Dante magyarul

„Mester, – kérdém, most útunk merre tartson?”

S ő: „Vigyázz, ne lépj egy lépést se félre,

csak tarts mögöttem, egyenest a hegynek

míg nem találunk más okos vezérre!”

Túl volt a csúcs már erején szemeknek…

[PURGATÓRIUM IV. 36–40. SOR]

Most, amikor főt hajtva megállok a nagy múltú bolognai tudomány képviselői előtt, Dante egykori lábnyomaiban, megilletődésem nemcsak a környezetnek szól, hanem a feladatnak is, amelyre vállalkoztam. Bizonyos vagyok benne, hogy nálam jobban felkészült hajdani magyar diákok is szorongva álltak már így e város nagy hírű egyetemének auláiban, s mégis apellálniok kellett, tézisük megvédésekor, cenzoraik megértő jóakaratára. És témájánál fogva bármekkora érdeklődésre is számíthat ez az esszé, érzem, csillagmérföldekre vagyok a lehetőségétől is annak, hogy előadásommal olyanformán hozzam lázba a nagy tekintetű bolognai universitast, ahogy, Gino da Pistoia feljegyzése szerint, egykor Danténak sikerült.

Ha el lehet képzelni, hogy például egy hegedűművész hangszer nélkül áll dobogóra, s a konsternált közönségnek mentegetőzve magyarázza, hogy csak a saját hegedűjén tud játszani, de azt odahaza felejtvén, most csupán néma mozdulatokkal próbálja meg közönségébe szuggerálni a programban ígért versenyművet – ha el lehet képzelni egy ilyen bűvészmutatványt, akkor ennek a hegedűjét otthon felejtő művésznek a példájával megközelítően illusztráltam, milyen nehéznek érzem a feladatot: érzékletes, meggyőző képet adni a magyar Dante-fordítások eredményeiről. Avagy nem eleve kudarcra vagy félsikerre ítélt vállalkozás-e, amikor egy alig ismert s a latin-germán-szláv nyelvcsaládokkal semmi rokonságot nem tartó nyelven kell megszólaltatni legalább minimális példatárt, olyan nyelven, melynek muzsikája még a latintól is idegen, holott a magyar művelődés első századai óta (XI–XII. sz.) éppen a latin grammatika, prozódia és nyelvkincs hatott rá a legjobban és a legtovább. Ennek az előadásnak kerete azt sem engedi meg, hogy a magyar tudomány elismert tekintélyei által összehordott filológus adathalmazzal hozakodjam elő; legfeljebb annak kockázatát vállalom, hogy néhány percre alászálljak a középkor végi magyar művelődés századaiba, s – olyanformán, mint keskeny kutatóárkot ásó archeológusok teszik – néhány bizonyságát adjam Dante jelenlétének a magyar irodalmi tudatban.

Dante – amint ezt a Divina Commedia közismert passzusain kívül a De vulgari eloquentiá-ban is igazolja – tudott egyet-mást a korabeli Magyarországról; de vajon tudott-e róla és milyen mértékben a középkori Magyarország?

Természetesen csak irodalmi tudatról van szó, hisz semminő feltétele sem volt meg annak, hogy a „divino poeta” művei szélesebb körökben, az egyházi vagy udvari művelődési centrumok hatósugarán túl terjedhessenek, s még a legélénkebb fantázia sem képzelhet el a múltbeli Magyarországon olyan iparosműhelyt, amelyben Dantét énekelték volna – ahogy az itáliai városokban énekelték, Boccaccio feljegyzése szerint.

Dante művének magyarországi felbukkanása az 1414–1417 közt lezajlott konstanzi zsinatnak köszönhető. Itt történt ugyanis, hogy Giovanni da Serravalle fermói püspök, tekintélyes humanista zsinati küldöttek buzdítására a Divina Commediá-t latinra fordította, amint ajánlásában elmondja – „ut intelligi et apprehendi possit etiam abhiis, qui non norunt vulgare ydioma ytallicum, cujusmodi sunt: alemanni, gallici, anglici, bohemi, ungari, sclavi, poloni, hispani, portugallenses, casteliani et consimiles…”; ezt az előkelő ötödik helyet nem tarthatjuk véletlennek, ismerve Magyarország akkori európai súlyát, valamint azt a tényt, hogy hazánkat a zsinaton Zsigmond magyar király – német-római császárral az élén kétezer küldött képviselte.

