Amit Az élet álom sugall

Rómában, 1940 tavaszán, egy megrázó hatású, titokzatos értelmű drámát adtak elő.

Sziklás bozót közt darvadozó toronyban, vastag rács mögött állatbőr hacukás, elvadult külsejű, vörös sörényű férfialak csörgette bilincsét, s rohangált fel s alá, mint ketrecbe zárt oroszlán. Szörnyű keserűségét hol indulatszavakban, hol dallamosan áradó mondatokban öntötte ki, pusztába kiáltott szó gyanánt. Ezt a Hamletéhez hasonló mondanivalójú, de annál indulatosabb monológot lélegzet-visszafojtva hallgatta az előadás előkelő olasz közönsége csakúgy, mint a római Magyar Akadémia potyajegyesei.

Csak a középkori misztériumok bilincselhették le ilyen erősen a közönségüket: a Megváltónak vagy a mártír szenteknek naív-hiteles átéléssel eljátszott, a nézőkre a stigmatizációig rákényszerített gyötrelmei…

A sötét toronybörtön rabja minden átmenet nélkül királyi palota fényei közt találja magát, bársonyban és selyemben, fényes karddal az oldalán. Álmában lopták oda. Hosszú, több évtizedes éjszakájának nappallá, rabságának szabadsággá fordulása oly hirtelen érte, hogy alkalmazkodnia lehetetlenség. A rehabilitációs kísérlet – mert az volt – kudarcot vall. Újra ott ébred, ahová ismét álmában lopják: a sötét torony rácsai mögött…

Ízelítőnek ennyi is elég volna Calderón főművének római előadásából, melyet Corrado Pavolini rendezése és Enzo Ricci alakítása avatott számomra misztérium erejűvé. Milyen is volt ez a rendezés? Lélektani elmélyedés és dramaturgiai leleményesség szerencsés ötvözete; felszínre hozta és meggyőzően sugalmazta, mi rejlik a csak látszólag egyértelmű, de változatos beleérzést, azonosulást kínáló alkotásban. A rendezői koncepcióba belefolyhatott az akkori olasz társadalom nagy részének rossz közérzete is – egy-két hónappal Mussolini hadba lépése előtt! IIyenfajta közérzetre utalt alkalmasint a börtöntorony állandó jelenvolta; látható volt minden színbe beleépítve, s hangsúlyozták olykor egy-egy fénycsóvával is… (A toronykísértet csak a legutolsó jelenet végén foszlott szét s tűnt el nyomtalanul: amikor Segismundo, bosszúszomja csillapulván, apjának megbocsát, megtisztul és megigazul.)

*

Ha ez az idestova négy évtizede látott színmű úgy él emlékezetemben, mint a drámairodalom legmonumentálisabb monodrámája, annak nem annyira a hőscentrikus rendezés, mint inkább maga az eredeti mű az oka. És tévednék-e, ha feltételezném, hogy a világi forgolódásba, több száz színdarab megalkotásába belefáradt Calderón, mint már a királyi udvar öreg káplánja, emlékezett volna – talán a buffo módra rezonőrködő Clarin apród s a jámborul szolgalelkű Clotaldo porkoláb alakján kívül – a többi szereplő egyikére is? Annál elevenebben élhetett emlékezetében késő vénségéig, mint javaférfikori önmagának kivetülése, Segismundo alakja és minden szava! Mert semmi kétség: Calderón a maga koráról, IV. Fülöp Spanyolországáról ezzel a hősével mondatott ki a legtöbbet. Ebben keresendő világnézeti hitvallása és korai, de meg nem másított politikai testamentuma.

Szenteljünk még egy-két percet az egysíkúnak látszó, de egyéni lelki alkatok, társadalmi körülmények, történelmi pillanatok szerint irizáló mondanivalójú mű lehetséges értelmezéseinek.

