Jules Laforgue

 

Jules Laforgue… Mit foglal ez a név magába? Oldalszakállas, sétapálcás dandyt látok, aki őszelői esténként csillagnéző párizsi sétákra indul.

Most hetvenhét esztendős volna, ha élne. Láthatnánk őt, köszönthetnénk és illedelmesen követhetnénk Párizs utcáin, a „finom negyedekben”, a parkokban, mint magába merülve cirkáló, padon üldögélő, elegáns öregurat. Ha élne! Már ötven éve halott (quand on est mort c’est pour longtemps!), huszonhét esztendős korában halt meg; M. Saint-Clair szerint (aki az N. R. F-ben írt most róla tanulmányt) sajnálatosan korán, félbemaradt munkákat, hatalmas terveket, vázlatokat hagyva hátra. Mi azzal a hittel vigasztaljuk magunkat, hogy éppen a legfőbb pillanatban, a kellő életkorban tűnt el e planétáról ahhoz, hogy utóéletét biztosítsa, hogy kifogástalan és sérthetetlen költőiségét tökéletes egésznek tekinthető opusként lássuk s érezzük mindörökké.

Telegráfpóznákról, gyárkéményekről énekelt – egy magasságban a holddal –, napilapokat, egészségügyi statisztikákat, kórházi fehérneműket mert versbe foglalni a nyolcvanas évek közepén. (Ó, diadalmas „modernség” kora, az újszázadközelség technikát csodáló, emberi haladásban rendületlenül bizakodó – nekünk már meghatóan tragikomikus ideje!) Hol vannak azok a gyárkémények, telegráfpóznák? Már mind ledűltek, mind kikorhadtak, a drótjukat „kilometrikus spleenjükben” végképp megette a rozsda. Ma már mitológia mindez, Laforgue azzá bűbájolta: távoliak, költőiek – mint a holdvilág vagy mint az „előkelő negyedekben” felhangzó alkonyati zongoraszó.

De a hang, amelyen panaszkodott, a lélek reflexe, mely ezekbe a lelketlenségekbe emberszabású fájdalmat, neuraszténiát vetített, örök. Elfinomult, magas fokú rugalmasságig kopott idegrendszer, mint régi háztartások ezüstkései – egész dallamokat lehet pengéjükkel lejátszani –; megérzi s a legpontosabban ki is fejezi, túl a XIX. századvég költőinek kötelező nyavalygásain, a XX. század emberének minden kiölhetetlen, legyőzhetetlen nyomorúságát. Nihilizmussal kacérkodik, s vállvonogató krakélerséggel próbál védekezni a gyakran rátörő szentimentális könnyrohamok ellen:

 

Qui, ce monde est bien plat: quant a L’autre sornettes. Moi, je vais résigné, sans espoir a mon sort, Et pour tuer le temps, en attendant la mort, Je fume au nez des dieux de fines cigarettes. Haj, lapos e világ, a más – ostobaság csak. Bele is nyugszom én, a sors reményt nem ad, S hogy öljem az időt, várván halálomat, Szivarfüstöt fúvok istenek orrlikának.

 

Sejtelmes idegérzéseinek, tudattalanából fel-felrémlő ötletködeinek egyenértékes kifejezését, dombormű-megfogalmazását nyugtalankodva, keresgélve, de szinte nekünk szólva, majdnem évszázadán túli nyelven írva, lelkiismeretesen valósítja meg. A mi formanyelvünk az övé; éppen mert realizmustól, posztromanticizmustól, preszimbolizmustól menekültében – vagy ilyesmik utálatában – mindent végletesen stilizál, átdolgoz, s nem az akkori világból való önmaga képére formál. Elsősorban ennek a sajátságának köszönheti, hogy egyenesen idegrendszerünkbe furakodik minden mondanivalója. A baudelaire-i vörös talárt leveti tehát, s le a vele járó pátosz kép- és hasonlatcsipkézeteit, retorikus monotóniáját, mely természetesen újabb lélektani törekvéseihez, félálomban kotorászó mivoltához nem lett volna illő és alkalmatos. Egy-egy rímelő verssora olyan, mint a légtornász mutatványa, aki három-négy hihetetlen bucskázás után mégis a lebegő hintára talál. Rimbaud-ról írja: „A rimbaud-i lényeg a vallomásos erő hallatlan gazdagsága s a találó, egyenértékes képek kifogyhatatlan meglepősége.” Mennyire illik reá is ez a megállapítás! A napról, a holdról, az égi világról mennyi huszadik századnak valót tud mondani. (Az ősz végi nap olyan, mint egy rettentő köpet, vagy mint egy frissen kitépett mandula; a vacogó téli holdnak pedig mintha vatta volna a fülében…) Van öt verssora, egy versszak, mely olyan, mintha valami számtalan strófás naphimnusz sűrítése volna:

 

Soleil! Soleil! Moi je descends Vers vos navrants palais polaires, Dorloter dans ce Saint-Suaire Votre coeur bien en sang, En le bercant! Nap! Nap! Siralmas pólusi palotádhoz szállok le mélyen, hogy e szent lepelben becézzem csupa-vér szívedet- s rengesselek!

 

Valéry feltétlenül ismeri ezt a versszakot; kinek ne jutna eszébe róla az Ébauche d’un Serpent „soleil, soleil, faute éclatante” kezdetű versszaka?… Álljon itt nagy példaképpen a „leglaforgue-ibb” vers, a L’hiver qui vient zömének fordítása, azé, mely minden francia antológiában szerepel s szerepelni fog minden idők francia versantológiáiban. Olyan, mint valami külön kormányzatú kisebb fejedelemség a francia líra roppant gyarmatbirodalmában.

 

Ma este gethes Nap hever a dombtetőn rekettye közt, féloldalára dűlve, senyvedőn, s fehéren mint egy szertelottyant nyálcafat valami sárgálló rekettye-almon, úgy fekszik ott rossz köpenyén a Nap, az őszi halmon. S a kürt, a kürt rivall neki! Hogy sütne újra ki s lenne mégegyszer az, aki! Halihó, halihó és hallali! Jaj, már nem bírom hallani… Elég, bolond! Mint egy kitépett mandula, ott úgy borong s úgy didereg az árva napkorong. Fussunk, fussunk! A hallali! A tél, a régi rém vonul most ránk orozva. Ó, nagy-nagy útak bús kanyarjai, hová tűnt rólatok szegény Piroska? Kövült nyomán egy múlthavi szekérnek eltévedt felhőnyájak mendegélnek, bolondosan, lihegve és zihálva a tengerenistúli esztenába. Fussunk, fussunk! Ezúttal komoly a dolog: A szél ma éjjel már nagyon goromba, fészkek, kiskertek maholnap romok! Hallod? Balták alatt fák csontja hogy ropog! A fáknak tegnap még zöld volt a lombja s ma úgy nézhetsz rá, mint tiport alomra. Kis levelek, szegény lapik! A szél ma lelketek kirázza, elsodorít s a tóba hány kecskebukázva, erdőpásztor tüzébe szór s eléget vagy visz az ambulanciákra, ti szegények, fiúk alá, akiknek messze van hazája… Ez a szezon, ez a szezon, mindenre rázúdul a rozsda, mérföld-vágyukban rágja vasfoga a póznák drótjait nagy útakon, hol senki sem kocog ma. S a kürt, a kürt, a bús kürtök kara!… Borús kara!… vonul s búg búsítón, hangot s zenét változtatón, hangod s színed másítván húz tova a kürt, a kürt, a kürt!… Észak szelében elvegyült. Nem hagy nyugton e hang… Mennyi ekhó! Ez a szezon! Mondj búcsut a szüretnek s várd az esőket angyalin, már közelednek. Szervusztok szüretek s isten veled, Watteau, kosarastul, a gesztenyés bozótjai alatt; az internátusok hálóiba bevág a hörgőhurut, a negyedekben hektika ragad s rajtunk már a nagyvárosok minden nyomorúsága.