Nos, a fordító műve egyik másolatát illendő ajánlással Zsigmondnak is átnyújtotta, s a magyarok királya feltételezhetőn magával vitte budai könyvtárába. A példány azonos lehet az Egri Érseki Könyvtárban máig is őrzött híres Serravalle-kódexszel.

Közvetlen kisugárzó erejének ugyan nem mutatható ki semmi nyoma, de nem lehet kalandos a feltételezés, hogy azok az olasz humanisták, akik még Mátyás uralkodása előtt szerepeltek a magyarországi tudományos életben – Branda Castiglione bíboros, Masolino festő, Francesco Filelfo, Ambrogio Traversari, Pier Paolo da Vergerio, ha nem is feltétlenül útiládájukban, de tudatukban, magatartásukban Dante művét is magukkal hozhatták.

Ellenben a későbbi viszontagságairól is híres Dante-kódex, Mátyás budai könyvtárának egyik dísze, bizonyára valóságos oltára volt a Sodalitas Letteraria Danubiana elnevezésű budai, újplatonikus körnek, melynek olasz és magyar tagjai – élükön Marsilio Ticinóval – éppen Dantéban tisztelték legfőbb középkori platonista elődjüket. S ha tudjuk, hogy Mátyás életében a Divina Commedia tizenegyszer jelent meg nyomtatásban, azt is elképzelhetőnek tartjuk, hogy a szenvedélyes könyvgyűjtő király ügynökei egy-egy nyomtatott példányról is gondoskodtak. De kísért az a feltevés is, hogy nem merült-e fel éppen itt és ekkor, először magában Mátyás királyban vagy valamilyen udvarbeli poéta lelkében a magyar Dante-fordítás gondolata?… Ha azonban tudomásul vesszük, hogy a kor legnagyobb költője, Janus Pannonius (1434–1472, a ferrarai Guarino-féle híres rétor- és költőiskola tanítványa) mindvégig latinul írt s egyetlen magyar sora sem maradt fenn, keserűen kell megállapítanunk e hipotézis délibábos voltát. Ebben a korban a nemzeti nyelvű költészet csak népi és egyházi fokon nyilatkozott meg, és egy-egy verstöredék, himnusz vagy vitézi ének bizonyítja a meginduló fejlődést.

De íme, egy emberöltő múlva végre valami tapintható bizonyítéka annak, hogy Dante műve nemcsak dísze volt egy-egy könyvtárnak, hanem élt és hatott is. A Paradicsom-nak (XXII. 46-tól 48-ig) három sorát találjuk együgyű prózai fordításban egy kis papiroskódexben, melyet egy domonkos rendi apáca írt „szerelmes nénéi” számára „az szent apostoloknak méltóságáról és dücsősségéről” – s benne a világi bölcsek közt Dantéra is hivatkozik. Ez a három sor: „ez tüzes szárnyu édes elmélkedő emberek: az tüzzel gyujtattak vala fel, ahonnat az nemes virágok nevekednek és az szent gyümölcsök”. (Questi altri fochi tutti contemplanti Uomini furon accesi di quel caldi Che fa nascer li fiori e i frutti santi.) Íme, a magyar Dante-fordítások eléggé nem becsülhető, lepréselt kis legelső virágcsokra!

Úgy gondolom, ennyiből is valószínűnek tekinthető, hogy Dante műve részét képezte a reneszánsz kori magyar művelődésünknek. Nem csodálkozhatunk hát, ha örökségképpen a következő emberöltő alatt már a török által javában pusztított országban is hivatkozás történik reá, mégpedig a század legnagyobb költője, Balassi műveinek előszavában; a költő halála után Rimay János adta ki s írta az előszót, melyben a szerelmi versek mentségére többek közt Dante tekintélyére is hivatkozik.

A török hódítás terjedése, a protestantizmus kombattáns-vallásos érdeklődése nemhogy csökkentené, hanem meglepően gyarapítja a magyar Dante-tudatot: a reformátorok Dantét úgyszólván ősüknek tekintik, és a Divina Commediá-nak fegyverül használható sorain kívül hitvitázó irataikban a De monarchiá-t is emlegetik.

