiae –, hogy a románok legnagyobb költője egész világon ismeretes nevét Budapesten kapta! Élt itt a múlt század hatvanas éveiben egy Josif Vulcan nevű irodalmár, nagy román hazafi: ő szerkesztette s adta ki a magyarországi románság legolvasottabb irodalmi folyóiratát, a Familiá-t. Hogy, hogy nem, a lap egy-egy példánya Csernovicba is eljutott, s egy Mihai Eminovici nevű tizenhat éves, kalandos, verselgető diák kezébe került, akinek annyira megtetszett, hogy kapta magát, s első zsengéit szerény és illedelmes bemutatkozó levél kíséretében útnak indította Budapestre. Nos, a zsengék oly mértékben hatottak a szerkesztőre, hogy egyiküket már a legközelebbi számban közzétette, alája azonban a szláv eredetet sejtető Eminovici helyett Eminescut írván! A fiatal költő tehát már így látja viszont a versét; a dicsőség szelétől meglegyintve esze ágában sincs tiltakozni: éppen elég bosszúság érte ahhoz, hogy szlávhangzású nevétől – a nemzeti szellem szilaj gyürkőzésének delelőjén – tépelődés nélkül megváljék.

Ez a több átokkal, mint áldással terhes lélek ott öltött testi formát a Kárpátok keleti lejtőin is túl, ahol a szláv és román fajta időtlen idők óta szimbiotikus állapotban él; vérében ő maga is e két népfaj szenvedélyességét és fájdalmasságát hordozza, ama „zsálé”-t, mely Chopin zenéjében éppúgy ott zokog, mint a román népdalokban. Basáskodó, Bulyba Tárász-i apa és a zord élet elől imádkozásba, emlékezésbe menekülő, érzelmes anya gyermeke. A szülői ház – amolyan ordas kurtanemesi kúriaféleség, amilyeneket manapság is látni Szolnok-Doboka megye vagy a Mezőség szomorú tájain – nyers, parlagi élet tanyája. Eminescu gyermekkori környezete: régi könyvek, szentképek, mesélő béresek és juhászok, vadászkutyák, lovak, szóval mindaz, ami a múlt század derekán egy uradalmi ispán háza táján, bojári kastély árnyékában csak előadódhatott… A természetet a maga ősi félelmetességében és gazdagságában itt ismerte meg; ide vágyik vissza – akárcsak Vajda János a váli erdőbe – Bécs, Berlin idegenségéből, erdélyi diáktanyákról s bukaresti bohémnyomorúság vackairól. Ebből a hajlékból látja kirepülni a nagyvilágba idősebb testvéreit, akik valami rejtelmes családi átok ítélete alatt, rendre mind elpusztulnak; itt éli meg még egy-két apró testvérke elköltözését is, s temeti el édesanyját a szegényes fatemplomocska cintermében… Emily Brontë-nak is sok lett volna ennyi halál, ennyi végleges búcsúzás!… Nem véletlen tehát, hogy legelső versei a halállal való sűrű találkozás borzongásából fakadnak! Először kedves tanárját és szállásadóját, az öreg Aron Pumnult búcsúztatja el komor gyászversezetekben – tizenöt éves! –, s nemsokára gyermekkori szerelme, bizonyos Sylvia emlékezetének szentel a sírást immár filozofikus fölébe kerekedéssel elfojtó, halálgyalázó sorokat (Mortua est).

