A Karmazsin függöny írójáról

Jules Barbey D’Aurevilly az életükben alig ismert írók közé tartozik; írói utóélete sem valami gazdag elkésett babérkoszorúkban, s noha feltámasztására történtek emberöltőnként kísérletek, minálunk majdnem teljes homályban maradt. A Karmazsin függöny című elbeszélésnek fordítása, Schöpflin Aladár tollából, nem jelent meg kellő példányszámban ahhoz, hogy hatékonyan egyengethesse népszerűsítése útját. Ismerkedjünk hát meg, amennyire az utószó kerete megengedi, a különcökben, csodabogarakban és fenegyerekekben bővelkedő XIX. századi francia irodalom egyik fő-fő különcével, aki mintha már születésének körülményei szerint is valami rendkívüli pályára rendeltetett volna.

Jules Barbey D’Aurevilly, bármily valószínűtlenül hangzik is, egy whistparti közben született, a családi hajléktól elég messzire, nagybátyja házában, ahová édesanyja, az akkoriban divatos kártyajáték rabja, még terhességének legutolsó szakaszában is rendszeresen eljárogatott… A normandiai Saint-Sauveurban történt, 1808. november 1-ről 2-re virradólag, vagyis éppen halottak napja hajnalán. Természetes, hogy Barbey-t szenvedély és gyász jegyében bekövetkezett világrajöttének tudata egész emberi és írói pályáján végigkíséri… „Egy hideg és sötét téli napon jöttem világra – mondatja egyik fiatalkori regényhősével –, a sóhajok és könnyek napján, melyet a Holtak profétikus porral jegyeztek meg… Igen, mindig hittem, hogy ez a nap gyászos hatással lesz életemre és gondolkozásomra.”

A meglehetősen zordon falusi környezetet szolgálók, nagyszülők rémtörténetei népesítik be legendás vagy mesebeli alakokkal, táplálják a csírázó író képzeletét, s öregbítik hajlamát a végzetes helyzetek átélésére és értékelésére. Tízéves korától Valognes-ban, egy XVIII. századi, forradalom előtt erkölcsi és politikai eszméktől terhes, anakronisztikus légkörű kisvárosban diákoskodik, voltaire-iánus orvos nagybátyja hajlékában, s ez a környezet, mely többé-kevésbé a kései felvilágosodás fényeivel igyekszik hessegetni a Saint-Sauveurban töltött gyermekkor kísérteteit, oly mértékben hat rá, hogy a kettősség: homály és fény küzdelme egész életén végigkíséri.

Mielőtt azonban életének mozzanataiba belevesznénk, kockáztassuk meg a szellemeskedőnek hangzó megállapítást: Barbey D’Aurevilly életrajzát (majdnem nyolcvanegy évig élt) egy-egy nőügye, szebb szóval szerelme szerint lehet fejezetekre osztani. És nem hiszem, hogy túlzó volna a feltételezés, hogy ezt a női sorsokba görcsösen fonódó férfisorsot megint csak egy rendkívüli, divatos szóval abszurd helyzet dönti el, vagyis férfivá avatásának körülményei. „A végzet különös – idézem őt magát erről a nem hétköznapi esetről -: egy nő segít világra, csak azért, hogy majd szerethessem tizenhárom éves koromban, azzal az izzó-parázsló félénkséggel, mely a legborzasztóbb betegség, amit csak ismerek.” Igen, az a nő lett első szeretője, aki az emlékezetes whistparti hajnalán vajúdó anyja mellett az alkalmi bábaság szerepét töltötte be!

Próbáljuk meg hát nőről nőre ugrálva – nem mint ő, aki inkább kúszott, őrjöngve vonaglott nőtől nőig e keserves férfi- és írópályán – végigkövetni életét, azonban úgy, hogy az írást, e párhuzamos folyamatot vagy tevékenységet is figyelemmel kísérjük, amibe nők elől kapaszkodott, vagy amiből ismét csak nőkbe menekült.