Annál meglepőbb, hogy a XVII. század legnagyobb írói egyéniségének, Zrínyi Miklósnak (1620–1664) költői hagyatékában – a könyvtárában szereplő, velencei kiadású Divina Commedia – példányon kívül – nem mutatható ki különösebb Dante-hatás. Mégsem hagyhatjuk említés nélkül, hogy amikor az olasz műveltségű költő és államférfi a törökkel való élethalálharc egy-egy fegyverszünetében megírta az első nemzeti műeposzt, hőséül saját hadvezér nagyapját választotta, olyanformán, ahogy Dante tette volna, ha Cacciaguidában tisztelhette volna valamilyen olasz nemzeti ellenállás és önfeláldozás eszményképét. De nem hihetjük és nem kockáztathatjuk meg a feltevést, hogy abban a korban, amikor Budavárában, Visegrádon, Esztergomban és a reneszánsz emberöltők alatt felvirágzott annyi városban Mátyás könyvtárainak és a többi humanista szellemi központoknak romjai közt a hódítók egyetlen könyvet forgatnak, a Korán-t – Zrínyi Miklóst megkísérthette volna Dante fordításának fényűzésszámba menő gondolata.

Nem kétséges, hogy mindez, ami eddig elhangzott Dante művének magyarországi pályafutásáról, fogadkozásom ellenére is a filológus adathalmozás bűnébe ejtett, és jócskán próbára tettem hallgatóim türelmét; de ha Dante művét katedrálishoz hasonlítjuk, és az eddig legjobb Commedia-fordítást e katedrális másolatának: akkor illő felsorolni a számtalan vándor közül legalább azokat, akikről a feljegyzés vallja, hogy ez épület csodáit bámulták, és magukkal vitték lelkük tarsolyában. Csak ezek után térhetünk rá azokra, akik le is táboroztak e katedrális árnyékában, s nemzedékeken át végezték a rájuk eső munkát, éppúgy, mint az olykor évszázadokig épülő, valóságos székesegyházak tövében sátrukat felverő ácsok, kőfaragók és építőmesterek.

Amikor az első töredékes magyar kísérlet megszületik, a XIX. század elején, Döbrentei Gábor tollából, a franciáknak, németeknek, angoloknak már több fordítása forog közkézen. Ez a fordítás azonban egy irodalmi szervező egyéniségnek – s korántsem vérbeli költőnek – vállalkozása, kéziratban maradt, s emléke is csak kortárs irodalmárok levelezésében élt, és szerzőjét inkább csak Dantét népszerűsítő folyóirat cikkei emelik az úttörők rangjára.

A tulajdonképpeni, nemzetek közti tudatos vagy nem tudatos versengés majd csak utána kezdődik igazán: akárcsak a levegő meghódítását célzó kísérletek, melyeknek e században szaporodnak hősei és áldozatai. Hogy vette ki a részét és milyen eredménnyel ebből a vetélkedésből a XIX. század eleji irodalom? A nyugatiak már tíz-húsz fordítással vezetnek, amikor a magyarok kezdetlegesebb műhelyekben, megfelelő Dante-irodalom és szótárak nélkül állnak sorompóba. Ezek a fordítások következésképp inkább kultúrhistóriai kuriózumok, tanárok és magántudósok áhítatának és szorgalmának tiszteletre méltó dokumentumai.

De van egy adatunk – pedig még nem érkeztünk el a XIX. század közepére –, megint csak három sor, s méghozzá az eredetiben, mely azonban nem egy kezdetleges fordításnál becsesebb: az Inferno bejáratának felirata, nem jelentéktelenebb kéztől, mint a katonaéveit szolgáló Petőfi Sándorétól. Tizenhét éves volt, az osztrák ezred Itáliába történő áthelyezéséről álmodozott, olaszul tanult, fordítgatott; nem nehéz rekonstruálni, milyen lelkiállapotban lehetett, amikor e gyászos muzsikáju szavakat („queste parole di colore oscuro”) ajtajára írta. Az üstökös módján feltűnő és ellobbanó költő művében azonban nem észlelhető közvetlen Dante-hatás.

De hadd lássuk csak azokat a „kuriózumokat”. Császár Ferenc (1807–1858), aki néhány évig Fiuméban is tanárkodott, és sok érdemet szerzett az olasz irodalom (Silvio Pelico, Beccaria, Foscolo, Pindemonte stb.) népszerűsítésében, úgy gondolta, hogy a korabeli nyelvújítás vívmányai véglegesek, tehát új szóalkotásokkal s a köznyelvbe soha be nem hatoló műkifejezésekkel próbálta rímtelen terzinákba magyarítani annak a költőnek a műveit (NB. a Vita nuová-t is ő fordította először), aki éppen a nép természetes nyelvének állít a Divina Commediá-ban örök emlékművet. Fordítását ma csak filológus olvashatja mosolygás nélkül – bár néhol tömörségével a magyar nyelv kifejezőképességének nagy lehetőségeit villantja fel.

