Goncourt testvérek – Zemganno testvérek

Edmond de Goncourt, a francia irodalom híres együtt alkotó két testvérének idősebbike, ezt a művét egyedül, szellemi sziámi ikerségük megszakadása után vagy nyolc évvel írta. A Zemganno testvérek című regény, amint az alábbiakban látni fogjuk, noha környezete az irodalomtól elég távol eső területre, vándorcirkuszisták világába visz, talán a legszubjektívebb vallomásokat tartalmazza a közös munkalázban töltött életről – mindjárt a különös és párját ritkító, közösen vezetett Napló után. Éppen ezért, amikor megkíséreljük felvázolni a szerző életrajzát, egyszersmind öccse, Jules életét is követjük, már csak azért is, mert köztudomású, mindössze két napot töltöttek egymástól távol, mégpedig 1859-ben, amikor Jules tanulmányúton Rouenban tartózkodik…

Származásuk szerint ahhoz a vidéki nemességhez tartoztak, mely a forradalmat átvészelte, sőt, apjuk annak idején a Grande Armée tisztje volt, és születésük táján amolyan vármegyei tisztviselő funkciót töltött be. Korai halála (1834) után egy darabig anyjuk istápolja őket birtokaik jövedelméből; az ő halála után (1846) gyámkodó nagybácsik és nagynénik tartják szemmel, amennyire tarthatják, önállósult sorsukat. (Csak jóval később kerülnek a híres és hírhedt, világtól elvadult festőművész, Gavarni [1804–1866] bűvkörébe, akinek társadalmi magatartása és művészete egész pályájuk alakulását befolyásolja. És nem járhatunk messze az igazságtól, ha a Zemganno testvérek öreg, ravasz talián apja alakjában ezt a nagy szatirikust gyanítjuk.)

Családi hagyományaiknak és hajlamaiknak megfelelően, a Goncourt fiúk nagy múltú és rangos párizsi kollégiumokban nevelődtek, és korai érdeklődést árultak el a széptudományok iránt. A vakációkat a kiterjedt hobereau-atyafiság vidéki udvarházaiban töltögetik, furcsánál furcsább életmódú nők és férfiak, unokahúgok és unokaöcsök, sohasem unalmas szolgaszemélyzet között, akiket később, zárkózott művészmagányukban, úgyszólván sorra idéznek meg regényeikben – s lesznek ezáltal némiképpen a prousti világkép előhírnökei.

Kora ifjúságuk óta lázas érdeklődés fűti őket a rajz- és festőművészet iránt, s közben műgyűjtéssel, történelmi búvárkodással foglalkoznak – hogy végül, az ötvenes évek végére mindez a regényírásnak egy kissé habzsoló szenvedélyévé kanalizálódjék. Ekkorra már minden érdeklődésük közös, legfeljebb hol egyikükben, hol másikukban jut túlsúlyra ideig-óráig valamelyik szenvedély. Titokzatos, az egypetés ikrek életmegnyilvánulásaira emlékeztető szellemi és anyagi közösködésük – horribile dictu, egészen a közös szerető tartásáig! – számos együtt fogant és együtt írt regényben ölt formát, s ezek jóvoltából tesznek szert (Renée Mauperin, 1864, Germinie Lacerteux, 1865, Manette Salomon, 1869) ha nem is éppen népszerűségre, de bizonyos irodalmi hírnévre. Ugyanilyen vállvetett munkálkodás eredménye néhány történelmi tanulmányuk, kivált a XVIII. század híres vagy hírhedt asszonyairól; és közben, látszólag melléktermék gyanánt, de talán főművükké mélyülőn, egyre gyarapodik a titokzatos és nagyrészt máig is kiadatlan Napló; életközösségük, munkamódszerük, megfigyeléseik és filozófiájuk letéteményese.

Ennek a szokatlan, lázas alkotói folyamatnak csak a fiatalabbik Goncourt halála vet véget (1870). A túlélő Edmond-nak azonban még mindig három regényre telik a közös ihletből és feljegyzésekből (La Mlle Elisa, La Faustin, Chérie), és csak a negyedik, az 1879-ben megjelent Zemganno testvérek a magára maradottság, mondhatni alkotói elözvegyülés gyümölcse…