Ifjúságának legfogékonyabb éveit egy-két csernovici idomtalan kaszárnya-kollégiumban, dohos diákszállások nyomorúságában, több mint spártai ridegségben morzsolja le. Árvaság és éhség, matematika- és fizikaórák undora, dorgálások és fenyítések korszerű változatai gyötrik és üldözik. Két ízben is megszökik – de apja lovas darabontokkal hurcoltatja vissza –, mígcsak a csernovici diákéletet végleg meg nem elégeli, s fel nem cseréli a színészpálya viszontagságaival. Színészségét súgósággal és szerepmásolással kezdi (Petőfi!), de nem bizonyíthatván különösebb rátermettséget, hamarosan vándorbotot vesz a kezébe, s úttalan utakon át elzarándokol a románság akkori Mekkájába, az erdélyi Balázsfalvára. A hegytetőn, melyről a városkát megpillantja, így kiált fel: – Szívem minden melegségével üdvözöllek, kicsi Rómánk! – de aztán a kicsi Rómában többet éhezik és didereg, mint a nagy Csernovicban, s mindezt hősiesen és céltudatosan, mint egy új Vergilius egy új Mantuában. Az idegen diákot főleg a piactéren lehet látni, amint kopott császárkabátban és mezítláb, fején kucsmával, szőlőt eszeget, vagy a bolond Szamaras Emberrel meséltet magának, bár akkor még nem tudja, hogy évek múlva, Bukarestben, meg kell állapítania, hogy ez volt a legjobb barátja… S az ébredő román szellem e kis fellegvárában mégis jól érzi magát – mint ahogy Petőfi is jól érezte volna, ha mondjuk, a német Pestről egy szép napon és nagy hirtelen Nagyenyeden, a patriarkális magyar szellemi élet egyik fészkében találja magát… De a nyomorúság továbbkergeti innen is – hátán háza, kebelén kenyere. Szeben, Brassó, majd az Ókirályság zagyva kikötővárosai adnak neki ideig-óráig sovány kenyeret: hol színházi súgó, hol hajóhordár, hol szállodai ajtónálló. Annál meghatóbb, hogy a feljegyzések szerint vándortarisznyájában mégsem látni egyebet, mint könyveket, s még jótevőinek is mindig könyveket hagyományoz. Rongyos, mint Villon, inge cafatokban tapad a testére, de amikor levetkőzik, s nekivág a Küküllő hullámainak, társai egy Adoniszt fedeznek fel, aki tarzáni úszóbravúrokkal képeszti el őket – miután szellemi fölényét irodalmi szócsatákban már gyakran bizonyította.

Eminescu a maga nyomorúságán, a saját bőrén érzi és éli át a nép elesettségét, s a maga tehetségén és nagyra hivatottságán méri meg a nép jobb sorsra érdemes voltát. Húszéves sincs, s már minden megtörtént vele ahhoz, hogy az emberélet mélységeibe adeptusként tekintsen be, s elköteleződjék azok sorsával, akik ebben a mélységben élnek! A Császár és proletár – mintha egy roppant modern hősköltemény invokációja volna – kétségkívül ebből az élményanyagból származik. Szintúgy ez szolgáltatja később társadalomtudományi tanulmányaihoz is a példatárt.

Alig húszéves, s a külföldjárás csodája is megadatik neki: apja, utolsó kísérletként, hogy semmirevaló költő fiát rendes polgáremberré nevelje, Bécsbe, majd Berlinbe küldi. A bohémnyomorúság most, néhány hónapig, tetszetősebb nagyvárosi környezetben szorongatja – bizonyosan színesebb és szórakoztatóbb is –, de az alapképlet nem változik. Polgári értelemben e külföldi egyetemeken is csak annyira viszi, mint annak idején a csernovici General-Hochschuléban: bizonyítvány és diploma nélkül kullog haza – mert azzal ugyan, hogy felfalta a német filozófusokat, apjának hiába hencegne. Annyi tekintélyt azonban szerez, hogy ideig-óráig Jaksban (Jászvásár) könyvtárosi stallumot biztosítsanak neki. A második külföldjárást már elmebajának köszönheti: Titu Maiorescu, aki amolyan húzd meg-ereszd meg-et játszik vele, eljuttatja Felső-Olaszországba, de már képtelen csodálni azt a Velencét, amelyről korábban – látatlanban – a román líra legragyogóbbra csiszolt ékkövét, a Venezia-szonettet alkotta. Útjának utolsó állomása: Bukarest. Öt keserves évig szolgál itt egy politikai napilapot, miután társadalomtudományos felkészültségét s szenvedélyes liberalizmusellenességét Maiorescu ügyesen vitorlájába fogta.

Lassú és rémületes alkonyodásának két nőalak a tanúja: nénje, a béna Harieta és költőnő szerelmese, Veronica Micle, akik egymásra féltékenyen settenkednek ágya körül. S a nagy nőgyűlölő, aki a szebbik nemben csupán a faj továbbplántálására alkalmas, különben alacsonyrendű lényeket látott, utolsó kimenőjén egy bécsi énekesnőt vesz üldözőbe s halmoz el ajánlataival. Jellemző a kettősségre, melyet elméleti nőgyűlölősége s gyakorlati szeladonsága, a teste s a lelke alkotott! Utolsó napjaiban pedig Matei Basarab vajdának tudja magát, népek urának – ő, aki ifjú korában egy jótevő diáktársa kezét ortodox alázattal megcsókolta! –, tán hogy e szörnyű kataklizmával felérő naplementét a maga s környezete számára még monumentálisabbá tegye… Végül is szívroham öli meg, 1889. június 15-én, Reviczky halálának esztendejében.