Újabb s a meglevőtől formájában is különböző vállalkozás Bálinth Gyula (1824–1894) ferencrendi szerzetes, tábori lelkész fordítása. Rímes terzina szerkezetű hexameterekben véli közelebb hozni a magyar olvasóhoz a Divina Commediá-t, mintha éppenséggel Boccaccio adataira támaszkodna, aki szerint Dante, maga is latin hexameterekben kezdte volna nagy művét: Ultima regna canam… De a hexameter jóval hosszabb sor lévén, mint a hendekasillabus, a sorokat kénytelen töltelékszavakkal kiegészíteni. Ugyanezt az eljárást tartotta célravezetőnek Tasso Gerusalemme Liberatá-ját fordítva, melyet is páros rímű hexameterekben vitt véghez. Vállalkozása, szenvedélyes ragaszkodása az antik metrumhoz mindenesetre figyelemre méltó. Bizonyítja, hogy a múlt század közepén a jambus még szokatlanabb versforma némely magyar verselőnek, mint az immár négy évszázados múltra tekintő hexameter.

Angyal János az első fordító, aki a terzinás jambusos szerkezetet megtartja, és hűség tekintetében is tiszteletreméltót alkot. Csupán a költői és nyelvi erők nélkülözhetetlen többlete hiányzik belőle. Kisebb-nagyobb időközökben tette közzé Divina Commedia-fordításának részleteit.

Utóda, Szász Károly, az első azok sorában, akik elődjeik munkájának kemény bírálatával adják az olvasó kezébe saját művüket. A harc élesedik, az irodalmi köztudat gyarapodik: akármilyen nívójú a fordítás, Dante népszerűségét növeli, s az új Inferno-fordítás körüli kritikai debattírozás mégiscsak magára a műre tereli a közfigyelmet. És ekkor, a XIX. századi magyar irodalmi ízlés kialakulásának tetőfokán szól bele a Dante-fordítás körüli vitába az a szellem, akit máig a legnagyobb tekintélynek ismerhetünk el, Péterfy Jenő. És mindezt teszi az új Divina Commedia-fordítás ürügyén. Szerinte, aki Dante fordítására vállalkozik, látnia és éreznie kell a katolicizmusnak mitologikus egét, át kell éreznie Dantéban a skolasztikus dogmák vívódását a vallásos érzelemmel, a mitikus szemlélődéssel, és lélekben Firenze felé kell fordulnia, mint a mohamedánnak Mekka felé. És meg kell éreznie Dante nyelvi erejét, hisz ebben az érzékletes nyelvben még benne van a buon vigor terrestre, és igaza volt Danténak, amikor magáról mondja, költői feladata nagyságáról:

 

Mert a világ mélyét rímekbe kötni csacsogó nyelvnek nem való, sem annak, ki csak papát, mamát képes gügyögni. [BABITS MIHÁLY FORDÍTÁSA]

 

de nem való olyan nyelvnek sem, mely naivságát, ifjúsága hímporát már elvesztette. És figyelmezteti a mindenkori fordítókat: nem a tárgyi nehézségekben, hanem Dante nyelvének sajátosságában rejlik egyik oka annak, amiért Dante tulajdonképpen lefordíthatatlan. „Vele szemben a traduttore minden jó szándék és tehetség mellett is önkéntelen traditore lesz.” Hogyan ismerje fel a fordító, ha mégoly jártas is az olaszban, Dante homogénnak tetsző nyelvének összetettségét, a skolasztika elmélyültségét, a trubadúrok nyelvének édeskés árnyalatait s a korabeli tudományosság stílusát. De ha fel is ismerhetők ezek az elemek, visszaadásukra van-e modern nyelvünkben lehetőség – kérdezi, s példaképpen olyan érzékletességű vagy különös lágyságú sorokat idéz, melyek előtt, amint mondja, a fordítónak le kell tenni a tollat, mert nemcsak Dantéval, magával az olasz nyelv zenéjével kell versenyre kelnie. És szerinte mindkettő hiú törekvés. Az egyik példa a Purgatórium VIII. énekének első hat sora – Era gia l’ora… oly édes sorok, mondja ezekről, mint az Amanati hegedű hangja, és a fordítást nem meri idézni, mert szerinte a Dante verseihez képest csak elmosódott másolat.