A korai ismerkedés – s méghozzá ily baljós helyzetben – a női nemmel, nemcsak ezt a maga meghatározta „parázsló timiditást” tette örökre alapállásává a velük való érintkezésben, hanem valamiféle rémületből, sóvárgásból és megvetésből keveredő erkölcsi magatartást is, mely annyiszor jelenik meg írásaiban, olykor már-már a pálcát törő ítélkezés fokán… A kamaszkornak szolgálóleányok, szakácsnők, unokahúgok és -nénék körül való lázas-félénk settenkedései után – (talán csak Ady közeledett még hasonló mohó imádattal Hágárnak úton-útfélen kínálkozó oltárához) – Caenban, jogászévei idején, következik be a harmadik végletes nőügy, amit azonban már szerelemnek lehet minősíteni: unokabátyja feleségével, Louise-zal való, minden társadalmi és családi korlátot és tilalmat áthágó viszonya. Mint aki tilosban jár: természetesen forradalmár, valamiféle politikai változás áhítozója, mint egész életében, lévén olyan nonkonformista alkat, mely minden várt változás bekövetkezése után, rövidesen és szinte automatikusan kiábrándulva vagy az előbbi korszak visszatéréséről, vagy egy következő változatról álmodozik…

Bűnüknek színhelye vagy a házaspár magányos kastélya Caen közelében – olyanszerű, mint a Boldogság a bűnben című elbeszélés Savigny-kastélya! –, vagy a caeni legénylakás, vagy, amikor Barbey már ott ostromolja másik szerelmét, a nőknél is diabolikusabb irodalmat: Párizs. A válás és egybekelésük terve azonban megvalósíthatatlan. Naplója ennek az elfoszlott álomnak ilyen passzusait őrzi: „Egy asszonnyal élni! Vele élni, vagyis csak együtt érezni, gondolkozni… Ó, nem ez a legkimondhatatlanabb boldogság, amit a képzelet csak kitalálhat?!” Nyolcévnyi bűntudatos bujkálás végül is elszakítja őket egymástól (1838). És a lazán is szoros egynőjűség majdnem egy évtizede után a párizsi nagy- és félvilágban való kétéltű kalandozás korszaka következik, olyan nők jegyében, akiknek neve csak egy teljességre törekvő, érzelmi életéről részletes leírást adni kívánó műben érdemelne egy-egy fejezet- vagy alfejezetcímet. Ebben az újabb tíz esztendőben válik csak igazán azzá a férfitípussá, melyet Laczkó Géza (Kuncz Aladárról emlékezve) így jellemez: „…a szerelem örök Afrika-kutatói vagy örök hajótöröttjei.”

Ennek az évtizednek vagy ezeknek az évtizedeknek élményanyagát folyamatos szépprózává varázsolni Barbey-nál sikeresebb és önelégültebb író sem volna képes: a párizsi szalonok kellős közepén, de az irodalom peremén elhelyezkedő dandy vagy az ő szavával „sárgakesztyűs ficsúr” is tudja ezt, s vívódásainak ilyen naplósorok a letéteményesei: „Ó, írni, írni! Ki tanítja ezt meg nekem? A szobrászok kevesebbet vesződnek-küzdenek márványuk faragásával, mint mi, a nyelv s a gondolat e két kőtömbjével bajlódván.” (A többes szám használata azonban arra vall, hogy Barbey nem egészen reményvesztetten kapaszkodott e korszakában is az irodalomba!) És Trébutiennel, caeni barátjával – az egyetlen igazi barátság életében! – való levelezése is ezt a korszakot hidalja át, az első, éppen Trébutiennek köszönhető publikációkig, sőt, még azon is túl, egy-két esztendeig…