 

*

 

Önmaga használatára majdnem argót, külön Laforgue-nyelvet teremtett. Látványai, látomásai, melyeket képszerűen akar visszaadni, e sajátos nyelvhasználatnak köszönhetően a pillanatból rögtön ködös tér- és időmélységbe suhamlanak. Mintha félálomban látná:

 

La Lune se lève, O route en grand rève!… On a dépassé les filatures, les scieries, Plus que les bornes kilométriques, De petits nuages d’un rose de confiserie. Cependant qu’un fin croissant de Lune se lève, O route de rève, o nulle musique… Dans ce bois de pins ou depuis Le commencement du mondé Il fait toujours nuit. Felkél a hold, ó, álmodó nagy út!… Túl már a fatelepeken, túl fonodákon s megannyi kilométerkövön túl, egy cukrászda rózsáll a láthatáron. És közben egy kecses kis kifli-hold kibújt, ó, álom-út, itt már zene se zendül, e fenyvesben, hol a világ kezdete óta semmi sem zavarja az örök éjszakát…

 

Költői tudata, mindenségfelfogó figyelme ott kóvályog és les valahol a galaktikus csillagködök körül. Az Isten, az élet nem más, mint hatalmas, tátongó negatívum. Csak a gyanakvás élteti, csak valami hamleti bosszúcél tengődteti ezen a planétán, s örökké nyitott elmúlás-sebére e földcsillag kihűlésének divatos elméletében talál fenséges balzsamot. Lehet-e ennél igényesebben kaján emberi önvigasztalás?

Hogy is lehetne a mindennapi életben elképzelni őt, a kozmogónikus révedezésű, tüdőbeteg poétát? Van egy madár, nagyon ritkán, nyári melegben jelenik meg Magyarországon, a gyurgyalag; sötétkék augusztusi ég alatt, nagyobb vizek mentén, lehet néha fuvolázó, gurgulázó hangját hallani, s meg-megcsillan a napban szivárványos tollazata. Sohase láttam leszállani; fogalmam sincs arról, hogy megülve milyen lehet. Így nem tudom Laforgue-ot sem az életbe vetíteni. Annyit tudok csupán, hogy office de minuit-jei voltak, s hogy irodalommal jól táplált lelkét – mint egykedvű, elegáns szürke agarat – a „finomabb negyedekbe” alkonyati sétákra vitte. S látom őt egy „szentimentogroteszk” kis utazáson – őszi postakocsin: cigarettázva ül a delizsánsz tetején, csontjai szinte zörögnek, lelke táncol, mint Ariel, s egy rossz kimenetelű szerelmet „rekapitulál”. De ez még mindig csak két dimenzió. Nem csoda: maga Laforgue se látta önmagát és szerelmét különben:

 

Et nous vivons sinsi, subtils et transis, presque Dans la simplicité des gens peints sur les fresques… S így élünk egyszerűn és szinte már kihülten, falfestmény-figurák másává szelidülten…

 

Így nevezném őt: a francia Reviczky.

Valéryban, Apollinaire-ben, Pellerinben, Deréme-ben és Larbaud-ban él tovább, s elhallgatott vagy kiírt mottók képében jelen van és hat a legelevenebb francia irodalomban. Saint-Clair, Hamlet-átköltésével kapcsolatban, Giraudoux-t is említi. A felületes irodalmi divat, a „közönség” (lehet-e egyáltalában ilyesmiről beszélni Laforgue esetében?), el-elejtheti egy-egy időre; az irodalom művelőinek egy rétegében azonban, rokon tehetségek, rokon idegrendszerek mélyeiben élni fog, kimutatható, ábrázolható családfa-folytonossággal s változatlan sugárzással, mint, amelyekre csillagkóros álmodozással annyit bámészkodott: a nagy fényességű, elsőrendű csillagok.

„Egy Hamlettel kevesebb; de fajtája nem veszett ki, bátran kimondjuk!”