Végül is az új fordítás némely érdemét is felsorolja, de a teljes Dante ez után az Inferno után – mondja – egyelőre az idők ködéből várja a méltó fordítóját.

Íme a XIX. század végi legjobb magyar Dante-fordítás felett kimondott ítélet, mely egyszersmind a megelőzők ítéletét is magában foglalja. A bíró, aki kimondta, nemcsak Dante áhítatos rajongója, hanem a dallamosságban párját ritkító olasz nyelvé is; kiváltképpen ebből a rajongásból származik ítéletének szigorúsága. A megítélt fordításból, mely valóságos corpus delicti a kezében, nemcsak a fordítónak, de magának a magyar nyelvnek alkalmatlanságára is következtet, és ebből látjuk Péterfy Jenő korszakos tévedését. Nemcsak hogy nem veszi számításba azt az elsikkadt lehetőséget, melyet néhány évtizeddel ezelőtt megvillant fordítói álom vetett fel, az Arany Jánosé, aki egy azóta is felülmúlhatatlan magyar Hamlet-tel ajándékozta meg nemzetét, és a magyar versidomról szóló tanulmányában hat sort közölt a saját fordításában a Purgatórium elejéről, hanem az akkori magyar nyelv lehetőségeiben is kételkedik. Arany Jánosnak ez a hat sora, mely aztán az új, XX. századi fordításban él tovább mint új épületbe befalazott régi épületkövek – sajnos csak amolyan probatio calami volt. Arany Jánost, a XIX. század Petőfivel és Vörösmartyval alkotott nagy költői triumvirátus középső oszlopát, legnagyobb nyelvművesünket, bár nyilvánvalóan megkísértette a Dante-fordítás gondolata, e munkától elszólította egy fontosabbnak tartott feladat: a nemzeti eposz megteremtése. A Dante-fordítás álom maradt. Pedig a magyar költői nyelv éppen az ő művében mutatja fel a fejlődésnek a Dante nyelvével azonos fázisát: népi gyökereiben, tudós virágzásában, színességében, hajlékonyságában éppúgy utolérhetetlen és egyszeri csoda, mint a dolce stil nuovo megteremtőjének nyelve. Azon kívül, amit az említett tanulmányban írt, egy 1852-ben készült, Dante mélységei fölé hajló ünnepi óda is bizonyítja, paraszti és kálvinista eredete ellenére éppúgy átérezte a nagy mű örök emberi értékeit, mint a középkor homályába vesző katolikumát és miszticizmusát. De Péterfy, Dante és nyelve iránti hiperlojális rajongásában, nem veszi tudomásul kellőképpen a magyar nyelvnek Arany János nyelvében megnyilvánuló rátermettségét és erejét, és egy harmadrangú költő kísérletének kudarcából – aki később a fordítást maga is harmadrendű munkának ítélte – magáról a magyar költői nyelvről von le pesszimista következtetést.

Dante magyarországi pályafutását az elkövetkező években két prózai fordítás jelzi még. Az utóbbi, Cs. Papp József tudós professzor, jeles dantológus műve, még a kuriózumok közt is kuriózumnak számít. A közismert Paolo és Francesca-jelenetet például egyszerűen kihagyja, attól tartván, hogy károsan találná befolyásolni az ifjúság erkölcseit. Dantét pedig nem első, hanem harmadik személyben beszélteti. Prózai műve voltaképpen népszerűsítő célt szolgál, és erre törekedtek Dantéról szóló tanulmányai is. Éppen ezért e dantofilo derék tudós érdemei nem lekicsinylendők.

„Az idő ködében” azonban közeleg az új Dante-fordítás, és a kétkedő, nagy maximalista Péterfy meghal, mielőtt megérné tételeinek legalábbis részleges cáfolatát.

Igy Guídó, Guídót, egymást sorba váltják   a költők; – s él már tán, ki úgy kinyomja   mindkettőt, mint fészekbül a madárkát. [PURGATÓRIUM XI. 97–99.]