Ez a forrongó korszak, a román századvég, melyet Eminescu némileg a maga képére formál, román viszonylatban megfelel a magyar romantikának, a diadalmasan felcsapó reformeszmék korának. Kogălniceanu nemrég adta ki a román nemzeti krónikákat, Haşdeu a Történelmi Tárt, s itt van a dandárja a dák műmitológia térhódításának, hadd erősödjék a feltételezett nagy ősök példáin a nemzeti öntudat! S Eminescu, mint alkati romantikus, elmerül a hitregékben, a történelemben: hőskölteményeket ír az „előidőkből”, mint Vörösmarty, témáiba egyre több filozofikus elemet és misztikumot vivén bele. Vállalkozásában egy fiatal nemzet hiányérzése sarkallja, a gyors utánpótlás láza, próféta és lángoszlop, hogy – Ady kifejezésével – elmaradott népét felemelje a „jobbfajta népek” családjába. Neki-nekirugaszkodásaiban hol Victor Hugo, hol Goethe, hol Schiller, hol Byron kezét fogja. De nemcsak a román honalapítás legendái, a sajátos népi történelem kérdései foglalkoztatják: megtermékenyítik az emberiség problémái is, tán a századvég, a közös végítélet rettegésében. „A világ csak hangulat” – veszi át ő is a dallamos schopenhaueri tételt, melyet nálunk kortársa, Reviczky Gyula népszerűsített, vele szépítvén meg sok-sok századvégi haldoklást – de Eminescu sokkal tragikusabb zöngével adja vissza, a hasadt és elveszett lelkek önigazolást kereső hitelességével. Minden csak álom és látszat – hirdeti mint Calderón megláncolt királyfija –, a világon magukat testnek álmodó árnyékok ődöngnek vélt céljuk súlyával, egy álom árnyékai, egy árnyék álmai. Saját énjének, lelki egyensúlyának bomladozásával egyenes arányban hatalmasodik benne az élet értelmetlen voltának tudata: minden oda hat, hogy tizenhat éves korában fogant nagy halálversének megállapítása igazolódjék:

 

Álomnál többet ér a Semmi szűz világa…

 

Ő az egyik legnagyobb pesszimista költője korának. S ha tudjuk, hogy Bécsből spirocheta pallidákat, Berlinből nirvána-bölcseletet hozott magával, s hozzávesszük a mostoha társadalmi viszonyokat, családja ijesztő pusztulását – bőven megtaláltuk katasztrófaérzetének kútfejeit. Bizony, számára egyetlen vigasztalás és elégtétel maradt: visszatérni a Semmibe! Még az Istenségtől halhatatlansággal megáldott – vagy megvert – dák is ezt követeli már-már őrjöngő, sátánista bódulatában: a jogot, hogy „örök nyomtalan a semmiségbe hulljon”! (Egy dák imája.) A tündérmeseszerű Esticsillag-ban is a földi dolgokban való csalatkozását fejezi ki, az égi lénynek, a szeráfnak kudarcát, ki földi nővel próbál szerencsét, de hamarosan látnia kell ennek méltatlanságát. Tán menekülés, hogy harminchárom éves korában, alig tízéves alkotópálya után, ő maga is visszaadja szellemét a káosznak, melyből vétetett.