A mederváltoztatásnak vagy valamiféle higgadásnak ideje negyvenéves kora körül végre elérkezik. Barbey életét mi sem jellemzi jobban, mint az, hogy még ez a folyamat is egy újabb végzetes nőügy formájában jelentkezik. A hölgy Rafin de Bouglon báró harminckét éves özvegye, a halványszőke, kék szemű Françoise de Sommervogel, akit Fehér Angyalnak nevez el; száraz avarba kapó tűz mohóságával szeret bele, s az is vonzódik hozzá, csakhogy annyi fenntartással és javító-megmentő szándékkal, hogy végül is e lángolás tisztítótűzzé finomul, s magát az erost is elhamvasztja. De ez a tíz esztendő Barbey-t alkalmassá teszi egy s más földi dolgának rendezésére, s nem annyira a világgal, mint inkább Istennel való megbékélésére, már amúgy az öregedő emberek módján… Abszurd szerelmei legabszurdabbikának, a Fehér Angyalnak éterikus húsába azonban sohasem kóstolhatott bele!

E kissé túl sokáig elhúzódó léghajó-kirándulás után már csak két fejezetcímnek kínálkozó női név (és női sors) következik. Louise Read – a hetvenegy éves férfiúnak nemcsak gondviselője, hanem élettársa is, majd hagyatékának egyedüli megöröklője. S végezetül megint valami lehetetlenség, ezúttal tán már biológiailag is, Marthe Brandes, a tizennyolc éves rajongó színésznőcske iránti viszontrajongása, amikor „a szerelem s a reménység őrültség volna”, ahogyan a leányzónak írja, a keserű beletörődésre jellemző Too Late (túl késő) címkéjű levélpapíron, amivel elsősorban későn érkezett irodalmi sikereire céloz.

Nagyjából ezek volnának a keretek, melyek közt Barbey D’Aurevilly élete zajlott – s melyeket végül is a mulandósággal és a veszendőségérzéssel való küzdelme: az írás töltött ki. Hogy mennyire volt szerencsés vagy sikeres író, azt ismét csak egy rá jellemzően lehetetlent súroló adattal illusztrálhatjuk: első regénye (huszonhat éves korában írta!), az Ami nem hal meg című, kereken ötven év múlva lát napvilágot, vagyis hetvenhat éves korában – ami már majdnem posztumusz diadal…

Ehhez képest az Ördögi nők (Les Diaboliques) című kötetbe foglalt elbeszélései valósággal szerencsecsillag alatt születtek: „mindössze” húsz évet kellett várniok, s a körülöttük zajló hatósági botrány (betiltás, majd Gambetta személyes közbenjárására engedélyezés) végső fokon az utókor figyelmét volt hivatva felkelteni.

Ezekben az 1850-es években írt elbeszélésekben ártatlan vagy viharvert férfiak – valamennyi az író önkivetítése – általában hatalmas termetű s mohóságukban, bosszúszomjukban szertelen, a téboly küszöbén cselekvő nőkkel kerülnek össze vagy szembe, s erkölcsileg gyalázatosan megbuknak… Ha Barbey D’Aurevilly stílusa nehézkes és ódon dallamú is, a kényszerhelyzetek, rögeszmék, rémlátások és elvakult szenvedélyek iránti, majdnem tudományos érdeklődése közelünkbe hozza. S noha hőseiről és hősnőiről az előszóban többször is elmondja, hogy élő, társaságbeli személyek, s ő csak a nevüket változtatta meg – feltehető, hogy írónk inkább nyomasztó, lidérces vízióit fűzte fel e történetek fonalára. Szerzőjük így nyilatkozik róluk említett előszavában: „Az ördögi dolgok nem ördöngös dolgok, hanem ördögiek: igaz történetek e civilizált és oly isteni világból, hogy mikor az ember elszánja magát megírásukra, úgy érzi, maga az ördög mondja tollba… Ami pedig a történetek nőit illeti, miért ne volnának ők az ördögiek? Avagy nincs elegendő ördögiség a jellemükben ahhoz, hogy e bájos névre rászolgáljanak?”

Íme, a nők örök bolondja ezt hagyta az utókorra énje nőgyűlölő periódusaiból; imádata és vonzalma azonban átüt minden ítélkező során is, s talán éppen ebből a keveredésből származik e novellák lebilincselő hatása, még ma, megírásuk után 120 esztendővel is.