 

A XX. század első évtizedében új hármas költőcsillagzat világít a magyar Parnasszuson. Ady, Babits és Kosztolányi, az első Petőfi, a második Vörösmarty és a harmadik – egy kis erőltetéssel kvázi – Arany János örökébe. Hogy mégsem ez utóbbi, hanem Babits vállalkozik arra a műre, melyre Arany találtatott a legalkalmasabbnak, annak talán monachális életmódjában, mélységes katolikus műveltségében és szellemiségében találjuk magyarázatát. Akárhogy is, ez új triász tagjai közül Babits a gondviselés kijelöltje, elhivatott Dante-fordító. Legeredményesebb elődje, Szász Károly fordításáról, aki időközben a Purgatórium-ot és a Paradicsom-ot is lefordította – elismeri ugyan, hogy az egyetlen számba vehető, de így teljesedik be az előző fordítónak a végzete – ugyanúgy, ahogy az rohant neki annak idején közvetlen elődjének, Babits őt a más műveltségű, más politikai kor emberének látószögéből olyan lesújtó bírálattal illeti, melyben már-már egy ghibellinnek guelfellenes kérlelhetetlensége lüktet.

Az alkotás véghezvitelének diadalában, úgy látszik, megfeledkezett az irodalmi fejlődés törvényszerűségéről, hogy egy-két emberöltő múltán az ő műve is hasonló sorsra juthat… De adjuk át a szót magának Babitsnak, kinek stílusában és megállapításaiban is tovább él a Péterfy megütötte maximalista hang. „Szász Károly Dante kétes helyeit magyarázza, gyakran tévesen, mindig egyoldalúan, értelmezését beviszi fordításába, és ezzel elrontja a gyönyörű szimbólumok ős szűziességét… Egyénisége nagyon távol áll Dantétól… Erős protestáns ízű magyarosság ez,… amelyen nem lehet a legkatolikusabb költőt átültetni… Dante plaszticitásának visszaadását tartja érdemének, de a rafinált, artisztikus Dante helyett ügyetlen, nehézkes puritánt kapunk.” Majd így folytatja: „Leggyengébb Szász fordítása verselésében. Maga bevallja, hogy jambusait kénytelen spondeussal keverni. Nagy hiba. Danténak elsősorban csengőnek, zenélőnek kell lennie, és a súlyos spondeus a zene, a csengés legnagyobb ellensége. Kivált nagy baj, hogyha a sor utolsó lába is tíz közül ötször spondeus, és a vers húzza a lábát, mint a sánta eb.” Az ítélet túlságos szigora, szenvedélyes és kíméletlen hanghordozása joggal bánthatta a nemrég elhunyt tekintélyes aggastyán baráti körét. Valami forradalmi türelmetlenkedést – guelf nyugtalanságot is – gyanítottak benne. Ez a szigorú hangnem csak a tanulmány végén enyhül, amikor Babits néhány sorban ismerteti a maga kétségbeesett költői lelkiállapotát, melyben vállalkozott a nagy fordítói próbára. Önérzete azonban itt sem hagyja cserben. Dantét csak költő fordíthatja, állapítja meg: „Hogy e költő méltó-e, rokon-e Dantéhoz? nem tudom, de ha nem hinném, egy terzinát sem írtam volna le… Megpróbálom a legszebb könyvet adni nemzetemnek, amit adni tudok. Hogy mint a középkori könyvmásolók, odaírhassam az elejére: Olvassák szívesen, mert igen szép” – ezeket a sorokat a Pokol fordítása után írta, 1912-ben.

Hangja, mire a Purgatórium-mal is elkészül (1920), szerényebbé válik. „A fordítás hálátlan munka – állapítja meg –, mert a legjobb is megalkuvás, és nem tökéletes. (Emlékezzünk csak Péterfyre!) Hibát mindig lehet benne találni, és erényeit nem muszáj észrevenni.” De amikor a Paradicsom kis bevezetőjét írja meg (1922), mintha ismét öntudatosabb volna, mert így kiált fel: „Büszke vagyok nyelvemre! Ez az első érzésem, mikor befejezem a nagy munkát, melyre Stefan George alig tart elegendőnek egy emberéletet.” Majd így folytatja: „Munkám bizonnyal tökéletlen; mégis jobb, mint reményleni mertem, s hiszem, hogy a magyar költői nyelvnek oly lehetőségeit ígéri (ha nem is teljesíti), melyeket csak a mi nemzedékünk kezd sejteni igazán. Az az érzésem, hogy bármely más nyelven lehetetlen lett volna ezt a feladatot – még így is – megoldani.” – Nemde dantei hanghordozás ez, a fordítónak a szerzővel való asszimilációjának bizonysága, hisz mintha a De vulgari eloquentia írójának optimista zászlóbontó öntudata szólalna benne. A néhány éve halott Péterfy foroghat korai sírjában… és mint a mennyei harsona szavára figyelhet az ilyen sorokra, melyek mintha egyenest az ő pesszimizmusának cáfolatául sikerültek volna remekbe. (Emlékezzünk csak vissza, mit mondott az Era gia l’ora kezdetű sorokkal kapcsolatban.)