Hogy mi megy veszendőbe e halhatatlan szellem idő előtt való megsemmisülésével – akkor döbbenünk rá, ha felmérjük olthatatlan tudásszomját; hát még, ha a legendás töredékhalmazba is bepillanthatnánk, melyet még mindig kiadatlanul őriz a Román Tudományos Akadémia! Összevissza három gimnáziumi osztályt ha elvégez – de olvas több könyvtárra valót, s az iskoláktól megiszonyodva mint autodidakta vág neki a tudomány rengetegének; a balázsfalvi piacon is könyv van a hóna alatt, s a szénapadláson, betyáros szállásán pedig fennhangon Schillert olvas. Németül és franciául jól megtanul, s az őrültekházában is – még csak ott igazán – a szanszkrit nyelvet próbálja elsajátítani. S még egy reménytelen kísérlet, hogy eljusson az abszolútumig: okkultizmussal kezd foglalkozni! Mint társadalomtudós, beleavatkozik a román nép felemeléséért folyó küzdelembe. Nem felületes, átmenet nélküli civilizálódást hirdet, de követeli a nemzeti sajátságok ésszerű és gyengéd kezű kiteljesítését, a meglevő keret belülről való fokozatos kitöltését. Ellensége minden külföldről jött beavatkozásnak, a „bonjourista” sznobságnak s a felelőtlen reformerkedésnek. Innen ez a vonása, melyet eufemisztikusan xenofóbiának nevezünk: idegenkedése a jobbágysorsban tengődő nép felett magasabb szférában basáskodó jövevényekkel szemben, kik a maguk életformáit kényszerítenék reá. Nem reformer, hanem elkeseredett hagyományőrző, amilyen csak egy ortodox román lélek lehet. Ha egy emberöltővel előbb él, tán a világpolgár hazafi mintaképe lenne, mint nálunk Petőfi, de a maga korában, az adott társadalmi keretben – amikor nálunk Reviczky kozmopolitának vallja magát – Eminescu, a románság jelképpé vált fia, megszállottan hazafi. Így esik, hogy – bár életrajzírói az Eminovici- és Iuraşcu-ősöket a Balti-tenger és a Kaspi-tó között keresik – mégis Eminescu fejezi ki legpregnánsabban a román faji tudatot, a román szellem fejlődését alkalmasint több emberöltőre meghatározva. „A román lélek nagy változásának pillanatát testesíti meg – mondja Iorga –, a nemzet eleven mélységeiből bukkan fel, gyökerei a múlt homályába nyúlnak. Ama szerencsés pillanat rögzítője a nemzet életében, melyben múlt, jelen és jövendő ölelkezik.”

Tizenhat éves korában, első versei születésének idején hangja már a felnőtt, végleges Eminescué: valami balladai szonoritás, a zokogásnak pusztán a mély magánhangzók váltogatásával színezett egyhangúsága, melyben halálos árnyékok imbolyognak. Sajátos világérzése azonban mégiscsak az őrület mezsgyéjén teljesedik ki s ölt végleges formát: kozmikus borzongások, világárvaság-tudat s végül részeg beleszédülés az áldott Semmibe: ekkor törnek be az állandóság makacsságával költészetébe.

Korából kiemelkedő monumentalitását mégsem annyira a művében megnyilvánuló vitatható tanoknak, hanem költői képzelete és nyelve erejének köszönheti, melyek birtokában elérte a művészi tökéletességet. (Képzeljünk el egy Komjáthy Jenőt Arany János szókincsével!) A népdalt is ő oltja be s nemesíti meg a líra számára, utat mutatván a XIX. századvég s a XX. század eleje költőinek. Nyelve Aranyéhoz hasonlítható: mintha a nemzeti öröklét tengerszeméből csobogna! Bár töprengve alkot, mégsem tart semmit véglegesnek, tétován keresi a legidőtállóbb megoldást. Talán ha száz évet él, minden töredékét befejezi s hogy harminchárom éves korában abba kell hagynia: az őt ért igazságtalanságok legnagyobbika. Műve fenséges torzó marad, úgy hat, mint egy katedrális, melyet az idő nem engedett megépíteni, más korokra tartogatja a koronát. S az is szabályszerűen hozzátartozik, hogy kora nem látta meg benne a legnagyobbnak körvonalait: olykor még közeli munkatársai is ingadoztak abszolút értékelésében…

Szolgáljon ez a körülmény mentségül a magyar kortársirodalom közömbösségére, mely részben tán éppen a pátriájabeli nem méltányolás függvénye! Az utókor, íme, ezzel az antológiával óhajtja megkezdeni a jóvátételt; a versek, melyek most a magyar közönség kezébe kerülnek – Eminescu legreprezentatívabb alkotásai –, bár a modern magyar líra formanyelvén szólalnak meg, tán mégis híven adják vissza az eredetit, legfennebb a zenei egyenértékűség hiányzik belőlük: Eminescu monoton mélabúját, utánozhatatlan bús kolomphangját visszaadni mindnyájunk képességeit meghaladó feladat.