Kezemben van Pavolini előszava, melyet a könyv alakban is megjelent új prózai olasz fordításhoz írt, 1943 májusában – alig másfél hónappal Mussolini Gran Sassó-i internálása (toronybörtön!) s onnan való megszöktetése (elhibázott szabadság, új fogság és kivégzés!) előtt. Elismeri, hogy Az élet álom eredendően vallásos alkotás; azonban Segismundo érzelmi alapállásából és pályafutásából következően, világosan felismerhető politikai megoldáshoz vezet. Az élet álom, akárcsak Machiavelli Il Principé-je, fejedelmek okulására szolgáló intelem, avagy kézikönyv… De a legérdekesebbet Pavolini akkor mondja ki, amikor bevallja, hogy Calderón vállalkozásában valami végtelen személyes ügyet gyanít, olyasmit, amit a Calderón-értelmezők addig nemigen firtattak: kudarcainak és lázadásainak soha ki nem mondott s megfogalmazni elmulasztott vallomását!

És álljon itt Jánosházy György néhány megállapítása az új magyar fordítás romániai kiadásának utószavából. Segismundo „emberségével éri el azt, ami apjának kegyetlenségével nem sikerült: győz az Ég ítéletén… nem az Ég korrigálja Basilio tévedését, hanem ő, Segismundo, az Égét. Az Égét, amely nem számolt az emberi akarat csodálatos erejével… Hirdethet-e költő emberibb igazságot?”

*

Szükségesnek látszott elöljáróban ennyi, nálam hozzáértőbbek felfogásából ahhoz, hogy e műhöz fűződő hajdani alapélményemből kiindulva, későbbi (1964), immár fordítói viszonyulásomat is érinthessem, s megkockáztassak egy nagyon személyes értelmezést, mely munkámnak nélkülözhetetlen lendületet, izgalmat adott. Úgy éreztem, s egyre inkább úgy érzem, hogy Az élet álom istenigazában a mi korunkra, a XX. század második felére „ért meg”, s nyert egyszer s mindenkorra előkelő helyet a drámairodalom remekei között.

Természetes, hogy elsősorban a maga korához szólt, csakúgy, mint közvetlen elődje, a Hamlet is (mely Beholorszky Pál tanulmánya szerint Shakespeare-nek a maga korához való erősen negatív viszonyulását tükrözi). A két mű sok mindenben, többek közt abban is érintkezik, hogy a helyszínt illetően mindkét szerző alibihez folyamodik: a Hamlet cselekménye Dániában, Az élet álom-é Lengyelhonban „történik” – mintha ajánlatos volna kerülni a megpirongatott helyi hatalmasokkal való összeütközést. És erre az óvatosságra lehetett némi okuk! „Dánia börtön” – állapítja meg Hamlet, s közérzete sajátneműen fogolyközérzet. Segismundo valódi börtön foglya, s amikor szabad is, rácsait lelkében hurcolja tovább. De mi közük Dániához, illetve Lengyelországhoz?…

Az élet álom, keletkezése – 1635 – óta eltelt három és fél évszázad alatt, akárcsak az irodalom más remekei, beigazodott az emberiség mítoszainak több ezer éves vonulatába. Segismundo alakja idők folyamán komor jelképpé nőtt s hatalmasodott fölénk. Ahogy van ún. fausti ember, úgy beszélhetünk „segismundói” emberről is. Előbbi a szellem börtönéből igyekszik kitörni minden áron; utóbbi a fizikai rabság bilincseiből: alkalmasint a nemzedékváltás vagy erőszakos rendszerváltozás kifejezője. Az élet álom pedig örök érvényű figyelmeztetés: meggondolkoztató példázat a gyanakvó, beszűkült apákról – a korlátolt despotizmusról – s az elnyomott, megalázott fiakról – a bosszúállásra építő lázadásokról. Akárhogyan is: egy korát megelőző technikával remekbe készült időzített gyújtószerkezet ez, melynek más-más égtájak alatt s más-más politikai rendszerekben támadni fognak, míg áll a világ, korántsem romboló, hanem építő fellobbanásai.