 

Eljött az óra, mely a bús hajósnak   vágyát cseréli, s könnyeit folyatja,   ki érzi még izét a búcsucsóknak; s mely tűnt szerelme tőrével szuratja   az új utast ha hallja a harangot,   mely tán a haldokló napot siratja: s én kezdtem már a dalt, kezdtem a hangot   nem hallani, csak egy lelket figyelve   ki felkelt, s ujjal inte csitt parancsot.

 

És hogy a magyar nyelv hangfestő erejét, dúr szólamú szócsoportjait is megszólaltassuk, figyeljük meg a Pokol XXII. énekének elejéről a következő, „Io vidi gia cavalier mover campo” kilenc sor magyar változatát.

 

Láttam már lovastábor mozdulását,   s amint a várakat rohamra víjják,   hadak pompáját s visszavonulását; Láttam mint dúlják földedet guerillák   Arezzo láttam portyázóikat   amint tornáznak, s egymást bajra híjják; miközben csengő csengett, kürt riadt,   dobok dobogtak és a várak ormán   ahány nép, annyiféle jel gyuladt.

 

De hogy a Paradicsom-ból is adjunk ízelítőt, mely nagy részében egészen más, és mindenképpen moll hangnemet követel a fordítótól, íme Szent Bernát fohásza a Szűzanyához a XXXIII. ének elején („Vergine madre figlia del tuo figlio… ), mely magyarul is a XIII. századi himnuszfordítások emlékét kelti a hallgatóban.

 

„Óh Szűz Anyánk, leánya ten Fiadnak,   teremtményeknél nagyobb és szerényebb,   ős célja az örök határozatnak: természetünket a te tiszta lényed   megnemesíté, úgy, hogy a Teremtő   teremtménnyé lett benned, s szent erényed méhedben felgyujtá a tisztelendő   szerelmet, melynek örök melegébül   a Béke e Virága volt kelendő.”

 

Igen, ez a XX. századi magyar költői nyelv diadala – mely ezek után nem ismeri a műfordítói lehetetlent –, ujjong együtt az olvasó a fordítóval, mint a város széli mezőkön összegyűlt sokaság a század eleji sikerült repülőkísérleteknek. És még sok ilyen telitalálatot idézhetnénk az új – immár nyolcadik – magyar Divina Commedia bármelyik énekéből, inkább a magunk örömére, semmint a szegény halottak bosszantására – elsősorban Péterfyre és Szász Károlyra gondolok, akik ha tehetnék, ilyen ellenvetésekkel állnának elő: szép, szép, a részleteredmények tagadhatatlanok, de nézzük az egészet! És árgus szemmel mutatnák ki az új fordítás gyengéit, méghozzá nem is a maguk fegyverét, de magáét a Babitsét fordítva ellene. Mert nemcsak szép számú spondeust pécézhetnének ki, de jó néhány értelmi eltolódást is, és fejére olvashatnák az eredetiben nem szereplő hendekasillabás sorok sokaságát. Vádjaik, ha így elhangzanának, nem is volnának alaptalanok: a nehéz és nagy terjedelmű művel való birkózásban Babits olykor a gyengébb ellenállás irányában haladt, és kivált a Paradicsom részeiben mutatkoznak a fáradtság jelei.