Ezúttal nem tekinthetünk bele alaposabban a két csodabogár testvér érdekfeszítő párizsi és vidéki agglegényéletébe, értékes emberek, ismert írók és művészek alkotta baráti körükbe, és el kell hanyagolnunk egyébként is vérszegény vagy nagyon is gyakorlatias nőügyeiket is. Annyit azonban tudnunk kell még róluk, hogy öröklött vagy összevásárolt, a visszasóvárgott XVIII. századból való műtárgyak, festmények, metszetek, szőnyegek és bútorok közt teltek napjaik, egyfajta mesterkélt, szinte múzeumi légkörben, melybe csak hébe-korba hozta be – nem is a külvilágot, hanem az élő irodalmat egy-egy illusztris egyéniség, Gustave Flaubert, Ernest Renan, Theodore de Banville, Théophile Gautier látogatása; de felkereshette őket a fiatal Zola vagy Jules Valles is, akik tanítványuknak vallották maguk. Ezekből a barátságokból és ismeretségekből határozható meg hozzávetőlegesen irodalmi tájékozódásuk és hovatartozásuk is: a két Goncourt a nemzedéknek megfelelően szinte utálkozó tiltakozással fordul el a romantika kései hullámaitól; e tiltakozás oly heves, hogy válogatni képtelenül még Stendhalnak sem kegyelmez – amolyan hatásvadászó fecsegőnek s igen rossz stilisztának tartja –; Prosper Mérimée „száraz ember, száraz szerző” Edmond megállapítása szerint; Gérard de Nerval sem érdemli meg szerintük, hogy nagy íróként sirassák. Nagy ősüknek, az új regény kútfejének ők is Balzacot tartják, mint nemzedéktársaik, és az életet tudományosan dokumentáló íróknak, realistáknak vallják magukat. A kortárs idegen irodalmak pedig Dickens és Turgenyev regényeiben kínálnak ínyükre való táplálékot.

De lássuk most már közelebbről magát a regényt.

Amint már megtudtuk, Edmond, öccse lelki felbomlása, majd keserves halála után, néhány évig a közös élmény- és forrásanyagból táplálkozik tovább. Veszteségérzete – a természetes testvéri gyászon kívül – sokáig oly erős, hogy érthető, ha évekig kell a magányos alkotó munka megindulására várnia. Az is érthető, ha új, szokatlan alkotói helyzetéből következően sajátos érdeklődés fűti: egy szimbiotikus, közös reflexű munkafolyamat vizsgálata. Mint ilyen, a Zemganno testvérek egy testvér-kooperáció más munkaterületre való kivetítése. Ez a porond: a cirkuszisták világa, szorosabban a légtornászat, az akrobatika. Ismervén a két Goncourt képzőművészeti érdeklődését, az ember csodálkozik: vajon miért nem valami közelebbi művészet síkjára történt ez a kivetítés? (Ide kívánkozik A. Delzant, egyik korai vizsgálójuk hasonlata, akinek egymást váltó vagy szimultán munkálkodásukról az íróasztalon: két, egyazon festőállvány előtt hunyorgó s azonos tájképet pingáló festőművész tevékenysége jut eszébe…) Erre a kérdésre hirtelenében két magyarázatot kockáztatunk; az egyik az önvallomás sikeresebb álcázásának lehetősége az irodalomtól távoli berkekben; a másik, mely az elsőt nem zárja ki, a kortárs Lees nevű artista testvérek létezése és működése, akikről az előszó lábjegyzete is árulkodik – vagyis olyan természetű analógia, mely Edmond-nak tálcán kínálja a kivetítés megfelelő változatait.

A két Goncourt Napló-beli önjellemzései s a róluk szóló feljegyzések egyaránt dúskálnak olyan passzusokban, melyek szinte szóról szóra egyeznek a Zemganno testvérek jellemrajzával, sőt, mutatis mutandis, még egyéni munkamódszereikkel is a közös alkotáson belül. Hadd álljon itt csak két ilyen leleplező mondat, ízelítőül: „…öcsém – jegyezte a naplóba Edmond – hovatovább csak a stílus iránt érdeklődött, engem viszont a mű megtervezése foglalkoztatott. Őt a keresés, kutatás, kitalálás dolga megvető restséggel lepte meg – ugyanakkor azonban egy-egy részletet nálam sokkal élesebben tudott elképzelni, ha nem restellte rá a fáradságot.” Vagy: „…amikor alkottunk, három-négy napra is bezárkóztunk, ki se léptünk a házból, embert se láttunk…” Igen, a mondat a Zemganno testvérek-ből oly ismerős: amikor a nagy, az utolsó mutatványra készülnek, akkor bújnak el így a világtól… Hát még milyen szomorú azonosságot mutat az 1870 után elárvuló Edmond a regény Giannijával – mikor az, tehetetlen, béna öccse elől megszökve, egymagában gyakorlatozik a siralomházi megvilágítású hodályban, egykori nagy reményű közös gyakorlataik színterén!

De mégse lássunk a Zemganno testvérek-ben csupán burkolt önvallomást; utóvégre a Goncourt-ok s kettejük közül főleg a tárgyat választó, elmélyedve tervező Edmond, mindig táplálkozott annyira a külvilágból, s érdeklődött oly mértékben más életsíkok iránt, hogy ettől a regénytől se vitassunk el bizonyos mértékű, az emberi dokumentálás korszakos programja szerint való tárgyiasságot. Már az előszó lábjegyzete is, melyben köszönetet mond támogatásukért és felvilágosításaikért az artistavilág néhány ismert képviselőjének – arra vall, hogy témájának és tárgykörének, az artistasorsok közelebbi vizsgálatának, jegyzetelő alapossággal végére járt, mielőtt az íróasztalhoz ült volna. Az artistapálya hitelessége tehát a feltételezett szubjektív háttér ismerete nélkül is nyilvánvaló; a mű emberi melegségét azonban az artistasorson átsugárzó, korán és nem kevésbé tragikusan megtörő kettős írósors kölcsönzi.