Azonban e fordítás erényeivel és gyengéivel mégis csak ötven esztendő próbáját állta ki, s ha van „iparosműhely” Magyarországon, ahol Dantét idézik, az ennek a nagy költőnek, Dante alkati rokonának köszönhető. Mert ha az eredetit carrarai márványnak tartjuk, magyar másolatát legalábbis terméskőből valónak, vagyis a hazai tájból és természet adta, bár végesebb lehetőségéből kinőttnek mondhatjuk, még ha mutatkoznak is rajta itt-ott idő vájta repedések és csorbulások is. És nem hisszük, hogy „az idők ködében” érnének egy újabb fordítás feltételei, olyanéi, melyről „naivságát, ifjúsága hímporát” elvesztő nyelvünkért aggódva feltételezhetnők, hogy nem használ majd vasbetont, gipszet és kohóhabsalakot. Az új, teljes magyar Dante-kiadás sajtó alá rendezője, egy legtekintélyesebb mai Dante-kutató véleménye is fedi ezt. „A XX. századi magyar irodalomnak ez a nagy alkotása most is és a jövőben is Dantéról való ismeretünknek, őt illető érzelmeinknek és gondolatainknak legfőbb forrása. Javíthatjuk kisebb-nagyobb tévedéseit, kiegészíthetjük magyarázatait, sőt le is fordíthatjuk újra – s talán hívebben – de Babits egyszer s mindenkorra Dante mellé írta le nevét.”

Illusztris hallgatóságom figyelmét máris alaposan próbára téve érzem, legfőbb ideje befejezni Dante magyarországi pályafutásának ismertetését, melyet voltaképpen a Divina Commedia fordításai tesznek ki. Ezzel elkerülhetném, hogy mint a Vita nuova sorrendben harmadik fordítója, a személytelenség homályából kilépjek – egy, a katedrális kőművesei közül, ki a pillérek és tornyok árnyékába húzódva mer csak a művében gyönyörködni, s hálás csodálkozással hódolni a munkáját serkentő Principio Creativó-nak, mint az a régi hindu templomszobor-faragó, akiről feljegyezték, hogy: quando l’opera stupenda fu terminata, meravigliato esclamoó: „come ho potuto far tanto!” Ez a csodálkozás a fordítást két évtized távlatából nézve voltaképpen annak szól, hogy aránylag fiatalon, a világháború közeledő s nemsokára sok mindent elsöprő viharának előszele elől a halhatatlan műbe kapaszkodva végeztem el, nem annyira erudícióval, mint inkább intuícióval, melyben sok, még friss itáliai emlékem és ifjúkori Dante-rajongásom táplált – s közben irányított az első, kétnyelvű kiadás szöveghűségre kötelező önfegyelme. Ezenkívül munkámban nemcsak Grandpierre Emilnek és Halász Gábornak stiláris észrevételeire, olyan szakértő tanácsaira is támaszkodhattam, mint Várady Imre, aki, mint az olasz irodalom egyetemi professzora, abban az időben ugyanabban a városban működött.

Azonban csodálkozásom távolról sem kritikátlan öntömjénezés: az eltelt két évtized műfordítói tapasztalataival erősödve s megszívlelve a cenzori észrevételeket is, beláttam fordításom értelmezésbeli és stiláris fogyatékosságait. Az átdolgozás folyamán legalább száz verssoron változtattam – kigyomlálva az átkozott spondeusokat. És nem kétséges, hogy húsz év múlva ismét legalább ennyit változtatnék, mert – különös törvényszerűség ez: a műfordítások bármily befejezetteknek és tökéleteseknek hassanak is pályafutásuk elején, éppoly karbantartást és gondozást igényelnek, mint az óceánjárók vagy mint a templomok. És jobb, ha ezt a munkát magunk végezzük el, mint ha ismeretlen utódainkra bízzuk.

Amikor 1937-ben, az olasz szellem művészeti alkotásait fogékonyan csodáló ifjú fővel a firenzei Santa Croce-templomban Dante emléke előtt ájtatoskodtam, s a feliratot: Onorate l’altissimo poeta” útinaplómba jegyeztem, sejtelmem sem volt róla, hogy egykor, és éppen a 700. évfordulón, hódolatom kézzelfogható jeléül első művének magyar fordításával állhatok meg a halhatatlan költő bolognai lábnyomain. Hódolatomat, a személyes gesztus esetlegességén túl, az az örvendetes tény emeli, hogy fordításaimat az első teljes magyar Dante-kötetben hozhatom, sok egészen új, rangos kortárs-fordítással együtt – s ez már több, mint egyetlen szál liliom, ez már valóságos virágkoszorú, melynek legpompásabb hármas hajtású rózsája a magyar Divina Commedia.